Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Gazdagon dokumentált, használható névmutatóval és bibliográfiával ellátott, franciául 1989-ben megjelent (tehát nagyon friss és a homoszexualitás védelmének legutolsó állapotát tükröző) könyvében a nyíltan „uranista” regényíró és kulturhistorikus felteszi a kérdést: vajon a természet vagy a kultúra terméke-e a homoszexualitás? Ám azonnal úgy dönt, hogy ez álkérdés. Csak, úgy dönthetnénk el: „ha a gyermekeket a lelki érintetlenség eszményi állapotában nevelnénk… olyan körülmények között, ahol nem nehezedik rájuk semmilyen nyomás, ami az egyik irányba kényszerítené, a másiktól pedig – számtalan legyőzhetetlen akadályt gördítve eléjük – eltérítené őket. Saját ízlésük alapján határoznának, csak a saját vágyaikat követve.” Az egyébként jó ízlésű író fel nem tudja fogni, hogy miféle riasztó és ellenszenves ötlet lenne ez a karantén, másrészt nyilvánvaló, hogy nem döntene el semmit: az állapotok esetleg „természetesek” lennének, ám maga a „tábor” kétségkívül a kultúra, a civilizáció terméke. Nem titkolja azonban vélelmét vagy legalábbis sejtését, hogy valószínűleg a „természetes” homoszexualitás mellett döntenének ama gyerekesek. Könyve későbbi lapjain még vadabbul löki félre a problémát: „Ma már természetesen alapjában tartok elfogadhatatlannak minden »magyarázatot«. A homoszexuálisok éppolyan természetesen azok, amik, mint a heteroszexuálisak. Senki sem akarja felkutatni a férfiak nő iránti vonzalmának »genezisét«: akkor mire fel ez a bosszantó diszkrimináció?” Annyi bizonyos: ritkán olvasni ilyen laposan magabiztos affirmációt, amely persze rendkívül önellentmondásos; ha Fernandez valóban ennyire problémátlannak látná a kérdést, nem szentelné oldalak százait a probléma létének alátámasztására-cáfolatára.

Könyve akkor jó és szórakoztató, amikor belátja, hogy az évszázadok során a „szabályos” mellett egy hatalmas, homoszexuálisnak csak feltételesen nevezhető kultúrát alakított ki az emberiség, amely természetes és szerves része az egész emberi kultúrának. Hogy mások a hangsúlyok, netán az arányok? Annál jobb. Csak mindenki gazdagszik ezáltal.

Persze Fernandez pánhomoszexuális szemlélete a szigorúan kultúrtörténeti ismertetésekben is tetten érhető. Vizsla szemmel kutatja több száz év anyagában az „uranisták” ellen megfogalmazott vagy megfogalmazni vélt érveket: Freud, Claudel, Foucault – mindenki elbukik a vizsgán.

Ugyanakkor persze Fernandez is intoleráns, diszkriminatív. A leszbikusok kultúráját még csak meg sem említi. És általában: mindenki az volt, legfeljebb nem tudott róla, vagy szublimálta… Schubert például a „söröskorsója mögé bújt”. Na, legyen ennyi elég!

A már említett gazdag kultúrtörténeti anyag gyakran jótékonyan feledteti Fernandez esendő, teoretikus bugyutaságát. Egyébként mi magyarok nem sokat teljesítettünk az egynemű férfiak szerelmének frontján. Ám a „homoszexuális” szó egy magyar ember, Kertbeny (Benkert) Károly leleménye 1869-ből. És bár rossz mellékzöngéjűnek tartja, azt még a finnyás Fernandez sem tagadhatja, hogy a kifejezés csinos karriert csinált.

• Rábeszélő