(solt–kőszeg)

Nyomtatóbarát változat

Közülünk – egy – elnök

Végtelenül hálásak lehetünk Csurka Istvánnak, hogy a Magyar Fórum hasábjain megérttette velünk az első felületes pillantásra merő kicsinyességgel magyarázható közjogi botrányt, ami a visegrádi hármas találkozót kísérte. Ti. hogy az államfők találkozójáról a magyar köztársasági elnököt a rendező kormány majd’ kifelejtette. „Antall és Göncz azonban egyelőre még elfért egymás mellett az aláíráskor. Annyit azonban az SZDSZ elért, hogy ez a történelmi kezdeményezés így most már nem fűződik tisztán Antall és a kormány, a keresztény koalíció nevéhez” – írja a jeles szerző. Puszta hiúság vagy távlatos keresztény nemzeti stratégia – annyit mindenesetre elért a kormány, hogy a média kamera és mikrofon elé ültette az elnököt, akit ráadásul éppen ez idő tájt még egy helyre leültettek: a vádlottak padjára, a parlamentben. A taxisblokád – a kormány és az MDF számára lidérces – epizódját fenyegetőzéssel lezáró amnesztiavita alkalmából.

Ha jól emlékeznek az emlékezők, Nagy Imre 1953-as miniszterelnöki programbeszéde hozott olyan megkönnyebbülést a maga idején, a rituális kommunista stílustól elütő hangjával, mint most a tévének és a rádiónak nyilatkozó köztársasági elnök.

Miért örültünk annak, amit Göncz Árpád mondott? Miért áll talán önmagának is váratlanul a népszerűségi lista élén? Nem ígért semmi különöset, nem áll hatalmában (ahogy senkinek sem) valami közeli jóval megajándékozni a jövőjétől szorongó társadalmat. Csak arról beszélt, amit lát maga körül, ami nyomasztja, s csodálatosképpen ugyanazt látja, ugyanazt érzi, amit mindnyájan. Alighanem azért, mert ránk figyel. Egyszerű ez – talán csak az nagyon bonyolult, hogy miért ilyen szokatlan.

Ennyi az egész? A nyájas nagyapó elhiteti velünk, hogy igen, de azért nem igaz. A közülünk-egy-elnök, a köztársaság első polgára világos és kemény politikai döntéseket hoz, csöndben, ha úgy hozza a szükség, hibátlanul betartva, de kitöltve alkotmányos felhatalmazását.

Bibó barátja

Most, hogy a napilapok megírták, már nem titok, ki lehet mondani végre, tavaly október 25-én Göncz Árpád mentette meg az országot a polgárháborútól. Az alkotmány egyértelmű: a fegyveres erők külföldi vagy országon belüli alkalmazásáról az Országgyűlés, illetve – akadályoztatása esetén – a köztársasági elnök dönt. Október 25-én reggel a kormány, amelyet a miniszterelnök betegsége idején Horváth Balázs belügyminiszter vezetett, elrendelte, hogy a honvédség technikai eszközökkel, szállítójárművekkel segítse a taxisblokád megtörésére készülő rendőrséget. A. honvédség engedelmeskedett az alkotmánysértő parancsnak. Nem sok hiányzott hozzá, hogy két nappal az ’56-os forradalom állami pompával megünnepelt évfordulója után újból vér folyjon a pesti utcán. Ekkor azonban a Magyar Köztársaság elnöke, a fegyveres erők főparancsnoka – mintha egyedül csak ő olvasta volna az alkotmányt – visszaparancsolta a katonai járműveket. A rendőrség vezetői, átlátva, hogy a katonaság támogatása nélkül túlontúl kockázatos vállalkozás lenne nekimenni a taxisoknak, váratlanul bejelentették, hogy nem alkalmaznak erőszakot. Némely miniszter még handabandázott egy kicsit, de aztán ők is megcsendesedtek. Az elnök, Bibó István tanítványa és barátja, megtanította a kormányt, hogy politikai válságot csak politikai eszközökkel szabad kezelni.

Némelyek úgy vélik, az elnök által javasolt közkegyelmi törvény feleslegesen elevenítette fel a lezárult krízist. Hiszen a miniszterelnök már politikai ígéretet tett a taxisok büntetlenségére. A legfőbb ügyész bejelentette, hogy senki ellen nem emel vádat, a torlaszokon lefényképezett, videofilmre vett, összeírt tízezrek büntetőjogi üldözése gyakorlatilag aligha lehetséges, egy kirakatper pedig akkora nemzetközi botrányt kavarna, hogy belerokkanna a kormány. A kételkedőknek mégsem volt igazuk. Göncz Árpád jól látta, hogy a taxisok gyakorlati büntethetetlensége nem elegendő; a büntethetetlenséget jogilag is garantálni kell. Egyúttal azonban el kell hangzania az intésnek: az erőszak, még a taxisok alkalmazta passzív erőszak.sem lehet elfogadott formája a politikai akaratnyilvánításnak. A kormánypárt szélsőségeseinek bírót és bitót kiáltozó őrjöngése meggyőzhette a kételkedőket, hogy a jogi csatában is Göncz Árpád bizonyult jobb stratégának.

Birkózás a fegyverekért

A kormány szívós harcot folytat a fegyveres szervezetek feletti korlátlan rendelkezési jogért. A rendőrfőkapitányok kinevezése körül tomboló látszólagos önkény korántsem átgondolatlan. Az új belügyminiszter, a kormány erős embere olyan rendőri vezetőket szeretne látni, akik mindent neki köszönhetnek, csak tőle függnek. Minél kevésbé akarja őket a szakma, az állomány, az önkormányzat, annál jobb. Az önkormányzati hatáskörökről szóló törvénybe rejtve a kormány vissza akarja venni, amit novemberben engedett: meg akarja szüntetni az önkormányzatok vétójogát a rendőrkapitányi kinevezéseknél is. Ha a kormány tervezetét a parlament elfogadná, a szabadon választott polgármestereknek annyi beleszólása sem lenne a rendőrség dolgaiba, mint a régi tanácselnököknek volt.

„Középerős” elnök

A legnagyobb csata a nemzetbiztonsági, majd pedig az új honvédelmi törvény elfogadása kapcsán vár az Országgyűlésre. Jelenleg ugyanis a honvédséget nem a honvédelmi miniszter, hanem a honvédség parancsnoka vezeti, akit a főparancsnok nevez ki és vált le. Ezen a rendszeren csak az Országgyűlés kétharmados többségének szavazatával lehet változtatni.

Jogosítványai alapján a Magyar Köztársaság elnöke nem gyenge elnök. Főparancsnoki tisztje, amely tényleges hatalmat jelent, meg a jog arra, hogy megfontolásra visszaküldje a törvényeket az Országgyűlésnek, erősebbé teszi a parlamentáris köztársaságok reprezentatív államfőjénél.

Az SZDSZ egyértelműen a tisztán parlamentáris berendezkedés, a gyenge államfői intézmény híve volt. Gyenge elnökként fogadta el a megbízást Göncz Árpád is: „középerős” elnöki jogosítványaival nem kívánt élni. A benzinárválság kényszerítette rá, hogy mégis éljen velük.

A kormány és a kormányfő a titkos erőpolitika bűvöletében él. E kormányférfiak meg vannak győződve róla, hogy a hatalom végső soron a fegyveres erők és a titkosszolgálatok feletti uralom kérdése.

Sem a szabad demokraták, sem Göncz Árpád nem gondolkodnak ilyen naiv módon. A hatalom – a látszat ellenére – inkább vonzásokon és választásokon múlik, nem erőszakon, furcsa: még egy diktatúrában se.

Göncz Árpádot nem az alkotmányos jogosítványai tették a politikai élet fontos – stabilizáló – szereplőjévé, hanem a társadalom bizalma.

Stabilizáló szerepet játszik elnök-főparancsnoki minőségében is. Nem mintha élni kívánna főparancsnoki jogaival. De főparancsnoki mivolta kizárja, hogy a kiszámíthatatlan, megriadt és hisztérikus kormány meggondolalanul bánjon ezzel az éles szerszámmal, a fegyveres erőkkel.

Hogyan is dicsérte Katona Tamás külügyi államtitkár kollégáját, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkárát? Derék, ambiciózus ember, mondta, csak nem szabad fegyvert adni a kezébe.

Legyen csak a fegyver a nyugodt, magabízó nagyapó kulcsos kamorájában.

• Beszélő