Nyomtatóbarát változat

(…) Még egy nagy számot emésztett meg a fesztivál: Michelangelo Antonioni – akit hívei keresztnévrokonához hasonló óriásnak tartanak a modern filmben – bemutatta Blow-up című, Angliában sok-sok pénzért készített filmjét. Antonioni formátuma valóban nagy, kiváló rendezői egyéniség, csupán a témája, az a vetülete a valóságnak, amelyet oly ritka érzékenységgel ábrázol, az tűnik nekem kicsinek. [[Otilde]] a pangás klasszikusa a mai filmben: a céltalan, értelmetlen lézengés, az akváriumlét érzékeltetésében szinte utolérhetetlen: de meddig lehet valaki eredeti és érdekes, aki mindig csak ennyit lát, mindig csak ezt mondja? Ez a filmje, eltérően a korábbiaktól, némi történést ugyan tükröz, de ezt is csak azért, hogy bebizonyíttassék: hiábavaló minden igyekezet, amellyel elménk be akar hatolni a folyamatokba: az emberi cselekményekre nem lelhetünk magyarázatot.

Egy reklámfényképészről van szó, aki, mert mérhetetlenül unja, hogy ostoba modellekkel bajlódjék napestig, akikből mindenféle trükkel rafinált hatásokat kell kicsalnia, elmegy – találomra – a valóságot fényképezni. Egy elhagyott londoni parkban egy különös szerelmespár tűnik fel neki: idősebb, elegáns úr és fiatal lány – ez is téma, közelebb lopakodik hát, lekapja őket, egyszer, kétszer, sokszor. De amikor azok észreveszik, hogy fényképezik őket, a lány utánairamodik, és szenvedélyesen követeli rajta a filmet. Eredménytelenül. Később megjelenik a fényképész műtermében is, s miután nem sikerül másképp megszereznie a negatívot, még fel is ajánlkozik a fiatalembernek. De nem jár eredménnyel ez alkalommal sem. Heves igyekezete csak növeli a fényképész kíváncsiságát: miért kell ennek a lánynak annyira ez a film, mit ábrázolnak azok a képek? Neki áll hát előhívni a filmet, kinagyítva minden részletet. S lám, kiderül, hogy az egyik bokorból egy pisztolyos kéz körvonalai látszanak, a másik alatt egy hulla hever. A nézők detektívregényeken csiszolódott agya lázasan kombinál: valami csapdába csalhatta ez a lány az idős urat, az is elpusztult volna a magányos parkban, ha a fényképész nem zavarja meg az idillt… Kezdődhet hát a krimi…

Ám egy közönséges nyomozás története nem érdekelheti Antonionit, akitől alighanem idegen az ilyen leleplezéshez is szükséges logikai racionalitás. Így is van: nem tudjuk meg, hogy ki volt a lány, ki volt a hulla, és a kiszemelt új áldozat: nem tudjuk meg, ki szorongatta a revolvert, semmit nem tudunk. Nem tudjuk meg, mert a társadalom, a világ, amelyben ez a mi hosszú hajú és neurotikus fényképészünk él, elborult agyú ópiumszívóival, alkoholos és szexuális delíriumban tántorgó figuráival, képtelen az összefüggések felderítésére, képtelen, mert nem érdekli a valóságos viszonyok tisztázása. S mint a befejező képsorból tételesen is kiderül, azért képtelen erre, mert tudata nem más, mint illúziók rendszere, mint kényszerképzetek sora.

Ezt példázza a részeg társaság, amely hajnalban megjelenik a parkban, ahol elkezd labda és ütő nélkül teniszezni, de úgy, hogy mindenki látja a labdát, hallja az ütéseket. Igaz, ez a nagyon is közhelyesnek tűnő jelkép nem magyarázott meg semmit, legfeljebb feleslegesen összefoglalta, amit a film előző képeiben már elmondott, és ami nem azért nem igaz, mert nem valóságos viszonyokat érzékeltet, hanem mert féligazságokat von le belőlük. Épp azt nem látja meg, ami a modern kapitalista lét legszembetűnőbb ellentéte: hisz nagyon is átgondolt, nagyon is racionális világ ez, ha az anyagi érdekeit szolgáló technikáról, a hatalomról és az üzletről, a pénzről és ügyeinek igazgatásáról van szó – és hogy hol, miért őrül meg, mikor mered megbabonázva a nem létező teniszlabdákra, annak is van logikailag kikövetkeztethető, tisztázható oka.

Antonioni, amikor arról faggatták, hogy mit akart mondani ezzel a titokzatos históriával, a Kennedy-gyilkosságra hivatkozott, mint korunk fel nem deríthető titkainak példájára. Ott is volt fénykép meg másféle nyom, mégsem sikerült s talán sohasem sikerül felderíteni az igazi okokat és tetteseket… Tudásunk, íme, korlátozott…!

De kell-e mondanunk, hogy ez a szemlélet, nem pedig az emberi tudás lehetőségei korlátozottak? És hogy nagyon is tudatos erők tették titokká azt, ami – ha ismerhetnénk – alighanem nagyon is szimpla agyak számára is érthető lenne? Sajnos, ez a fajta játék a titokzatossággal – a legjobb szándék ellenére – egyenesen segíti e világ kényes titkainak elpalástolását. S annál inkább, minél nagyobb a művész, aki alkotóképességét rendelkezésre bocsátja.

(Részlet Rényi Péter cannes-i tudósításából. Népszabadság, 1967. május 10.)

• Beszélő évek – 1967