Borbély Szilárd

Nyomtatóbarát változat

Vajon miért színesebbek a képek, mint a világ? Ha például a poros és megfakult Andrássy útról vagy a szürke kősivatagra emlékeztető Hősök teréről besétálunk a Szépművészeti Múzeumba, a képeken egy színes világ látható. De vajon miért van az, hogy a világ nem emlékeztet arra a színpompás világra, amelyet a festett képek ábrázolnak? Nem lehet, hogy ezek a gyerekek látják jól, mert még tiszta a szemük? És mi tévedünk, amikor mindenütt csak a fakót, a kopottat, a porosat látjuk? És vajon milyen viszony fűzi a gyerekek képeit ahhoz a világhoz, amely körülveszi őket? Ezeknek a gyerekeknek a lakóhelyéről készült fotók szerint a világ szürke és kopott, málló vakolat a falakon, pusztuló házak megroggyanva, a kivillanó sivár beton és az üresen ásító kertek. Szürke por, amely mindent belep. A megbélyegző szegénység díszletei. De vajon akkor mégis miért olyan káprázatosan színesek ezeknek a gyerekeknek a képei, hogy nem is emlékeztetnek arra a világra, amelyben a rajzok és a festett képek megszülettek? Talán bennük élnek ezek a pompás színek, ezek a kavargó, szabálytalan, merészen egyéni világról való képzeteket lefestő imaginárius képek? A világ színek és formák káprázatos hálója lenne mégis, amelyet pontosan csak a mesék mondanak el, és mégis csak a színek és a formák izzó kavalkádja áll közelebb a valósághoz? De létezik olyan, hogy valóság?

És vajon miért nem tudjuk elviselni mi, felnőttek, hogy a világ is színes legyen? A színek sokféleségét a világ nem kívánja a maga ábrázataként viszontlátni. A gyerekek azonban színes festékek nyelvén kétségbeesetten üzennek arról, hogy „hát nem látjátok, milyen szép a világ?”. És játszani hívnak egy másik világba, amelynek ők a lakosai, amely olyan, mint egy idegen bolygó, egy kincses sziget, a mindennapok paradicsoma, ahonnan mi fogjuk majd kiűzni őket a neveléssel. Ahonnan, emlékszem (és talán mélyen, valahol, halványan még mindannyian emlékszünk), engem is kiűztek egyszer ebbe a világba.

Gyerek és gyerek között is különbséget tesz a világ. Vannak, akiket hamarabb, vannak, akiket később kényszerít belépni ebbe a varázstalanított, színtelen, mese nélküli valóságba. És vajon miért vannak kizárva gyerekek abból a világból, amelyben más gyerekek álmokat szőhetnek a jövőről, és terveket kovácsolhatnak holnapra? Vajon miért van az, hogy a világ színeit egyes gyerekek csak papíron láthatják, de soha sem a valóságban? Vajon miért kell lemondaniuk a mesékről, amelyben királyfiak és királylányok lehettek, és miért csak kiskondások, a legkisebb szegénylegények maradhatnak, és miért győzi le őket a sárkány mindig? Vajon mi az a gonosz varázslat, ami kitörli a színeket a szemükből, a mesékből pedig csak a veszteseket hagyja közöttük? De vajon akkor mégis miért szeretik a gyerekek a meséket?

Sok éve jelent meg egy antológiában Osztojkán Béla regényének egy részlete. Közel húsz éve már ennek. A szerző aztán még húsz évig dolgozott a regénnyel. Közbejött egy nem remélt rendszerváltás, aztán elmúlt újra egy álom. De az a történet, amelyet most ebből a könyvből idézni fogok, már akkor is készen állt, valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Amikor egy útkereszteződésben megállnak, a Mojna nevű cigány fiúnak mond tanító mesét a nadályárus Haragos Eszti, felmutatva a kopott pléh­krisztusra:

„Ő a mi Úrjézus Krisztusunk. Mondok néked róla egy nagyon régi verset. Valamikor annyi búza termett a földeken, hogy az emberek nem győzték betakarítani. Az Úrjézus Krisztus, aki akkor még az angyalokkal együtt lent járt a földön, hogy elhintse közöttük, földi halandók között az igazi jóságot, éhesen betért egy istentelen magaviseletű nagygazda házába. Az emberek itt vigadoztak, dúskáltak a sok ennivalóban. Csak úgy folyt a szájukon kifelé. Krisztus Urunk, aki látta ezt, így szólt magában: »Megkérdezem már tőlük, hogy ebben a házban, a mérhetetlen gazdagság mellett van-e jóság és van-e emberség?« Amikor a konyhába ért, ezt mondta a gazdánénak: »Adjál nékem, jó asszony, egy kis kenyeret. Adjál nékem, mert már három napja nem ettem falatot sem.« Az asszony, aki a gyerekének a fenekét törölte ki éppen egy darab foszlós kaláccsal, ezekkel a szavakkal válaszolt: »Nincsen nékünk kenyerünk, jó ember. Nincsen itten annyi sem, amennyit egy légy a szárnyára tudna venni. Nem láttuk mi annak három napja színét sem!« Az Úrjézus Krisztus ezzel szomorúan kiballagott. Ment egy kicsit, ment, mendegélt, ott aztán bezörgetett egy másik házba. Itt a gazda azzal fenyegette, ha nem kotródik, hát ráuszítja a kutyát. Megint ment, megint mendegélt a koldusnak öltözött királyfi, de a következő helyen sem kapott szidásnál egyebet. Urunk, Jézus-Krisztusunk erre nagy haraggal kiment a földekre. Ott hirtelen megszelídült, és így szólt: »Istenem Uram! Mennyei Jóatyám! Bocsássad meg a Te Fiadnak a mostani cselekedetét!« Akkor kitárta a karját, és magához ölelte az összes búzamezőket, e szavakkal: »A dúskálás, úgy látszik, elveszi az emberektől a jóságot. Zsíros lesz a szívük, és gőgösségükben már arról is megfeledkeznek, hogy éppen a Te Szent Tested, a Te Szent Szereteted szolgál jóságos eledelül nékik, és pocsék falánkságukban, Uram, nemcsak hogy az árva koldust nem látják, de nem látnak már Téged sem, aki pedig a legjobb vagy hozzájuk. E búzából azért néhány szemet visszaadok, egy marékra valót elhintek újra. Ne legyen ezután kenyér a földön, csak annak, aki keserves verítékkel dolgozik érte!«”*

Amikor az Úrjézus a földön járt, Haragos Eszti meséje szerint, maga sem tudta megváltoztatni az embereket. Csak a világ dolgaiba tudott beleszólni. Mondjuk a valóságnak nevezett dolgok felett bírt hatalommal. Az emberek szívében nem volt képes más törvényeket elültetni. A magvető példázata csak a mesében érvényes. Abban a szép mesében, amelyet Evangéliumnak hívnak. Az Úrjézus is csak a magvakat tudta visszavenni, hogy kevesebb legyen. De nem tudott adni. Büntetni tudott, hogy ezáltal a szűkösség közelebb hozza az embereket egymáshoz. Haragos Eszti Úrjézus Krisztusa úgy gondolkodott, hogy ha elvesszük a gazdagságot a gazdagoktól, a szegénységben meglágyul majd az emberek szíve. A mese azonban épp az emberek közötti megosztottság magyarázatára született, és épp hogy a szűkösséget, a szegénységet kellett értelmeznie. Azt, hogy miért nem adnak azok, akiknek van még valamijük. Miért hazudnak azoknak, akiknek nincs már semmijük.

A mesében említett legendás bőség azonban sohasem volt. A mese utólag mutatja fel a világot gazdagnak és szépnek. A tanulság lehangoló, hiszen az emberek szíve fölött még az Úrjézus Krisztusnak sem volt hatalma. De akkor ezek szerint csak ez a szürke és sivár világ lenne a valóságos? Aligha. Mert újra és újra megszületnek a gyerekek, akik a színek nyelvén beszélnek. Ugyan­azokat a pompás világokat festik le. Ugyanazokat a meséket élik meg. De mikor lesz, amikor ugyanolyan esélyeket kapnak majd, mint a többiek?

* Osztojkán Béla: Átyin Jóskának nincs, aki meg­fizessen. Fekete Sas Kiadó, Bp., 1997, 214–215.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges