a.j.

Nyomtatóbarát változat

A Vallainak ma van a születésnapja. A Vallait épp két napja temettük. Ki tudja, mit kell erről gondolni, a sűrű egybeesések délutánján megrendülni vagy csakazértis röhögni Vallaihoz-illőbb-e, tény, hogy a Vallait az egyház, a színház és az irodalom búcsúztatta, utolsó vagy utolsóutáni útjára ők kísérték.

A Vallait nyilván legtöbbünk Petrit mondani hallotta, tízmillió (esetleg tizenöt) magyarnak ő volt Petri magyar hangja, a hangzó Petri. Nála mindig volt néhány Petri-vers, háthára, jól jöhet az valamikor, egy szereplő nem lesz ott időben, nem jön el a felolvasóestre, vagy ott van, de berúgva, vagy valamiért vérig sértve van ott, be kell ugrani helyette.

A Vallait én is legelőször Petriként hallottam (vö., tudjuk, poetry), s gondolom, ez kevésbé általános –, de Mártonként utoljára. Bowen monológja, sötétben. Most már egészen sötétben. Hol szabadság van, ott szabadság van, nemcsak az elpusztított tájban, nemcsak a lelki félhomályban, halkan, szinte motyogva kezdte, aztán beindult, egyre több szenvedélyt vitt bele, a végén szinte fékezhetetlenné vált, egyre félelmetesebben szabaddá vált minden, a verszárlatra a szabadság valóban ráfagyott a jelenlévőkre. Nem emlékszem, hogy valaha élőben hallottam volna ilyen erőteljes, horrorisztikusan szenvedélyes versmondást. Az öröm pedig, hogy nemsokára felvételről hallhatni ezt a verskalandot, hamar szertefoszlott, a hangrögzítő nem tudott megbirkózni a jelenettel, csak a hallgatóságban maradhatott nyoma.

Már a hangrögzítés kudarca metafora lett volna?, ha az, akkor minek a metaforája? Hogy nemsokára eltűnik, lelép az az ember, akinek annyit köszönhetett mindenki, akinek irodalmi estekhez a legkisebb köze is volt?, lelép az, akihez mindig lehetett fordulni, hogy segítsen, legyen szíves, aki, ha épp nem játszott aznap este, sosem mondott nemet?, aki a legabszurdabb dolgokat megoldotta?, aki pl. zokszó és sűrű jajdefájok nélkül végigvezetett egy hétórás irodalmi estet, miközben persze felolvasta a jelen-nem-lévő írók, költők műveit is?, aki volt dídzsé, mert épp dídzsénk nem volt (persze a koncertre is hozott néhány Petrit, újfent háthára, de nem olvasott fel belőle, mert nem úgy alakult, és volt annyira könnyed, hogy tudott nem ragaszkodni a koreográfiához), vezetett árverést is, némi erőteljesebb te-jó-Ég-ezt-is-én-csináljam? után persze, de az Igazgyöngy Iskolának árveréssel akartunk segíteni, és ha már itt voltak az Igazgyöngy gyerekei, meghívta őket a Vígszínházba, nehogy már úgy menjenek haza, hogy nem láttak belülről színházat, és némi házi sütésű mézeskalács is volt nála. (Anélkül – no meg sapka nélkül – decemberben csak a hülye megy ki az utcára, hátha szembejön valaki, aki örül neki.)

A Vallai segített. Nem azért, mintha altruista lett volna, hanem mert számára is fontos volt egynémely ügy. Meg mert azok közé a fura szerzetek közé tartozott, akik szerint az irodalom komoly dolog. Értette és élvezte a műveket.    

A Vallaira ma este emlékeznek a barátai a Nyitott Műhelyben, Fintalaci szerint az egyetlen állandó társulati tagja ő volt a Műhelynek.

A Vallait katolikus szertartás szerint temették, búcsúztatta Hegedüs D. Géza és Parti Nagy Lajos. A sírnál barátja, David Yengibarjan játszott.

A Vallainak sokat köszönhet a kortárs magyar irodalom. Egy nemsokára folyóiratként elköszönő „…és kulturális” lap is. Metafora?, ha igen, minek is? Most ezt hagyjuk. Maradjunk annyiban, hogy mindent köszönünk, Péter!

• Búcsú

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges