Justyna Gorlewska

Nyomtatóbarát változat

A cigánykérdés azóta van Lengyelországban, amióta csak cigányok vannak lengyel földön. A külsejükben, társadalmi viszonyaikban, életvitelükben élesen különböző jövevényekről nagyon hamar kialakultak a sztereotípiák, s a köztudatban mind a mai napig ez a cigánykép él. A hetvenes évek végén kiterjedt szociológiai vizsgálatokat végeztek a cigányok és a lengyelek közti „etnikai távolság” fölmérésére. Az eltérő kultúrájú nemzetiségek és antropológiai csoportok iránti rokonszenv meghatározásakor például a cigányok – tíz közül – a nyolcadik helyre kerültek, s arra a kérdésre, hogy milyen etnikummal lennének hajlandóak rokonságba kerülni, a megkérdezettek a 8-9. helyen említették a cigányokat. A cigányok legjellemzőbb tulajdonságai a környezetük szerint: ravaszok, lusták, csalók, koszosak, vidámak, tolakodóak és… szépek.

A második világháború alatt kb. 35 ezer lengyel cigány esett a holocaust áldozatául, a túlélők – 20-25 ezren – visszatértek hagyományos életmódjukhoz. A Lengyel Népköztársaság hatóságai azonban úgy vélték, hogy a cigányok improduktív életmódja ellentétes a szocialista állam célkitűzéseivel, ezért az ötvenes évektől megkezdték „produktivizálásukat”. A letelepítési kísérletek sorra kudarcot vallottak, csak a régen letelepült, ún. bargitha romák, illetve a polska romák tudtak alkalmazkodni a hatóságok elvárásaihoz. 1952-ben kormányrendeletet adtak ki: a lakásügytől az oktatásügyig minden tárcát köteleztek a letelepülés elősegítésére. A helyi hatóságok teljesen alkalmatlannak bizonyultak ennek végrehajtására, de maguk az érdekeltek – vagy inkább kényszerítettek – is ellenálltak a felülről jövő beavatkozásnak.

1964-ben szigorúan megtiltották a táborok vándorlását, így a cigányok kénytelenek voltak letelepedni. Társadalmi-gazdasági helyzetük ugrásszerűen megromlott: csak a szakképzettséget nem igénylő, tehát legrosszabbul fizetett munkákat tudták elvállalni. Sorvadásnak indult a cigány kézművesipar, mivel nem mozoghattak, s áruikat nem tudták eladni. A családok, más megélhetési forrás híján, jóslásból, koldulásból és lopásból éltek. A gazdag cigányok (a Loan és Kelderas törzsekből), akik igénybe vehették külföldi testvéreik segítségét, kereskedelemmel kezdtek foglalkozni, rendszerint a törvényesség határán egyensúlyozva. A cigány közösséget nem is kriminogén, hanem egyenesen kriminális csoportként kezdték kezelni (családi átvilágítás, már gyermekkorban „felfektetett” fényképes, ujjlenyomatokkal ellátott kartotékok).

Az önként letelepedett cigányoknak több esélye volt: képzettséget, gazdasági függetlenséget szereztek, új szokásokat, új identitást alakítottak ki. Kitörtek a korábbi sztereotípiák szorításából, már nem a kiszolgáltatott, egzotikus csavargó szerepét játsszák. Gyakran magasabb életszínvonalon élnek, mint a környékbeli lakosság, ami a frusztrált, gazdaságilag rosszabb helyzetben lévő bennszülöttek körében hirtelen hihetetlen sok feszültséget váltott ki: agresszív bosszúakciókat szült. Így robbantak ki az 1981-és konini, illetve az 1991-es mlawai „cigánypogromok”.

Az események forgatókönyve mindkét esetben azonos volt. Az egyik esetben verekedésben sebesült meg egy lengyel férfi, a másodikban autóval gázoltak halálra ugyancsak lengyel állampolgárt, s az elkövető mindkét esetben cigány volt. A feldühödött tömeg a cigányok házai ellen indult, hogy „eluralkodásuknak” véget vessen. Az 1981-es konini események után a hatóságok gyakorlatilag kiutasították az országból az ott élő cigányokat: állampolgárságuktól megfosztva, vonatra rakták őket, jegyük azonban nem szólt visszaútra. 1991-ben a cigányok önként hagyták el az országot, miután a zavargások legfinomabb jelszava is így szólt: „Jó cigány márpedig nem létezik.”

A mlawai események után Lengyelországban alig 10-20 ezer cigány maradt, a kevésbé tehetősek. 1980-ban a Minority Rights Group jelentése szerint 65 ezren voltak. Időközben azonban új veszélyforrás jelent meg: a romániai cigányok bevándorlása, az utcán koldulók és a szemeteskonténerekben turkálók még tovább fokozzák a lengyel cigányokról kialakított előítéleteket. A mocskos, tépett, kéregető gyerekek látványa óriási sokk volt a gyermekközpontú lengyel nők számára, de a szánalom első ösztönös gesztusait csakhamar ellenszenv váltotta fel: „a »románok« túl sokan vannak, és egyre többen jönnek.” A legnagyobb felháborodást az váltotta ki, hogy a „román” gyerekek a jugoszláv háború áldozatainak adják ki magukat.

A cigányokkal szembeni ellenséges érzelmeket a hatóságok tehetetlensége is fokozza. A beáramlás megállítását célzó minden kísérletük kudarcot vallott – vízum bevezetése lehetetlen, s hiába követelik meg, hogy egy személy egy napra legalább 20 dollárral rendelkezzen.

A lengyel cigányok kategorikusan tiltakoznak az ellen, hogy bármilyen rokonságban állnának a romániaiakkal, s az ellen, hogy a román cigányokról alkotott sztereotípiák alapján ítéljék meg az összes romát, származásától függetlenül. Az etnikai rangsor legalacsonyabb fokára került cigányság e belső meghasonlással újabb konfliktusok közé került.

(Varsó)

• Külföld