Sz. S. [Szilágyi Sándor]

Nyomtatóbarát változat

’81–82-ben a paksi atomerőmű „reklámfőnöke”-ként láttam, amit láttam – és nem akarom, hogy esztelenségek miatt a gyerekeim nemzedéke is elveszett generáció legyen. Az első pillanattól hangoztattam: Bős–Nagymaros ügye politika, hiszen a társadalom visszásságainak a tükre.

Mik voltak a tüntetés előzményei?

Messzebbre kell visszamennem, de talán nem lesz érdektelen. Ott kezdeném, hogy néhányan környezetvédők, az úgynevezett 13-ak, jó másfél évig próbáltunk egyesületet létrehozni; ez lett volna az Országos Duna-tájvédelmi Egyesület, melynek alakuló ülését tavaly november 5-én tartottuk – volna, ha két nappal előtte le nem tiltják. Végül mégis megtartottuk, csak éppen nem alakuló, hanem tájékoztató gyűlésnek hívtuk. Szorongatott helyzetünkből a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság vezetői, Tóth László és Morvay László húztak ki bennünket, akik felajánlották: a szárnyaik alá vesznek minket, s ezzel legalizálnak, de ha balhé lesz, ki kell válnunk a társaságból. Tisztességes alku volt, örömmel elfogadtuk.

Tavaly december 6-án tartottuk meg első, Doroggal foglalkozó estünket, majd január 27-én egy nagyobb szabású vitaestet rendeztünk, melyen részt vett 15 képviselőjelölt, valamint Straub F. Brunó, a parlament környezetvédő bizottságának elnöke és Ábrahám Kálmán, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal vezetője. A BZSBT Környezetvédő Csoportja szervezte a május 27-i tüntetést is, melynek során az osztrák követség elé vonultunk – mondván: ha nincs osztrák hitel, nincs építkezés. ’56 óta először történt, hogy nem valami évforduló alkalmából mentek az utcára az emberek, hanem mert tiltakoztak. Júniusban egy petícióval soroztuk meg a képviselőket, és június végén – a közös cél, az összefogás jegyében – megalakult a Nagymaros Bizottság, 13 csoport részvételével.

Megint 13 – nem vagy babonás?

Április 13-án születtem, burokban, egy lóistállóban – hogyne lennék! Eddig még be is jött – gyorsan lekopogom. Szóval, a tüntetés óta, nyáron eléggé felgyorsultak az események. Itt járt Lipták Béla az Egyesült Államokból, ez is sokat lendített az ügyünkön. Szeptember 2-án tartottuk a nemzetközi környezetvédelmi konferenciát A dunai duzzasztógátak címmel; itt szeretném megköszönni a nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt a svájci World Wildlife Fund segítségét.

Ezen a konferencián jelentettük be a 12-i tüntetést. Apropóját az adta, hogy szeptember 14–16-a között az Országgyűlés vitát rendezett volna a bős–nagymarosi „nagyberuházás” kérdéséről. A vitát elhalasztották ugyan – mi viszont már teleszórtuk a várost a röpcéduláinkkal, teleragasztottuk a telefonfülkéket, aluljárókat, kerítéseket a „nyalókáinkkal”; nem fújhattuk le a tüntetést. De nem is akartuk: a Nagymaros Bizottság egyhangúlag elfogadta a tüntetés ötletét, s a felhívásunkhoz további 14 csoport csatlakozott. Az eredmény minket igazolt. Én cirka 20-25 ezer emberre számítottam – és 40 ezren voltuk, minimum! Persze, ez a 40 ezer ember nem feltétlenül a vízlépcső miatt jött ki az utcára, hanem az egyre rosszabb gazdasági és politikai helyzet, a „bizalmi válság” miatt is. De hát ez így természetes.

Ezzel kapcsolatban elmondok egy jellemző epizódot. Mi a tüntetést négy nappal előtte bejelentettük a rendőrségen (nem engedélyt kértünk, hanem bejelentettük). Vagy ötször voltunk tárgyalni, egyeztetni, és a rendőrség képviselője, egy magas rangú tiszt semmi szín alatt nem akart belemenni, hogy a Bajcsy-Zsilinszky úton vonuljunk végig; mindenféle közlekedési kifogást emelt; megbénítjuk Budapest forgalmát, kárt teszünk a parkoló gépkocsikban, ilyesmiket. A mellékutcákban tökéletes felvonulási útvonalat biztosíthatnak – mondta –, de ebbe semmiképpen nem akartunk belemenni. Ezt látva végül kijelentette: rendben van – csak ne legyen semmi politika. Hát, hajszál híján mégiscsak az lett.

Szóval, elégedettek lehettek. Csalódás nem ért?

Talán csak az, hogy a petíciónkat nem Grósz vette át, hanem Straub F. Brunó. Persze, megküldtük azért Grósz és Pozsgay címére is. Egyébként a petíciónak önmagában nincs sok jelentősége; mindössze a diplomácia nyelvén közli, amit a tömegtüntetés kifejez. Mert ez volt a lényeg: hogy 40 ezer ember a politikusok képébe ordította-füttyögte az elégedetlenségét. Mert a népakarat nem az, hogy fröccs mellett szidom a rendszert. Egy ilyen megmozdulásra sokan odafigyelnek, és gondolkodni kezdenek.

De mit tehetnek? Sokfelől hallom: a vízlépcső lefutott ügy...

Nem, nekem az a véleményem: az új vezetés nimbuszt csinálhatott volna magának, ha ezt az építkezést leállítja. Egyértelművé tehette volna, hogy valóban szakít a régi vonallal. De nem akarja vagy inkább nem meri ezt megtenni. Különösen nem népszavazással. Ettől rettegnek. A képviselőktől sem lehet sokat várni: hiteles tájékoztatás híján, amihez a fegyelem is társul, nem fognak a kormány kinyilvánított akaratával szembehelyezkedni. Visszadobják majd a döntést a kormányhoz – és a vízlépcső megépül.

De akkor is van értelme a protestálásnak, a tüntetésnek, minden ilyen akciónak. Egyrészt: ha megépítik is a gátat, ki kell belőlük kényszeríteni, hogy a lehető legoptimálisabb feltételek közt építsék meg. Másrészt ott van az ügy politikai jelentősége: az öntudatra ébredés; hogy az emberek kinyilvánítják az akaratukat, nem pedig magukban füstölögnek. Végtére is az a cél, hogy a környezetünk – a gazdasági, társadalmi és politikai „környezetünk” is – emberi legyen.

• Duna-dosszié