Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő szerkesztőségét Göncz Árpád „az 1956-os forradalom szellemiségének ápolásában” kifejtett munkássága elismeréseként Nagy Imre Emlékplakettel tüntette ki. A kitüntetés persze a régi, az engedély nélkül, szamizdatként megjelent Beszélő szerkesztőségének szólt, Kis Jánosnak és szerkesztőtársainak: Haraszti Miklósnak, Nagy Bálintnak, Petri Györgynek, Solt Ottiliának, Szilágyi Sándornak és végezetül e sorok írójának. Dicsősége és melege azonban átsugárzik a Beszélő mai szerkesztőire is. Átsugárzik, mert a Beszélő szerkesztősége ma sem gondolkodik másként 1956-ról, mint a régi Beszélő szerkesztői 1983-ban, amikor a szamizdat-folyóirat Nagy Imre-emlékszáma megjelent. Mi nem ábrándultunk ki ’56-ból, mert egyes ’56-os szervezetek tüntetéseket szerveztek Göncz Árpád ellen, és mert a Szabadságharcosokért Alapítvány kuratóriumának Boross bajtárs volt az elnöke. De Horn Gyula miniszterelnöksége idején sem fogjuk zsenánsnak érezni, hogy ’56-ot annak tekintsük, ami volt: népfelkelésnek, forradalomnak és szabadságharcnak.

Kollégánk és barátunk, Nagy W. András nem érhette meg a Beszélő kitüntetését. Neki posztumusz adományozta az emlékplakettet a köztársaság elnöke. A kitüntetés a demokratikus ellenzék utolsó kuruc talpasának szól, akinek természetében csodálatos elegyet alkotott a radikális elszántság és a megértő irónia. Mellesleg Nagy W. András szinte észrevétlenül, horgászgatva és anekdotázva a rendszerváltás éveinek egyik legjobb publicisztikai krónikáját írta meg a Beszélőben.

---

A véletlen hozta úgy, hogy június 15-e, ez a kitüntetésekkel kitüntetett szerdai nap egyúttal a szerkesztő rég tervezett búcsújának a napja is. Régóta tudom, nem fér össze, hogy egyszerre legyek országgyűlési képviselő és lapszerkesztő. Nem fér össze időben sem: az elmúlt években fontos szavazásokat mulasztottam el a lap miatt, és nem lehettem a szerkesztőségben lapzártakor fontos szavazások miatt.

De a súlyos gyakorlati összeférhetetlenségnél súlyosabb az elvi összeférhetetlenség. Egy politikusnak, országgyűlési képviselőnek pártja sikerén kell dolgoznia, pártja politikájával kell azonosulnia, hisz státusából következő meggyőződése, hogy amit pártja tesz, az a legjobb az országnak. Egy lapszerkesztőnek ellenben a lap kritikai szabadsága a legnagyobb kincse. A Beszélő szerkesztőségében F. Havas Gáborral és Solt Ottiliával hárman voltunk országgyűlési képviselők. Idén F. Havas Gábor és Solt Ottilia nem indult a választáson – képviselőként már csak magam kötődöm az SZDSZ-hez.

A Beszélő meglehetősen kollektíven szerkesztett lap, a főszerkesztői címnek nincs nagy jelentősége. Mégis a külvilág szemében a lapért a főszerkesztő a felelős. A választási kampány kezdetén el kellett döntenem, hogy a kissé rozoga, szövete-mállott főszerkesztői széket másnak adom át. Olyan szerkesztőnek, aki a szamizdat idők óta munkatársa és formálója a Beszélőnek. A szerkesztőségben hamarosan egyetértés alakult ki, hogy az új főszerkesztő csak F. Havas Gábor lehet.

A váltás nem jelenti azt, hogy a Beszélő és az SZDSZ viszonya alapvetően megváltozik. A lap – mint többször megírtuk – eddig sem függött az SZDSZ-től, sem anyagilag, sem szervezetileg. Mostantól azonban mozgásszabadsága megnő.

Erre pedig a lapnak most különösen nagy szüksége van. Hiszen az SZDSZ néhány napon belül kormányzó párt lehet. A Beszélőhöz pedig sehogy sem illenék, hogy kormánylap legyen.

De az se, hogy görcsösen ellenzéki. A Beszélő oldott szellemű, kritikus, csípős és komoly liberális lap akar lenni. Újság, amelyet többnyire szeretnek, s legfeljebb időnként haragszanak rá.

Az olvasóktól pedig nem búcsúzom. Megmaradok a lap munkatársának, szerzőjének, írni fogok; ahogy eddig, mert szeretek írni. És mert lesz miről.

Meglehet, ha nem szólom el magam, Önök észre sem vették volna a nagy változást.

• Néző-pont