Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

„A gall mentalitással több szempontból vigyáznunk kell” – intette a magyar nézőket kenetteljesen a harmincas években egy nagy hatalmú moziilletékes. Vigyáztak is. Betiltottak nálunk a Horthy-korban némely villódzóan szellemes René Clair-vígjátékot, és destruktív pacifizmussal vádolták a Nagy ábrándot, Renoir remekművét. Később is sokáig szinte átok ült a francia filmművészet igazi értékein Magyarhonban. Az „Átok” szennyesen is erkölcsvédő alsóruhára ideológiai köntöst húzatott. A köntös egyébként egy cukrosbácsi könnyen szétnyitható ballonkabátját formázta, nem a papokét.

Az ötvenes évek elején-közepén néhány olasz neorealista remekmű mellett könnyű francia vígjátékok képviselték a nyugati filmet. A zord-okulárés Révai betiltatta az Ember tragédiáját, de támogatta a Csárdáskirálynőt. Mozitaktikája hasonlóan festett. Csilingelő nevetésre vágyott a pártközpontból. Ezért elképesztő sikerrel vetíthették a Fiúk, lányok, kutyákat, a Papa, mama, ő meg ént, a Cím nélkül távozottat, a, Taxi urat, meg néhány harsányan szellemes Fernandel-bohózatot. Jean Marais szívdobogtató népszerűségnek örvendett minálunk is. S persze a sokáig nézőcsúcstartó Christian-Jacque-komédia, a Királylány a feleségem Gérard Philippel és Lollobrigidával… kicsit később Marina Vlady kibomlásra kész nőies kamaszlányként az Özönvíz előttben… ahogy sorolom, az az egykori „Rákosi-korbéli” nézőgeneráció tulajdonképpen nem panaszkodhatott: élvezte a tiltott gyümölcsnek legalább az illatát. Az ízét azért kevésbé.

Finomul a kín? Egy másik nemzedék a hatvanas–hetvenes években hasonlóan járt. Aczél Györgynek sem tetszett a „gall mentalitás”. Robert Bresson s később Godard valószínűleg elvetendő „polgári válságterméknek” minősült a szemében (miként a Ionesco-drámák is). A szelíd Truffaut-t szerencsére beengedte a magyar mozikba, a többi „újhullámost” alig: maradt a Filmmúzeum és az Egyetemi Színpad. A tiltás már nem volt teljes, hiszen a diktatúra sem.

Viszonylag sok francia filmet játszottak nálunk évente. Louis de Funes Csendőr-sorozatának például minden darabját. Ezekben a jobb sorsra született, és titokban tehetséges komikus általában kitágította az ízléstelenség határait (hogy a gyakran értelmes kritikus, Georges Sadoul – másra vonatkozó – szavát idézzem). Sőt, ha a zseniális Bourvilt kapta partneréül, mint a százszor felújítható Kis kiruccanás olykor abszurddá nemesedő (a német megszállást parodizáló) idétlenségében, már-már ő maga is nézhető volt. Meglehetősen sok francia film pergett hát a magyar mozikban, a legnagyobb értékekből azonban szinte semmi. És az a kevés is csak klubokban vagy két-három évenként a filmheteken. (Igaz, azokat a régi filmheteket még az ezerszemélyes Vörös Csillag moziban vagy a mai Broadway-ben rendezték, s mindig több tucat jegyüzér munkálkodott a környéken.)

A francia „nouvelle vague”-on úgy nőttünk fel – ha fogalmazhatok ilyen nagyképűen –, hogy „rendes moziban” alig láttunk valamit remekeiből. De hisz így jártunk a cseh újhullámmal is: nem baj, amiért kicsit is meg kell küzdeni, azt feledjük el nehezebben.

Mára az idők nagyon megváltoztak. A francia film igazi értékeit egyre inkább megismerjük, bár az a bizonyos „nagyközönség” aligha érdeklődik irántuk. Viszont a „cinéphilek” (filmbolondok) nem is oly kicsiny csapata néhány éve a bőség zavarával küszködik. Az egykor oly ismeretlen Eric Rohmert ebben a társaságban például ma már ugyancsak illik ismerni: egy álló évig játszotta teljes életművét a Szindbád mozi. A legújabban megnyílt jónevű „Cirko-Gejzír mozgó” (közel a „Tilos-az-Á”-hoz) Rivette-sorozatot tart. Az Örökmozgó francia rendezvényei gyakran meghökkentően érdekes és értékes programot kínálnak. A Fő utcába költözött s szép vetítőteremmel rendelkező Francia Intézet minden évben bemutatja egyrészt az új elsőfilmesek legjobbjait, másrészt a César-díjnyertes opuszokat. A César-díj nem más, mint az év legjobb francia filmjeinek az Oscar-díjat (átadásának gálaünnepségét is) imitáló divatbemutatója, ízlésesebben teszik, mint Hollywoodban. Nyertes filmjeik is ízlésesek, olykor nagyon jók.

Idén a filmértők rég becsült mestere, Alain Resnais kapta a legtöbb Césart, két ikerfilmmel, az egyiknek Smoking, a másiknak No Smoking a címe, mindkettő egy angol kisváros kulisszáiban játszódik. Kulissza, majdnem rajzolt díszletek, finom paródiába hajló Ionescós, Karinthys stílusjáték és stílusbravúr ez a film: az emberi szerepjátszás, az életet irányító kisebb nagyobb véletlenek, egy pityókásan is vonzó Fortuna-istennő mulattató félálma, ínyenc kacagás. Angol humor, ahogy a franciák képzelik.

A szellemesen öregedő Alain Resnais opusza mellé az Örökmozgó egy másik francia sorozattal lepte meg nézőit, ebben a francia filmnek egy másik, alig ismert arca tárul fel. Két tehetséges filmfeltárulkozó filmjein csodálkozhattunk itt. A ’68 májusában film- és világmegváltóként, mozi-Rimbaud-ként induló Philippe Garrel művei lírai segélykiáltások, zokogó és görcsös filmszonettek, Godardból csak a rángatózó poézist átemelő, de a metsző gondolatokat kamaszosan elvető furcsa, amatőrízű remeklések. A boldog keveseknek persze.

Jean Eustache A mama és az utcalány című négy és fél órás filmje a ’68-as ábrándokat követő hetvenes évek lapályos kiábrándultságának hangulati enciklopédiája. Hőse egy naplopó, és tehetségét szellemes panaszáradatokba fullasztó félbemaradt egyetemista. Az egykori Truffaut-kamasz, Jean-Pierre Léaud nagy alakítása. Ha egy mai húsz- vagy harmincéves meg akarja érezni, mi fojtódott el ’68 után, nézze meg majd e filmet, az Örökmozgó újabb vetítésére készül.

Az élet megy tovább. A César-díjasok között tavaly néhány eredeti és friss tehetség tűnt fel. „Nem volt mindenkinek kommunista szülőkhöz szerencséje” – hangzik egyikük vígjátékának címe. (A filmet nagyrészt Pesten forgatták. Hm…) Aztán egy másik cím: „A normális emberekben nincs semmi különös.” Mivel ezt a bolondok házában játszódó lírai komédiát elfogultan szeretem, erről majd a magyar mozipremier után (ha lesz). Addig is csak annyit, hogy Laurence Ferreira-Barbosa ismeri az emberi szívet, és dobbanásait többre becsüli a józan agyúak logikájánál.

PS.: Néhány hétre most elbúcsúzom a filmrovattól. A labdarúgó világbajnokság idejére futballhoz nem értő, csak a filmben tudós ifjú kollégám, Glauziusz Tamás gondjaira bízom a mozit. A labdarúgást mai formájában körülbelül ugyanakkor „találták fel”, mint a vetíthető mozgófényképet. Magam most egy hónapra e másik nagyszerű játékról, a futballról szeretnék tudósítani. Válságban van-e, vagy csak ráfogják, mint olykor a filmművészetre is… A magyar futballtól megundorodott százezrek nevében kívánok jó nyarat és lélekemelő, nagy meccseket.

• Kultúra