H. M. [Haraszti Miklós]

Nyomtatóbarát változat

Nem azért üdvözöljük ötvenedik születésnapján Konrád Györgyöt, mert szorgalmas szamizdatszerző is, hanem azért, hogy – hagyományainkhoz híven – pótoljuk a hivatalos nyilvánosság mulasztását. A külföldön egyik legolvasottabb élő magyar író 1973-tól mind gyakrabban szerepel az állítólag nem létező hazai tilalmi listákon. Az utóbbi tíz évben csupán cenzúrarágcsálta második regénye, a Városalapító meg egy kurta folyóirat-publikációja kapott zöld jelzést idehaza. Konrád életművének egyre tetemesebb része kerül át az olvasók helyett hivatalnokok olvasta irodalomba – de a szamizdatba is, s újabban, házkutatások révén, a rendőrség raktáraiba.

Ötvenévesen három világhírű regény, két – Szelényi Ivánnal közösen írt – alapvető szociológiai mű és számos esszé, eszmenapló szerzője. Konrád mindezt az elmúlt tizenöt évben alkotta.

Nevetségesnek éreznénk a kísérletét is, hogy Konrád „helyét” kijelöljük vagy hogy „meghatározzuk”: milyen író is ő. Bizonyosak vagyunk benne, hogy – Ottlikkal szólva – a „létezés-szakma” jeles magyar mesterei közé tartozik. Az író Konrád és a beszélgető Konrád ugyanaz a megkerülhetetlen személyiség. A „faggatódzó Gyuri”, ahogyan egyetemista korában becézték, a pontos megnevező, a földhözragadt realista (három regénye három munkahelyének tényanyagát dolgozza fel), az emberi tudat csodájával eltelő filozófus, elégedetlen istenteremtménye, istenülni vágyó lírikus, politikán túli politikus, ironikus szociológus, mindenkit megértő társadalombíráló, a modern értelmiség gyengéinek és erősségeinek kibeszélője, magyar nyelvteremtő, kelet-európai mesemondó, autonómiájából és szabadságjogaiból nem engedő egyén, homálytalan kompromisszumokra kész állampolgár, boldog ember.

Kívánjuk mindannyiunknak, hogy enyhüljön az ostobaság, amely a magyar közönséget megfosztja Konrád műveitől.