Gábor György

Nyomtatóbarát változat

Köztudott, hogy három könyv üttetik fel újév napján; miként azt a talmudi elbeszélésből megtudhatjuk, az egyik a megátalkodott gonoszoké, a másik az igaz jámboroké, a harmadik a középszerűeké. Az igaz jámborok azonnal bejegyeztetnek és megpecsételtetnek az életre, a bűnösök azonnal bejegyeztetnek és megpecsételtetnek a halálra, a középszerűek azonban az újév napjától engesztelőnapig függőben maradnak. 5755 év óta ez a világ rendje, amióta az Úr puszta szavával a káoszból kozmoszt alkotott, s létrehozta a mindenséget. Ám a tíz bűnbánati nap, a „félelmetes napok” mindenkire egyaránt vonatkoznak, s jónak, gonosznak vagy „középszerűnek” kivétel nélkül végig kell járnia a szellemi önvizsgálat nehéz útját, hiszen a bűnbocsánat a legteljesebb lelki megtisztulás feltételéhez kötött: az Úr megbocsátja az ellene elkövetett bűnöket, de az emberek ellen elkövetetteket csak akkor, ha azokat jóvá tettük. A történelmen kívül álló Úr belelát mindenki könyvébe, de a történelmen belül élő ember kizárólag a saját könyvét láthatja, a múltját, amelyre emlékezhet, emlékeznie kell. Csak a történelem cézárai hiszik azt, hogy a könyv birtokukban van, és értik annak minden szavát: a kint és bent varázsütésre vagy parancsszóra összemosható. Ámde a múlt nyomokat hagyott, kívül és bévül egyaránt. Ilyenkor minden fogadalom (Kol nidré) az Úr feloldozását kéri azon korábbi fogadalmaink alól, amelyeket az elmúlt esztendő során nem teljesítettünk. Nem a múltnak, hanem a múlt negativitásainak megtagadásáról van szó, s arról a fogadalomról, amely a múltnál jobb jövőt helyez kilátásba.

A kérdés persze az, hogy lehetséges-e (érdemes-e) a múltat részekre szabdalni, egyik részét „tovább használni”, másik részét elhasználtnak nyilvánítani? Egyáltalán: hol kezdődik a múlt, a látható, a már tapasztalható? Nem az, amelyet szemtanúként átéltünk ugyan, de amelyet gondolatilag (emlékezés) nem élhettünk még meg. A megtörtént nem az én látásomtól, hanem a közös, öröklött, továbbcipelt, levethetetlen súlyossága miatt válik hitelessé. A bűn csak a közösségnek való megváltástól, a kimondástól, a szótól lesz azzá? Avagy az elhallgatás lenne maga a tett? „Adj engesztelést Izráelnek, népednek, amelyet kiváltottál.” A bölcsek szerint „adj engesztelést népednek” – ezek az élők, „amelyet kiváltottál” – ezek a holtak.

Miként az Istent, a történelmet sem lehet halottnak nyilvánítani, legfeljebb a mítosztalanítás új (nem is olyan új) mítoszával. A szent idő pillanata, amikor a történelem Istenének kortársaivá válunk (s nem a filozófusok Istenének peripatetikus vitapartnereivé), megteremti annak lehetőségét, hogy az emlékezet ne csupán a hagyományokat, hanem az egyéni és kollektív történetet (elbeszélést) is feltámassza, életre keltse. A feledés nem a bűnök eltussolása, hanem a barbárság reinkarnációja. A filozófus argumentumai az elhülyülés ellen szólnak, az erkölcs érvei az életben (létben) maradás mellett. Megbocsátani nem magunknak kell, hanem a másiknak, s sohasem a múlt miatt, hanem a jelen okán. A haszid történet Lévi Jichak berdicsevi rabbi esetét mondja el. Egyszer egy bűnt bűnre halmozó zsidónak azt mondta, hogy irigyli őt. Amaz meglepetten kérdezte, hogy ugyan miért? Azért, mondta neki a bölcs rabbi, mert ha valaki tiszta szívből megtér, vétkei mind érdemekké változnak. Ha megtérsz, képzeld csak el, mennyi érdemed lesz neked.

A zsidó időszámítási rendszer Tisri első napját tekinti az év kezdetének. Volt idő, amikor az Egyiptomból való kivonulást, „a nép születését” tekintették időszámításuk kiindulópontjának, volt, amikor a Templom lerombolását, „a spirituális nép születését”. Az év igazi kezdetét azonban nem valaminek (vagy valakinek) a születéséhez igazították, hanem a mindenség keletkezéséhez: bibliai számítások alapján az Úr 5755 évvel ezelőtt, ezen a napon alkotta meg a világot. Ezen a napon a sófár megfúvása Isten dicsőségét hirdeti, de egyúttal figyelmezteti az Úr előtt elvonuló lelkeket: az emberteremtés igazi kínja és gyötrelme ránk szabatott.

Valamikor nagyon régen a zsidók az új hónap eljövetelét, azaz az újhold láthatóvá válását meghízható tanúk vallomása alapján állapították meg. A tanúknak keresztkérdéseket tettek fel, hogy a vének megállapíthassák, vajon igazat szólnak-e. Csak két tanúra volt szükség, de a többi tanúpárt is kikérdezték. Nem mintha szükség lett volna rájuk, inkább azért, hogy ne kedvetlenedjenek el, s máskor is eljöjjenek. Kedveszegett tanúk aligha ismerik fel az újholdat. Hiába kérdezik őket, csak halkan dünnyögnek valamit maguk elé. Szavaikat senki sem érti, nem hallja meg, legfeljebb a történelem.

• négyezernyolcszáz leütés…