Vajna János

Nyomtatóbarát változat

A német szociáldemokraták kongresszusán – ahogy illik és szokás – ezúttal is számos fontos és jelentős javaslatot vitatnak meg. De a fontos javaslatoknál is fontosabb, hogy a kedden megnyitott brémai tanácskozáson új, fiatal vezetőket választanak. Egy nemzedék leköszön: kivonul a vezetésből Egon Bahr, Klaus von Dohnanyi, Hans Koschnick, Hermann Heinemann; Hans Jochen Vogel, az eddigi vezető helyébe a stafétabotot átvevő nemzedék prominens tagja, Engholm, schleswig-holsteini miniszterelnök, az egyik „Brandt unoka” lép.

A leendő pártvezető és kancellár az 1984-es választás után (ha a dolgok az SPD tervei és vágyai szerint alakulnak), most az újságok első számú sztárja. „Övé a nap”, a szedőmunkásból lett értelmiségié, aki még abban a világban nőtt fel, amikor a szociáldemokrata politikus létének értelmét még nem az adta meg, ha az ipari munkás számára „valamit elért”, de már ahhoz a világhoz szokott hozzá, amelyben az emberek nagyobb műveltséggel, nagyobb tudással bírnak, s nagyobb öntudatra és önállóságra jogosító kompetenciájuk alapján párt és szakszervezet nem áll már érdeklődésük középpontjában. Engholm, a skandináv-típusúnak nevezett politikus sem hagyja, hogy a közélet fölfalja, megfossza minőségétől az életet. Legszebb mondása: „arra kíván törekedni, hogy a kultúrát beépítse a hétköznapokba”.

Azt mondják, legfőbb erénye a kompromisszumok fölkutatása és az integráló erő. De az a mondása, amelyik a legidőszerűbb, nemigen erősíti meg ezt a vélekedést. Így hangzik: a szociáldemokraták nem szállnak fel Kohl süllyedő hajójára, nem lépnek koalícióra a CDU-val. E nyilatkozat azért időszerű, mert némely FDP-miniszterek érdekes problémával bíbelődnek: hogyan lehet megbuktatni egy olyan kormányt, amely rohamosan veszít a népszerűségéből, de amelyet mégsem lehet megbuktatni. A Kohl-kabinetet nem lehet megbuktatni, mert úgynevezett „stratégiai többsége” van. Vagyis: ha az öt liberális miniszter lemondana, és az FDP megvonná a bizalmat, a kormánynak akkor is megvolna a többsége. Mégis – ellentétben a szociáldemokratákkal –, az FDP egyes politikusai nem akarnak 1984-ig, a következő választásig várni. Nem akarjak, hogy a kancellár magával rántsa őket a feltételezett bukásba. A Rajna Pfalzban megkezdett úton továbbhaladva, országosan is a szociáldemokratákkal szeretnének koalícióra lépni. Lambsdorff, a pártelnök és csoportja kitartana a CDU-val kötött szövetség mellett. Genscher és „vidéke” (a párt főerői) szívesen leválnának a CDU–CSU-ról, részint azért, mert a kancellár és a külügyminiszter egyre kevésbé szívelik egymást, részint azért, mert az FDP támogatásának súlypontja a keleti övezetbe tolódott át, következésképp a pártnak jót tesz, ha szövetségi politikájával is demonstrálja szociális érzékenységét. A hallei közjáték, a záptojásokkal nemcsak megdobált, hanem alaposan el is talált Kohl – aki szinte mint hajdani Wilhelm Busch-illusztráció, fölemelt ököllel, dühtől kivörösödve rohant támadóira –, ezt a látványt a tévé jóvoltából mindenki láthatta, ami jócskán megerősítette e tábor hajlandóságát a koalícióból való kiválásra. De most, azonnal nem akarnak elpályázni, mert nem hisznek benne, hogy lehet.

„Pedig lehet” – véli Möllemann gazdasági miniszter, a pártelnök dezignált utóda, a felemelkedő (és kíméletlenül feltörekvő) új csillag. Taktikájának óriási sajtója van. Túl az abortuszproblémán – a női egyenjogúság megcsorbításának elutasításában a liberálisok egyek a szociáldemokratákkal és a CDU csak árnyalatokban különböző „modern” szárnyával – még valamit követel. Azt kívánja, hogy szüntessenek be 10 milliárd márkányi állami szubvenciót, mégpedig azonnal. Ha nem: az öt liberális miniszter kiválik a kormányból.

A terv szépséghibája: a másik négy miniszter még nem ígérte meg, hogy feláll a bársonyszékből. További hibája: nem biztos, hogy a kormány összeomlik. De attól, hogy a szociáldemokraták beugranak a liberálisok helyébe – a kormánypárti újságok folytonosan ebbe a lehetőségbe verik be Möllemann orrát –, Engholm nyilatkozata után kevésbé kell tartania. A szociáldemokraták és a liberálisok egyetértése nemcsak az abortuszkérdésében jött létre. Az egy államra szorítkozó bajor CSU, amely fél, hogy relatív súlya csökken a megnövekedett Németországban, feltámasztja a „Kinder, Küche, Kirche” avíttas jelszavát. De fel akarja fűteni a szélsőjobb szenvedélyeket avval is, hogy obstruálja a Lengyelországgal és Csehszlovákiával kötött, illetve kötendő megállapodásokat. Ez főleg Genscher ellen irányul, s a külügyminiszter e támadással szemben számíthat az SDP támogatására.

A brémai szociáldemokrata kongresszus lényege a nemzedékváltás. De azért a viták sem mellékesek. Megfogalmazzák a Németország világpolitikai szerepkörével kapcsolatos szociáldemokrata álláspontot, vagy ha úgy tetszik, a zavart, illetve az általános zavar szociáldemokrata válfaját az Öböl-háború utáni időszakban. E zavar összefügg Németország egyesülés utáni középhelyzetével és a még nem eldöntött alapkérdéssel: az Egyesült Államok vagy Franciaország oldalára álljon-e Németország a NATO jövője körüli vitában. Fontos témája a kongresszusnak a környezetvédelem, az ökológiai szemléletű gazdaságpolitika kimunkálása. És persze, az új tartományok, azaz a régi NDK problematikája. Nézeteiket legcsattanósabban Lafontaine fogalmazta meg, a decemberi általános választások vesztese. És egyszersmind győztese. Lafontaine vesztett: alulmaradt a gátlástalanul ígérgető kancellárral szemben. És győzött: neki lett igaza. Sőt: a valóság rácáfolt még az ő kifütyült és kigúnyolt sötéten látására is. Most joggal mondhatta: „A döntés, hogy az egykori NDK gyenge produktivitású gazdaságát kiteszik a világpiac kihívásainak, rövid távon helyre nem hozható bajokhoz vezetett. A beruházási program, amely Németország keleti felének fölemelésére lett volna hivatva, átalakult konjunktúraprogrammá Németország nyugati fele számára.”

Brémában is elhangzanak ezek a súlyos megállapítások. Lafontaine-től, a Saar-vidéki miniszterelnöktől és másoktól. Például Thierse-től, az SPD új kelet-németországi alelnökétől. „Az egységes állam létrejött, de a gazdasági, szociális, emberi szakadék a két országrész között olyan mély, hogy azt nem képzeltük volna, még legszorongásosabb lázálmainkban sem.” Cselekedni! Sürgősen és hatásosan cselekedni, mondotta Thierse, hogy „ne legyen kudarc a német egyesülés. Különben nem tehetünk eleget kötelezettségeinknek Európával és a világgal szemben.”

• Külföld