[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Demagológia


A „fajirtás” idejét érjük. Legalábbis egy keresztényként virító közgazda szerint „II. János Pál azt mondja a külföldi tőke finanszírozási rendszeréről, hogy az a fajüldözés egy rafinált formája, ami már a fajirtás jellegét ölti. Ezt látszik igazolni a kormány március 12-én bejelentett szociális intézkedéseinek érvrendszere is.” Szép! Mintha érteni lehetne Horn Gyulát, amikor a „nemzeti és szociális demagógia” elharapózásáról beszél. Mégis jobban tenné, ha halkabban ostorozná a demagógiát. Egyrészt jön Orbán Viktor, és frappánsan visszavág: demagóg az, aki mondja. Másrészt nem olyan egyszerű dolog ez a demagógia.

Először is, egyáltalán nem baj, ha tavasztájt tömegesen bújnak elő a demagógok. Ebből tudhatjuk, hogy virágzik a demokrácia. Lehet persze, hogy inkább egy másik szó volna helyénvaló, melyet rejtvényszövegünket fordító költőnk eszelt ki: „democsokrácia.” Akárhogy is ítélünk, tény, hogy valódi demagógokhoz demokrácia szükségeltetik. A „szocialista demokráciát” is szokás demagógiával vádolni, történeti értelemben azonban bizonyosan jogosulatlanul. A szocialista demagóg ugyan állandóan hivatkozott a népre, de korántsem kereste a kegyeit, egyáltalán nem igyekezett kedvében járni, és meggyőzni őt. Nem érdekelte, mit kíván a nép, hiszen amúgy hatékony eszközei voltak a nép „kívánságainak” befolyásolására. Ez a „demagóg” sohasem becézgette a népet, a démoszt nem szólította „démikémnek”. Éppen azért lehetett cinikusan hazudni milliós nyilvánosság előtt, mert nem számított, mit is gondol valójában a démosz.

S egyáltalán: kinek jutna eszébe a suksükölő, egy beszéd felolvasására is képtelen ünnepi szónokokról az antik demagóg, akitől Thuküdidésznél így óvják a népet: „nem a szemetekben bíztok, mint kellene, hanem a fületekben, ha a szónok ügyes szóval beszél. S ha valamelyik szónok különösebb éleselméjűséget árul el, még be sem fejezte a szót, ti már helyeseltek, de képtelenek vagytok átlátni beszédének következményeit.” E leírásban különösen megkapó, hogy a görög történetíró annak a Kleónnak a szájába adja, aki rejtvényszövegünkben (egy i. e. 424-ben bemutatott színműben) a demagóg mintájaként szerepel. Állítólag még a bőrcserzőkötényt is magára öltötte, amikor a népgyűlésen szónokolt, holott gazdag vargaként már rég nem végzett fizikai munkát. Tudta, mire megy a játék. Amint ma is láthatjuk: a demagógot a másik demagóg ismeri föl a legbiztosabban. Mi több, s ezt is Thuküdidésznél mondja egy újabb demagóg, a demagóg leghatásosabb eszközei közé tartozik a mások demagógiával történő megvádolása.

Idézett szerzőnk pedig azt sugallja, hogy a demagógot csak egy másik demagóg győzheti le: Hurkás a hízelgés minden csínját-bínját ismerve csapja be a népet Kleón ellenében, majd hipp-hopp, gazfickóból derék emberré változik, a vén Démoszt fiatalító varázsfürdőbe ülteti, és teljes szépségében állítja a közönség (azaz: a démosz) elé.

Ezért sem baj, ha mostanában sok a demagóg. Sosem lehet tudni, melyikükben búvik meg e népet megváltó varázserő. Biztosak persze csak abban lehetünk, hogy az átveréssel mindegyikük megpróbálkozik.

„…a nép ünge hol tág, hol szoros”

???

• Ki beszél?