Tisztelettel meghívjuk Önt a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérünnepélyes átadására, valamint
RÓNAI Péter (Pozsony) és FARKAS Roland (Komárom)
felvidéki képzőművészek
MESTER és TANÍTVÁNYA1
című kiállításának megnyitójára, 2010. április 1-én, csütörtökön, 19 órára
Megnyitja SZOMBATHY Bálint vajdasági író, képzőművész, műkritikus
A kiállítás április 20-ig látogatható
A kiállítás a magyarországi Oktatási és Kulturális Minisztérium a DOMO Retail RT és a Kobak Kft támogatásával jött létre.
SZOMBATHY BÁLINT
Mester és tanítványa
Rónai Péter és Farkas Roland kiállítása. Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér, Sepsiszentgyörgy, 2010. április 1–20.
Jelentőségéhez méltó kifejezett érdeklődés mellett nyílt meg ez év április elsején Sepsiszentgyörgyön a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér. Köszönhetően elsősorban a nemzetközi porondon performansz-művészként ismert Ütő Gusztávnak és tanítványainak, Kispál Ágnes-Evelinnek és Kispál Attilának, akik budapesti intermédia-tanulmányaik végeztével visszatértek szülőföldjükre, a Székelyföldre, hogy létrehozzanak egy az érdeklődésüknek, alkotói irányultságuknak megfelelő kiállítóhelyet a maguk és a nemzedéktársaik számára.
A Magma mindenek előtt a generációs megmutatkozásnak kíván teret adni, teljes mérvű kitekintéssel a régiók, különösen az elcsatolt országrészek kortárs magyar alkotóinak munkásságára. Ennek értelmében dolgozták ki a Mester és tanítványa kiállítás-sorozat sajátos koncepcióját, amely a jelenkori törekvéseket előzményeikkel egyetemben prezentálja egy-egy opus párhuzamos bemutatásával. Első alkalommal Rónai Péter (1953) és Farkas Roland (1975) szlovákiai multimediális művészekre esett a választás, akiknek műveit nemrég Budapesten is láthattuk a No Pass! című, határon túli kortárs magyar alkotók biennáléján. „Felvidéki meghívottainkat úgy választottuk, hogy volt szerencsém Rónai Péter egyetemi tanár akcióit látni és értékelni az érsekújvári Stúdió Erté által szervezett Transart Communication fesztiválon több alkalommal is. És volt diákjaimnak (…) is megadatott, hogy a korban hozzájuk közel álló Farkas Roland művészeti tevékenységét figyelemmel kísérjék”, írja Ütő a kiállítás katalógusában.
A „mester és tanítványa” koncepciója rugalmasan értelmezi a tanár–diák kapcsolatok valós hátterét, és nem okvetlenül annak klasszikus példáit kívánja illusztrálni. Rónai és Farkas esetében az előd–utód viszonyrendszere azért oly nyilvánvaló, mert törekvéseikben számos a közös vonás, munkásságuk sok tekintetben feltételezi egymást. Az egyik ilyen azonosság mindenképpen a lázadás attitűdje: az elsőnél a régi rendszer művészetszemlélete, a másodiknál pedig a jelenkor társadalmi-szociális valósága ellen. A „tanár” néhai kényszerű underground léthelyzete a „diák” esetében a punk kultúra peremhelyzetének tudatos vállalásába fordul át, Farkas korai zenei tevékenysége által. Rónai nem csak a korabeli helyi művészeti rendszer aláásásán fáradozik, hanem ugyanúgy szembefordul a művészeti rendszer dogmáival és a 20. század művészeti mítoszaival. De fennáll közöttük a rokon vonás az eszközhasználat és a poétika szabadság-értelmezésének tekintetében is, melyet röviden az intermédia fogalmával határozhatnánk meg. Rónai és Farkas munkássága egy olyan modernista folytonosságot képvisel, amely alapvetően meghatározza a nyolcvanas évek végétől datálódó szlovákiai művészetet. Ennek az ágán találjuk még – másokéi mellett – Bartusz György, Németh Ilona és Juhász R. József opusát.
Rónai munkásságának mozgató rugója a dadaista fricskázás, a humorral és szarkazmussal átitatott kipellengérezés, amelynek hitelességét semmivel sem kíméletlenebb öniróniája adja. A „Picasso mondjon le!” jelszava kimondatlanul is átfordul a „Rónai mondjon le!” olvasatú önostorozásba, megnyitva a műveknek azt az önreflexív sorát, amelyben az alkotó saját személyét teszi meg tautológiai tanulmányainak tárgyává. A művészet fogalmi elemzésének keretében különösen a kép problematikája a szemet szúró számára. Díszes, már-már giccses rámákba ágyazott szöveges eszmefuttatásainak a rendeltetése a kép definíciójának a viszonylagossá, abszurddá tétele (Képtelenség, 1976–2004). Konceptuális alkotásaira a legtermészetesebben fűződnek fel a nálánál több mint két évtizeddel fiatalabb Farkas ideaközpontú, ám eszközhasználat tekintetében némileg kötetlenebb munkái. De amíg az ős-konceptualista Rónait még mindig a művészet egyetemes ideája foglalkoztatja, addig a poszt-konceptualista Farkas már a művészeti rendszer – egyben a társadalmi ideológia – jelenkori mozgató rugóját, a pénzt teszi meg vizsgálódásának tárgyává (Change, 2010). „A projekt azt a tételt modellezi, mi szerint minél nagyobb a pénz körforgása, annál kisebb az értéke. Tízezer forintot váltok át különböző európai valutákra, míg az el nem veszíti értékének háromnegyedét. A végeredmény tíz euró. A fennmaradó összeggel aztán elindul a hajsza valamilyen afrikai pénznem kereséséért illegális és legális csatornákon, hogy a projekt egy másik, gazdaságilag gyengébb kontinensre helyeződve, nyitott véggel záruljon”, írja Farkas, piedesztálra állítva egy köteg afrikai bankót.
