A közeg
Bibó Istvánt 1956 után kettős érzület vette körül. Az ’56 mellett elkötelezettek, majd a demokratikus ellenzék egyfajta szent tehénként kezelte, megkérdőjelezhetetlen morális tekintélyként tisztelte.[1] E tekintetben 1979-ben bekövetkezett halála sem hozott változást: Bibó tisztelete töretlen maradt. A morális tekintély, Bibó háttérbe szorítottsága annak is kedvezett, hogy az erkölcsi súly intellektuális erővé váljék – nézeteit sok esetben kritikamentesen illett kezelni. Természetesen ebben szerepet játszott az is, hogy a megszólalás jogától megfosztott emberrel tisztességes módon nem lehetett vitatkozni, hiszen aki ezt tette, az óhatatlanul a kommunista rendszer politikailag stigmatizáló kontextusába helyezte bele magát. Mert hát éppen ez volt a Bibó körüli érzület, viszony másik oldala: a rendszer negligálta, kirekesztette, elnyomta, hiszen demokratikus politikai nézetei a meglévő tagadását jelentették, ’56-os szerepvállalása pedig az adott struktúra legitimitását kérdőjelezte meg. A kádárista világ cinizmusa legjobb esetben lekezelte őt – a „naivitás” címszava alatt –, legrosszabb esetben így vagy úgy üldözte, hasonlóan mindazokhoz, akik szintén komolyan vették a demokratikus politizálás igényét.
A rendszerváltás folyamatában Bibó egyfajta „húzónévvé” vált. Hivatkoztak rá, mondatait idézték, neve a politikai tőkepiacon nagy ázsióra tett szert, s ez persze azzal járt, hogy intellektuális megítélése a politikai koordináták által kijelölt határokon belül maradt.
A rendszerváltás után sajátos helyzet alakult ki. Egyrészt Bibó továbbra is kultikus figura maradt – példának okáért nevét közéleti társaság, iskola vette fel, a Soros Alapítvány (napjainkra már megszüntetett) díjat nevezett el róla. Másrészt ez a kultusz igencsak korlátozott. Szobrot nem állítottak neki – sőt, úgy tűnik, hogy a faji zsidótörvényt hozó miniszterelnöknek, Teleki Pálnak előbb lesz szobra Magyarországon, mint a Horthy-korszak antiszemitizmusával intellektuálisan leszámoló Bibó Istvánnak. Utcát sem neveztek el róla. A kultusz inkább kis társadalmi körökben létezik, de államilag – hivatalosan – nem.
A hivatalosság és a tágabb társadalmi közeg tekintetében a felejtés, az eljelentéktelenítés dominál. Kevéssé hivatkoznak rá, neve a politikai részvénypiacról gyakorlatilag eltűnt. Művei, írásai ugyanakkor többször, több kiadásban megjelentek. Életútját, szellemi forrásvidékét, személyes kapcsolatrendszerét elemző írások sora látott napvilágot.[2] Mérsékelt és limitált kultusz, felejtés, hivatalos érdektelenség, korlátozott tematikájú tudományos feldolgozás – talán röviden így lehetne összegezni a Bibó körüli mai helyzetet.
Én mindenesetre azt hiszem: eljött az ideje annak, hogy Bibót ne pusztán a kultusz, ne a lekezelő érdektelenség, ne csak a politikai beágyazottság és ne az élettörténet koordinátái mentén szemléljük, hanem – ha úgy tetszik nagyon tradicionális módon – megpróbáljuk a minden jelentős intellektuális teljesítménynek kijáró kritikával értelmezni.[3]
A kérdés
Bibó világképében a történelem igen jelentős szerepet játszik. Nem egyszerűen példaként szerepel, hanem a mondandó kifejtésének tere. A történelmi megközelítésen belül fontos szerep jut a XIX. század második fele magyar históriájának – az 1848/49-es forradalomtól az abszolutizmuson, a kiegyezésen és a dualizmuson átnyúló korszaknak. A történeti szemlélet – és korszak – oly meghatározó és lényeges Bibó számára, hogy fogalmi készlete is ehhez kötődik, ezáltal értelmeződik, illetve fordítva, a fogalmi készlet értelmezi a históriát. A torzultság, a zsákutca, a hamis realizmus, a túlfeszült lényeglátás kategóriái éppen hogy a történeti kifejtés bibói interpretációja által válnak életszerűvé, értelmeződnek, magyarázódnak. Így aztán a XIX. század második felének magyar történelme ténylegesen több, mint példaanyag – ez a bibói gondolkodásmód élő szövete, Bibó pozicionálási kísérlete önmaga és a honi história tekintetében.[4]
Azt hiszem, éppen ezért érdemes egy kicsit alaposabban megvizsgálni Bibónak a korszakról vallott véleményét. Bármily korszerűtlennek is tűnik a posztmodern, narratíva-centrikus megközelítés korában, mégiscsak értelmesnek tűnik feltenni a kérdést: igaza volt-e?
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a kérdés a maga pőreségében megválaszolhatatlan. Mindazonáltal talán segít abban, hogy megfogalmazzuk azokat a megfontolásokat, amelyek segíthetik Bibó ez irányú szellemi teljesítményének megítélését.
A mód
Szándékom szerint nem valamiféle Bibó-filológia keretében képzelem el a kérdés megválaszolását. Így tehát nem foglalkozom korai nézeteinek kialakulásával, azok formálódásával. Fordítva járok el: Bibó legérettebb, leginkább kimunkált tanulmányainak a XIX. század második felét érintő kitételeit vizsgálom, hiszen az intellektuális értelmezés világában mindig a legerősebb, legkimunkáltabb felület, az azzal való konfrontálódás a legcélravezetőbb, leggyümölcsözőbb és a leginkább tisztességes eljárás. Magától értetődően igyekszem figyelembe venni a korabeli szellemi horizontot, de nem tudok és nem is akarok elvonatkoztatni attól, amit az elmúlt évtizedek történetírása az adott témakörben felhalmozott. Az egyidejű szellemi horizont a Bibóval szembeni méltányosságot erősíti, az utólagos tudás azonban nélkülözhetetlen az igazságtartalom lehetséges határainak kijelölésekor.
Bibó történelemre vonatkoztatott fogalmi apparátusa már viszonylag összefüggő rendszerként jelenik meg az 1942-ben írott „A német hisztéria okai és története” című tanulmányban. Ennek értelmében a hamis önértékelés képviselői a hamis realisták, akik maguk is segítenek előidézni azt a zsákutcás helyzetet, amelyben maguk is egyre meghatározóbb helyzetre tesznek szert, és amelyre a közösség rendszerint hisztérikusan reagál. A német fejlődésről szóló írás – amely illeszkedik egy akkoriban kéziratban maradt, átfogóbb, „Az európai egyensúlyról és békéről” címet viselő esszébe – lényegében megadja a bibói narratíva fogalmi fogódzóit.
Számunkra most az az érdekes, hogy a 40-es évek elejére, közepére kiformálódó kategóriák miként kelnek életre a magyar história XIX. századi interpretációjában. E tekintetben – s ez adja a bibói vélemény legkimunkáltabb, leginkább értelmezésre és kritikára érdemes felületét – két tanulmány (vagy inkább esszé) fontos: az egyik 1946-ban jelent meg
„A kelet-európai kisállamok nyomorúsága” címmel. A másik – szempontunkból a fontosabb – az 1948-ban megjelent, az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című írás, amely igen határozott véleményt fogalmaz meg mind a kiegyezésről, mind a XIX. század második feléről. Kevésbé lényegesek azok a feljegyzések, vázlatok, amelyek a nagyívű esszé „előtörténeteként” jöttek létre, hiszen semmi olyan nem szerepel bennük, ami a kifejtett, a szerző által is a nyilvánosságnak szánt formában ne látott volna napvilágot.[5]
Három ellentmondás
Mindenekelőtt három olyan fontos ellentmondást kell jeleznünk, amelyek Bibó történeti értelmezésében fellelhetők, és amelyek befolyásolják szűkebben vett témánk, a XIX. század második felének magyar históriájáról vallott nézeteit.
Az első kérdés a legitimitás. Bibó értelmezésében a napóleoni háborúk után európai konszenzuselemmé váló legitimitási elv „nem a liberális eszmék elnyomására szolgált, hanem arra, hogy ennek segítségével Európa anarchiába esett államait stabilizálni lehessen, és Európa teljességgel összegabalyodott területi statusát rendbe lehessen hozni”. Természetesen ehhez hozzátehetné azt is, hogy a legitimitás a dinasztikus Európa eszméjének kedvezett, hiszen a törvényesség szempontjából megkérdőjelezhetetlenné tette – többek között – a Habsburgok uralmát. A liberális eszmék képviselői ezzel egyébként oly mértékben tisztában voltak, hogy a változásokat csak a dinasztikus fensőség elfogadása mentén tudták elképzelni. Így történt ez a reformkorban és 1848-ban Magyarországon is, ahol az átalakulás kulcseleme volt a törvényesség. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor érthetetlenné válik a magyar reformellenzék egész tevékenysége, maga 1848 és a legitimitás elvétől való elszakadás, az államjogi forradalom és 1849 is, ami csak a kényszer – és nem az eleve szándékolt cél – kontextusában értelmezhető.[6] De természetesen 1867, a kiegyezés sem érthető meg anélkül, hogy tudatosítanánk: a legitimitás elve a dinasztia és a Habsburg-birodalom megkérdőjelezhetetlen törvényességét jelentette a magyar szabadelvűek meghatározó alakjai – és persze az európai nagypolitika formálói – számára. Kérdések legfeljebb a működés alapelvei, az alkotmányosság és a belső szerkezet liberalizmusának mértéke, de nem a Habsburg-birodalom léte kapcsán merülhettek fel.[7] Bibó egyébként az 1815-ben létrejött nemzetközi rendszert – aminek, ismétlem, a Habsburg-birodalom integráns része volt – egészében véve tartós, önkorrekcióra képes szisztémának látja, ami „végeredményben egy olyan száz esztendőt biztosított Európa számára, melyben a béke volt a túlnyomóan érvényesülő, szabályos állapot s a háború a kivétel”.[8] Másfelől a Habsburg-birodalmat „végzetes államalakulat”-nak hívja, és „alkalmi, belső erők nélküli államkonglomerátum”-nak tartja – valami olyasminek, ami a „földesurak Eldorádója”, a „monopolkapitalisták öröme” és a „szoldateszka paradicsoma” volt.[9] Most persze tekintsünk el attól a ténytől, hogy a Habsburg-birodalom valóban sok etnikai és társadalmi feszültségtől terhelt belső világa a kiegyezés után is több mint fél évszázadig fennállt, az állam szintjén működőképesen viselte a világháborút – pontosan addig, amíg az etnikailag homogén Németország –, és attól is, hogy a győzelemre inkább esélyes antant egyik oszlopa, Oroszország két és fél év után összeroppant. Tekintsünk el attól, hogy egy „alkalmi, hibrid, belső összetartó erő nélküli” állam esetében mindez a csoda kategóriájába illene – és persze ne vegyük figyelembe azt se, hogy az összeomlás utáni zűrzavarért és méltánytalanságokért mekkora felelősség terheli a vesztest, illetve a győztest. Az ellentmondás így is megfogalmazható: ha az európai, legitimitásalapú rendszert elfogadom, akkor ezen belül miért elsődlegesen a Habsburg-birodalmat tartom végzetesnek?
A második kérdés a kollektív stigmatizáció és a demokratikus értékszempont együttese. Bibó az európai nemzetté válásokról szólva azt írja: „ennek a folyamatnak során egyes nemzetek materiálisan és morálisan meggyarapodtak, mások materiálisan elnyomorodtak és morálisan elaljasodtak s volt olyan is, melynek fejlődése mindenestől zsákutcába jutott”.[10] A mondat fontos, hiszen jelzi: a „zsákutca” – a bibói fogalmi rendszer alappillére – egyfajta morális kategória is, ami ráadásul – és itt ezt vélem a döntő mozzanatnak – a közösség egészét jellemzi. Tehát nem a belső tagoltság, a belső alternativitás, hanem az egészre érvényes ítéletalkotás intenciója a jellemző. Következőleg az értékelő leírásnál a zsákutca értelmezéséhez olyan kategóriákra van szükség, amelyek morális tartalmúak – például „hazug” vagy „hamis”. Ezek viszont az egészre kell hogy vonatkozzanak, hiszen ha egy nemzet kollektívan tud elaljasulni, akkor ez lehet a legfőbb indok a reagálások hisztérikus, félrevezető jellegét, a zsákutcát előidéző helyzetet illetően. Itt most tekintsünk el attól a nagyon súlyos kérdéstől, hogy a nácizmus tombolása után, a Kelet-Közép-Európára rávetülő sztálinizmus árnyékában, a lakosság-kitelepítések idején mit is jelent, jelenthet a kollektív stigmatizáció, az egyes nemzetek „morális elaljasodása” kifejezés közéleti, köznyelvi akusztikája. Tekintsünk el ettől, hiszen ez egy másik elemzés tárgya lehetne – nevezetesen, hogy Bibó saját korának politikai-kulturális normái miként szivárogtak be Bibó szóhasználatába. Maradjunk annál, ami a belső ellentmondásra utal. Nevezetesen, hogy a demokratikus értékvilág és a kollektív bűnösség (mert az elaljasodás bűn) logikája nem fér össze. De szempontunkból legalább ilyen lényeges az, hogy a történeti megítélés egyneműsödésének morális és intellektuális fogódzóját kínálja a fenti kijelentés. Azaz: a zsákutca teljessége a dolog teljességére érvényes ítéletként szolgálhat kiindulópontul.
A harmadik ellentmondás olyan, amellyel Bibó maga is tisztában van. Ez az ő szóhasználatában a demokrácia és a nacionalizmus ellentmondása, pontosabban történeti konfliktusa. 1848/49 leverése (és nem bukása, ahogy ezt Bibó mondja) nyomán – ahogy ő írja – az egyik rögzült tanulság az volt, „hogy az idegen nyelvű nemzetiségek a demokratikus szabadságot az elszakadásra fogják felhasználni”.[11] Bibó a nacionalizmus és a liberális jogkiterjesztés közti ellentétet abszolút tisztán érzékeli – nagyjából úgy, mint azok, akikről ír. Míg 1946-ban ezt tényszerűen említi, addig 1948-ra a tényt már úgy minősíti, mint „megtévesztő” tanulságot, ami viszont nagyobbrészt „igaz” volt.[12] Hogy miként lehet valami egyszerre megtévesztő és igaz – nos ennek a kérdésnek a megválaszolása inkább filozófiai, mintsem történeti probléma, épp ezért taglalásától kompetencia híján eltekintek. Maradnék annál a problémánál, amit az ellentmondás nyomán, annak feloldásaként Bibó javasol: egyfelől szerinte észak felé meg kellett volna próbálni tartani az országot (ez a szlovákokra és a ruszinokra vonatkozik), dél felé pedig tudomásul kellett volna venni, hogy a magyarok tőlük rég elidegenedett népekkel állnak szemben (ez a horvátokra és a szerb kisebbségre vonatkozik). A felsorolásból bántóan hiányzik Erdély, ahol a XVIII. század óta román többség volt, és amely éppen 1848-ban, majd 1867-ben lett újból Magyarország integráns része. Pedig – ha az 1848/49-es eseménytörténetet komolyan vesszük – éppen Erdély volt az a terület, ahol a polgárháború a legkomolyabb pusztítást végezte, és amely az első világháborút Magyarország szempontjából lezáró trianoni béke egyik legérzékenyebb pontja maradt – megint csak magyar szempontból. 1946-ban erről nem tudomást venni csak annyit jelenthet, hogy az ellentmondás Bibó által javasolt feloldása ötletszerű, esetleges, legfeljebb morális indíttatású, de a történeti problematikához nem illeszkedik. Igaz ez már csak azért is, mert önként egyetlen nemzet politikai elitje sem tesz meghatározó területi engedményeket – arról nem is beszélve, hogy az 1848/49-ben felfutó magyar nacionalizmustól eléggé ahistorikus elvárni, hogy antinacionalista módon gondolkodjék. S persze azt is számításba kell venni, hogy 1848/49 egyik lehetséges – merthogy tényszerűen bizonyítható – tanulsága az volt: a magyarok képesek hatékonyan, erővel szembeszállni a különféle nemzeti mozgalmakkal. Velük szemben elégséges erő volt. Nem ők, hanem az osztrák-orosz hadak győztek.
A másik feloldási javaslat szerint 1848/49 után a magyar nemzeti értelmiségnek nem a megmenthető biztosítására kellett volna gondolnia, hanem egy új forradalom számára kellett volna újból egy bátor elitet kiállítania. Bibó itt úgy tesz, mintha nem tudná (pedig tudja) az abszolutizmus megtorlása, a kivégzések, a kényszersorozások, a börtön, az emigráció milyen mértékben ritkította meg a politikai, katonai, társadalmi elitet. (Egyébként ez az önkényuralom tudatos célja is volt.) Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy mind az emigráció, mind a hazai ellenállás mily sok sikertelen és félsikerű kísérletet tett a Habsburg-abszolutizmus elleni tevőleges fellépés érdekében.[13] Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy sem az olasz, sem a német egységfolyamat nem törte szét a birodalmat – éppen a Habsburg-birodalom fenntartásában érdekelt nemzetközi erőviszonyok miatt.
Kérdezhetném: akkor hát miről beszél? A nacionalizmussal leszámoló, sikerre esélyes hazai demokratikus elit az 1850-es években – ez körülbelül annyira jogos és érvelhető kívánalom, mint a munkásosztály ügyének sorsfordító képviselete ugyanebben az időszakban.[14]
Egy fogalmi probléma
A szempontunkból releváns három ellentmondás (ebből kettő latens, egy Bibó által is tudott és artikulált) és a belőlük következő történeti, fogalmi, megítélésbeli problematika mellé társul egy kifejezetten és elsődlegesen fogalmi probléma, amely a történelmi folyamatok megítélését befolyásolja. Bibó többé-kevésbé folyamatosan összekeveri a liberalizmus és a demokratizmus kategóriáit. Ezt a problémát rendkívül lényegesnek tartom, hiszen az egyik legjelentősebb torzítási, arányvesztési lehetőségnek nyit teret.
A reformkori, ’48-as, kiegyezéskori magyar politikai elit fő eszmei azonosságpontja a liberalizmus és nem a demokrácia volt. 1849-ben Szemere Bertalan ugyan kormánya irányát „demokratiai”-nak nevezte, de ez inkább a jövő általa elképzelt irányáról és nem az akkori tényleges helyzetről szólt.
A liberalizmus pedig sehol sem gondolkodott általános, egyenlő és titkos választójogban, ami viszont az egyik legfontosabb demokratikus követelmény. A liberalizmus a jogegyenlőséget, a közteherviselést, a népképviseletet, a sajtószabadságot, a hatalmi ágak szétválasztását és még sok minden mást jelentett, de széles tömegeket zárt ki a választójogból, a politikai hatalom gyakorlásából. Ez Nyugat-Európában sem volt másként, de 1848-ban Magyarországon mégis többen kaptak szavazati jogot, mint például a korabeli Nagy-Britanniában. Azaz a reformkorban kialakult és 1848/49-ben hatalomra jutott magyar liberalizmus nyitott volt a demokratikus továbbfejlődésre, de nem volt demokrata. Az 1867-es elit őrizte a liberális indíttatást, de az 1874-es választójogi törvény jelezte, hogy a demokratizmus irányában jóval zártabb, mint a ’48-as törvénykezés. Mindazonáltal ez sem vitt ki az egykorú nyugat-európai mezőből, hiszen akkor Európában sehol sem volt demokrácia.[15]
Bibó azonban a liberalizmust hol demokratizmusnak minősíti (mint például 1848/49 esetében), hol azt kéri számon rajta, hogy miért nem demokrata (mint például az 1867-es berendezkedés esetében). Azt kétségkívül jól érzékeli, hogy az 1848-as és az 1867-es liberális politika között jelentős intencióbeli különbségek voltak, de attól még mind a két esetben liberalizmusról van szó. A probléma – legalábbis történetileg – abból adódik, hogy ha a fogalmakat összekeverjük, akkor egyrészt könnyen ahistorikus mércék felé csúszhatunk el, másrészt képtelenek leszünk érzékelni a liberalizmus belső dinamikáját, tartalékait. Bibó 1867-ről azt mondja, hogy a kiegyezés reakciós alkotás, és megpróbálja megérteni, hogy ez a – szerinte – velejéig hazug és öncsaláson alapuló mű[16] miként tudott nem reakciós erőket (például Deák Ferencet, Eötvös József bárót, Kemény Zsigmond bárót) a maga szolgálatába állítani. Válasza során – szükségképpen, a fogalmi zavarodottság okán – megfeledkezik arról, hogy még a konzervatív szerepkörbe került liberalizmusnak is jelentős tartalékai maradtak. Itt elegendő utalni arra, hogy a magyar közigazgatás és jogrendszer változásai az 1870-es években, a feltörő politikai antiszemitizmus nagypolitikai ellehetetlenítése az 1880-as években és a sikerrel megvívott egyházpolitikai harcok az 1890-es években mind arról tanúskodtak (sok más mellett), hogy a honi kiegyezéses liberalizmus minden kompromisszum ellenére „nem-reakciós” emberek számára is tisztességgel vállalható.[17] De Bibónak van igazsága is: ez a demokratizmus irányában zárt liberalizmus valóban kimerítette belső energiáit, és a XIX-XX. század fordulójára tényleg kiüresedett. De csak akkorra – és nem előbb. Akkor már válaszolni kellett volna olyan nemzetiségi, szociális problémákra, amelyekre a XX. században – körülményektől, feltételektől függően – vagy autoriter vagy demokratikus válaszok születtek. Az 1860-as évektől a századfordulóig terjedő időszak – nem ellentmondásmentesen – a liberalizmus „nagy konszolidációs időszaka”, amely mind a gazdaságban, mind a jogkiterjesztés, illetve jogbiztosítás terén komoly nyereséget tudott elkönyvelni. Természetesen nem volt demokratikus – mint ahogy 1848 sem „a demokratikus közösségalakításról”,[18] legfeljebb annak ígéretéről szólt. Ha tehát a liberalizmus, és a demokratizmus fogalmait meg- (illetve össze-) keverjük, akkor semmi sem az lesz, ami volt. S persze ily módon aztán a stigmatizálási mechanizmus is gördülékenyen, teljes körűen működik: 1867-nek, ennek a hazug, öncsaló konstrukciónak csak rothadt gyümölcse lehet.
Pedig ha a történeti-fogalmi pontosság valamelyest is számítana, akkor a magyar fejlődés „zavara” – ahogy ezt Bibó Németh Lászlóval egyetértve mondja – nem a hatvanas években kezdődne és nem lenne egyenes vonalú sem. Ha Bibó a történetiséghez és nem saját ellentmondásos és egyneműsítő fogalmi kategorizálásához ragaszkodna, akkor 1848/49 leverése, a demokratizmus lehetőségét hordozó politikai mozgás vége az egyik töréspont. A honi liberalizmus részben megújító, részben állagőrző szerepvállalása és egyben uralmi helyzetbe kerülése, vagyis a kiegyezés pedig a másik. S van egy harmadik is: a XIX–XX. század fordulója, amikorra is ez a kiegyezéses liberalizmus – és rendszer – feléli a saját energiáit, és sem autoriter, sem a kívánatosnak tartott demokratikus korrekcióra nem képes. Ha viszont így néznénk a folyamatot, akkor nem a kiegyezés, az 1860-as évek világa a „megzavarodás” ősbűnének, a „zsákutcának” az eredője. Nem méltányos és jogos a századforduló politikai elitjének problematikáját teljes mértékben a kiegyezés nyakába varrni. Ráadásul elvész a rendszer belső dinamikájának, majd kifulladásának értelmezhetősége – ami viszont a történetileg nem alátámasztható egyneműsítésnek, illetve stigmatizációnak nyit újabb teret.
Minősítések
Mindezek az ellentmondások és fogalmi problémák Bibót olyan ítéletekre és minősítésekre ösztönzik – immár a dualizmus, az Osztrák-Magyar Monarchia világát illetően –, amelyek szorosan összefüggnek az elmondottakkal, következnek abból, de különállóan is vizsgálatra érdemesek.
A kiegyezés mint az utána következő korszak egészéért felelős, hazug, öncsaló és zsákutcás aktus tétele csak úgy tartható fenn, ha a dualista korszakot kizárólag az avítt Habsburg-birodalom önkifejeződéseként értelmezzük. Ha a Habsburg-birodalom „végzetes”, „alkalmi és hibrid” képződmény, amely egyébként csak a feudalizmusról szól, akkor a kiegyezés nem ’48-at, hanem ’47-et folytatja.[19] Bibó kijelentése természetesen úgy értendő, hogy a liberális és törvényes forradalom előtti – azaz 1847-es – állapot, illetve az onnan származtatható kontinuitás a kiegyezés lényege. Ha Bibó az uralkodói felségjogok 1867 utáni helyzetével érvelne, lenne, lehetne igazsága – noha a maradék abszolutizmus meg sem közelítette 1848 előtti lehetőségeit, nem is beszélve az 1849 utániakról. Egyébiránt az 1848-ben törvénybe iktatott liberális alapelvek 1847-ben nem voltak a magyar berendezkedés részei, ezzel szemben 1867-től újra életre keltek.[20] Következőleg a maga egészében semmiképpen nem alátámasztható az az állítás, hogy az 1867-es kiegyezés, illetve politikai berendezkedés a polgári szabadságjogok nélküli, 1847-es rendszer „folytatása” lett volna. Persze csak így lehet arról értekezni, hogy a kiegyezés kinek mit „hazudott”, hiszen egy 1847-es állapotban ismeretlen – többek között – a népképviseleti parlament és a sajtószabadság, 1867-ben pedig mindkettő létezett – így aztán, aki ellenezte a kiegyezést, az elmondhatta és el is mondta véleményét. (Kossuth híres Cassandra-levele például tízkrajcáros áron több mint 50 000 példányban kelt el!)[21] Az „öncsalás” lehetőségei tehát a szabad véleményalkotás koordinátái által kijelölt keretben realizálódtak – amire azért nem az 1847-es helyzet, az adminisztrátor-rendszer a legjobb analógia.
De Bibó valójában csak akkor tudja a „zsákutca”-tételt alátámasztani, ha a 47-ességet nem pusztán a politikai, hanem a társadalmi mezőben is képes igazolni. Éppen ezért írja: „A politikai és a közjogi zsákutcával teljesen párhuzamos volt a társadalmi fejlődés megrekedése is. A társadalmi fejlődés bizonyos zavarai, mint láttuk, részesek a kiegyezés létrejöttében, viszont a kiegyezés konstrukciójának a megmerevedése maga is továbbsegítette a társadalmi fejlődés elakadását. Ahogyan a kiegyezés politikailag nem 48-at folytatta, hanem 47-et, ugyanúgy társadalmi téren is az a lényege a kiegyezés utáni társadalmi fejlődésnek, hogy a 48-as vívmányok formai átvételével, de a 48-as lendület teljes elhagyásával a magyar társadalmi erőviszonyok százados mozdulatlanságát őrzi tovább.” Majd – mintegy összegezve – ezt mondja: „A magyar társadalom úgy, ahogyan 1867-ben minden téren mozdulatlanná merevedett, szerkezetének alapjellegében, ha jogi intézményeiben nem is, feudális, pontosabban rendi társadalom volt.”[22]
A zsákutcás jelleg így kétségkívül kerekebbé, teljesebbé válik – feltéve, ha Bibó narratívája igazolható. A probléma azonban az, hogy állításai csak a saját interpretációján belüli helyüket tekintve érvényesek, egyébiránt viszont teljes történeti vakságról és érzéketlenségről tanúskodnak. Nem kétséges ugyanis, hogy a magyar társadalom jó néhány, helyenként túlsúlyos rendi elemmel lépett be a kiegyezés utáni korszakba. A kiegyezés utáni fél évszázadban azonban rengeteget változott. Alakulása éppen hogy burkolt vagy nyílt konfliktust eredményezett a rendies struktúrákkal – merthogy a nem rendies irányú változás volt a fő tendencia. A magyar társadalmat a dualizmus korában mozdulatlannak és egészében feudálisnak látni annyit tesz, mint semmit nem észrevenni abból, ami történt. Mind a Bibó által oly nagyra tartott Németh László, mind az általa távolságtartóan emlegetett Szekfű Gyula teljes mértékben érzékeli a nagyon is jelentős mértékű változásokat, akárcsak a Bibó személyes baráti köréhez tartozó Erdei Ferenc. Természetesen eltérően interpretálják ezeket, hiszen más a konzervatív olvasat, más a nem is burkoltan rasszista magyarázat, más a paraszttársadalomra súlyozó világkép és más a radikális-liberális értelmezési keret – példának okáért a Bibó által talán kevésbé ismert Jászi Oszkár esetében.[23] Az interpretációk, a minősítések nagyon is eltérhetnek, de a tény, a jelentős változások tényének érzékelése közös – kivéve Bibó esetét. Természetesen van olyan, aki a feudalizmus teljes és tökéletes tombolásaként is képes a dualista kor társadalmát láttatni – mint például Ady Endre („magyar ugar”) vagy a mindent és mindennek az ellenkezőjét is leíró Szabó Dezső. De ezek az interpretációk kívül esnek a racionális argumentáció szükségességére épülő (társadalom-)tudományosságon. Sokkal inkább az adott világ érzelmi érzékeléséről szólnak, érzelmi realitást fejeznek ki – ami aztán maga is értelmezésre szorul. De minden olyan leírással, elemzéssel szemben, amely szándéka szerint racionalizálja és narratív keretbe helyezi a múltat, követelmény, hogy legalábbis a nagyon jól látható, érzékelhető folyamatokat valamiképpen kezelje – ahogy ezt Szekfű, Németh, Erdei vagy Jászi teszi. Bibó lemond erről, amiből persze az is következik, hogy a rendszer századfordulós válsága – amely a részben a kapitalizmusból adódó és halmozódó társadalmi változások (munkáskérdés, földkérdés stb.), illetve a válaszképtelenné vált politikai szerkezet konfliktusából származik – számára nem létező, tehát nem is értelmezendő. Bibó becsukja a szemét a dualizmus kori polgárosodás rendkívül sok ellentmondással járó és feszültséggel teli, de mégiscsak létező folyamatai előtt. Persze ha a zsákutcásság teljességének érdekében merevnek és mozdulatlannak látja a társadalmat, akkor nem is tehet mást.
Intellektuális deficit
A gondolati struktúra zártsága alapvető történeti folyamatok eltüntetését eredményezi, és ez jó néhány járulékos intellektuális deficittel jár. Először is csökken az értéke azoknak a részmegállapításoknak, amelyek a dualista időszak egy-egy kérdését illetően helytállóak, és a leírásuk óta eltelt időszakban sem vesztettek semmit érvényességükből. Ilyen többek között a felfelé követelődző, lefelé rangtartó úriember-típus ábrázolása, ilyen a választójogi rendszer megítélése, ilyen az asszimilációs problematika érzékelése, ilyen a nemzetiségi kérdés jelentőségének felismerése, ilyen a honi nacionalizmus természetének megrajzolása. Ezek mind rendkívül fontos, lényeges elemek; olyan megállapítások, amelyeket a szaktudomány csak árnyalt, de alapvetően nem kérdőjelezett meg. A probléma abból adódik, hogy a kontextus egészébe, a mozdulatlannak lát(tat)ott társadalmi fejlődésbe helyezve érvényük relativizálódik, hiszen egy alapvetően téves keretbe illeszkednek.
A zsákutcásság tételének végletessé feszítése, a társadalom feudálisként, rendiként való érzékelése arra ösztönzi Bibót, hogy mélyen hallgasson minden olyan, nagyon is szembeszökő tényről, amely tételének ellentmond. Nagy ívű gondolataiban sok mindennek nem jut hely – vélhetően nem tudás- vagy ismerethiány, hanem saját fogalmi rendszerének korlátai miatt. Kimarad a konzervatív, agrárius, majd a két háború között a népies oldalról is tematizált föld, illetve parasztprobléma. A kérdést elintézettnek véli annak kijelentésével, hogy ők is csak egészében véve rendi vagy rendies keretek között éltek.[24] Nem jelenik meg a XX. század elején a választójogi harcokban fontos szerepet játszó ipari munkásság kérdése, amelyet egyébként mind a szociáldemokraták, mind a polgári radikálisok elég erőteljesen hangsúlyoztak. Teljesen hiányzik a gazdaságfejlődés kérdése, amely mind konzervatív, mind baloldali, mind radikális, mind antiszemita megfogalmazásban a XIX-XX. század fordulójától – éppen a társadalmi változások eredményeképpen – igen erőteljesen artikulálódott. Kimarad a két háború közti időszakra már kifejezett politikai felhangot is kapó Budapest-problematika – a dualizmus kori városfejlődés egészével egyetemben. Az egész problémakör mintegy besorolódik – latensen – a magyarországi németség és zsidóság mint a magyaroktól elkülönült polgári társadalom kérdéskörébe.[25] (Történik ez annak ellenére, hogy az 1940-es évekre már rendelkezésre állnak olyan munkák, amelyek jól jelzik: a kérdés nem egyszerűsíthető le pusztán a zsidó-német dimenzióra.)[26]
De még ennél is fontosabb az, hogy a politikai fogalmi készlet társadalomra vetítése – a tényszerű elhibázottság mellett – érzéketlenné teszi Bibót azoknak a polgári típusú társadalmi-integrációs mechanizmusoknak az észlelésére, amelyek – többek között – elodázhatatlanná tették a polgári házasság bevezetését az 1890-es évek közepén. (A szekularizáció például egyáltalán nem a feudális-rendi társadalomra jellemző folyamat!) De természetesen ugyanígy felemlíthető az oktatási-szakoktatási rendszer kiépülése és az a kulturális termelés, ami oly sajátosan összekeverhetetlenné teszi a feudális világot a bármily szinten is polgárosodó társadalommal. Egyszóval mindaz, amit civilizatorikus változásnak hívhatunk, s amelyet legattraktívabban a millennium dokumentált.[27]
Természetesen az interpretáció ilyenfajta valóságtól való elrugaszkodottsága öncsonkítással jár – két értelemben is. Egyrészről nem marad tér a személyes élményanyag meghatározott és a történeti feldolgozásban hasznosítható szegmensei számára. Bibó saját családtörténetét sem tudná az általa felvázolt társadalomképbe beilleszteni – vagyis akaratlanul is kiírja magát a magyar históriából.[28] De nem marad tér arra sem, hogy a tágabban vett korszak művészete, szépirodalma valamiképpen beépüljön a korszakról alkotott képbe – lett légyen szó Jókai Mórról, Mikszáth Kálmánról, vagy éppen a két háború között fénykorát élő Krúdy Gyuláról. Azaz a szubtilisebb és egyben személyes érzékelés is felszívódik a dogmatikában.
Itt persze – mielőtt újból kiágaznánk belőle – visszakanyarodhatunk ahhoz, hogy a fogalmi háló és a kiegyezés, azaz egy politikai aktus merev összekötése bizony komoly árat követel. A kiegyezés ilyenfajta felnagyítása, a károkozásnak egyfajta „ősforrás” jellegű feltüntetése Kossuth ideája volt, hiszen 1894-ben bekövetkezett haláláig következetesen a kiegyezéshez kötötte a kapitalizáció belső ellentmondásait éppúgy, mint mindent, ami nem tetszett neki. De Kossuthnál ez érthető volt, hiszen ő a nemzet ura – és nem értelmezője – akart maradni. És ha már nem lehetett a nemzet életének, akkor legalább érzelmeinek, lelkének vezérlője kívánt lenni.
Bibónál azonban más a helyzet, hiszen három évtizeddel a struktúra szétesését követően, két világháború után mondja ki ítéleteit. A távolság, az összevethetőség (már tudniillik az, hogy van módja a Horthy-éra és a dualista korszak különbségének érzékelésére) nem indokolja, hogy átvegye ezt a sajátos kossuthi látásmódot – már csak azért sem, mert a szerep és a politikai teljesítmény is hiányzik hozzá.
Arányvesztés
Bibó is érzi azonban, hogy külön is meg kell indokolnia, miért a kiegyezés a legfőbb bűnös. Ebben az indoklásban azonban a maga legdurvább formájában jelenik meg mindaz, ami a bibói látásmód következtében a történeti kép arányvesztését mutatja. Tehát idézzük fel Bibót, méghozzá az idevonatkozó teljes gondolatmenetet:
„Hogyan lehetséges, kérdezhetné valaki, hogy egy egész közösség arculata megváltozzék attól, hogy 1867-ben király és nemzet milyen kiegyezést kötöttek egymással? Nagyon egyszerűen: egy hamis konstrukció, akármilyen területen, közjogi, politikai, ideológiai, társadalmi vagy gazdasági területen épül is ki, ha egyszer valamilyen szerencsétlen okból beleépül az illető közösség szerkezetébe, akkor abban megindít egy fordított kiválasztást, amint arra már Németh László is ugyanezzel a kérdéssel foglalkozva nagyon helyesen rámutatott. A kiegyezéses, majd utóbb az ellenforradalmi magyar közéletben sem miniszter, sem községi jegyző, sem bankelnök, sem ipartestületi elnök, sem akadémiai elnök, sem tanfelügyelő nem lehetett olyan ember, aki döntő pillanatban nem volt hajlandó vagy nem volt képes egy rendeletben, egy fegyelmi határozatban vagy egy pohárköszöntőben magáévá tenni a közösségi hazugságoknak azt a rendszerét, melyen ez az egész közélet felépült. Lehet, hogy csak kis engedmény kellett hozzá, de már ez a kicsi is megindította a fordított kiválasztás folyamatát, mert a legigazabb, legszenvedélyesebb és leglényeglátóbb emberek számára már ez is lehetetlenné tette, hogy hazugsághoz adjanak igaz erőket. Hosszú lejáratra pedig ez a fordított kiválasztás az egész közösség vezetőrétegét kicserélte s logikusan vezetett egész vezetőrétegünk erkölcsi és érzelmi lezülléséhez. Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus és a feladatok belső törvényeit jól felismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségesen gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenek felett s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják. E tekintetben érdemes megfigyelni a magyarság vezetőinek és a magyar problémákat megfogalmazó közírói személyiségeknek a sorában egyrészt a kiegyezés és az ellenforradalom híveit, másrészt azok ellenfeleit. Az egyik oldalon állanak a kiegyezéses Deák Ferenc követői: Salamon Ferenc, a két Andrássy, Apponyi Albert, Tisza István, Pethő Sándor, Szekfű Gyula, hogy a legjobbakat említsem: emelkedett szellemű, a lehetőségeket józanul számba vevő, mértéktartó, gyakorlati közíróknak olyan sora, akiknek a magyar közösség akkori problémáiról mondott tételeiből ma úgyszólván a világon semmi, de semmi nem érvényes. Mintha a holdban és a hold lakóinak mondották volna mindazt, amit a dinasztiáról, Ausztriáról, a kiegyezésről, a nemzetiségekről, magyarosodásról, revízióról, szentistváni állameszméről, demokráciáról, földreformról oly sok mértéktartással, oly szép nemzeti szellemben végigmondtak. Nem azért, mert konzervatívak voltak, s az idő túlhaladt rajtuk; egy teljességgel elavult, de igazi, magvas konzervativizmusból is megmarad az, ahogyan a dolgokhoz, kérdésekhez hozzáfogott, ha jól, igazán fogott hozzájuk. De amit ezek mondtak, az mind arra volt felépítve, hogy koruk mozdulatlan és hazug politikai konstrukciói, amelyek elég hosszú ideig valóban érvényesülni tudtak, egyenlőek magával a politikai és társadalmi realitással. Amint ezek a konstrukciók összeomlottak, mindaz, amit róluk mondtak, tárgytalanná vált. A másik oldalon állanak az emigráns Kossuth követői, vagy belső emigránstársai, Táncsics Mihály, Vajda János, Tolnai Lajos, Ady Endre, Szabó Dezső. Olyan embereknek a sora ez, akiknek írásai és tételei kétségbeesett szenvedéllyel, máig is érvényes hatóerővel, az idő múlásával mind fokozódó hitellel megjelenítik és megfogalmazzák a fennállott konstrukciók hazugságát és kibírhatatlanságát; akiket azonban politikai vezetőknek, irányítóknak, gyakorlati, sorrendi kérdések eldöntőinek, az „exigenciák” tudóinak alig lehet elképzelni. Mindkét irányban csak a legjobbakat neveztük meg: hol vannak még az árral úszók, karrieristák, üres közhelyek hangoztatói, uszítók, magyarkodók, ködcsinálók, búsmagyarok, rögeszmések, szektások, összeesküvők! A közösséget vezető, vagy a közösség problémáit megfogalmazó egyéniségeknek e kétirányú fordított kiválasztása tömegével veti fel s helyezi előtérbe egyrészt az elmosódott, jellegtelen, silány, másrészt a görcsös és torz emberi alkatokat s ezeken keresztül mindinkább egy magzavarodó, eltorzuló közösségi alkat képét mutatja (...) a lényeges (...), hogy általában ép értelem, ép ítélőerő, ép erkölcsi szenvedély, ép közösségi érzék kerül minden vonalon kisebbségbe a tényleg érvényesülők és láthatóan szereplők hamis realizmusával szemben.”[29]
A felvázolt kép a kiegyezéstől a második világháborúig – tehát szinte a megíráskor érvényes jelenig – terjed, ami persze arra utal, hogy Bibó a kontraszelekció tekintetében teljes folytonosságot lát. Ez önmagában is vizsgálatra érdemes kérdés, de én most megmaradnék a dualista korszaknál, így nem foglalkozom a két háború közti időszakkal.
A „fordított kiválasztás” tézise részben erkölcsileg minősíti az egész vezető réteget. Aki bekerült az elitbe, az egyben züllötté, erkölcstelenné is vált. Ez ugyanaz a „kollektív bűnösségi” megközelítés, ami máshol egész nemzetek lealjasodásaként jelent meg, s ami – nézetem szerint – különösen 1948-ban, a szöveg megjelenése idején nemhogy nem egyeztethető össze semmiféle demokratikus értékrenddel, hanem még járulékos elvi-eszmei-történeti igazolásul is szolgálhatott arra, amit Bibó sem szeretett volna.[30] Szempontunkból – a történeti megítélés, az „igazság” szempontjából – lényegesebb azonban, hogy Bibó ily módon elveszti a különbségtétel lehetőségét, és egybemossa a kisszerű, pitiáner karrieristát a formátumos alakkal. Megközelítésében az úgymond gyakorlati emberek is csak a hazug konstrukció megtámogatásában, a tényleges lehetőségek hamis feltételek közti ide-oda tologatásában vesznek részt.
Most tekintsünk el attól, hogy az emberi cselekedetek visszahathatnak azokra a feltételekre, amelyekből kisarjadtak, és így természetesen módosíthatják is azokat. Maradjunk inkább annál, hogy Bibó számára nem létezik az általa kárhoztatott adott politikai struktúrán túli teljesítmény. Így például, ha elkészül Budapesten a Ferenc József- és az Erzsébet-híd, a beruházást kezdeményező kormány – minthogy gesztust tett az uralkodónak, illetve addigra már elhunyt feleségének[31] – erkölcsileg és értelmileg züllött, noha a hidak, politikai konstrukcióktól függetlenül, tulajdonképpen segítik az ország fejlődését, nevük bármikor meg is változtatható.[32] De ezzel a logikával tulajdonképpen a Lánchíd mellé (mögé) is tehetünk egy nagy kérdőjelet, hiszen Széchenyi István a reformkorban az önkényuralmi feudális politizálás főemberével, Metternichhel egyezkedett, és 1846-tól a Helytartótanács közlekedési osztályának vezetőjeként maga is az akkori rendszer politikusa lett. Munkáját tehát ide-oda tologatásnak is hívhatjuk – feltéve, hogy elfogadjuk Bibó gondolatmenetét.
Mindazonáltal a lényeg – és erre Bibó saját „fogalmi rabságának” jelzésekor már utaltam –, hogy arányvesztett, szűklátókörű történeti értelmezés kerekedik ki a gondolatmenetből. Természetesen nem lehet sem erkölcsileg, sem értelmileg züllöttnek tartani Eötvös Józsefet és Trefort Ágostont a magyar iskolarendszer kiépítéséért; mint ahogy semmilyen értelemben nem tűri el a „hamis realista” minősítést a magyar közlekedésügy nagy alakja, Baross Gábor sem. Ugyanez vonatkozik az európai színvonalú büntető törvénykönyvre, amely Csemegi Károlyt dicséri. És természetesen semmi sem indokolja, hogy az egyházpolitikai törvényeket, a pénzügyek reformját keresztülvivő Wekerle Sándort pusztán ide-oda tologatónak tartsuk.[33]
Ahogy Bibó nem érzékelte a kiegyezéses liberalizmus belső tartalékának meglétét, úgy azt sem vette észre, hogy a magyar politikai elit jó néhány olyan tettre szánta el magát, amelyek megfeleltek az ország érdekeinek, a nyugat-európai fejlődés Bibó által is szeretett kívánalmainak. Ezt sem Bibó korában, sem később sem kérdőjelezték meg – annál is kevésbé, mivel az ország életét rendszereken túlnyúlóan szolgálták.
Bibó a maga konstrukcióján belül érvényteleníti mindazokat, akik a politikai establishment részei lettek – ismétlem, elveszítve ezzel a tényleges kritikai pozíció, a különbségtétel lehetőségét. Azt mondja, hogy a magyar közösség akkori problémáiról felállított tételeikből az 1940-es évekre már semmi, de semmi nem érvényes. Neveket sorol, többek között Deák Ferencét, idősebb Andrássy Gyuláét. Természetesen lehetne akár igaza is, hiszen ha a dolgok változnak, a politikus mondandója elavulhat. Csak hát konkrétan sincs igaza. A jogegyenlőtlenséget megvalósító Horthy-kor után, 1948-ban, a Rákosi-kor bejáratánál mitől is érvénytelenedne a honi jogegyenlőség kulcsfigurájának, Deáknak a jelentése és mondandója? Mitől is válna szellemi limlommá a polgári szabadságjogok, az állam és egyház szétválasztását elvileg indokoló, a nemzetiségi toleranciát hirdető kiállása? Mitől is válna érvénytelenné 1948-ban – amikor szovjet csapatok állomásoznak Magyarországon – Andrássy külpolitikai krédója a szerinte legnagyobb veszélyt jelentő Oroszországról?[34]
Az magától értetődik, hogy a politikai elit egy része – demokráciában is – lehet erkölcsileg és értelmileg züllött, nézeteik hamar érvényüket veszthetik. De mértéktelen arányvesztés és mélyen ahistorikus felfogás kell ahhoz, hogy több mint fél évszázad vezető garnitúráját egészében leírjuk.
Az arányvesztett konstrukcióhoz Bibó feltalálja a másik oldalt is. Azokat, akik megfogalmazzák a korszak kritikáját, következésképpen kívül rekednek mindenen. Igen, jó néhányan voltak, akik nem békéltek meg a létezővel, drasztikus kritikával illették a fennállót, ezt szabadon és nyilvánosan elmondták – és sok esetben nekik volt igazuk. De messze nem áll az, hogy különcnek avagy ádáz prófétának kellett lenni ahhoz, hogy úgymond a „lényeget” megfogalmazza valaki. Vállalhatott valaki ilyen szerepet – de ezt inkább alkata, a helyzet, mintsem a struktúra által predesztinált kényszer indokolta. Bibó Táncsicsot, Vajda Jánost, Adyt említi. De mondhatná Arany Jánost is, aki az Akadémia főtitkára lett; vagy Hermann Ottót, aki állami állásban, a Magyar Nemzeti Múzeum segédőreként volt sok esetben a rendszer Táncsicsnál is radikálisabb kritikusa. (Táncsics maga az Andrássy-kormánytól kapott támogatást az általa szerkesztett Aranytrombita című, erősen kritikai hangvételű laphoz.) Vagy szólhatna Mikszáthról, aki egyrészt kormánypárti képviselő volt, másfelől a létező világ egyik legkeményebb bírálója. Esetleg Schmitt Jenő Henrikről, a magyar anarchizmus atyjáról, aki szintén állami alkalmazott volt. Vagy csak egyszerűen felemlíthetné azokat, akik a parlamenti politizáláson belül váltak nyitottá a demokratikus korrekcióra: Mocsáry Lajostól Justh Gyulán és Vázsonyi Vilmoson át Károlyi Mihályig.
A helyzet tehát egyszerűen nem úgy állt, ahogy azt Bibó tálalja – amit azért tehet meg, mert narratívájának fogalmi kerete számára erősebb és fontosabb, mint az anyag, amire vonatkoztathatja. Úgy vélem tehát, hogy Bibó esetében csak esetlegesen beszélhetünk a klasszikus értelemben vett tudáshiányról – habár nyilván ez is lehetséges, hiszen esetében nem szaktörténészről van szó. Sokkal inkább arról van szó, hogy túlságosan beleszeretett saját fogalmaiba, és ezeket akkor is rá akarja erőltetni a történelemre, ha ez latens vagy artikulált ellentmondásokat, fogalmi buktatókat, nyilvánvaló arányvesztéseket, leegyszerűsítő és egyoldalú következtetéseket, kollektív stigmatizációba torkolló minősítéseket és ahistorikus megfontolásokat eredményez.
Mindebből számomra két következtetés adódik. Az egyik szerint a minőségek soha nem keverhetők össze, és nem válthatók át egymásra. Bibó közpolitikai morális súlya, demokratikus szerepvállalása, illetve a szűkebben vizsgált témában nyújtott teljesítményének megítélése két külön dolog. A morális teljesítménynek kijáró megbecsülés, a demokratának kijáró tisztelet, illetve az intellektuális teljesítmény nem kell, hogy egymásra vonatkozzanak. Lehet valaki egyszerre nagy demokrata és gyengébb, erősen kritizálható teljesítményt nyújtó gondolkodó. Vélhetően egy a különböző minőségek összemosását elősegítő kor – a diktatúra – vége akkor következik be, amikor a különböző tevékenységi területekre vonatkozó megítéléseket külön is kezeljük. Tehát: minden tisztelet Bibónak, a demokratának, és minden kritika Bibónak, az amatőr történésznek.
Adódik persze egy másik posszibilis következtetés is, ami egy újabb interpretáció lehetőségét veti fel. Mi van akkor, ha Bibó adott történelemértelmezését nem a saját fogalmi, illetve konceptuális rendszerének foglyaként látjuk, hanem a posztmodern sajátos, korai előfutárának, ahol is minél jobb a narratívának, annál rosszabb a tényeknek? A „zsákutca” ugyanis a negatív megfelelője annak, amit Fukuyama pozitív tartalommal a „történelem végének” nevez.
Persze a kérdés ilyen esetben is az: hogyan tovább? Azazhogy rossz a kérdés, hiszen ebben az esetben nincs tovább.
Jegyzetek
[1] Lásd erről az 1980-ban gépiratban, majd 1984-ben szamizdatban, végül 1991-ben legálisan publikált Bibó Emlékkönyvet. (ABC Független Kiadó, Budapest, 1984; Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Budapest-Bern, 1991).
[2] Legújabban: A Szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről (szerkesztette: Dénes Iván Zoltán). Osiris Kiadó, Budapest, 1999; Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat: Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris Kiadó, Budapest, 1999; Bibó István. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Szilágyi Sándor. Új Mandátum könyvkiadó, Budapest, 2001. Ez utóbbi kiadvány 1999-ig tartalmazza azt a bibliográfiát, ami – 1945 után teljességre törően – a Bibó-írások kiadását, illetve újrakiadását és a Bibóról szóló publikációkat tartja számon.
[3] Egyébként e tekintetben – főként jogtudományi munkásságát, eszmetörténeti helyét illetően – jó néhány érdekes és értékes publikáció jelent meg. Talán a legátfogóbb: „A hatalom humanizálása”. Tanulmányok Bibó István életművéről (szerk.: Dénes Iván Zoltán. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1993) című kötet.
[4] Ismereteim szerint ez idáig egyetlen tanulmány foglalkozik Bibó nézeteinek a kiegyezést és a dualizmust érintő részével: Gergely András: Bibó Isván a kiegyezésről és a dualizmus rendszeréről. In: „Képzeljetek embert”. Tanulmányok Schlett István 60. születésnapjára (szerk.: Bihari Mihály és Czieger András). Korona-ELTE ÁJK Politológia Tanszék, Bp., 1998. 55–64. o. A tanulmány újra megjelent 1999-ben A szabadság kis körei című kötetben.
[5] Elég sok Bibó szövegkiadás látott napvilágot. Én a magam részéről a „Bibó István összegyűjtött munkái” 1–4. kötet (sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás, Szőlősy Árpád előszavával és Szabó Zoltán bevezetőjével, Európai Protestáns Szabadegyetem, Bern, 1981–1984) című kiadványt használtam. Továbbiakban: Bibó)
[6] Igyekszem olyan történeti-szakirodalmi hivatkozásokat megadni, amelyeknek vonatkozó megállapításai időtállónak bizonyultak és – elvileg – Bibó is ismerhette őket. 1848/49 és a törvényesség viszonyának megítéléséhez: Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története I–III. Nyomatott Puky Miklósnál, Genf, 1865.
[7] Lásd Deák Ferenc beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. Második kiadás, Budapest, Franklin-társulat, 1903. A III., a IV. és az V. kötetben több olyan beszéd, illetve a körülményeket leíró szöveg szerepel, ami a lehetséges tematikát tartalmazza.
[8] Bibó I. kötet 246. o.
[9] Bibó I. kötet. 205., 209., 238. o.
[10] Bibó I. kötet 202. o.
[11] Bibó I. kötet 212. o.
[12] Bibó I. kötet 262. o.
[13] A két – talán leglényegesebb – Bibó idejében is ismert feldolgozás, illetve forráskiadás: Berzeviczy Albert: Az albsolutizmus kora Magyarországon 1849–1865. I–IV. kötet. Budapest, 1922–1936; A Kossuth-emigráció Törökországban I. Kiadja: Hajnal István, Budapest, 1927. De természetesen rendelkezésre állt a minden magára valamit is adó középosztálybeli család számára „kötelező”, több kiadást megért Hóman–Szekfű-féle Magyar történet, amelynek a korszakra vonatkozó részét Szekfű Gyula írta.
[14] Az általam itt példaként felhozott ahistorikus szempont Molnár Erik véleményében jelent meg. A Történettudományi Bizottság vitája a dualizmus kora történetének egyes kérdéseiről: Századok 1962. 1-2. szám.
[15] A választójog súlyához, összehasonlító jellegéhez: Kristóffy József: Magyarország kálváriája. Budapest, 1910, illetve Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai I–II. Budapest, 1927, különösen a II. kötet.
[16] Bibó I. kötet 267. o.
[17] Gratz Gusztáv: A dualizmus kora I-II. kötet. Magyar Szemle Társaság. Budapest, 1934. és Pethő Sándor: Világostól Trianonig. 3. kiadás. Budapest, 1925. Hangsúlyozottan olyan művekre utalok, amelyek Bibó látókörébe illeszkedtek, és az adott, illetve hivatkozott területen a későbbi szaktudomány sem állít gyökeresen mást.
[18] Bibó I. kötet 260. o.
[19] Bibó I. kötet 268. o.
[20] Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Budapest, Franklin Társulat, 1896.
[21] Kossuth Lajos irata. VIII. kötet. Sajtó alá rendezte: Kossuth Ferenc. Budapest, Atheneum Kiadása, 1900. 7. o.
[22] Bibó I. kötet 268–269. o.
[23] Csak a rend kedvéért említem meg, hogy itt Szekfű Három nemzedékére, Németh László Szekfű Gyula és a Kisebbségben című művére, Jászinak a Habsburg-monarchia széteséséről írott és ekkoriban magyarul még meg nem jelent monográfiájára gondolok. Erdei esetében jó néhány írásról is szó lehet, de mivel itt erős személyes kapcsolat is fennállott, ezért Bibó még annál is jobban ismerte Erdei nézeteit, mint ahogy azt az egykorúan érdeklődő olvasó tehette. Lásd erről: Huszár Tibor: Párhuzamos életrajzok és kereszteződések: Erdei Ferenc, Bibó István és a Márciusi Front. Szerk.: Tóth Ferenc, ELTE Szociológiai Intézet-Makói József Attila Múzeum, Budapest–Makó, 1991, illetve ugyanő: Erdei Ferenc és Bibó Istán vitájáról. In: Kiútkeresés, 1943. Szerk.: L. Nagy Zsuzsa, Burucs Kornélia. Kossuth Kiadó, 1989. 104–114. o.
[24] Bibó I. kötet 274. o.
[25] Bibó I. kötet 274. o.
[26] Sok más mellett például Siklóssy László: Hogyan épült Budapest, (1870–1930) Fővárosi Közmunkák Tanácsa, Budapest, 1931.
[27] Matlekovits Sándor: Magyarország közgazdasága és közművelődési állapota. Budapest, 1898. A könyv – a szerző akadémikus volt – a millenniumi Magyarország nemzetközi összevetését is tartalmazó, a kor tudományos normái szerint írott mű.
[28] Lásd erről: Lengyel András: apai „örökség”- Idősebb Bibó István művelődésszervező tevékenysége. In: A hatalom humanizálása. Pécs, 1993. 68–83. o. Továbbá: Bibó István életrajzi adatai. Összeállította Kenedi János. In: Bibó 4. kötet 1283–1289. o. Tágabb összefüggések: Rudai Rezső: A politikai ideológia, pártszerkezet, a hivatás és életkor szerepe a magyar képviselőválasztás és a pártok életében. (1861–1935) Budapest, 1936.
[29] Bibó I. kötet 276–278. o.
[30] Bibó István: Emlékirat a magyarországi németség kitelepítésével kapcsolatos helyzetről (1945. december 15.) Közreadja Fülöp Mihály. Magyar Nemzet, 1989. március 4.
[31] Az Erzsébet-hidat 1903-ban adták át, a királynét 1898-ban gyilkolták meg.
[32] Amint ez az 1896-ban átadott Ferenc József-híddal meg is történt, hiszen manapság Szabadság névre hallgat.
[33] Eötvös másodjára 1867 és 1871 között – haláláig – volt kultuszminiszter, Trefort 1872 és 1888 között töltötte be ezt a pozíciót. Baross 1868 és 1889 között volt közmunka- és közlekedésügyi miniszter, Csemegi Károly igazságügyi államtitkárságig vitte. A nevével fémjelzett büntető törvénykönyv 1878-ra datálódik.
[34] Wertheimer Ede gróf: Gróf Andrássy Gyula élet és kora. Az MTA kiadása, Budapest, 1900. I–III. kötet. A szakirodalom azóta sokat árnyalt az Andrássy-képen, de az oroszellenesség mint egyik fő motívum tekintetében nincs változás.