Marno János

Ellenterveket tudniillik az ismeretlen útiterv mellé (?)… Vagy köréje? (Bebábozom halálomat – hallom a versbéli kereskedőt bajlódni kirakatbabáival „a teljes csőd előtt”.) Vagy egy becketti mellérendelő ítélet emez esélyegyenlőségről: Világos kezd, a Sötét nyer. (Hadd csóválja rá a fejét R. Steiner.) Továbbá mintha túl sok ismerős jeggyel (gyaloggal) kéne számolnom amaz egyismeretlenhez képest, nem, egész más hasonlattal: mintha agyam hangyái egyszeriben mind ugyanarra az egy (fekete) morzsára bolydulnának fel; s elvégre ha szívből is végigkövetem őket – mi lesz akkor még fogható egyenlegünkből…? (Még további gondolat-aritmiás szóismétlések netán? mint vészjósan huzamos ideje nekem az Egyenlőség utca, ahol figyelmem 3-4 évesen már folyvást a Nagy Útra tévedt rá…) Zárójelen kívül: hol terveket egyáltalán nem szőttem, s nem is terveztem, hogy egyszer majd valamikor szövök. Anyám mint községi (félözvegy) védőnő szívta a rengeteg tervet (meg kossuthot, munkást), burkolózott sűrű füstszőttesekbe alkalmi kérők elől. Legjobban Az eltűnt időkért volt oda. Én, hogy maradjon minden, ahogy van; félbehagyva. E mást-se-akarásban persze olyan triviális – akkortájt gyakori – kórok is közrejátszhatott, mint az angolkór, mely míg a fokozott tudatosulást (rejtett szóismétlés) hisztérikusan sürgette nálam, addig a fejem lágyát nem és csak nem engedte benőni. A csukamájolaj is csak olaj volt a tűzre. Kiégetni fejemből a megjárható (mert belátható) útiterveket; az az- és másnapra-készségeket… Éjjelre aztán oly könnyen megnyíltam: zuboghattak akárhonnan s gáttalanul belém a költői kérdések: hallgathattam róluk, mint a csuka, ítéletnapig bezárva-bezárkózva az Egyenlőség utcában, azon belül is a páratlan számú Egészségházban. Cikázván, lebegőben, fizikai és metafizikai sértődések között… – Ez már most a Kálnoky-vers tüskés metaforáiról jut az eszembe (a hetvenes évek deraka-vége táján már az Ostrom utcai „Váraljában” ízlelgettem a Homálynoky-költészet „dinsztelt” falatjait; deklassz család sarjaként rég előrágtam őket). Kezdem hátulról, a „két robbanásveszélyes sündisznó”-val. Együtt nőttem fel velük, mondhatom, kiküszöbölhetetlen, domináns háziállataim, hálóimat (álmaimat) is többnyire ők szövik, ők szaggatják, zokon veszik, megszívatnak, ha túlságosan beleütöm az orromat a dolgaikba. Kutyába vesznek (hogy végre egy valóban lerobbant tündérkerti hasonlattal éljek). A Mindenhatóval, sem híve, sem hitetlen (ellenzője), nem állok diszkurzív viszonyban; az Ő kegyét hirdető Egyház pedig – mint Örökélet-Biztosító Rt.! (?) Ravasz egy protekcionista tervezet! De belátom, persze, hogy a „pusztító-teremtő Véletlen” paklijából ennek a sornak is ki kellett jönnie – hanem akkor az öngyilkos-fajta eszméletnek is miért ne…? (ld. Getszemáné-virradat). Térjek azonban át (visszább) a kérdéses vers kaktuszos metaforájára. „Nem kívánok cserépbe ültetve élni kétszáz éven át.” Nekem (véletlenül s szintén a hetvenes évek derekán) épp egy kaktuszféle-csipet jött be, mint robbanószer; hosszú időre felszabadított érzéki-érzékfeletti csalódottságom alól. Sérüléseim magától-értetődővé váltak, együtt-szemlélhetővé bármely ecsetvonással. Az úton egy bokszer kúszott fel a combomra. Fél lépést sántíthattam még, mire észrevettem, hogy összefonódtunk. De ebben a meglassult hasonlatban semmi bestialitás vagy hamisság nem férkőzött ám közénk (félelem vagy aggódás nélkül állhattunk volna így meg akár a levegőben is!)…

• Költői kérdés