Ádám Zoltán 2014. január 15.

Nyomtatóbarát változat

Nincs egy hete, hogy ezeken a hasábokon kifejtettem a véleményem a baloldali ellenzék közös listaállításának veszélyeiről. Azóta megszületett a lista, ami az előzetes várakozásoknál is nehezebb helyzetbe hozza a baloldal jövőjét nem a 2010 előtti múltban látó választót. A lista élén álló Mesterházy Attila MSZP-elnök már négy évvel ezelőtt is pártja listavezetője volt, amikor a szocialisták 19,3%-kal 1990 óta a legrosszabb választási eredményüket érték el. A második helyezett Bajnai Gordon ekkor Magyarország MSZP-SZDSZ támogatású miniszterelnöke volt. A harmadik helyezett Gyurcsány Ferenc volt az, akinek második miniszterelnöki mandátuma alatt (amit 2007-től pártelnöki megbízatás egészített ki) az MSZP támogatottsága – az Ipsos szerint az összes megkérdezett körében – 34-ről 13 százalékra csökkent. 

(Az Ipsos honlapján az adatok csak 1998-ig kereshetők vissza, de gyanítom, hogy ilyen alacsony támogatottsággal az MSZP a kilencvenes évek eleje óta nem rendelkezett. Összehasonlításul: a megfelelő adat 2004 szeptemberében, az első Gyurcsány-kormány megalakulásakor 22; 2008 áprilisában, a népszavazási vereség után 15 százalék volt. 2013 decemberében az MSZP ugyancsak 15 százalékon állt.) A lista negyedik helyezettje Fodor Gábor, akinek SZDSZ-pártelnöki működése a 2009-es európai parlamenti választáson elért 2,2%-os eredménnyel zárult.

Ennél reprezentatívabb társaságot az elmúlt évek vesztes baloldali politikusaiból aligha lehetett volna összehozni.

Ne legyünk azonban rosszhiszeműek: az együttműködés résztvevőit nyilvánvalóan a Fidesszel szembeni erős alternatíva létrehozásának igénye terelte egy politikai akolba, még ha ettől történetesen a saját politikai csillaguk felemelkedését várják is, ami egy politikus esetében nem jellemhiba, hanem munkaköri kötelesség. A probléma nem ez, hanem az, hogy az együttműködés adott formája látványosan háttérbe szorítja a korábban általuk hangoztatott erkölcsi és politikai megfontolások jó részét.

Gyurcsány annakidején azért alapított pártot, mert korruptnak és nem elég progresszívnek tartotta az MSZP-t. Bajnai előbb azt mondta, hogy Magyarország jobbat érdemel az MSZP-nél, majd azt, hogy Gyurcsány a baloldal egészének kárára tolja előtérbe magát. Mesterházy legfőbb politikai ambíciója a Gyurcsány-Bajnai korszakkal szembeni cezúra meghúzása volt: az MSZP-t rendes baloldali-populista párttá igyekezett formálni, amilyen Gyurcsány előtt volt. Mindehhez képest most egyetlen szempontot, a Fidesszel szembeni erős és egységes alternatíva felmutatását tartották fontosnak hangsúlyozni.

Ami méltányolandó, csak éppen felmerül a kérdés, hogy ha mindent ott folytatnak, ahol 2009-2010-ben abbahagyták, akkor egyfelől Gyurcsány és Bajnai minek alapított önálló pártokat, másfelől az MSZP miért igyekezett magát elhatárolni az örökségüktől. Továbbá: mit gondolnak 2009-2010 nagy vereségeiről, és mihez kezdenek a hatalommal, ha netán megszerzik? Milyen tartalma és értékrendje lesz a kormányzásuknak, és hogyan érvényesítik majd a korábban kimondva–kimondatlanul egymás ellenében megfogalmazott célokat és értékeket?

Nem hiszem, hogy ezeket a kérdéseket a Fidesz minden képzeletet felülmúlóan visszataszító kormányzása zárójelbe teszi. Az összefogás és a közös lista önmagában nem politika. Ahhoz politikailag értelmezhető állítások kellenek Magyarország jelenéről, jövőjéről – és a múltjáról is.

Most ott tartunk, hogy az MSZP két legutóbbi miniszterelnöke bevitte a pártjait a szocialisták által irányított választási együttműködésbe. A Mesterházy Attila által vezetett listán Gyurcsány Ferenc a 2010-es negyedik helyről a harmadikra lépett elő, és új arcként megjelent az utolsó szocialista miniszterelnök és az őt egykor támogató SZDSZ utolsó politikailag komolyan vehető elnöke.

Oké.

És most?

• PoliBlog,

• Ádám Zoltán blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges