Nemes Nagy Ágnes
PATAK
Én Istenem, te szép,
híves patak,
Hová futottál,
szökdeltél elõlem?
Hol csillapítsam
buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak
meg néked eltûnõben?
Zegzúgos csermely!
Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselõbb
a hõben,
S idegen-légiónyi
kín fakaszt
Új kínt csupán,
de nem forrást a kõben.
Három vadkacsa úszik
a vízen,
A part hosszát a
király fia járja.
A feketékre céloz
- úgy hiszem,
Már itt a szél
- s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát
viszen,
- Már itt a szél!
- habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb - itt
a szél, úgy hiszem -
Ha néhanap a feketét
találja.
Legalább biztosan
repülj, golyó!
Húszezer éve
szoktatunk a rendre.
- A takaró szegélyén
indigó-
Színû betûkkel
állt nyomtatva: „elme".
És indigó-színben
foltosodó
Az elmeosztály rács
közt a gyenge
Vénájú
kar, különben, mint a hó,
Ha olvad, - és szétolvadt.
Ez a rendje.
Ne vígy kórházba,
ne engedj oda!
Iszonyú szag búvik
az ételekben.
De jobb talán a
rendõrõrszoba?
Szûköl a test,
hogy vére, csontja freccsen,
Vagy jobb az abroncs-bontó
éjszaka,
Hol szétárad
az elkerülhetetlen,
S az ember csak füleli,
tétova:
Hogy bugyborog a szív
a rettenetben.
Hová futottál,
szép, híves patak?
A deli szarvas képe
hol a habban?
A hab vadkacsát
úsztatón dagad,
Vagy gyenge vénán
bujdokol apadtan,
Freccsen a vér,
a rémület fakad,
Az éjszakai abroncs
szertepattan -
Hogy csillapítsam
buzgó szomjamat;
S bocsássam meg,
mi megbocsáthatatlan?
Honti Mária tanulmánya
Vissza a tartalomjegyzékhez