Milyen lehetne?
Válasz az Anthology of Art körkérdésére

Mai kilátásainkat, bármely irányba nézzünk is szét, a fényszennyezés (light pollution) fogalmával írhatjuk le. A csillagászok így nevezik azt a világítástechnikai fejlemények folytán elõállott helyzetet, amely lehetetlenné teszi a távollátást, a világtér mélységeinek közvetlen megfigyelését. A városok éjszakai megvilágítása miatt a Föld tulnyomó részén már nem használható a kutatáshoz csillagászati távcsõ, ezért aztán - mint a Hubble ûrtávcsõ esetében történt - a világûrbe kell telepíteni.
Ami a fényszennyezés optikai-fizikai jelentésében érvényes, az nem kevésbé áll átvitt értelemben: a fénynek mint láttató, a megismerést lehetõvé tevõ, felvilágosító jelentéstartományában. Az "információs társadalom" megformált ismerettöredékek tömkelegével teríti be észlelési mezõinket. Szinte minden felület és tér mûvi formát, mûvészi megmunkálást mutat, újak létrehozásán pedig sokan fáradoznak. Ez esetben elõõrsök kiküldése, valamiféle mûvészeti ûrtávcsõnek a kihelyezése nem lehetséges. Nem utolsó sorban azért sem, mert a globális mûvészeti világban nem látszik már olyan 'kint', melynek kutatása megérné a fáradtságot. Pedig a térben és idõben távoli, az idegen mindig is a modern mûvészet logisztikájának részét képezte. Az egzotikus tartalékok kimerülése, a különféle kultúrák feltárása és bekebelezése ellenére a létezõkre való rácsodálkozás és az elmúlás keltette megrendülés mindennapoktól messze esõ, készleteiben kimeríthetetlen hátországára továbbra is lehet hagyatkozni.
Amennyiben az artlight pollution közepette kísérel meg az ember a jövõ mûvészetérõl valamit mondani, sok mindentõl el kell tekinteni. Az ezidõtájt észlelhetõ megvilágítás fényétõl csakúgy mint a futurisztikus fantáziálástól. Már az eredetelig németül feltett kérdés - Wie könnte angesichts von Ihrem Bild der Kunst heute eine Ihnen noch unbekannte Kunst sein?- angol verziója - What is, in the context of contemporary art, your vision of a future art? - figyelemreméltó elmozdulás mutat a futurum irányába. Ha még tovább, apanyelvemrõl anyanyelvemre fordítom, az eltolódás megnõ, mert a magyarban a futurból a futurista, a vízióból a látomás is kihallik. És azonmód bekúsznak a képbe a mult futurizmusai, legközelebb a hatvanas évek jövõoptimizmusának, komoly fejek és kezek által is ecsetelt rózsás fantazmagóriái...
És mindez mégsem pusztán a jövõ zenéje. Egy sikeresen praktizáló futurológus szerint "a jövõre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövõt" (Soros György). A mûvészet mezején az ilyen irányú sejtelmek nem a tõzsdézésben szokásos trendelemzéseken alapulnak. Nemcsak a komputer-kutatás terén lehet a párhuzamosságok kontemplálása távlatosabb, mint a méjnsztrím-meditáció. Párhuzamos folyamatok szinte mindenütt mutatkoznak, mióta az "egy" irányából az észlelési mintázatok a sokfélesége felé is megnyíltak. A mûvészet nem pusztán kiötlése, sokkal inkább megsejtése és megmutatása más konstellációknak: más csillagzatok másként állásának. Ahol az észlelés eltolódása folytán akár a legszokványosabb tárgyak is csillámlóvá: a fény forrásává válhatnak. Minek révén aztán környezetüknek is más megvilágítást adhatnak.
A mûvi felületek növekedése és a felhasználói felületesedés terjedése közepette elmélyülés is van. A különbözõ területeken nyíló mélységek között különösen perspektívikusak a kozmikus téridõre vonatkozó újabb belátások, valamint a földi-lokális mélyidõ új indíttatású szemlélete. Az északi égbolt jelenleg zajló, több éven keresztül tartó 'beszkennelése' (Sloan Digital Sky Survey), az összes észlelhetõ égitest jellemzõinek összegyûjtése és feldolgozása nem kevesebbet ígér, mint az univerzum szerkezetének mélyreható megismerését. Ez a kutatás minden eddigi asztrofizikai ismeretnél nagyságrendekkel tovább visz, és - vélhetõen - a mai fizika 'eseményhorizontján' túli kozmikus kilátásokkal jár együtt.
Az idõ, az idõszerûség a modern mûvészetben alapvetõ. Kezdetétõl fogva a megkövült mosttal, és az "ércnél maradandóbb", az idõszerûtlenné vált "örök" mûvészet mítoszával áll szemben. Nem utolsó sorban annak belátása folytán, hogy idõ és idõtlen megítélése és mértéke sem örök. A globális most, a mundiálisan mindenhatónak tekintett jelen elúrhodásával egyidejûleg egy egészen más idõ-mérték is idõszerûvé vált megint. Ezt az olyan mûvészi indíttatású létesítmények is jelzik, mint amilyen A hosszú most tízezer évre szánt mechanikus óramûve. A Long Now néhány 'másként' gondolkodó személyiség együttmûködése révén kezdett el ketyegni (Daniel Hillis, informatikus, a párhuzamos architektúrájú komputer megalkotója, Stewart Brand a Global Business Network alapítója, Kevin Kelly, a Wired szerkesztõje, Brian Eno, zenész és képzõmûvész. / Stewart Brand Amíg világ. Idõ és felelõsség. A hosszú most órája. Bp. 2001./)
Az idõ hasonló nagyságrendjére tekintettel készül az ezredforduló legnagyobb és legköltségesebb mûtárgya Carlsbad (Új-Mexikó) mellett. Az USA legnagyobb atomhulladék-temetõjét jelzõ építményrendszer terveivel ezidõtájt csak szenátusi bizottságok és kutatócsoportok foglalkoznak. (F.A.Z. 2000.09.08.) Noha a tervezett mûtárgy elsõ pillantásra nem tûnik túl mûvészinek, megvalósításával kapcsolatosan mégis felmerül a mûvészet mindmegannyi perennisz-kérdése és paradoxona. Miként a neolitikum kõsíremlékei, a megalitok, úgy ez az építmény is az élet/halál határvidékén kerül felállításra, és létrehozásának körülményei is a halottkultuszt idézik. Mivel azonban nem a holtak - örök - élete, hanem a sugárzó anyag halálos hatása áll a középpontban, ezért a 'kultuszt' nem az öröklétre, hanem a felezõidõre (10 000 év) tekintettel kell kialakítani. Ezért aztán e mélyidõre készülõ mûtárgy esetében nem egy sajátságot a fonákjáról kell megközelíteni. (Így ennek az emlékeztetõ mûnek sosem szabad mûtárgyként értelmezõdnie, hiszen ekkor nem érvényesülhetne figyelmeztetõ és elriasztó szerepe...) Ahogy ennek az építménynek a létrehozatalára egy fizikai problémának paradox metafizikai fordulata jellemzõ, olyannyira paradox jellemzõk mutatkoznak e mû - és mindahány jövendõ mûvészet - körül.
A Tízezer év magány - így a terv munkacíme - kapcsán felmerült kérdések eddig még nem bukkantak fel a mûvészeti diskurzusokban. Ám a jövõben sok minden megváltozhat, így a mûvészet társasságának természete is. A témák és megközelítések jelenleg tapasztalható tetszõlegessége folytán idõvel elkerülhetetlenné válnak az egyeztetés minimumai. Nem valamiféle közös "világnézettõl" indíttatva, hanem úgyszólván külsõdleges okokból: a sokféleség túláradó sodrában elõálló megértés és megértetés szükségébõl. Még az sem zárható ki, hogy a mûvészetet mûvelõ elemi részecskék között - a világháló révén - új szövetségek jönnek létre: olyan 'szenzorálisan' egyeztetett közösségek, amelyek tagjai arra az elhatározásra jutnak, hogy a jövõben egyeztetni fogják észlelési mintázataikat. A kanonizálás - a követendõ mintákban való megegyezés - már most is a jövendõ kommunikálás elengedhetetlen feltételének látszik. Lévén, hogy a kommunikációhoz nem a médiumtechnológia nélkülözhetetlen, hanem a communio - az egyaránt átélt referenciák közössége.