A kényszeres új kultúráját követõen
avagy A telítettségbõl eredõ ürességen túl

Tele vagyunk.
(Jochen Gerz)

Ezidõtájt egy átlagos európai embernek tízezer tárgya van. Ebben a szociológiai felméréseken alapuló tényben számszerûen szemlélhetõ az, ami egyébként a hétköznapok héja alatt rejlik: csordultig vagyunk. Bár ez az adat nem tudósít arról, hogy a tárgyi bõség milyen összetételû, mibõl ered és milyen következményei vannak, a numerikus elvontságban kirajzolódó méretei meghökkentõek. Különösen akkor, ha e kerek számmal jelölt halmazt a közelmúlt tárgykultúrájának kiterjedéséhez hasonlítjuk. Néprajztudósok vizsgálatai szerint ui. egy régi magyar parasztházban mintegy ötszáz tárgy volt, s ezek csaknem mindegyike munkaeszközként volt használatos.
Hogy a tárgyak e számszerû szemléjének "tárgyilagossága" teljessé váljék, egy további vetületét is érdemes tekintetbe venni: errõl az Iskola a határon fõhõse, Medve tudósít a naplójában, arról írván, hogy "Nekem tízezer lelkem van". Úgy vélem, hogy e két azonos számérték között nem kizárólag a puszta véletlen teremt kapcsolatot. Egyezõ "mennyiségük" - összevethetetlen különbözõségük ellenére - két szélsõ értékre mutat. Míg az elsõ a jelen tárgyszerû jellemzõje (a szó mindkét értelmében), addig az utóbbi a lélek lehetõségeinek költõi leírása. A kettõ közt mégsem pusztán távoli, hanem nagyon is szoros összefüggés áll fenn: a tízezer tárgy képezi a lélek közvetlen környezetét és ez valamelyest kijelöli kereteit; mi több, behatárolja a lélek tízezer lehetõségét. Ennek belátásához mégcsak nem is kellenek lélektani kísérletek, antik auktorok élettanácsai is ezt támasztják alá : egyik levelében Seneca arról ír: ahhoz, "hogy oly sok, oly nagy dolog kényelmes szállásra találhasson lelkedben, el kell belõle minden fölöslegeset távolítanod". (88.)
A tízezer lélek-lehetõsége szempontjából tízezer tárgy nem feltétlenül a szabadság szárnyalására alkalmas kifutópályát, hanem korlátozást is jelent. E tárgyakat ui. kezelni és gondozni, vagy egyszerûen csak kerülgetni kell. Állandóan számot kell vetni velük, figyelmet kell fordítani rájuk, viszonyulni kell hozzájuk, és helyet kell szorítani számukra a "lélek térfogataiban" (Márai).
Ennek a hihetetlen tárgyhalmaznak a különféle vetületei eddig sem voltak ismeretlenek. Gyakorlatias megközelítésekben ez az elõállítás ökonómiájától a hulladékkezelés ökológiájáig terjedõ problematikát jelenti, melynek nagyságrendjét A növekedés határai (a Római Klub jelentése) már három évtizeddel ezelõtt jelezte. Humán hatása pedig közvetlenül és súlyosabban jelentkezik, mert miközben a Föld egyik felének lakói a tárgyi túláradás és az "információs" bõség tengerében fuldoklanak, a másikéi a betevõ falatot és a mûvelõdés minimumát éhezik.
Újabban már a halmozódás összegzõdõ hatásának kérdése is egyre sürgetõbben vetül fel. A tárgyi bõség, tetézve az ún. információ növekményének következményeivel, társadalmaink központi kérdésévé vált. Nem pusztán arról van szó, hogy a termelés és forgalmazás folyamataiban a vágyképek és a képileg gerjesztett vágyak milyen funkciót töltenek be. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a figyelem elterelése ("felkeltése"), a közszemlére kitett felületek, a közterületek és a médiumok hatalmi és kereskedelmi hirdetésekkel történõ "lefedése", egyáltalán a közfigyelem magáncélú kisajátítása személyes és közös ellenlépéseket kíván.
Ezek a jelenségek, valamint a rájuk vonatkozó tudományos, mûvészi és mûvészetfilozófiai reflexiók egyaránt jelzik, hogy a tárgyak és "információk" felhalmozásának folyamata az eddigiekhez képest más megközelítést kiván. Georg Franck, a "figyelem ökonómiájának" kidolgozója arról ír, hogy korántsem az "információ" közkeletû mítosza mentén kell keresni a megoldást: "Nem az információ, hanem a tartalékok adják az információ ökonómiájának megértéséhez a kulcsot." A tartalék ebben az esetben antropológiai adottágainkat, figyelmünk véges készleteit jelenti: "A figyelem az információfeldolgozás legszûkösebb tartaléka."

A telítettségbõl eredõ válság
Ami a tárgyakra nézve érvényes, nem kevésbé áll a mûtárgyakra nézve. "A mûvészet áthatja a hétköznapokat. - írja tíz évvel ezelõtt keletkezett tanulmányában Hannes Böhringer - Mindenütt jelen van, az utcákon, a bankokban, a kórházakban, a pályaudvarokon, a lakásunkban. Egyetlen hely sem mûvészetmentes: a mûvészet szakadatlan háttérzajjá, környezetszennyezéssé vált. Ha a mûvészet nem tud új, feltáratlan területekre kitörni, akkor a tudományhoz hasonlóan kénytelen lesz mellékhatásaival, káros következményeinek korlátozásával számot vetni." Ezt tette szóvá Hortobágyi László zeneszerzõ egy, ugyancsak a kilencvenes évek elején készült Ezredvégi beszélgetésben: "Elképesztõ zeneóceánban élünk", és arról is szólt, hogy ennek a bõségnek a következménye "a földgolyó telítettségébõl eredõ válság". Nemrég pedig Jochen Gerz német képzõmûvész hívta fel a figyelmet arra, hogy "magában a produkcióban is egyre inkább centrálissá válik annak tekintetbe vétele, hogy mi legyen a produktummal. Ez nem a termék alakításáról és funkcionalitásáról, az esztétikájáról való elgondolkodás, hanem annak gondja, hogy minden egyes produktum problémát jelent, méghozzá mint hulladékelhelyezési kérdés. Tele vagyunk."
A megmaradó mûvek sokasága egy ideje maguknak a mûvészeknek is problémájává, a mûvészetnek pedig témájává vált. A 20. század utolsó negyedében, az új technikai médiumok természetének tanulmányozása mellett, a múlt médiumai és tárlóinak tartalma képezte a mûvészet kitüntetett tárgyát. Ez a legszélesebben a posztmodernizmusban, a századvég médiumtechnológiák megalapozta historizmusában mutatkozott meg. Az új médiumoknak köszönhetõen nemcsak az európai, hanem szinte az összes kultúra hang-, kép- és szöveg-világa könnyen hozzáférhetõvé vált. Ez a majdhogynem karnyújtásnyi közelség nem kis mértékben játszott közre abban, hogy a múlt kulturális készletei a jelen mûvészetének - gyakran félkész termékként kezelt - nyersanyagává váltak.
A modern mûvészetre kezdettõl fogva a múlt mûvészetének mozgósítása és kiaknázása jellemzõ. A posztmodern folytatta és fokozta ezt az "újrahasznosítást", a múlt produktumainak reciklálását alkalmasint egészen közvetlenül - képek esetében szkennerrel, hangoknál mintavevõvel - valósítva meg. A klasszikus modern mûvészeinek még módjukban állt felfedezni a "primitíveket", felhasználni formakincsüket és felfrissülni elemi egyszerûségüktõl. Mára az eféle felfedeznivalók megfogyatkoztak. A távoli földek és kulturáik megismerése nyomán Földünk összezsugorodott, kiismertté, leírttá és archiválttá vált. Ezzel egyidejûleg a megismerésére törekvõ szándékok is radikálisan megváltoztak. Korábban várakozások, számítások és latolgatások elõzték meg a felfedezéseket. Ma azonban "már nem várunk semmit. - írja egyik utolsó írásában Vilém Flusser - Mivel most a semmivel állunk szemben, és mindazt, amit a semmibõl hozunk elõ, megelõzõleg mi magunk vetettük bele. Kultúránk kimerült, a felfedezéseinknek köszönhetõen lett kimerítve."
A korábbi médiumtechnológiák közepette mindez még nem rajzolódott ki ennyire élesen. A gyakorlati elszigeteltség és megközelíthetetlenség még kevés csatornán keresztül, és csak késleltetetten tette érzékelhetõvé a különbözõ kultúrák mûveit. Másságuk a távolság és elérhetetlenség megszépítõ, egzotikus messzeségében mutatkozott. A földrajzi felfedezések, tudományos kutatások és technológiai fejlesztések nyomán példátlan egymásmelletiség és egyidejûség állt elõ. "Egyetlen koponyafedél alatt - összegzi a következményeket Botho Strauss - a gondolkodások, érzések és érzékelések oly sokféle kultúrája rejlik, ahány hasonlíthatatlan nép és kultúra színezte egykor a földgolyót. Ezidõ szerint egyre kevesebb másságra bukkanunk, ha nekiindulunk a messzeségnek, ahol bármely szögletben érvényesek vagy éppen kívánatosak mindazon tudatminták, melyek elõl el akartunk menekülni. A vallások és kultúrák összehasonlító tudományai a távolságot és a másságot tették közvetítésük tárgyává és ezzel egyszersmind el is törölték õket."

A kényszeres új kultúrája
Jóllehet az újdonságnak az újkor során mindvégig bõséges "természetes" forrásai, a mindegyre felfedezhetõ területek, kolonializálható kultúrák kimerültek, és az egzotikummal való folyamatos ellátás megszûnt, az újra irányuló vágy a posztmodernben nem csökkent. Sõt, mint " új erosz tûnt fel - állítja klinikai tapasztalatai alapján Detlef Linke agykutató - ; az AIDS ellenére már nem a félelem, hanem az újdonság az a stimulus, amely az embert alakítja és amire minden irányul. Nem a tabuk megtörésének és áthágásának kérdése határozza meg a fiatalok szexuális magatartását, hanem inkább az új tapasztalatok iránti érdeklõdés, amihez képest a szexualitás alárendelt. Mivel az új jelenti az energiaszállítót a - tévesen "információsnak" nevezett - társadalom számára, minden az újdonságnövekményt törekszik fokozni. "
A posztmodern fõsodra mentén néhány mûvész mégis a múlt médiumait, az archivumokat, a tárlókat és azok tartalmait választotta vizsgálódásai tárgyául. Christian Boltanski, Arnold Dreyblatt, Forgács Péter és mások munkái nem utolsó sorban az újdonság, a novum értékének átértékélesérõl szólnak. Az újdonságnak a mûvészet üzemszerû müködése révén szüntelenül gerjesztett "felhozatala", az új kreálását legmagasabb minõségként hirdetõ értékrendszer az érzékek telítõdéséhez vezetett: "a kimondatlan szaturáltság - írja Jochen Gerz -, a túltelítettség jelenti a legnagyobb akadályát annak, hogy örüljünk az újnak. Hogy valami újnak lássunk, ne csak valamivel többnek a hasonlóból. Azt hiszem, hogy hamarosan azok az emberek lesznek jól megfizetve, akik képesek megmutatni, hogyan szabaduljunk meg a dolgainktól."
(Ez utóbbira sajátos példával szolgált William Gibson, a Neurománc sci-fi trilógia szerzõje, aki egyik újabb regényét CD-ROM-on olyan programmal jelentette meg, amely az olvasással egyidejûleg letörli a szöveget. Ennek a de-produkciónak persze szépséghibája, hogy a hordozó hátramarad, továbbá, hogy a hasznot tekintve a könyvnél jóval inkább a kereskedõk és kiadók kezére játszik. )
Az újjal való telítõdés problémája nemcsak a mûvészi reflexiókban, hanem újabban már a produkcióban is megjelenik: Ennek legmarkánsabb megnyilvánulását Bálind István újabb munkái képezik, aki kilenc példányban állította ki a Nõ kutyával címû képét, azóta pedig ennek különféle változatait készíti -- rendre több példányban. Az õ esetében nem a repetíció üres aktusáról van szó: "Bálind a határhelyzetet keresi minden alkalommal" - írja róla Tolnai Ottó, aki életmûvét régrõl és jól ismeri. Korábbi munkái kapcsán azt is megjegyzi róla, hogy "mindig meglepõen merészen lép elõre." A "határhelyzet keresésére" ez esetben a mûvészet üzemszerûségének sajátos tapasztalata indította: Bálind egy beszélgetésben elmondja, hogy mûve "elkezdett önálló életet élni, lecsapott rá a média: látható volt a televízióban, belekerült a Balkonba, leközölte egy mûsorfüzet, az Open címû heti kulturális magazin, valamint a Budapest City Magazin..."
Bálind lépése kétségtelenül merész: egyszerre teszi kockára mûvészetének változó- és megújulóképességét, továbbá képeinek értékét, illetve értékesülését a mûvészet piacán. A variáció elvének feladása elsõ látásra szakítást jelent, nemcsak a modern, hanem a megelõzõ nyugat-európai mûvészeti hagyománnyal. Képeinek ismételt, változatlan formában való megfestése mégsem jelent valamiféle visszatérést a változatlanságot kultiváló keleti ikonfestészethez. Ez a példátlan lépés, paradox módon, mégis innovatív hatású: mintegy kinagyítja és felerõsíti a variáció principiumának fontosságát. Nem is csak Bálind képeinek nézõi, hanem elsõsorban önmaga számára. Újabb munkái, melyek mind a Kutyás nõ "leszármazottai", egyre gazdagabban bontakoztatják ki a formák és színek, a két figura, valamint a vörös, a fekete és az arany relációit. Úgy tûnik, hogy az ismétlõ megfestés feszültsége, a visszafogottságot kívánó ténykedés, felfokozza a változatok lehetõségének számbavételét. "Az innovációs mûvészeti rendszer elleni tiltakozás gesztusa" így túlmegy a pusztán kritikai reakción, és alkotó, dinamikus erõvé válik.

Szövegtestek szaporítása
Úgy tûnik, hogy a magyar kultúra még nem szembesült kellõképpen a telítettség tényével. Különösen szembetûnõ ez azon a területen, amelyet tradicionálisan a legkarakterisztikusabbnak szokás tekinteni: az irodalom esetében. Amit mi sem mutat jobban, mint a hazai nyomtatott sajtóban példátlan gyakorisággal feltûnõ, és szövegtermékeivel nagy felületeket beborító író (T.D.) töretlen tündöklése, akit egy kritikusa "konstruktív nihilizmusa" miatt részesített dícséretben. Már a nihilizmus méltánylása is különösen hangzik az irodalom, a "létezésszakma" (Ottlik) közegében, lévén a nihilizmus "az ember és a teljes lét közti törés" (Hans Jonas). Még különösebb csengésû manapság a nihilizmus "konstruktivitásának" hangsúlyozása. Hiszen mitõl is "konstruktív" ez a nihilimus? Bizonyára attól, hogy produktív: szép számban sokasítja a semmit, termeli a semmiséget. Szaporítja az üres szövegtesteket.
A kritikus méltányló szavai érthetõek, hiszen nem is csak saját vélelmét mondja, hanem az egyik legnépesebb szakma, az irodalomtudomány hagyományos hangját hallatja - azét a tudományét, amely a másodlagos szövegtestek szaporítására szakosodott: "A szövegmagyarázatok szekundér folyamata a filcesedésre hasonlít. - írja D. E. Sattler, a legújabb Hölderlin kritikai kiadás szerkesztõje - Valaki elkezdi: egy második néhány kiegészítést tesz, és néhány hibát talál: a harmadik helyteleníti a második premisszáit; azonban ezt a fenntartását az elsõvel is osztja; a negyedik végül új fényben látja az egészet, s elõször az ötödik illeszti össze az eddigieket eszmemagyarázáttá, amit a hatodik hiányosnak lát... Duzzad a tudományos rendszer, s vele a tanszékek és az akadémiák..."
A filcesedésnek ez a folyamata azóta felgyorsult és - különösen a kortárs mûvekkel kapcsolatosan - valóságos vattatermelõ iparággá vált. A kommentár és kritikai válfajai nem a mûvek átgondolását és közvetítését végzik, hanem azokat különféleképpen konstruált szétszálazószerkezeteik mûködtetésére használják. A szaporán termelt szövegszálakból képzõdõ vatta egyre sûrûbben tölti ki a mûvek körüli tereket, és kezdeti zizegése mára a diskurzusokat uraló harsány alaphanggá vált. Utolsó nagy könyvében Northrop Frye kanadai irodalomtudós arról ír, hogy míg kritikusi mûködése kezdetén a kritika önállóságáért kellett síkra szállni, mára a helyzet megfordult: "Ma mintha a kritika rátelepedne a nyelv egész területére, és az irodalom illetve más hagyományos nyelvi enklávék integritását kellene megvédeni."
Ennek a folyamatnak a következményei persze nem korlátozódnak a kritikára, hanem az irodalom egyetlen területét sem hagyják érintetlenül: "A szövegek termelése, noha rendületlenül folyik, egyre inkább érdektelenné válik. Mert mindeközben elfelejtettük feltenni azt a kérdést magunknak, hogy gondolnak-e valamit szövegeink? Akarnak-e egyáltalán gondolni valamit?" - írja Borbély Szilárd - Sóvárogva gondolhatunk vissza például az avantgárdra, amikor gondolatok és irodalom párbeszédet folytatott, párbeszédük pedig kihívást jelentett, innovatív energiákat szabadított fel ".
Az elsõdleges és másod(-, harmad-...)lagos szövegek ilyetén szaporodása mellett érthetõ, hogy például a német nemzeti könyvtár, a Deutsche Bibliothek miért kénytelen évente 8 kilométerrel (sic!) növelni polcállományát. Az ilyen, 8000 folyóméternyi könyvgerincre nyíló kilátás -- körös-körül a tárgy-, kép- és hangtenger -- mellett tulajdonképpen kivánatos lenne az Európai Unió mezõgazdaságban alkalmazott gyakorlatának követése. (Ha már amúgy is az üzemszerû mûködés elvei és a piac mintái váltak uralkodóvá ezeken a tevékenységterületeken.) Ott ugyanis - a túltermelés és az abból adódó válság elkerülése érdekében egy idõben - azért adtak rendszeres juttatást a földmûveseknek (helyesebben a földmegmunkáló kis- és nagyiparosnak), hogy ne vesse be a földjét. Vagyis ne növelje a felhasználhatatlan és eladhatatlan termények tömegét! Egy ilyen politika intézményesülése néminemû fékezõerõt gyakorolhatna a szellemi termékek tömeges elõállítására - miközben nem jelentene egzisztenciális fenyegetést az alkotók számára. Ez a gyakorlat - nem utolsó sorban - elegendõ idõt engedne a mûvek kiérlelésére és megmunkálására. (Így ui. a kiállított munkák többsége az ötletfázis lenyomatának, vagy szándékolt mû hevenyészett vázlatának tûnik.)
A túláradó termékenység következményeinek alkotó kezelésére másféle megoldást kínál Szegedy-Maszák Zoltán Cryptogram címû munkája. Ebben a hálózati mûben az irásbeliség, az informatika és a képi megformálás találkozik egyedülálló módon. A Cryptogram egy olyan komputerprogram, amely minden beküldött digitális szöveget virtuális szoborrá, háromdimenziós objektummá változtat, méghozzá visszafordítható módon. Szegedy-Maszák egy beszélgetésben arról is szót ejt, hogy egy mai mûvész munkájának a hulladéktermelésre való tekintettel kell készülnie: "Olyan keretet kell tehát csinálnod, ami elég kvalitást nyújt, azaz elég erõs ahhoz, hogy a szemetet is elbírja. A szarból várat építõ szoftvert kell megcsinálnod."
Amennyiben ez a net art munka "iskolát teremt", a tárolás új minõsége terjedhet el, és általa megújíthatóvá válik az egész írott kultúra: csak be kell táplálni a könyvtárakban porladó számtalan szövegtestet, és máris egy új világ kelhet ki a holt betükbõl...

A telítettségen túl
Kulturális korszakok lezárulása nem akkor szokott bekövetkezni, amikor termékenységük alábbhagy, hanem amikor a bõség már olyan méreteket ölt, hogy mûvelõi szinte már belefúlnak termékeibe. Ehhez elég egy közeli esetét, az elõzõ századfordulót szemügyre venni: például a birodalmi Bécs ünnepelt és mára elfeledett mûvészének, Maqartnak a mûtermérõl készült képét, vagy akár Gustav Klimt munkáit. E képek csordultig telt képvilágát elnézve nyilvánvaló, hogy a feléjük vezetõ folyamatok alkotó folytatására nem volt lehetõség és valami másnak kellett következnie.
Mivel a tárgyak, mûtárgyak és ún. információk bõsége nagyságrendekkel megy túl a korábbiakon, fokozott hangsúlyt kap kezelésük kérdésére. Ez olyan területeken is reflektált tevékenységet kíván, amelyek korábban a semlegesség övezetébe, a következmények nélküli passzív átélés körébe tartoztak. Úgy tûnik, hogy az antropológiai alapvonások körét - halandó, bûnös, szociálisan szövetkezõ, csoportosan evolutív, szemétszaporító stb. - a hatásoknak kitettséggel kell bõvíteni.
A hatások megfelelõ kezelése, a nem kívánatos benyomások kiiktatása a szûrés, az elszigetelés, a tömörítés, és integrálás képességének kibontakoztatását kívánja. A hatások kaotikumának távoltartása - természetes képességen túlmenõen - szükségessé teszi a figyelemmel és a céltárgyain támadó érzésekkel való gazdálkodást. "Minél terjedelmesebb a tömegkommunikáció - írja Böhringer - , annál jobbnak kell lenniük az én és a társadalom közti szûrõknek, kivált érvényes ez a mûvészekre."
De hogyan figyelmezhetõ a tekintet, amellyel felmérjük a környezõ viszonylatokat? Avagy, más megközelítésben: Hogyan osztható meg és súlyozható a figyelem számtalan személy, tárgy és tény között?
A figyelem iskolázására már az antik filozófiai életmûvészetben is fokozott gondot fordítottak. A különbözõ iskolák nemcsak a tudat belsõ képáradatának féken tartását célzó gyakorlatokat tanítottak. A különbözõ - sztoikus, akadémikus, epikureus és szkeptikus - iskolákban egyaránt alkalmaztak a figyelem szétszórását megakadályozni hivatott feladatokat. Ezek egyike például az figyelem edzésére, önkéntelen elterelõdésének megakadályozására azt ajánlotta a tanitványoknak, hogy az utcán jártukban ne nézzenek be nyitott ablakokon és ajtókon. Mivel a házainkon ma nemcsak ajtók és ablaknyílások kínálnak betekintést, hanem homlokzataik java is hirdetésfelületté változott, falai pedig különféle vezetékekkel vannak átlyuggatva, melyeken keresztül ún. információk áramlanak, a figyelemgyakorlatok végzésére számtalan alkalom kínálkozik. A gyakorlására pedig úton-útfélen számos motívum késztet.
Az "elérhetõség" fejlettsége ellenére a személyes életstratégiákban nem kevés múlik az " információk" távoltartásának mértékén. Az információ ugyanis nem ismeret, az ismeret pedig nem tudás.
Az információs mitológia kurzálása közepette is észlelhetõ az a fordulat, mely a modern mentalitás eddigi "extrovertált" irányulását alapjában rendezi át. Ennek jelei a legkülönfélébb területeken mutatkoznak és eltérõ irányulyságú intellektusok megnyilatkozásaiban is kifejezésre jutnak. Így például Nancy Huston, amerikai írónõ arról beszél, hogy "az értelmiségiek és az írók szerepe immár éppen fordítottja lesz annak, ami volt korábban: leszûkíteni a dolgokat. Izolálni. Válaszfalakat emelni közéjük. Elõsegíteni a koncentrálást. Megóvni az olvasókat a képek, zajok õrjítõ özönétõl, segíteni õket a parazita információk és hatások közötti választás munkájában. Biztosítani számukra egy bizonyos ûrt, a csendet." Ezzel csaknem egybehangzik Jean-Marie Lustiger, Párizs katolikus érsekének kijelentése: "A társadalmaknak nagyon nagy szükségük van egy olyan helyre - mondja - , ahová nem hatol be a média: visszavonultságra és magunkba szállásra alkalmas helyre, hogy az ember békés körülmények között készíthesse el azokat az eszközöket, amelyek segítségével majd valóban kormányozhatja önmagát, és szabad teret adhat a gondolkodásnak."
Az ilyen magatartás kétségkívül nem veszélytelen, mivel könnyen beszûküléshez vezethet. Ellenszeréül az a szabadon lebegõ figyelem kínálkozik, amely leginkább mûvészek sajátja és amelyet Freud ajánlott az analitusoknak. Az ilyen figyelem nem tapad a tárgyakhoz, nem fixálódik egyes jelekre vagy folyamatokra, és az észlelés során is megõrzi szabadságát. Képes a hangzavarban is meghallani az alaphangot, akárcsak a személy szólamát a sokaság morajában.
Mindazonáltal a telítettségnek ez a tapasztalata nem kizárólag a posztmodernt tûnteti ki. Az újkor hajnalán, a világ "felfedezése" nyomán támadt felismerések turbulenciájában az európai emberiség már találkozott a hatások túláradásának új nagyságrendjével. A jelennel számos párhuzamot mutató barokk korszakban úrrá tudtak lenni az ismeretek kaotikus felhabzásán és elemeit új tudássá tudták integrálni. (Bár ez sokszor csak átmeneti és illuzórikus megoldásokhoz vezetett.) Ebben nem kis mértékben közrejátszott az, hogy magas fokon mûvelték a megkülönböztetés, a kiválasztás és az elvetés mûvészetét. Baltasar Gracián, a barokk életmûvészet legnagyobb alakja ezt máig ható érvénnyel fogalmazta meg: "Ma mindenfajta emberi tudás a bölcs válogatás mûvészetére korlátozódik."