"A fecskemadár beült a taktorba" avagy a gyerekmûvészet

A fecskemadárnak a traktorba történõ beülése nem egy szürreális szabadasszociáció terméke, hanem pontos leírása egy tényállásnak. Ami talán nem is annyira a benne megnyilatkozó abszurd báj, hanem a forrásközlõ életkora miatt érdekes: a kijelentés hároméves fiam száján fakadt. Ennek szóba hozatalával azonban nem a kisgyerekkor kultuszát szándékozom szolgálni, mely - a fel nem nõtt szülõk családjain és a hirdetésipar hiénáinak kedvenc vadászterületein kívül - újabban egyes újvilági mûvészkörökben is felütötte a fejét. Ez a mondat ui. számomra a szabadságról szól; arról a szabadságtöbbletrõl, ami a kisdedeket kitünteti. Mert felnõtt embernek nem jut eszébe fecskemadarat traktorba beültetni. (Felnõttek legfeljebb kolhozparasztasszonyokat szeretnek olykor traktorra ültetni, de akkor más galádságok is megesnek.)
Egy porcelánfecske traktorvezetõi képességeinek puszta feltételezéséhez távol kell állni mindennemû tárgyi ismerettõl, földhözragadt prakticitástól, technikai tudástól, de még az abszurdban való járatosságtól is. Ez a szabadságfok magunkfajta felnõtteknek már nem adatik meg. Ehhez már túlzottan telítettek feji tárlóink: a villásfarkú madár képzetköre, csakúgy mint a nagykerekû haszonjármûé, masszívan rögzült képzetvilágunkba ("Eresz alatt fészkel a fecske...,"Megjött már a fecskemadár...", ill. Zetor, Körmös, Dutra, Rába, John Deer...).
A felnõtt fej tele van megkövült mintákkal, idegpályáit tartós kezelésben részesítette a kultúra funkcionalitása vagy a képi konvenció. Amirõl esetleg nem szereztünk volna közvetlen tapasztalatokat, azt tudtunkra adják Nagy Tanítóink, a képernyõk és a reklámhordozók. Nehezen fér a fejbe, hogy a porcelángiccs és a játékszer találkozásából konkrét költészet is születhet; a fecskemadár beülhet a taktorba.
"A gyerekek már hosszú ideje modern mûvészek." - mondja Cage. Amivel kapcsolatban az a kérdés merül fel, hogy ez a hosszú idõ vajon mikor kezdõdött: A modern mûvészet kezdeteivel? Vagy még korábban? Netán mindig is modern mûvészek voltak/voltunk?! Kétségtelen, hogy a modern mûvészetet a "primitív", a törzsi mûvészet és az elmebetegek alkotásai, az art brut mellett a gyerekek mûveihez is bensõséges kapcsolat fûzi. Ez sokak - így például Klee és Miró számos munkája - esetében nyilvánvaló, másoknál kevésbé szembetûnõ. A modern mûvészet érdeklõdése érthetõ: mindhárom terület kívül áll a konvencionális, kivált a klasszikus forma- és normavilágon. Eltéréseik eleve a modern mûvészettel rokonítják õket. Ezért a mûvészek a "primitív", az elmebeteg, a gyerekkorú alkotók és mûveik közé menve rokonlátogatást tesznek. Ez inspirációs forrásnak sem utolsó, és az identitásnak is jót tesz. (Megerõsítheti a mûvész abbéli önazonosságát, hogy nem "primitív", nem õrült és nem gyermeteg, mégha olykor nagyon közel látszik is állni mindezekhez...)
A klasszikus modern óta azonban a "rokonok" fogyatkoznak: az egykor "primitívek" különbözõségét felszámolta - a megmaradt keveseket fokozatosan felszámolja - a globalizációnak nevezett kulturális kolonizáció, formakincsük a multikulturálisnak mondott máz egzotikus adalékanyagaként szolgál. A gyerekeket ugyan nem fenyegeti a teljes feloldódás, a kihalás, de társadalmaink öregedésével és önzésével arányban "abszolút számuk, illetve az össznépességen belüli arányuk folyamatosan csökken". Ezt Vajda Zsuzsanna pszichológus állapítja meg Elveszett gyerekkor címû dolgozatában. De nemcsak a számarányok terén mutatkozik ilyen eltolódás, hanem a gyerekkor idejében is. Egyre nagyobb hányadát szállja meg (a piacra való ki)képzés ideológiája: "az iskoláztatás rák módjára, visszafelé halad: egyre fiatalabb korban kezdõdik a különleges képességek elsajátíttatása, a versenyeztetés". A világunkat vezérlõ istenség, a piacot uraló Láthatatlan Kéz közremûködésének köszönhetõen pedig fejüket egyre kisebb korukban kezdi belepni a hollywoodi kép- és hiedelemvilág. Úgy tûnik, hogy csak az elmebetegek területén töretlen az utánpótlás, mi több, garantált a szolid, tartós növekedés.
A "rokonok" fogyatkozásával a mai mûvészek számára egyúttal az inspiráció és a - polgáritól - eltérõ identitás kialakításának, ill. megõrzésének forrásai is fogyatkoznak. Aligha független ettõl a mûvészi innováció lanyhulása, a hasonulási hajlam széles körben tapasztalható növekedése, a posztmodern szalonmûvészet elúrhodása. Mindez azonban nemcsak a mûvészetet, mûvelõiket vagy a mûbarátokat érinti. A mûvészet - az emberi társulás különösen éles észlelõberendezéssel kitüntetett közege - ez esetben is szenzorként szolgál: az egynemûség és a hasonulás elterjedését jelzi. A tõke és a technológia logikájának és ideológiájának hatása ez, ami példátlan hasonulási hajlammal jár. Nemcsak az arculatok, hanem az agyak is az éppen diadalmaskodó minták másolására álltak át.
Úgy tûnik, hogy a "hosszabb ideje modern mûvésznek" számító gyermekek nemcsak a modern mûvészetben, hanem minden idõben egyedülálló (ellen)példát képeznek. Mindenkor egyedülállóak abban, hogy mentesek a mindent elárasztó mintáktól. Errõl szól az Evangélium is, amikor azt tudatja, hogy mindaddig nem lesz részünk a Mennyek Országában, míg olyanokká nem válunk, mint a kisdedek. Ez a gyakran félreértelmezett, a "gyermeki ártatlansággal" magyarázott kijelentés nem etikai, hanem esztétikai dimenzióban abszolút érvényû. A gyermeki "ártatlanság" ábrándos feltevésnek bizonyult, a gyermeki észlelés és kreativitás egyedülálló volta viszont vitathatatlan tény. Az evangéliumi esztétika az elfogulatlan látást, azaz a világ megkövült konvencióitól és bevésõdött mintázataitól (másként mondva: örökletes vétkeitõl) mentes szemléletet állítja. Ennek elsajátítása persze felnõttek számára nem éppen könnyû, korántsem pusztán esztétikai, hanem egzisztenciális természetû döntések sorozatán át vezet, míg a gyerekek számára kézenfekvõ: olyan egyszerû, mint a fecskemadár számára az, hogy beüljön a traktorba.