Esztéticizmus - Testõrbõrben. Ridley Scott filmjérõl

Majd egy évszázad múltával ismét erõre kapott az esztéticizmus, a megszépítés mindenre kiterjedõ igyekezete. A különféle szervezési, hasznossági, szociális stb. elvek uralma után újra a tetszetõsség terjeng. A formatervezés már csaknem mindent a maga képére alakít, anélkül, hogy a különféleképpen megtervezett formák között valamiféle közös szövedék lenne. Számos egyéb különbség mellett ebben tér el szembetûnõen ez az idõszak az elõzõ századvégtõl, amikor is a szecesszió, az utolsó univerzális korstílus uralkodott.
Az esztéticizmus abban különbözik a minden korban meglévõ díszítõmûvészettõl, valamint a magas mûvészetektõl, hogy a megszépítés szándéka válogatás nélkül minden elérhetõ területre kiterjed: az utcák kövezetétõl, az emberi arcok plasztikai sebészet útján történõ kiigazításán keresztül, a kávéfõzõ készülékek posztmodern építményeket imitáló megformálásáig. Az esztéticista igyekezet, miközben széppé ugyan nem képes tenni a teljes tárgyi környezetet, tetszetõs állagot teremt, ahol elmosódnak a különbségek, letompulnak az élek, és mintha álarcot öltenének a dolgok.
A legkényesebb kérdéseket ez a koráramlat éppen akkor veti fel, amikor a magas mûvészetben is megjelenik: a tárgyi gazdagság és a szépség viszonyának tisztázatlansága és tisztátalanná válása folytán. Az esztéticizmus ugyanis a tárgyi gazdagság és túlbõség tüneteit mutató társadalmak fényûzõ rétegeiben kap lábra. A mûvészek között vannak, akik távol tartják magukat csábításától, és vannak, akik kiszolgálják a keresletet. A késõrómai iparmûvészet (Alois Riegl) éppúgy errõl tanúskodik, mint a Késõpolgári mûipar (Hannes Böhringer). Amikor pénzintézetek kiállítótermeknek adják ki magukat, és a képzõmûvészet forgalmazása az egyik legjobban prosperáló üzletággá válik, akkor az a látszat uralkodik el, hogy a szépség és a gazdagság tulajdonképpen egy tõrõl fakad, egymást méltán erõsíti és hatja át.
Mindez persze nem fenyeget azzal, hogy a lakott világ egészén az esztéticizmus uralkodik el; ehhez túl nagy a múlt masszívuma. Felénk ez a kérdés kontrasztok különös gazdagságban mutatkozik: tájaink és városaink formátlanság és a romosság tekintetében továbbra is egyedülállóak. Ebben az éles ellentétekben gazdag együttállásban bõséges lehetõségünk adódik az összevetésre, elkülönítésre és a mérlegelésre. Talán nem túlzás állítani, hogy innen nézve érzékletesebb a megszépítésben rejlõ romlottság; legfõképpen az, hogy bármit képes felruházni szépséggel. Nyilvánvalóvá válik az, hogy a mégoly visszataszító tettek és törekvések is tetszetõs álruhát ölthetnek. Az úton-útfélen szembeszökõ hirdetésipar megtévesztésmáza éppúgy ezt példázza, mint számos mûvészi munka.
E tûnõdésekre fõként a Testõrbõrben címen futó film indított, ami elsõ ránézésre nem több a százszámra gyártott "bûnüldözési" történetek egyikénél. Rendezõje, Ridley Scott (aki korábban The Blade Runner - nálunk Szárnyas Fejvadász - címen forgalmazott filmjével az utóbbi évtizedek egyik mestermûvét alkotta meg ) ezúttal "tisztes iparosmunkát" végzett a szokásos szabványok szerint, hõssel és hõsnõvel, gonosztettel, szerelemmel és a "jó" végsõ gyõzedelmeskedésével. Ezenközben elképesztõen összemosódik minden: a hõsnõt nemcsak alakjának megnemesített szépsége és a gazdagság hihetetlen formákban és anyagokban tobzódó környezete, de az ártatlanság, az együttérzés és a sóvárgás aurája is körüllengi. (A film egyebek mellett arról is tudósít, hogy egy kivételes képességû mûvész miként fordítja alkotóképességét egy tucatáru megszépítésére, becsomagolására és eladhatóbbá tételére.) Az ilyen elegyítések olyan életlehetõségeket és létrétegeket hoznak kapcsolatba, melyek valójában sose érnek össze.
A megszépítés kultúrájának amoralitása a mûvészetre legalább olyan veszélyes, mint más életterületekre nézve: kétségbe vonja és feledteti az egyszerû, elemi szépséget - mely pedig minden mûvészet elengedhetetlen összetevõje és az amúgy megszépíthetelen világban az idõrõl idõre felvillanó, átható ragyogás.