'); if (verzio == "3") { msg.document.write(lab[szam]); msg.document.close(); msg.document.write(lab[szam]); } else { msg.document.write(lab[szam]); } msg.document.write("

"); msg.document.close(); msg.focus() return "javascript:void(0)"; } function labjstat(szam) { kiir = ""; fl = 0; for (i = 0; i < lab[szam].length; i++) { mun = lab[szam].substring(i, i+1); if (mun == "<") fl=1; else { if (fl == 0) kiir += mun; else { if (mun == ">") fl = 0; } } } if (kiir.length > 125) { for (i = 124; i >= 0; i--) { if (kiir.substring(i, i+1) == " ") { kiir = kiir.substring(0, i)+"…"; break; } } } status = kiir; return true; } defaultStatus=""; // -->
Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

A tárgyasság a magyar nyelvben*
A tárgyasság morfoszintaktikai összefüggései

Dolgozatomban a tranzitivitás, a tárgy használatának a magyar nyelvre jellemző morfoszintaktikai sajátosságait igyekszem összefoglalni, tágabb összefüggésekbe helyezni. A nyelvi leírások két szintjét is magába olvasztó elemzési módszert azért választottam, mert a magyar igei vonzatstruktúrában kétségkívül előkelő helyet elfoglaló tárgyrag, valamint az igék tárgyasságra utaló morfológiai jegyei csupán a legkarakteresebb, de nem egyedi megnyilvánulási formái az ennél jóval gazdagabb komponensrendszerrel bíró fenoménnek, melynek tagjai együttműködve, egymással összefüggésben vesznek részt a mondat alaki, szemantikai felépítésében.

1. A tranzitivitás fogalma, összetevői

A tranzitivitásnak, az emberi nyelvek eme leguniverzálisabb jelenségének a magyar nyelvben kimutatható vonásai nem szakíthatók ki az általános összefüggésekből, ezért elöljáróban szükségesnek tartom annak a fogalomrendszernek a felvázolását, amelybe munkám beleépül. A tranzitivitás – közismert definíciója szerint – a cselekvésnek a patiensre, az elszenvedőre történő átvitelét jelenti. Ez a transzfer a cselekvésen kívül legalább két részvevőt feltételez, vagyis a tárgyas szintagmában a cselekvést megtestesítő ige általában két névszói bővítmény társaságában jelenik meg, az ágensében és a patiensében, mely elemeknek a rövidítése Dixon alapján A, illetve O a szakirodalomban (Dixon 1977, 1979).


1. 

Anna

  

felszelte

  

a kenyeret.

A

cselekvés

O


A tranzitivitásba belefoglalt különféle összetevők P. J. Hoppernek és S. A. Thompsonnak (Hopper–Thompson 1980) a témával foglalkozó alaptanulmánya szerint elsődlegesen a cselekvések effektivitásával, hatásosságával hozhatók összefüggésbe. A szerzőpáros részletes felosztásában tíz ilyen komponenst különít el, és a tárgyasság kifejezésében játszott szerepüket a következőképpen jellemzi (i. m. 253–4).


összetevő

magas tranzitivitás

alacsony tranzitivitás

A) résztvevők:

két vagy több, de legalább A és O

egy


Nyilvánvaló tény, hogy valamely cselekvés sikeres átviteléhez legalább két részvevőre van szükség.


B) kinezis

cselekvés

nincs cselekvés / állapot


A cselekvések átvihetők az egyik részvevőről a másikra, míg az állapotok nem. Ha azt mondom: megöleltem Marit, Marival történik valami, míg a Mari tetszik mondatban nem.


C) aspektus

telikus

atelikus


Ha a cselekvést végpontjával együtt, annak perspektívájából jelenítjük meg, hatékonyabban tevődhet át a patiensre, mint a végpont nélküli: Felfalom a süteményt <-> Eszem.


D) punktualitás

punktuális

nem punktuális


Azok a cselekvések, amelyek nem fejeznek ki érezhető átmenetet a kezdő- és végpontjuk között, tehát pillanatnyiak, határozottabban jelenítik meg a patiensre irányulást, mint a duratívak, ahogy ezt a megpillant és a néz igék kontrasztja érzékelteti: Hirtelen megpillantotta a lányt <-> Csak nézett, csak nézett, nem tudott megszólalni.


E) akaratlagosság

akaratlagosság

az akaratlagosság hiánya


Az elszenvedőre gyakorolt hatás egyértelműbb, ha az ágens akarattal cselekszik. Vö: Felírtam a neved <-> Elfelejtettem a neved.


F) állítás

állítás

tagadás


Az állító és tagadó mondattípusok közül természetesen az állítás vált ki határozottabb hatást: Megoldom a feladatot <-> Nem oldom meg a feladatot.


G) mód

reális

irreális


A mód a cselekvések reális-irreális megkülönböztetését szolgálja. Az a cselekvés, amely nem történt meg, vagy egy nem létező világ része, nyilvánvalóan kevésbé tűnik hatásosnak, mint a valós világhoz kapcsolt: Tegnap megvettem álmaim autóját <-> Ha lenne pénzem, megvenném álmaim autóját.


H) ágensi jegyek

az ágens erős ráhatása

az ágens gyenge ráhatása


Az erős ágensi jegyekkel bíró résztvevők cselekvésátvitele határozottabbnak tűnik, mint a nem élő, tehát gyenge ágensvonásokat mutatóké. Vö.: Péter megijesztett <-> A festmény megijesztett.


I) a tárgy ráhatottsága

teljes ráhatottság

a ráhatottság hiánya


Ez az összetevő azt jelzi, hogy a cselekvés milyen mértékben tevődik át az elszenvedőre. A Megittam a tejet mondatban a ráhatás nagyobb, mint az Ittam egy kis tejet avagy az Ittam a tejből változatokban, hiszen míg az első esetben nem marad tej, az utóbbi kettőben igen.


J) a tárgy egyedítettsége

erősen egyedített tárgy

nem egyedített tárgy


Az egyedített tárgy tulajdonságait a nem egyedítettől Timberlake (1975, 1977) munkái alapján a következő sajátosságok alapján különíthetjük el:


egyedített tárgy

 

nem egyedített tárgy

tulajdonnév

köznév

ember, élőlény

nem élőlény

konkrét

absztrakt

egyes számú

többes számú

megszámolható

megszámlálhatatlan

referenciális, határozott

nem referenciális


A magyar szakirodalomban az utóbbi két fogalom elnevezése változó. A referenciális határozott tárgyon a határozott névelős tárgyat kell értenünk, a nem referenciális tárgy fogalmába a névelő nélküli formák tartoznak. Dezső Lászlónál hasonló oppozíciót találunk, csupán a névelős tárgyakat egyedítettnek mondja, a névelőtleneket nem egyedítettnek (Dezső 1969) , Szabolcsi Annánál pedig ezt a szembenállást a specifikus – nem specifikus terminusok jelölik (Szabolcsi 1983).

Nem nehéz belátnunk, hogy a cselekvés jóval hatékonyabb módon vihető át a bal oldalon felsorolt tulajdonságokat mutató tárgyakra. Így a határozott tárgy teljesebb hatást kelt, mint a nem referenciális: Péter megitta a sört <-> Péter sört ivott. Az alábbi két mondatot olvasva sem lehet kétségünk afelől, hogy inkább Péterrel történik valami, mint a jobb oldali alacsonyabb tranzitivitási jellemzőkkel bíró kővel: Megrúgtam Pétert <-> Megrúgtam a követ.

A tranzitivitás, a cselekvés átvitelének kifejezésével társuló imént felsorolt tíz összetevő a transzfer más-más elemére helyezheti a hangsúlyt a mondatban, s együttesen erőteljesebb vagy gyengébb tárgyasságot kölcsönözhetnek neki, ahogy ez a 2.a, b mondatokban megfigyelhető:


2.a 

Péter sört ivott.

2.b 

Péter fellökte Jánost.


A 2.b mondat jóval magasabb tranzitivitásjegyeket mutat; állítmánya cselekvést fejez ki, végpontot tartalmazó, azaz telikus, punktuális, tárgya erősen egyedített, élő, tulajdonnév, teljes ráhatottságot fejez ki ellentétben a köznévi, élettelen, megszámlálhatatlan, névelőtlen 2.a mondatbelivel.

Ahogy erre Hopper és Thompson felhívják a figyelmet, hasonló elemzéssel persze zavarba ejtő eredményt is kaphatunk. A 3.a angol mondat például magasabb tranzitivitású összetevőkre bontható, mint a 3.b, holott a második mondat tartalmazza a cselekvésátvitelt biztosító két névszói bővítményt.


3.a 

Susan left (’Susan elment’).

3.b 

Jerry likes beer (’Jerrynek tetszik a sör’).


Az első mondat állítmánya a kinezist tekintve cselekvés, ezen kívül telikus, punktuális, ágensének akaratlagos cselekvését írja le. A 3.b-é viszont állapotot fejez ki, ágensének cselekvése nem akaratlagos, tárgya (az angol mondatban) nem referenciális, kevésbé egyedített.

Mindez annyiban látszik módosítani a tárgyasság két részvevőt feltételező alaptételét, hogy a tranzitivitás elsődleges kritériumának a valódi patiens meglétét kell tekintenünk. Ha a második tag nem igazi elszenvedője a cselekvésátvitelnek, mert az ige jelentése kevés erre utaló elemet tartalmaz, patiensi szerepe megkérdőjeleződhet, sőt átalakulhat. Jól példázzák ezt a Jerry likes beer angol mondat megfelelői más nyelvekben, így a magyarban is. A mondat, mint ahogy ezt az imént megállapíthattuk, alacsony tranzitivitású. Bár a beer az angolban tárgyi helyzetben áll, a magyar fordításban elveszhet ez a funkciója – Jerrynek tetszik a sör –, miképp többek között a németben, franciában, spanyolban, oroszban is. (Nyelvünkben lehet egy erősebb tárgyasságra utaló olvasata is: Jerry szereti a sört.) Hoppernek és Thompsonnak a tranzitivitásjegyeket graduáló gondolatmenete értelmében a mondatépítésben bekövetkezett iménti változásokat, az ágens dativusi bővítménnyé válását, illetve a tárgy alanyi pozícióba kerülését értelmezhetjük e nyelvek arra irányuló törekvésének, hogy az alacsony tranzitivitású mondatokat elkülönítsék a klasszikus tárgyas szintagmáktól, mégpedig úgy, hogy intranzitívként kódolják őket. Ez történik a vkinek ízlik vmi, vkinek kell vmi, vkinek sikerül vmi, sőt a birtoklásigét helyettesítő vkinek van vmije szerkezetekkel alkotott mondatokban, ahol a tulajdonképpeni patiensek ugyanúgy zéró morfémát kapnak, mint a tárgyatlan igék alanyai: Elfogyott a csokoládé ~ Ízlik a csokoládé.

2. A tárgyasság morfoszintaxisa

2.1 A tárgy morfológiai jelölése

A patiensi szerepet betöltő névszó a magyar nyelvben majdnem minden esetben egyértelmű morfológiai jelölővel, -t tárgyraggal van ellátva, szemben olyan nyelvekkel, amelyek a legváltozatosabb kritériumoktól – a tárgy élő vagy ember volta, grammatikai neme, referenciális jellemzői, határozottsága, határozatlansága stb. – teszik függővé grammatikai jegyének jelenlétét. (A kivételt képező, jelöletlen egyes szám első és második személyű birtokos személyjeles tárgyak – a házam/at, házad/at – a tárgyrag történeti fejlődésének lenyomatai: nyelvünk önálló életének kezdeti, még tárgyrag nélküli szakaszát idézik, amikor is funkciójuk a határozott „tárgyak” elválasztása volt a határozatlanoktól.) Hogy a részleges jelölésre a szláv nyelveknél és a németnél kevésbé ismert módokat említsek, a hindi nyelvben csak a határozott és élő tárgyak mellett van ott a -koo végződés, a modern héberben pedig csak a ha határozott névelővel együtt jelenik meg az et tárgyi marker. Hopper és Thompson számos nyelvet megvizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy általában a magasabb tranzitivitási jegyekkel bíró és ezen belül is a referenciális határozott tárgyak kapnak morfológiai jelölőt, míg a nem referenciális és határozatlan tárgyak jelöletlenek maradnak. (Ha a -t rag a határozottságot is kifejező -d birtokos személyjelből alakult ki, a magyar nyelvben az ősmagyar kor elejére tehető a tárgyak hasonló jellegű differenciálása.) A határozott tárgy kivételes státuszának bizonyítékát látja S. Dik abban, hogy több nyelvben a határozatlan tárgyhoz kapcsolt ige intranzitív morfémát tartalmaz (S. Dik 1978: 169). Comrie pedig a csukcs nyelvben arra talált példát, hogy a nem referenciális tárgy beleépül, inkorporálódik az igei tőbe (Comrie 1973: 243–4).

A névelő nélküli tárgy és az ige között meglévő, de az előzőeknél lazább kapcsolat nyomai felfedezhetők az uráli és altáji nyelvekben, így többek között a magyarban is. Ahogy arra Bese, Dezső és Gulya (Bese–Dezső–Gulya 1970: 116) közös tanulmánya rámutat, a magyarban a szórend finom eltérései jelzik az ige és a nem referenciális tárgy szemantikai okokkal is magyarázható közeledését. Ha ugyanis az ige és legjellemzőbb, prototipikus tárgya alkot szintagmát, a semleges magyar mondat dominánsan SVO, de SOV-t is megengedő szórendje kötött, SOV sorrendűvé válik:


4.a 

Péter olvassa az újságot.

4.b 

Péter az újságot olvassa.

4.c 

Péter újságot olvas.

4.d 

*Péter olvas újságot. (A mondat csak akkor helyes, ha az alany fókuszhelyzetben van.)


A jelenséget az előbbiek tükrében értelmezhetjük úgy is, hogy a kávét főz, levelet ír, házat épít, újságot olvas típusú szerkezetekben a névelőtlen tárgy nyelvünkben is mintegy előelemszerűen viselkedik, kötött, ige előtti helye a szemantikai összeolvadás bizonyítéka.

2.2. A tárgyhatározottság morfoszintaktikai összefüggései

2.2.1 A tárgyas szintagma, az általános és határozott tárgyas ragozás

Kiszélesítve a vizsgálatok körét a referenciális tárgyakra, a szórendi sajátosságokon túl a kétféle tárgy megkülönböztetésének még összetettebb, mind az ige morfológiáját, mind mondatba szerkesztését érintő sajátosságokra lelünk. Köztudott, hogy a határozott tárgy a magyarban más igeragozást kíván, mint nem referenciális és határozatlan változata. Az anyanyelvi kompetencia sarkalatos elemét képező két igeragozás a nem magyar ajkúak számára nyelvünk egyik legnehezebb jelenségét képezi. A minden nyelv tanulásánál fellépő paradoxon itt a legszembetűnőbb: az, amit a magyar gyermek játszi könnyedséggel használ, a legintelligensebb felnőtt nyelvtanuló számára is szabályokból álló, nehézségeket, buktatókat rejtő nyelvtani probléma, melyen kontrollált, tudatos tanulási folyamat során kell úrrá lennie. Gyakran hiábavaló erőfeszítéseinek oka az, hogy a két ragozást irányító alapelvek merőben újak számára, egy-egy forma megalkotása, a „ragozás” az indoeurópai anyanyelvében megszokottaktól sokban eltérő kognitív munkát igényel tőle. A továbbiakban részben a magyar mint idegen nyelv oktatásának területén szerzett tapasztalataimra, részben a problémával foglalkozó elméleti munkákra támaszkodva igyekszem meghatározni e nehézség okát, a hagyományosan alanyinak és tárgyasnak nevezett ragozások nyelvünkre jellemző jegyeit.

A témával foglalkozó munkák száma tekintélyes. A tárgyas szintagma mibenlétéről, nevezetesen arról, hogy a fát vág és a vágja a fát szerkezetek milyen grammatikai műveletek eredményeként jönnek létre, két egymástól eltérő magyarázatot is találunk. A vágja a fát tagjainak kettős toldalékolása felfogható a köztük levő alárendelt kapcsolat kölcsönös jelöléseként (Károly 1960: 335; Papp 1964: 136). Papp Ferenc érvelését idézve: a szószerkezetben a tárgyi determináns (fát) „felfelé” utal az igei alaptagjára, ami viszonyítás, mivel a bővítményen jelenik meg az alaptag által meghatározott viszony, míg annak tárgyas ragozású alakja „lefelé”, a tárgyára utal (i. m. 136). A kutatók szélesebb köre az ige ragozásának a tárgyhoz való igazodásáról szól, s a jelenséget egyeztetésnek tekinti. Az utóbbi témának könyvet is szentelő Rácz Endre szerint az egyeztetés fő jellemzője, mely egyben el is választja a viszonyítástól, az, hogy a szintagmán belül rendszerint a fölérendelt tagon fejeződik ki alakilag az alárendelt tag megszabta viszony (Rácz 1991: 18), vagyis példánkkal élve a fát határozott tárgy jelöli ki az ige ragját. Annak eldöntéséhez, hogy a két a maga gondolatmenetén belül egyaránt helytálló felfogás közül melyik tükrözi inkább a szerkezet sajátos vonásait, célszerűnek tűnik a nyelvoktatás pragmatikusabb szempontjainak érvényesítése leírásukban, ezért a „kész” tárgyas szintagma helyett irányítsuk figyelmünket létrehozásának a folyamatára, arra a műveletsorra, melynek eredményeként létrejön. Reményeim szerint ez a „dinamikusabb” megközelítésmód esetleges kiegészítésekkel szolgálhat az elméleti megállapításokhoz.

Mit is kell tehát csinálnia a (boldogtalan) nem magyar ajkúnak, ha a következő igazán egyszerű magyar mondatot akarja megalkotni: Péter szereti Budapestet? Elvégzendő feladatai körülbelül így rakhatók sorba: 1. lépés: a tárgyasság felismerése, az ágens és a patiens funkciójának elkülönítése, ez utóbbi morfológiai jelölése, azaz a tárgyrag kitétele: Péter – Budapestet. 2. lépés: a tárgy határozottság szerinti azonosítása, a „milyen tárgyat is használok?” dilemma megválaszolása: Budapestet = határozott tárgy. 3. lépés: az előző lépéstől függően az igealak személy-, szám- és tárgyhatározottságbeli egyeztetése, a szereti igealak előhívása tudástárából. A két ragozás használatát általánosabb érvényességgel leíró szabályok megfogalmazásához, a pontosabb kép felvázoláshoz kövessük végig még egyszer az iménti folyamatot az 5.a–c mondatok segítségével, most már az egyes változások grammatikai jellemzőire összpontosítva:


5.a 

Péter ír.

5.b 

Péter levelet ír.

5.c 

Péter a levelet írja.


a: ír; b + c: ír; b + d: írja

Ahogy az a fenti ábrán nyomon követhető, az ír – írja általános és határozott ragozású igealakok több morfológiai-szintaktikai oppozíción alapuló, egymásra épülő választás eredményei. Az első (a–b) szembenállás közötti döntést az ige, annak szemantikája, jelentéséből következő valenciaszerkezete irányítja. Ha az ige nem kap tárgyi vonzatot, esetleg tárgyatlan, a szintagmaépítés már az a) pontnál lezárul: az ige elnyeri egyszerű személy- és számbeli egyeztetéstől függő személyragját (5.a mondat). Az ige tárgyas használata, a tárgy megjelenése ellenben újabb, a nem magyar anyanyelvű számára ismeretlen oppozíciós szinteket nyit meg, nevezetesen a határozatlan és határozott tárgyakét (c–d ellentét), majd a minősítésüktől függő ragozásokét. A megfelelő ragozás kiválasztását megszabó alapelv – az úgynevezett határozatlan tárgyakhoz az alanyi ragozású alakokat kell rendelni, a határozottakhoz a tárgyas paradigmasoréit – viszonylag gazdaságos rendszert sejtet, hisz a határozatlan tárgy nem követel új személyragokat, megelégszik az alanyi formával, így a ragozási rendszer csupán kétpólusúvá válik. (Ez a tény azt támasztja alá, hogy a legmegfelelőbb elnevezésük a kétségkívül nehézkesebb általános és határozott tárgyas ragozás lenne.) Megjegyzem, a tárgyak és az igeragozások egymáshoz rendelésének ez a módja számos nyelvben meglévő tendenciával mutat rokon vonásokat. A határozatlan és nem referenciális tárgyakkal használatos igealakok a ragozások tárgyhatározottság szerinti elkülönítését ismerő nyelvekben – több óceániai és észak- amerikai nyelv is – hasonlóképpen az intranzitív paradigmákhoz közelítenek.

Összegezve a végigkövetett lépésekből levonható tanulságokat: úgy tűnik, hogy a tárgyas szintagmát grammatikai jellegét tekintve nem elég csak viszonyításként avagy csupán egyeztetésként definiálnunk, mivel tagjainak kettős jelöltsége a két művelet egymásra épülő, összefüggő folyamata, melyben az ige ragozásának egyeztetése a kétféle tárggyal csak a tranzitív ige által megindított változást, a tárgy megjelenését követő lépés. A tárgyas szintagma ragozott igealakja a leírt kétszintű, oppozíciókra épülő választásoknak köszönhetően válik jellegzetes szintetikus képződménnyé, mely egyidejűleg utal a cselekvő személyére, számára és tárgyának minőségére.

2.2.2 A tárgyak határozottság szerinti elkülönítése

A nem magyar ajkúak nyelvhasználatát érthető módon a tárgyhatározottság szerinti egyeztetés szintjének kiiktatása, ennek folyományaként az általános ragozás indokolatlan túlsúlya jellemzi. A *Péter szeret Budapestet, *Nem találok a kabátom típusú helytelen mondatokat persze eredményezheti az is, hogy a beszélő egyszerűen elveszik a tárgyak útvesztőjében, rosszul határozza meg őket, hisz szórendi okokból az ige kimondásakor a pillanat töredéke alatt kell pontosan eldöntenie, határozatlan avagy határozott tárgyat használ-e majd a mondatban. Az előtte álló feladat nem lebecsülendő: a kétféle tárgy alábbi, reményeim szerint közel teljesnek mondható rendszerének láttán könnyen beláthatjuk, nyelvünk nemcsak váratlan szépségekkel, de finom szellemi meglepetésekkel is szolgál az elsajátítására vállalkozóknak.

(A listát különböző nyelvtanok segítségével, valamint tanári tapasztalatomra építve állítottam össze. A kiemelések az egyes alakok típusjegyeit jelzik.)


határozatlan tárgyak

határozott tárgyak


I. névszói alaptagú szerkezetek

 

t

at

egy fát

ezt a… azt a…fát

sok, kevés, néhány, öt fát

 
 

Budapestet, Jánost

 

(a) házam(at),

 

(a) házad(at)…

 

az autóit

 

Péterét

 

Péteréket


II. névmások

 

ilyent, olyant, ekkorát, akkorát

ezt, azt, ugyanezt, ugyanazt

ilyesmit, olyasmit, effélét, affélét

 

(emilyent, amolyant)

 

ennyit, annyit, ugyanennyit, ugyanannyit

 

kit? mit?

melyiket?

milyent, mekkorát, mifélét?

 
   

hányat? mennyit?

hányadikat?

valakit, valamit,

valamelyiket

mást, egyebet

némelyiket, egyiket,

 

másikat

 

a többit

valamilyent, valamifélét, valamekkorát, némelyet

 
   

némi…, holmi…

 

néhányat, egynéhányat, megannyit

 

valamennyit (vmiből)

!valamennyit = az egészet

   

akárkit, akármit…

akármelyiket

bárkit, bármit, bármilyent, bármennyit

bármelyiket

mindent, mindenkit

 

minden egyest

!mindet (az egészet)

 

mindezt, mindazt

 

mindegyiket,

 

mindeniket

senkit, semmit, semmilyent, semennyit

 

semekkorát, semmifélét, semmineműt

semelyiket

   

akit amit, amelyet, amilyent, amekkorát

amelyiket

   

engem, téged, minket (bennünket)

őt, őket, önt, önöket

titeket/benneteket

 
 

magam(at), magad(at)…

 

egymást

 

az enyémet, a tied(et), az övét

 

a mienket, a tieteket, az övéket

 

az önét, az önökét

 

az enyéimet, a tieidet…


III. számnevek

 

százat, milliót,

 

sokat, keveset, néhányat, egypárat, egy csomót

 
 

a harmadikat

kétharmadot

mindkettőt


IV. Egyéb szerkezetek

 

szeret, akar, tud, szeretne + infinitivus

szeret, akar, tud, szeretne + inf. + a, az (határozott tárgy)

!azt (’olyant’ jelentésben)

 

(Azt kérek; Azt csinálsz, amit akarsz)

 

A felsorolás nem tartalmazza az anyanyelvi beszélő számára is bizonytalan formákat: például ha egyetlen tárgyon belül van személybeli ellentmondás (l. mindkettőnket, mindnyájunkat meghívják, meghívnak / mindnyájatokat meghívlak, meghívom) vagy azt a sajátos esetet, amikor a kétféle ragozás a tárgyak más értelmezését vonja maga után: két könyvemet elvitt (részleges ráhatottság, a sokból kettőt), két könyvemet elvitte (totális ráhatottság, vagyis csak kettő volt). Ugyancsak nehézséget jelenthet a halmozott tárgyak egyeztetése: engem és őt is vár/várja, Pétert és egy lányt várok/várom stb. (A problémáról bővebben: Szőke-Molnár 1984: 28–202, Rácz 1991: 959–74).

A kétféle tárgy kaotikusnak tűnő sokasága önkéntelenül felveti a kérdést, léteznek-e a tárgy határozottság szerinti klasszifikációját irányító elvek a magyar nyelvben. Az első lehetőségként felmerülő szemantikai megközelítésmódról hamar be kell látnunk, hogy a legtöbb esetben csődöt mond. A határozott névelős tárgyak vagy az ezt, azt mutató névmások hovatartozása érthető, logikus, de az első és második személyű tárgyak ésszerűtlen „határozatlansága” Simonyi Zsigmondéhoz hasonló kétkedést vált ki bennünk, hiszen: „határozottabb tárgyat nem is lehet elképzelhetni, mint amilyen pl. ebben a két mondatban van: engem látnak; minket látsz” (idézi Tompa 1965: 148). Majdnem szimmetrikus és kevés szabályt számláló rendszerüket kapjuk ellenben, ha grammatikai ismérveik alapján különítjük el őket.


határozatlan tárgyak

 

határozott tárgyak

1. 

névelő nélküliség

1. 

tulajdonnév

2. 

egy határozatlan névelő

2. 

a, az határozott névelő

3. 

kérdő névmások, mutató névmások

3. 

azt, ezt mutató névmás

4. 

vala-, se-, minden-, akár-, -bár- kvantorok

4. 

-ik kiemelő jel

5. 

akit, amit, amelyet stb. vonatkozó névmások

5. 

birtokos személyjelek, birtokjelek

6. 

1. és 2. személyű névmások

6. 

3. személyű névmások

7. 

számnevek

 

A határozatlanság kritériumait elméletben tovább lehet csökkenteni, hisz az 5. típusba tartozó vonatkozó névmások helye levezethető kérdő névmási tagjaik hovatartozásából, így azonos számú szabályt kapunk mindkét tárgytípusra. A legnagyobb „rejtélyt” a bal oldalon kétségkívül az 1. és 2. személyű tárgyak jelentik, mert szinkrón szempontú elemzésekkel megfejthetetlenek. A jelenség világos és elfogadható magyarázatára lelünk ellenben a nyelvtörténeti munkákban. Íme vázlatosan fejlődésüknek az ősmagyar korig visszavezethető története: a minket, titeket ősibb megfelelőinek, a bennünk, bennetek alakoknak, ahogy erre -ben alapragjuk is utal, kezdetben részleges tárgyi (partitivusi) szerepük volt, s határozottságra nem utaló (általános ragozású) igealakkal álltak. ’Közülünk’, ’közületek’ jelentésük az ómagyar kor tájára accusativusi értelmű lett ugyan, de a később kialakult, helyükbe lépő tárgyragos minket, titeket analóg módon megőrizték elődeik ragozását (Sipos 1991: 363–6). Az egyes számú engem, téged általános ragozásának valószínű magyarázata pedig az, hogy a bennük levő birtokos személyjelek határozottsága már nem tette szükségessé a fogalomnak az igealakon történő ismételt megjelenítését (E. Abaffy 1991: 130). A két fejlődési vonal így az egyes és többes számban párhuzamos általános ragozási sort hozott létre. (Az őt, őket névmások határozott voltának oka éppen az lehet, hogy alakjukba nem épült bele határozottságot kifejező nyelvi jel, így a személyragnak kellett ezt a hiányt pótolnia.)

Az iménti nyelvtörténeti okfejtések persze nemigen mentik meg a diákokat attól, hogy ne kelljen memorizálniuk az egyes névmások tárgyhatározottságbeli helyét, de segítik őket különleges státuszuk tudatosításában.

2.3 A tárgyasság és az aspektus

Hopper és Thompson idézett tanulmányukban a tranzitivitás egyik komponenseként említették annak az aspektus kifejezésében játszott szerepét. A nyelvek széles körében végzett vizsgálataik egyfelől a tárgyasság és az aspektus rendszerszerű összekapcsolódását igazolták, másfelől rámutattak a perfektív szerkezetek tárgyának azon sajátosságára, hogy magasabb tranzitivitásra utaló elemeket tartalmaz, mint az imperfektíveké.

A tárgy jelenlétének, referenciális és nem referenciális voltának, valamint az aspektusnak a szoros kapcsolatára tehát tőlünk távoli nyelvekben éppúgy találhatunk bizonyítékokat, mint a velünk nyelvrokonságban állókban. L. Josephs adatai szerint (1975: 254) például a palauan nyelv különbséget tesz a perfektív és imperfektív igealakok között, de közülük csak a perfektíveket egyezteti a tárggyal. B. Comrie (1976) a mordvinban hasonló jelenségre figyel fel. A török nyelvben még ennél is egyértelműbb kapcsolat figyelhető meg az aspektus és a tárgy között: a tárgyraggal jelölt határozott tárgy ott ugyanis perfektív, a morfológiai jelölő nélküli határozatlan tárgy ellenben imperfektív szemléletű szintagmában áll.

A magyarban a tárgy, a tárgy referenciális jegyei és az aspektus, nevezetesen a perfektív aspektus megjelenése között az előbbieknél talán még bonyolultabb, rétegeltebb összefüggések mutathatók ki.

Mivel a tárgyasságot érintő megállapításaimat a továbbiakban a perfektivitás fogalomkörébe ágyazom, szükségesnek tartom annak rövid értelmezését. A perfektív aspektus definíciói a perfektív szituációk jelentésbeli összetevőihez általában olyan fogalmakat sorolnak, mint a cselekvések, történések befejezettsége, teljessége, eredményessége, időbeli lefolyásuk sajátosságaként pedig belső idejük behatároltságát, korlátozottságát, avagy Comrie gondolatát követve oszthatatlanságát emelik ki.

A magyar nyelvben az imperfektív-perfektív szembenállásoknak az igék lexikájában kódolt, a szláv nyelvekhez hasonlóan szabályos rendszeréről kétségkívül nem beszélhetünk, ami nem zárja ki az oppozíció létét, másfajta nyelvi megnyilvánulásmódját. Elfogadván a kissé másképpen hangsúlyozó perfektivitásértelmezések azon egybehangzó álláspontját, amely szerint a perfektív aspektus képzésének eszközei nyelvünkben elsődlegesen az igekötők, a 6.a, 7.a, 8.a, 9.a mondatokat befejezetteknek tekinthetjük, következésképp lehetséges változataikkal együtt alkalmasak a perfektivitás és a tárgy jelenléte, minősége közti kapcsolatok meghatározására.


6.a 

Mari elolvasta a könyvet.

6.b 

*Mari elolvasott.

6.c 

Mari olvasta a könyvet.

6.d 

Mari olvasott egy könyvet.

6.e 

Mari olvasott.

6.f 

Három könyvemet elolvasott.

6.g 

Három könyvemet elolvasta.

 

7.a 

Megetetem az állatokat.

7.b 

*Megetetem állatokat.

7.c 

Etetem az állatokat.

 

8.a 

Befújtuk a falat festékkel.

8.b 

*Befújtunk.

 

9.a 

Megírtam egy levelet.

9.b 

Írtam egy levelet.

9.c 

Írtam.


A 6.b, 7.b, 8.b igekötős igés tárgy nélküli, illetve névelő nélküli tárgyat tartalmazó mondatok helytelenek, a 6.a, 7.a, 8.a, 9.a mondatok ellenben jól megformált perfektív aspektusú mondatok, s a tárgyaik azt igazolják, hogy az igekötős igék a magyarban is megkívánják a magas tranzitivitású névelős, zömében határozott névelős tárgyak használatát. Szoros összefonódásuk okára már Budenz Józsefnél magyarázatot találunk a meg- igekötőről szóló tanulmányában: „a perfectiót kifejező meg-es ige meg a maga haladó, s egyszersmind hátmegé-tevő, azaz egyre perfectiót eszközlő cselekvésének határ- és végpontot kíván, minthogy csak ezáltal állhat be a teljes perfectio: a határ- és végpont pedig azáltal adatik meg, hogy a tárgyat, mint a cselekvés által elvégzendő, mintegy megjárandó, kiszabott mennyiségű és mértékű feladatot kitesszük” (Budenz 1863: 182; kiemelés tőlem: Sz. K.).

Budenz idézett gondolatai tulajdonképpen a tárgy határolói funkcióját, Comrie fogalomrendszerében (Comrie 1976: 44–8) a szituációkat telikussá tevő tulajdonságát határozzák meg pontosan és máig érvényesen. A telikus szituáció magában hordozza azt a végpontot, melynek elérésével cselekvése teljessé, befejezetté válhat: Péter olvasta a könyvet; Péter elolvasta a könyvet. Az atelikus szituáció ezzel szemben nem tartalmazza végpontját, ezért bármikor abbamaradhat, újrakezdődhet, de perfektívvé nem tehető. Vö.: Péter olvas; *Péter elolvas; Péter újságot olvas; *Péter újságot elolvas.

A 6–9. helyes, valamint helytelen mondatok egyben a perfektív szerkezeteknek a magyar nyelvre jellemző sajátosságait is magukba foglalják, nevezetesen azt, hogy a perfektív szituációt láthatóan két egymást feltételező elem építi fel, a telikusságot biztosító külső határoló, mely zömében a határozott, ritkábban a határozatlan névelős tárgy, illetve a határ elérését avagy a cselekvés belső időhatárait lezáró morfológiai elem, a perfektiváló igekötő. (A befejezettség kettős feltételhez kötődő megjelenésmódja az irányjelölő igekötős igék esetében is helytállónak tűnik, csak a tárgy szerepét ott az irányhatárolók veszik át: Bement a házba; Bement egy házba; *Bement házba.)

A 10.a–c mondatok első pillantásra cáfolni látszanak mindezt, hiszen míg igekötő nélküli alapigéjük állhat tárggyal, igaz inkább nem referenciális, névelő nélkülivel, igekötős változatuk nem. (Hasonlóképpen viselkednek a megebédel, megvacsorázik is.) A jelenség magyarázata megítélésem szerint az, hogy az alapigék eleve telikusak, egyértelműen meghatározzák a cselekvés végcélját – reggeli, vacsora, uzsonna stb. – , így egy másik külső határoló redundanciát okozna.


10.a 

Sajtot és almát reggelizem.

10.b 

Megreggeliztem.

10.c 

*?Megreggeliztem a sajtot és az almát.


Egészen más történik ellenben a 11. mondatok külső tárgyi határolót nélkülözni tudó szerkezeteiben. Előfordulásuk igen ritka, s mint ahogy a példák sugallják, csak akkor jelenhetnek meg, ha az igekötős ige prototipikus határozott tárgya egyértelműen belefoglalható a szintagmába:


11.a 

Megfejtem (a tehenet).

11.b 

Megitattam (az állatokat).

11.c 

Megfőztem (az ételt).

11.d 

Kimostam (a szennyest).

11.e 

*Megírtam.


A fentiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az igekötők a magyar nyelvben az idézett sajátos kivételektől eltekintve megkívánják a külső határolók, esetünkben a névelős tárgyak használatát. A két határolónak a perfektív szituációk alkotásában betöltött kölcsönös szerepét bizonyíthatjuk az állítás ellenpróbájával is: az igekötő perfektíváló funkcióját nélkülözni tudó „egypólusú” tárgyas perfektív szerkezetek ugyanis elég ritkák, szigorú szórendi, szemantikai megkötések jellemzik őket, illetve aspektuális megítélésük bizonytalan. A felvetődő kérdés: képes-e a tárgy perfektíválni, s ha igen, melyik teheti befejezetté szituációját? A határozatlan névelős eredménytárgy feltehetőleg igen. A 9.b mondat például Kiefer szerint folyamatos és befejezett szemléletű is lehet, mivel összefér a tipikus határpont nélküli időmódosítókkal: Írt egy levelet; Egész délután írt egy levelet (Kiefer 1992: 836). Megítélésem szerint folyamatos a mondat, ha a határozatlan névelős tárgy megelőzi az igét, és inkább befejezett, ha követi azt:


12.a 

Épített egy házat (van ház, a szituáció befejezett).

12.b 

Egy házat épített, amikor… (folyamatban lévő cselekvés).


Kétségesek az igekötő nélküli ige és az utána következő számnév, melléknév tárgyesete által alkotott úgynevezett áltárgyas szerkezetek. Kiefer perfektívnek mondja őket. A mondatok bizonytalan jelentésű egyet (egyszer), nagyot, jót (= sokat, sokáig, eleget?) tárgyai Timberlake egyedítettségi skáláján nagyon alacsony helyet foglalnának el – egyetlen határozott jellemzőjük grammatikai egyes számuk – , ezért megkérdőjelezendő, hogy képesek-e duratív atelikus igéiknek határt szabni:


13.a 

Táncoltunk egyet = ?Táncoltunk.

13.b 

Jót/nagyot táncoltunk = ?Sokáig táncoltunk.

13.c 

Jót/nagyot sétáltunk. (Kiefer példái i. m. 843.)


Igekötő nélküliek, tehát hiányosak az úgynevezett utótárgyas szerkezetek is. Utótárgynak Kiefer az eredménytárgy azon sajátos fajtáját tekinti, amikor is a tárgy nem a cselekvés révén jön létre, de az által válik hozzáférhetővé, jelenlévővé. A tárgynak ez a fajtája szemantikai okokból csak az igék elég szűk körével – hoz, szed, vesz, vásárol, mos, visz, tör – használatos. Az igekötő nélküli mondatok névelőtlen anyagnévi tárgyai – olvasatomban – imperfekív szituáció létrehozói, mivel bennük a tárgy tulajdonképpen az alacsonyabb ráhatottságot jelentő részelő tárgyat helyettesíti:


14.a 

Hoztam almát = Hoztam az almából.

14.b 

Szedtünk szilvát = Szedtünk a szilvából.

2.4 A perfektív szerkezet létrejöttét kísérő szintaktikai változások

Mivel a magyar nyelvben az igekötők sajátos átmeneti, alaki önállóságukat részben, jelentésüket a legkülönfélébb mértékben elvesztett szófajt alkotnak, perfektíváló elemmé fejlődésük, grammatikalizációjuk értékes adalékokkal szolgálhat a tárgy és a perfekció vizsgált összefüggéseihez. Mint ahogy azt az igekötő megjelenését nyomon követő, alábbi transzformációk mutatják, az igekötő nélküli szintagma igekötőssé válását legtöbbször az alapige valenciaszerkezetében bekövetkező változások, nevezetesen a tárgyi vonzat megjelenését eredményező szintaktikai mozgások kísérik.

a)

 

ige + f1 vmin

 

igekötős ige + f1 acc.

 
 

munkál vmin

 

megmunkál vmit

 

javít a házon

megjavítja a házat

ül a lovon

megüli a lovat


A superessivusi rag helyébe lépő tárggyal megerősödik az igében kifejezett cselekvés ráhatottsági foka: míg a javít a házon szerkezet annak egy részén, a jobb oldali forma az egész házon végzett javításokra utal. (A perfektivitás és a teljes ráhatottság sajátos kifejeződését példázta korábban a 6.g mondat tárgya.)

b)

 

f1 lat + ige

 

igekötős ige + f1 acc

 
 

Az arcára csapott.

 

Megcsapta az arcát.

 

A vadra lőtt.

Meglőtte a vadat.


Az alapigét tartalmazó szerkezet határozóragos bővítménye, a cselekvés iránya az igekötős szintagmában a cselekvésátvitel elszenvedőjévé, tárggyá lesz, s ezzel a változással az előzőekhez hasonlóan kiteljesül a rá irányuló cselekvés hatása. (Mivel a lativusi rag perfektívál, a két szerkezet között aspektusukat tekintve nincs különbség.)

c)

 

f1 acc + ige + f2 lat

 

igekötős ige + f2 acc (f1 inst)

 
 

havat fújt az útra

 

befújta az utat hóval

 

cukrot hintett a süteményre

meghintette a süteményt (cukorral)

szenet raktak az autóra

megrakták az autót (szénnel)


A lativus ragos bővítmény tárggyá válása s az eredeti tárgy leértékelődése ezekben az igekötős szerkezetben egyben a teljesebb ráhatást jelentő elem kiválasztódását is jelenti.

d)

 

ige + f1 acc + f2 ról/ről

 

igekötős ige + f1 acc / f2 acc

 
 

söpri a szemetet a padlóról

 

felsöpri a szemetet (a padlóról)

 
 

felsöpri a padlót

kaszálja a szénát a rétről

lekaszálja a szénát (a rétről)

 

lekaszálja a rétet


A két tárgy elkülönülése a kétféle ráhatás között fokozatbeli különbségeket hozott létre: az előbbi (szemetet) tárgy szűkebb, az utóbbi (a padlót) pedig szélesebb, totális határt szab a cselekvésének.

A fenti mondatok közös jellemzője, hogy alapigéik valenciaszerkezetében az igekötő megjelenésével olyan változások jöttek létre, melyeknek folyományaként a helyviszonyok, irányok átalakultak a cselekvések maradéktalan átvitelét, a minél teljesebb ráhatást biztosító tárgyakká. Az igekötők grammatikalizációs folyamata tehát nyelvünkben a tárgyasság hatókörének kiszélesedését vonta maga után.

3. Összegzés

Dolgozatomban a tárgyasság megjelenésének tágabb összefüggéseit vizsgáltam. Az egyes elemzési szintek külön-külön s együttesen is arra engednek következtetni, hogy a tranzitivitás a magyar nyelv grammatikai rendszerében különleges helyet foglal el. A tárgy jelöltsége szinte teljesnek mondható: egyértelmű – szemantikai és grammatikai feltételektől független – morfológiai jele a -t tárgyrag. (Kivételt csak az egyes szám 1., 2. személyű birtokos személyjeles alakok elhagyható tárgyragja, illetve a személyes névmások új szóalakjai képeznek.)

Fő grammatikai jegyei, névelő nélkülisége, illetve névelős volta, a névelők milyensége a tárgyas szintagma felépítését, tágabb értelemben az egész mondat arculatát meghatározóan befolyásoló tényezők. A névelők hiánya, megléte a kétféle tárgyat csak a megjelenésüket irányító szórendi szabályokban különíti el: a gyakoribb névelős tárgyak az SVO sorrendet követve alkotnak szerkezeteket, míg a névelő nélküliek kizárólag SOV szórendet engednek meg a neutrális mondatban. Ennél jóval összetettebb ellenben határozatlanságuknak, határozottságuknak az igeragozásra gyakorolt hatása, a kétféle igeragozás jellegzetes szintetikus alakjainak alakításában játszott szerepük.

A tárgy meghatározó eleme a perfektív szituációk képzésének is: mint a cselekvések, történések külső határolója, az elérendő cél kifejezője, a perfektíválás előfeltétele. Az igekötő nélküli és igekötős szerkezetek összevetése, az előbbiek igekötőssé válásának nyomon követése pedig azt igazolja, hogy a tárgy megjelenése az igekötők grammatikalizálódásának fontos kísérője.

A legkülönbözőbb nyelvekben végzett tranzitivitáselemzések eredményeinek ismeretében azt kell megállapítanunk ugyan, hogy a névelő nélküli és névelős tárgyak mondatbeli viselkedésének általános jegyei, avagy az igeragozások tárgyhatározottság szerinti különválása mind-mind hasonlóságot mutatnak a más nyelvekben fellelhető rokon jelenségekkel, ám így együtt, a vizsgált összefüggéseket mutatva csak a magyar nyelvre jellemzőek, annak sajátos, egyedi vonásokat biztosító építőelemei.

SZAKIRODALOM

E. Abaffy Erzsébet 1991. A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Bese Lajos–Dezső László–Gulya János 1970. On the syntactic typology of the Uralic and Altaic languages. In: (László Dezső–Péter Hajdú eds.): Theoretical problems of typology and the northern Euroasian languages. Gruner, Amsterdam, 113–28.

Budenz József 1863. A magyar meg igekötőről. Bevezetésül az árja nyelvek néhány állítólagos hatásáról a magyar nyelvre. NyK. 2. 161–88.

Comrie, Bernard 1973. The ergative: Variations on a theme. Lingua 32. 239–53.

Comrie, Bernard 1976. Aspect. Cambridge University Press, Cambridge.

Dezső László l969. A főnévi csoport. ÁNyT. 6. 25–158.

Dik, Simon 1978. Funktional grammar. Amsterdam, North-Holland.

Dixon, Robert M. W. 1977. A grammar of Yidin. Cambridge University Press, Cambridge.

Dixon, Robert M. W. 1979. Ergativity. Language. 55. 59–138.

Hopper, Paul J.–Thompson, Sandra A. 1980. Transivitity in Grammar and Discourse, Language 56. 251–99.

Josephs, Lewis 1975. Palauan reference grammar. Honolulu, University of Hawaii Press.

Károly Sándor l960. A Történeti Nyelvtani Adattár tervmunkálataival kapcsolatos kérdések. MNy. 56: 333–43.

Kiefer Ferenc 1992. Strukturális magyar nyelvtan 1. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Papp Ferenc 1964. A magyar szószerkezet-rendszer néhány sajátosságáról. NyK. 66. 129–39.

Rácz Endre 1991. Az egyeztetés a magyar nyelvben. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Sipos Pál 1991. A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szabolcsi Anna 1983. A specifikus/nem specifikus megkülönböztetésről. NyK. 85. 83–92.

Szőke-Molnár Ilona 1984. A tárgyas ragozás ingadozása a mai magyar nyelvben. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat. Budapest.

Timberlake, Alan 1975. Hierarchies in the genitive of negation. Slavic and East European Journal 19. 123–38.

Timberlake, Alan 1977. Reanalysis and actualization in syntactic change. In Li 141–77.

Tompa József 1965. A magyar igeragozás alapkategóriái a XIX. századi nyelvtanainkban. NyK. 67. 143–4.

Szili Katalin

SUMMARY

Szili, Katalin

Transitivity in Hungarian Morphosyntactic aspects of transitivity

This paper spells out Hungarian-specific characteristics of transitivity, the use of verbs with direct objects, and discusses them in a larger context. The levels of analysis chosen (morphological and syntactic), both separately and in conjunction, confirm that the presence of a direct object, its grammatical features, its determinerlessness or otherwise, and the type of determiner it includes, are factors that fundamentally determine the structure and aspectuality of the sentence. The author traces the way the synthetic forms of the two verbal paradigms came into being and defines the transitive verb phrase as the result of the interdependent and coherent processes of grammatical relation marking and agreement. She discusses the full range of problems that the distinction between definite vs. indefinite objects presents for foreign learners of Hungarian and gives a grammatical classification of those two types of direct objects. The strict correspondence between direct objects and preverb–verb combinations and the processes of grammaticalisation that preverbs undergo are scrutinised. The paper reveals a mutual dependence between direct objects and perfective situations, one that requires further study but is probably existing. In particular, the author claims that perfectivity depends on two interrelated factors: external boundedness that makes an event goal-oriented, mainly embodied in a direct object involving a determiner, and the use of a perfectivising preverb that signals reaching a limit or the internal boundedness of a particular event.

Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

----------

* A dolgozat a Pro Arte Chimica Helveto-Pannonica alapítvány támogatásával készült.

----------

{356} {357} {358} {359} {360} {361} {362} {363}

{364} {365} {366} {367} {368} {369}