Kardos Imre
1047 Budapest, IV. Attila u. 86.
Tibold Gyözö
Gödöllö
Megtörtént...
Testvéreink vallomásai szabadulásukról
Kardos Imre 1047 Budapest, IV. Attila u. 86. |
Kardos Imre vagyok, 56 éves nyugdijas és Isten kegyelméböl szabadult alkoholista. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt a szót mondhatom ki: szabadult. Mert az életem nagy részét - legalább 30 évet - az alkohol rabságában éltem, olyannyira, hogy az már életnek sem volt nevezhetö igazán. Tönkretettem az egészségem, magam körül mindent szétziláltam, a házasságomat, a környezetemet is. A munkahelyemen is épphogycsak megtürtek. Éreztem, hogy nagy baj van velem, de soha nem ismertem el, hogy alkoholista vagyok. Segiteni nem tudtam magamon, az ital mennyiségét pedig már rég nem én határoztam meg: az alkohol irányította az életemet. Hat évvel ezelőtt, karácsonykor nagyon alkoholos állapotomban a Jóisten egy embert küldött hozzánk, aki látva ezt a szörnyü életemet; ő ajánlotta a Református Iszákosmentö Missziót (a RIM-ben alakult az első Kékkereszt csoport 1989-ben - lásd "Rövid történetünk" - a szerk.), hátha ott segiteni tudnak rajtam. Én nemigen szivesen mentem ilyen helyre, hiszen Isten nélkül éltem, csak akkor amlegettem, ha nem volt pénzem italra. Egy józanabb pillanatomban mégis ugy döntöttem, megpróbálok oda elmenni. Mert ha tiszta volt valamennyire a fejem, éreztem, hogy ez egy utolsó, aljas élet. Igy, ezzel a megnyomorított, tönkrement életemmel mentem el 1993. januárjában Dömösre egy kéthetes gyógyitó alkalomra. Ott ismertem meg Jézus Krisztus és a Jóisten szabaditását. Ö elfogadott engem igy ilyen nyomorultul és kiemelt ebből a mélyre süllyedt életemböl. Csodát tett, mert ez csoda, amit töle kaptam. Elvette tölem az ital kivánását, immár hat éve, hogy nem kellett az italos poharat a kezembe vennem. Megszabaditott töle és adott helyette egy sokkal szebb, tisztább és igazabb életet. Az ital helyén az ürt az ö szeretete tölti ki az életemben. Szükségem van rá, hogy vele éljek, mert az ő kegyelme és szeretete nélkül nemigen történt volna ilyen változás az életemben. Elmúlt az életemböl a szorongás, a hazugság és megszabaditott a cigaretta szenvedélyétöl is már négy éve. Hálát adok az én Istenemnek ezért a tiszta és boldog új életért. |
Tibold Gyözö Gödöllö |
Tibold Gyözö vagyok, 54 éves, nős két gyermek apja. Gyermekkoromban vallásosan neveltek, mégis nagyon korán, 16 éves koromban kerültem szorosabb "barátságba" az alkohollal, mely egyre keményebb szenvedélyemmé vált. 22 év alkoholizálás miatt egyre mélyebbre süllyedtem. Ez idő alatt minden bűnt elkövettem a gyilkosság kivételével: kártya, lóverseny, lopás, csalás, házasságon kívüli szex, dohányzás, hogy a többit ne is soroljam. Ennek a mélységnek, mocsárnak a legmélyebb pontja is bekövetkezett. Az állatnál is állatibb módon, szinte naponta tettlegesen is bántalmaztam a gyermekeimet és a feleségemet. Utólag be kell vallanom: a mai napig is ez fáj a legjobban. Ez idő alatt saját akaratomból kétszer mentem el orvosi elvonókúrára, mert láttam, hogy ez így nem megy tovább, még az öngyilkosság gondolata is többször megfordult a fejemben. A gyógyulás egyik alkalommal sem sikerült. Egyszer három hónapig, másodszor hat hónapig tudtam abbahagyni, mert féltem a rengeteg Anticol tablettára inni. De amikor abbahagytam a gyógyszerszedést, és azt hittem, hogy vagyok olyan erős, és a magam erejéből megállok, mindig visszaeste. Az első pohár után elfogyasztása után rövid időn belül elértem a régi szintet. Sajnos ez az utóbbi években elérte a napi 1,5-2 liter tömény, délben öt sör, este 1 liter bor mennyiséget. 1982 szeptemberében, a református újságban megjelent hirdetés alapján kerültem Tahiba (akkor még ott tartotta gyógyító alkalmait a Református Iszákosmentő Misszió (RIM) (A misszió és a Kékkereszt kapcsolatát illetöen lásd "Rövid történetünk" - a szerk.). Szeptember 12-én dél körül érkeztem oda totál részegen, pedig már fél ötkor elindultam, hogy az útbaeső kocsmákban a strigulát behúzhassák, hogy megjelentem... Azon a héten a gadarai megszállott (Lukács evangéliuma 8. fejezet 26-39 versek) és a tékozló fiú (Lukács 15:11-32) volt a téma. E két példázaton keresztül teljesen magamra ismertem, hogy milyen mélységben, sötétségben, a bünök sokaságában élek. Letettem és bevalottam büneimet az ÚR előtt és kértem bocsánatát. Szerda reggel úgy ébredtem, hogy ha mellettem csapra lett volna verve a pálinka és a sör, nem nyúltam volna hozzá. Életemben ez volt az első és legnagyobb csoda. Olyan könnyünek éreztem magam, mintha lebegnék, békesség, nyugalom költözött a szivembe. Letettem szennyes ruhámat, és Isten kegyelméből tiszta ruhába öltözhettem. Amikor hazamentem, legelsö mondatom a köszönés után a bocsánatkérés volt. Elöször feleségemtöl, majd a gyermekeimtöl kértek bocsánatot. Sugárzó arcuk elárulta, hogy megbocsátottak. Összeölelkeztünk és sirtunk. Elmondani ezt nem lehet. Most, hogy ezeket a sorokat írom, könnybe lábadt a szemem, de ez ugyanígy történik, akárhányszor beszélek róla... Csodálatos évek következtek. Még ebben az évben - Gödöllői viszonylatban aránylag fiatal korom ellenére megválasztottak a református gyülekezet egyik presbiterévé, egy év múlva pedig gondnoknak. Ezek után nem sokkal a református liceumnak is kuratóriumi tagja lettem. Egy idő azután azonban megszakítottam az élö kapcsolatot az ÚRral. Az építöiparban mindig fönökként dolgoztam, s kezdtema pénznek a szerelmese, a rabja lenni. Nem nézve sem vasárnapot, sem ünnepet, a pénz teljesen elvakított. Ez törvényszerüen hozta magával a különbözö szórakozásokat, végül a házasságunk is tönkrement, elhagytam a családomat. Szerencsére feleségem és gyermekeim egy idő után visszafogadtak. 1990-ben meghalt édesapám, és 8 év alkoholmentes idöszak után ismét a pohárhoz nyúltam. Rövid idő alatt elértem a régi szokásos adagomat, sőt még annál is többet. Elértem odáig, hogy naponta kétszer-háromszor totálra ittam magam, egészen az eszméletvesztésig. Ismét napirenden voltak a veszekedések és ordítozások, a fiam is kemény alkoholista lett, kész pokollá vált az életünk. Idöközben 1982-töl minden negyedévben kaptam körlevelet a RIM-től, ezeket az utolsó években bontatlanul a szemétkosárba szórtam. Egyszer azonban 1997 januárjában a feleségem felbontotta, és arra kért, hogy kisérjem el fiunkat egy gyógyíto konferenciára. Természetesen ittasan érkeztünk Dömösre, a Kékkereszt szanatóriumba. Este, a bemutatkozáskor mindenki kapott egy Igét a Bibliából. Az enyém így szólt: „Uram a Te szereteted égig ér, hüséged a fellegekig" (Zsoltárok könyve 36:6). Ezen a konfrencián (én is ott voltam! - a szerk.) a 32. zsoltár volt a téma, melynek első verse így kezdödik: „Boldog ember az, akinek büne megbocsáttatott, vétke elfedeztetett". Így könyörült rajtam az Isten másodszor is. Megkönnyebbültem, ismét béke és nyugalom töltötte el a szivemet. Azóta tagja lettem a Kékkeresztnek, és munkatársa is a missziói munkálatokban. Minden gyógyító alkalomkor felmegyek Dömösre bizonyságot tenni Jézus Krisztus szabadító hatalmáról. Minden pénteken egy élö, igaz közösségben találkozunk szabadult testvéreimmel, barátaimmal Alagi téri központunkban (lásd "Alkalmaink" - a szerk.). Kárpátalján, Csongoron is létrejött egy RIM-Kékkereszt missziós központ, ahol az első perctöl kezdve, immár negyedik alkalommal veszünk részt feleségemmel együtt, és Isten segítségével mi is segítünka gyógyulni akarókon. Mindezekért köszönet és hala, dicséret és dicsőség a mi mennyei Édesatyánknak. |