Két pozsonyi könyv a kétnyelvűség kérdésköréből
1. Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében /
Jazykové kontakty v Karpatskej kotline. Szerk.: Lanstyák István, Szabómihály Gizella.
Dialógus Könyvek / Edícia Dialógy. Kalligram Könyvkiadó, A Magyar Köztársaság
Kulturális Intézete, Pozsony, 1998. 142 l. —
2. Tanulmányok a magyar—szlovák kétnyelvűségről. Szerk.: Lanstyák István, Simon
Szabolcs. Mercurius Könyvek. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998. 206 l.
A magyarpárú kétnyelvűségnek egy országon belül a legszélesebb kutatóbázison alapuló műhelye Magyarország mellett alighanem Szlovákiában található. Ez a figyelemre méltó tény több körülmény összejátszásával magyarázható. A kutatók itt nemcsak vizsgálják a kétnyelvűséget, hanem mindennapi életük nyelvi keretét is ez határozza meg. Ebben még nincsen semmi különös sem, hiszen a határainkon kívül élő magyarok (az egész magyarság mintegy egyharmada) számára [497] az utolsó csaknem 80 évben ez a jellemző, meghatározó életforma. — Még mindig a külső ösztönzőknél maradva nemigen lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Szlovákia 1945 utáni történelme során a teljes jogfosztottság évei után is a magyarságot, a magyar nyelvet többször, még a legutóbbi években is olyan diszkriminatív nyelvpolitikai intézkedések sújtották, sújtják, amelyek szükségszerűen vezetnek a kétnyelvűségből fakadó, nemegyszer negatív következményekhez. A téma kutatása itt tehát tudományetikai szempontból is figyelemre méltó.
Mindazok, akik az ilyen irányú vizsgálatokat végzik — voltaképpen a magyar—szlovák kétnyelvűséggel foglalkozó, a továbbiakban ismertetendő egyik kötet szerzői — beleszülettek ebbe a helyzetbe. Valamennyien az 1945 utáni nemzedék tagjai. Az átlagéletkoruk a kötet megjelenésének az idején 37,6 év, a „legidősebb” életkora 10 évvel több, a legfiatalabbé ugyanannyival kevesebb ennél, tehát fiatal gárdáról van szó. Itt érdemes megemlíteni azt is, hogy közülük többen általános-, illetőleg középiskolai tanárok. — A kutatócsoport érdeklődésének, témaválasztásának tudománytörténeti háttere is van. A magyar, jelesül a szlovákiai magyar nyelvészek több mint húsz éve elhunyt kiváló képviselője, Arany A. László már 1939-ben egy szlovák nyelvű előadásban értekezett a kétnyelvűséggel összefüggő pszichológiai, pszicholingvisztikai kérdésekről. Hogy mennyire nem véletlenekről, hanem tudatos vállalásról van szó, azt az a tény is mutatja, hogy a magyar—szlovák kétnyelvűséggel foglalkozó kötet első cikkeként ennek a tanulmánynak a magyar fordítását vették fel a szerkesztők.
1. 1996-ban a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete és a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar tanszéke a honfoglalás millecentenáriumának tiszteletére rendezett megemlékezések sorába illeszkedően tudományos konferenciát szervezett „Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében a honfoglalástól napjainkig, különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre” címmel. Ennek a konferenciának az anyagát tartalmazza kis módosítással a Lanstyák István és Szabómihály Gizella által szerkesztett, 1998-ban megjelent hasonló című kötet (a címből a tartalomhoz való igazodás kedvéért a „honfoglalástól napjainkig” elmaradt), amelyben a felvidéki kutatókon (Bergendiné Urbán Mónika, Hurka Katalin, Lanstyák István, Misad Katalin, Simon Szabolcs, Szabómihály Gizella, Vančóné Kremmer Ildikó) kívül magyarországiak (Borbély Anna, Gereben Ferenc, Gyivicsán Anna, Kontra Miklós, Kovalcsik Katalin, Sándor Klára), Kárpátaljáról Csernicskó István, valamint (a Magyarországon is kutató holland—amerikai) Juliet Langman tanulmánya olvasható. A konferencia címében eredetileg szereplő történeti téma csak Sándor Klára tanulmányában jelentkezik, a többiek a jelen kori, elsősorban szlovák—magyar kétnyelvűséggel foglalkoznak.
A kétnyelvűséggel kapcsolatos nyelvhasználati, nyelvválasztási szokásokat döntően befolyásolja a beszélők identitástudata. Gereben Ferenc (Anyanyelv és identitástudat kapcsolata a magyarpárú kétnyelvűség helyzetében, 113—27) a Kárpát-medence egészére, valamint az ausztriai emigráns magyarságra kiterjedő vizsgálatában az identitástudat alakításában részt vevő összetevőket elemzi, eredményeit táblázatokkal teszi szemléletessé. Megállapítása szerint az anyanyelvhasználatot nemcsak befolyásolja az identitástudat, hanem az anyanyelv maga is része az identitásstruktúrának, mégpedig annak „nem az érzelmeket preferáló, hanem a csoporttudatot erősítő racionális-instrumentális-konstruktív mezejében” jelöli ki az anyanyelv helyét. Kontra Miklós előadása (Nyelvi jogi érvek Közép-Európában és az USA-ban, 128—36) az Egyesült Államok és Szlovákia nyelvtörvényeit hasonlítja össze. Figyelemre méltó észrevétele, hogy a nyelvtörvények meghozói és ellenzői egyaránt a nyelvi diszkrimináció ellen szólnak, s ezenközben az előbbiek figyelmen kívül hagyják mind a nyelvészek érveit, mind az érintett kisebbségek igényeit. A nyelvtörvények által kizárólagos használatúvá tett hivatalos nyelv — miként a szerző szakirodalmi véleményekre és kisebbségi megnyilatkozásokra hivatkozva megállapítja — sérti és elidegeníti a kisebbségeket és egyúttal kulturális kificamodást és társadalmi gyökértelenséget okoz. Juliet [498] Langman (Identitás és nyelv: Fiatal magyarok a Felvidéken, 102—12) egy dél-szlovákiai település fiataljainak az identitástudatát kutatja antropológiai módszerekkel.
A szlovákiai magyar—szlovák kétnyelvűség különböző aspektusaival több tanulmány foglalkozik. Lanstyák István, Simon Szabolcs és Szabómihály Gizella az Értelmező kéziszótár új, a határainkon túli magyarok nyelvállapotát is tükröztetni kívánó kiadásával kapcsolatban folytatott felmérésük egyik első részeredményéről számol be. A kutatás során újságcikkrészleteket javítottak ki az adatközlőik azzal a céllal, hogy kifogástalan magyarságú, az Új Szó minden szlovákiai magyar olvasója számára érthető szöveg jöjjön létre. A megkérdezettek túlnyomó többsége az értelmiség soraiból került ki, így az általuk választott nyelvi formák és a mögöttük húzódó választási elvek a szerzők jogos elvárása szerint a magyar standardnak a Szlovákiában járatos változatát tükrözik (A magyar standard szlovákiai változatának szókincséről, 67—77). A magyar anyanyelvű, de szlovák tanítási nyelvű iskolába járó tanulóknak az angolórákon való, a kétnyelvűségből fakadó kommunikációs stratégiáiról ír Vančóné Kremmer Ildikó (A bujkáló anyanyelv. Tanítási óra alatti kódváltás szlovák tannyelvű iskolában, 87—93). A nagyobb gimnazistáknak a kétnyelvűséghez és a nyelvváltáshoz való viszonyát elemzi a viselkedésük szocio- és pszicholingvisztikai hátterének feltárása után Bergendiné Urbán Mónika (Szlovákiai magyar diákok véleménye a kétnyelvűségről, 78—86). Misad Katalin és Hurka Katalin (A magyar—szlovák nyelvi érintkezés a pozsonyi magyar tanszék hungarisztika szakosainak körében, 94—101) az induláskor legfeljebb gyenge magyar nyelvtudású és csekély kulturális ismerettel rendelkező, de olykor magyarul egyáltalán nem tudó egyetemi hallgatók oktatásának módszertani kérdéseiről értekezik.
Csernicskó István (Az ukrán nyelv oktatása Kárpátalja magyar iskoláiban, 44—59) azt a helyzetet ismerteti, ami a Szovjetunió felbomlásával következett be, amikor az addigi kötelező orosz nyelvoktatást a Kárpátalján az ukrán váltotta fel.
A magyarországi és a szlovákiai cigány csoportok nyelvi, gazdasági és társadalmi helyzetét hasonlítja össze Kovalcsik Katalin (A cigány nyelv társadalmi helyzete, 60—6).
Borbély Anna a magyarországi románok nyelvhasználatát vizsgálja a beszélők életkora és iskolázottsága függvényében (Változások a magyarországi románok nyelvhasználatában, 34—43). A magyarországi szlovákok nyelvhasználatának vizsgálata kapcsán állapítja meg Gyivicsán Anna, hogy a kétnyelvűséget a kultúrába beágyazottan kell vizsgálni: a kétnyelvű kultúra hordozói és megteremtői a kisebbségek. Szerinte a kétnyelvű kulturális rendszereket a nyelvi hierarchia és a közösség értékorientációja alapján lehet minősíteni (A kétnyelvű kultúra néhány kérdéséről, 26—33).
A kötetben olvasható egyetlen olyan tanulmányt, amely nem a jelen kori magyarpárú kétnyelvűséggel foglalkozik, Sándor Klára írta (A magyar—török kétnyelvűség és ami körülötte van, 7—26). A szerzőnek azzal a megállapításával, hogy a nyelvtörténeti kutatásokban a kétnyelvűséget fokozottabban kellene figyelembe venni, feltétlenül egyet kell érteni. Tudománytörténeti áttekintése során felvázolja a magyar nyelvtörténet és a magyarral kapcsolatba került más népek nyelvével foglalkozó kutatók vélekedését a magyar nyelvet érintő kétnyelvűségről. Néhány megállapítása azonban vitára késztet. Ilyen az, hogy „a magyarságba olvadt kabarok — és más népek — nyelvi »örökségét« sem elsősorban a szókészletben [kiemelés tőlem, Z. E.], hanem ... a nyelvtanban kell keresnünk” (15). Kétségtelen: egy igen intenzív nyelvi kapcsolat nemcsak a szókincsben, hanem a nyelvtanban, sőt a fonémarendszerben is nyomot hagyhat. Az említett nyelvi részrendszerek strukturáltsága alapján azonban ebben a sorrendben. Nem szól a kiterjedt kétnyelvűség mellett az, hogy az ősmagyar nyelvbe a török jövevényigék honosító képző nélkül kerültek (13—4). Az erre vonatkozó magyarázatot a szerző megtalálhatta volna A magyar nyelv történeti nyelvtana I. (1991) és II/1. (1992) kötetében (az 56—57., illetőleg az 50. lapon), ám több fontos magyar nyelvtörténeti kiadvány mellett ez a munka sem szerepel az egyébként igen sok tételt tartalmazó irodalomjegyzékben. — A Somogy ~ Somos nevet hibridkölcsönzésnek (21) tekinteni [499] kevés okunk lehet: a török eredetű som szó meghonosodását a nyelvünkben éppen az jelzi, hogy magyar toldalékot kap. (Vajon a galamb ugyancsak korai galambos származékát, és ugyanígy bármely jövevényszó magyar továbbképzését is hibridkölcsönzésnek véli?) Aligha véletlen, hogy a fordított sorrendű (magyar szótő + idegen eredetű képző) szóképzés és képzett szó jóval ritkább. Ebben az esetben inkább beszélhetünk hibrid alakról, sőt a képző idegen volta az egész szó stílusértékére rányomja a bélyegét. Gondoljunk csak a dorgatórium, pirongatórium szavakra!
A „Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében” című kötetet név- és tárgymutató zárja.
2. A bevezetőben már említett másik, ugyancsak 1998-ban megjelent tanulmánykötet, amely a „Tanulmányok a magyar—szlovák kétnyelvűségről” címet viseli, kizárólag felvidéki szerzők tanulmányait tartalmazza. Igen helyeselhető, hogy a kötet élére Arany A. László tanulmányát (A kétnyelvűség jelenségeinek pszichológiai alapjai, 7—23) vették fel — az íráshoz a fordító, Zeman László saját megjegyzéseit külön jegyzetben fűzte hozzá —, hiszen a tudományos élet számára úgyszólván ismeretlen munkáról van szó, amint ez Szabómihály Gizella értékelő cikkéből (Arany A. László kétnyelvűség-felfogása a mai nyelvtudomány tükrében, 32—42) kiderül. A kötet a továbbiakban a nyelvhasználatot mutatja be a különböző színtereken.
Misad Katalin a hivatalos dokumentumok nyelvével kapcsolatos gondokra hívja fel a figyelmet (A magyar nyelv használata a hivatalos érintkezésben, 43—68). Az általa vizsgált párhuzamos nyelvi szövegek szlovákból való fordítás eredményei. Megítélése szerint ez, valamint a fordításban való gyakorlatlanság (ebben szerepet játszanak a szlovák tannyelvű iskolák is, ahova nagy számban járnak magyar anyanyelvű diákok) és a hivatalos stílust közvetetten befolyásoló nyelvtörvény vezetett oda, hogy a hivatalos iratokban sok szlovacizmus található.
Simon Szabolcs az újságcikkek címeinek formai és szerepbeli változásait vizsgálta az Új Szó, a Pravda és a Népszabadság 1989 utáni számaiban (Újságcikkek mérlegen, 69—102). Megállapítása szerint a politikai változások az újságcikkek címeiben nem vezettek lényeges változásokhoz, a címek ugyan rövidebbek lettek — ez azonban mindkét nyelvre érvényes.
Sándor Anna Kolon községben folytatott kérdőíves kutatásainak egy részét ismerteti a magyar nyelvnek különböző szituációkban való használatáról, és a magyar, valamint a szlovák nyelvvel kapcsolatos attitűdökről (A kétnyelvűség és a nyelvcsere vizsgálata egy szlovákiai magyar beszélőközösségben, 103—15). Sándor Anna kutatásai a 14—18 éves magyar, illetőleg szlovák tannyelvű gimnáziumba járó diákokra irányultak, Vančóné Kremmer Ildikó saját, vegyes házasságból született két kisgyermekének a nyelvhasználatára vonatkozó megfigyeléseit publikálta (Észrevételek a gyermekkori kódválasztás és kódváltás változásairól, 116—34). A magyar nyelvhelyességgel összefüggő kérdések egyikét vizsgálta Hurka Katalin (Az egyes és a többes szám használata a szlovákiai magyar alapiskolások körében, 135—49). Kutatásait Dunaszerdahelyen magyar anyanyelvű tanulók körében végezte. A felmérés során tekintettel volt a szülők képzettségére és foglalkozására is. Megállapítása szerint a normától eltérő formák használata és a szülők alacsony képzettsége közötti összefüggés szignifikáns.
A kötet utolsó tanulmánya Lanstyák István összefoglalója (A magyar nyelv szlovákiai változatainak kutatásáról, 150—90), amely kiterjed a nyelvi rendszerek, a nyelvhasználat, a nyelvi környezettan (azaz a magyar nyelvhasználatot meghatározó társadalmi, politikai, gazdasági, művelődési és egyéb körülmények) és az alkalmazott nyelvészet helyzetének elemzésére. Utal a magyarországi és a dél-szlovákiai szlovák—magyar kétnyelvűség kutatására, és arra, hogy az utóbbival kapcsolatosan nacionalista felhangok is jelentkeznek. A cikkhez csatlakozó irodalomjegyzéke elsősorban az 1989 utáni időszak szlovákiai magyar nyelvészeti kutatásainak a részletes bibliográfiáját nyújtja.
A kötetet Mutatók címen Tárgy-, Személynév-, Helynév- és Nyelvi adatok mutatója, valamint a kötet szerzőinek a rövid életrajza zárja. [500]
A tanulmánygyűjtemény színvonalas cikkei külön-külön is minden elismerést megérdemelnek. Emellett az egyes dolgozatok tartalmi tekintetben kiegészítik egymást, a magyarpárú kétnyelvűséggel foglalkozó előadásokat tartalmazó kötettel együtt pedig a feltáruló összefüggések még tovább mélyülnek. Olyan „sorozatokra” lehet itt utalni, mint a kétnyelvűség megnyilvánulásai egymás után következő korosztályok nyelvhasználatában (Vančóné Kremmer Ildikó: Tanulmányok 116—34, és Nyelvi érintkezések 87—93, továbbá Sándor Anna: Tanulmányok 103—15, Bergendiné Urbán Mónika: Nyelvi érintkezések 78—86, Misad Katalin—Hurka Katalin: Nyelvi érintkezések 94—101), vagy a magyar standard szlovákiai helyzetéről szóló dolgozatok (Lanstyák István, Simon Szabolcs, Szabómihály Gizella: Nyelvi érintkezések 67—77, Misad Katalin: Tanulmányok 43—68). Mindezekhez háttérként, magyarázatul szolgálnak az identitástudatról (Juliet Langman: Nyelvi érintkezések 102—12, Gereben Ferenc: Nyelvi érintkezések 113—27) és a nyelvtörvényről (Kontra Miklós: Nyelvi érintkezések 128—36) írott cikkek.
Szakmai szempontú kifogást csak a Tanulmányok... c. kötet egyetlen terminusával szemben lehet támasztani. Több cikkben is szerepel a közveleg, közvelegesség az angol interlanguage megfelelőjeként. A közveleg szóval kapcsolatban az első megjegyeznivaló, hogy képzésmódja szabálytalan: nincsen *közvel ige, létrejöttét bizonyára az egyveleg szónak köszönheti, első hallásra is leginkább az ’egyveleg, keverék’ jelentést kapcsolhatni hozzá. A keverék nyelv azonban nem erre a nyelvi változatra vonatkozik, hanem az olyan mértékű kódváltogatás jelölésére, amikor már nem dönthető el, hogy a beszélő melyik nyelvet használja. A közveleg(esség)-nek a köz szóból való képzését az angol (latin) inter-rel való megfeleltetés igénye magyarázza. A 162. lapon olvasható a kifejezés jelentése, használati köre: „A konkrét nyelvi megnyilvánulások közvelegességének kérdései ... két vagy több nyelv elemeit ötvöző, e nyelvek szabályait alkalmazó nyelvi megnyilvánulásokat köztes nyelveknek [ezt a terminust használja Kiss Jenő, Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995. 210. Z. E.] vagy kétnyelvű közvelegeknek nevezzük (ang. interlanguage); az egy nyelven belüli változatok elemeit és szabályait alkalmazókat pedig (egynyelvű) közvelegeknek (ang. interlect)”. A közveleg, közvelegesség tehát eleve kétértelmű, az angol interlanguage és az interlect fordítására egyaránt használják. A felszíni hasonlóság ellenére a működésüket tekintve e két nyelvváltozat között lényeges különbség van. Az interlect, azaz a köztes nyelvváltozat árnyalatait elsősorban szituatív és műveltségi momentumok szabályozzák, az interlanguage, vagyis a köztes nyelv realizációját tekintve a közösségre jellemző általános sajátosságok mellett számtalan — lényeges vonásokban is különböző — egyéni, családi eltérést is megenged (vö. Bartha Csilla, A kétnyelvűség alapkérdései. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1999. 116—7). Bár a közvelegesség terminus újabban a magyarországi szakirodalomban is megjelent (vö. Peter Trudgill, Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Ford.: Sándor Klára. JGYTF Kiadó, Szeged, 1997. 13, 44), használata nem terjedt el. A terminussal szemben támasztható morfológiai és szemantikai kifogások miatt, és mert ez utóbbiak kiküszöbölhetők az angol terminusnak pontosan megfeleltethető magyar változat használatával, üdvös lenne, ha határainkon innen és túl inkább a köztes nyelv és a köztes nyelvváltozat válnék általánossá.
A két kötetben található tanulmányok mindegyike számot tarthat a nemzetközi tudományosság érdeklődésére. Éppen ezért igen hasznos, hogy a magyar nyelvű cikkek után szlovák és mellette legtöbbnyire angol, egyes esetekben német, Arany A. László tanulmányát követően pedig francia tartalmi kivonatok találhatók. Ugyancsak a magyarul nem tudó olvasók tájékoztatását szolgálja, hogy a tartalomjegyzéket mindkét kötetben szlovákul és angolul is közlik.
Zelliger Erzsébet