Oldalak: 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77

 

Születőben a magyar nyelvtudomány történetének a szintézise?

Gondolatok egy tanulmánykötet kapcsán *

    1. A második világháborút követő évtizedekben a nyelvtudomány historiográfiájának valóságos reneszánszát éli. Vajon miben rejlik ez a nyelvtudomány története iránti nagyfokú érdeklődés? A gyakorlati vizsgálódások azt mutatják, hogy az említett évtizedekben a további fejlődés útját meghatározó szemléletváltozások szinte elkerülhetetlenné tették az úgynevezett szövetségeskeresést (Szépe György) a nyelvtudomány múltjában, s egyben azt a célt szolgálták, hogy az új szempontok létjogosultságát az elméleti és gyakorlati kutatásokban igazolják. E mögött a megállapítás mögött az a helyesnek bizonyult és a valóságban lépten-nyomon igazolódott elgondolás húzódik meg, hogy „a születő új a régiben csíraként élő gondolat szárba szökkenése, vagy pedig az, hogy az új szemléletmód jegyében folyó vizsgálódások olyan jelenségekre bukkantak, amelyek igénylik az elmélyültebb kutatásokat, s amelyeknek gyökerei a távolabbi vagy közelebbi múltba nyúlnak vissza” (Máté Jakab, A 19. századi nyelvtudomány rövid története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1997. 22).

Az egyetemes nyelvtudomány történetéből ezeknek a megállapításoknak az igazolására a számtalan lehetséges példa közül csupán két rendkívül jelentős munkára szeretnék hivatkozni. Az egyik a neves német nyelvtudomány-történész, E. F. K. Koerner Saussure-monográfiája (Ferdinand de Saussure. Nyelvészeti gondolatainak eredete és fejlődése a nyelv nyugati stúdiumaiban. Adalék a nyelvészet történetéhez és elméletéhez. In: Antal László szerk., Nyelvelméleti szöveggyűjtemény — A genfi iskola. 2. rész. Bp., 1982.), a másik pedig Noam Chomsky „Cartesian Linguistics” című munkája (New York — London, 1966.). Koerner Saussure koncepciójának kialakulását, forrásait vizsgálva valósággal „megmozgatja” az egész XIX. századi nyelvtudományt, Saussure felfogása kialakulásának nyomán a XIX. századi nyelvtudomány vázlatos történetét tárja az olvasó elé. Chomsky elméletének, felfogásának igazolására a XVII. században „keresi szövetségeseit”, ám ez a XVII. századi „kirándulása” meglehetősen felkorbácsolta a kedélyeket, és az elméletére mért kemény bírálatok elindítanak egy intenzívebb nyelvtudomány-történeti vizsgálódást (a korántsem teljes nemzetközi szakirodalmat lásd Máté i. m. 22—3).

„Bármely szakterület eredményeit, fejlődését is mérje fel a tudománytörténész, munkájának eredményessége attól függ, mennyire jártas a természet- és társadalomtudományoknak legalább azokon a területein, amelyek szorosabban kapcsolódnak a szűkebb tudományág történetéhez, mert a tudománytörténet mint sajátos kutatási terület szervesen [64] kapcsolódik nemcsak a természet- és társadalomtudományokhoz általában, hanem az olyan különleges tudományágakhoz is, mint a tudományelmélet és tudományfilozófia, a történelemtudomány, a művelődéstörténet, szociológia stb.” (Máté i. m. 9). Egyszóval: a tudománytörténet, ha nem a tévedések és anekdoták, a romantikus fellegjárások sorozatának tekintjük, akkor művelése éppoly felelősségteljes és igényes feladat, mint akármely más rendszeresen és módszeresen folytatott tudományos tevékenység. Ma már nem vitás, a szakszerűen felfogott és igényesen művelt tudománytörténet csak interdiszciplináris ismeretek birtokában lehetséges.

    2. Az elmúlt évtizedekben hazai tájainkon is megélénkült a nyelvtudomány története iránti érdeklődés, ez vonatkozik mind a magyar, mind az egyetemes nyelvtudomány története iránti érdeklődésre. Csupán az utóbbi négy évben az egyetemes nyelvtudomány történetének magyar nyelven négy átfogó munkája jelent meg: H. Tóth Imre, A nyelvtudomány története a XX. század elejéig. Csomópontok és átvezető szálak. Savaria University Press. Szombathely, 1996.; Máté Jakab, A 19. századi nyelvtudomány rövid története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1997., uő., A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.; Robert Henry Robins, A nyelvészet rövid története. Ford. Siptár Péter. Osiris — Tinta Kiadó, Bp., 1999. Ma már szinte áttekinthetetlen az egyetemes nyelvtudomány-történeti szakirodalom. Elegendő utalnom Thomas A. Sebeok „Current trends in linguistics” című sorozatára vagy Giulio Lepschy „History of linguistics” című négykötetes gyűjteményére, Hans Arens „Sprachwissenschaft”-jára stb. Újabban magyar nyelven is szaporodnak a nyelvtudomány-történeti munkák. Ha nem is par excellence nyelvtudomány-történetként, de annak egy rendkívül jelentős korszakát és témáját áttekintő és értékelő nagy ívű összefoglalásként említhetjük R. de Beaugrande és Wolfgang Dressler „Bevezetés a szövegnyelvészetbe” (Ford. Siptár Péter, Tolcsvai Nagy Gábor utószavával. Corvina, Bp., 2000.) című könyvét, nem is beszélve Fónagy Iván munkáiról, Ferdinand de Saussure ismert művéről („A költői nyelv”, illetve „Bevezetés az általános nyelvészetbe”, mely az olasz Tullio de Mauro kritikai kiadása; Corvina, Bp., 1997.) vagy Kiefer Ferenc „Jelentéselmélet”-éről s az előkészületben lévő, Papp Ferenc szerkesztésében megjelenő műről a moszkvai szemantikai iskoláról, avagy Péter Mihálynak a prágai iskolát a közeljövőben bemutató munkájáról, Gósy Mária már megjelent „Pszicholingvisztiká”-járól, vagy egy kimondottan a magyar tudományosság körébe vágó monográfiáról: Szabó Zoltán, A magyar szépírói stílus történetének fő irányai (mindezek a Corvina gondozásában). De rendkívül gazdag és színes nyelvtudomány-történeti anyag halmozódott fel — főleg a szövegtan és a holdudvarába tartozó kutatási területeken — a Szemiotikai szövegtan eddig megjelent 12 kötetében, elsősorban Petőfi S. Jánosnak a terjedelmes tanulmányaiban, az ún. visszapillantásaiban, összegezéseiben, az ún. utaimban, vagy Békési Imrének, Bencze Lorántnak, Wacha Imrének, Nagy L. Jánosnak, Vass Lászlónak, Benkes Zsuzsának és sok más kiváló kutatónak a magvas, terjedelmes tanulmányaiban. Egyedül Petőfi S. Jánosnak eddigi tudományos tevékenysége, a XX. századi nyelvtudomány legizgalmasabb korszakát magában foglaló és a korszerű szövegtant megteremtő, megújító, új tudományos paradigmát teremtő munkássága szinte tálcán kínálja egy terjedelmes monográfia elkészítését. Vagy utalhatunk Deme László igen szerteágazó munkásságára, annak termékenyítő hatására, vagy Tolcsvai Nagy Gábor tevékenységére, mely gazdag anyagot kínál mind a magyar, mind az egyetemes nyelvtudomány-történeti ismereteink bővítésére főként a stilisztika, a kognitív nyelvészet és a szövegtannal összefüggő kutatási területeken. E sorok írója is a kilencvenes évek elején [65] a mai magyar szövegtan helyzetéről, forrásairól, előzményeiről készített egy terjedelmes összefoglalást, mely a Szemiotikai szövegtan 2. és 3. kötetében látott napvilágot.

Ezt a történeti és elméleti hátteret kiegészítendő, szólnunk kell Károly Sándornak és Kiefer Ferencnek a monográfiáiról (Általános és magyar jelentéstan, illetve Az előfeltevések elmélete), de nem hagyhatjuk említés nélkül Kovács Ferenc akadémiai doktori értekezését sem (Nyelvi struktúrák — nyelvi törvények). Témájánál fogva feltétlenül ide kívánkozik a Szathmári István szerkesztésében megjelent „Tanulmányok a magyar és a finnugor nyelvtudomány történetéből (1850—1920)” című tanulmánykötet is (Tankönyvkiadó, Bp., 1970.), vagy említhetjük Telegdi Zsigmond és Zsilka János általános nyelvészeti és nyelvtudomány-történeti munkásságát. Nyelvtudomány-történeti szempontból is igen gazdag és hasznosítható anyagot tartalmaz Kiss Jenő „Társadalom és nyelvhasználat” című monográfiája (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995.), mely a korszerű szociolingvisztika elméleti és módszertani kérdéseinek mintaszerű kifejtése. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül Dezső László és Szépe György ilyen jellegű tevékenységét sem.

Ám a nyelvtudomány története iránti fokozott érdeklődésünk ellenére is meg kell állapítanunk: mind a mai napig még nem készült a magyar nyelvtudomány történetéről egy átfogó történeti áttekintés, bár nyelvészeink igényességéről és érdeklődéséről tanúskodnak azok a színvonalas munkák és részlettanulmányok, amelyekre az eddigiekben is utaltunk, és amelyek a magyar vagy az egyetemes nyelvtudomány egy-egy korszakát vagy egy-egy korszakba ágyazott jelenség lényegét, történetét tárják fel. Reményt keltőek ezek a munkák és részlettanulmányok, mert arra utalnak, hogy nem csökken a nyelvtudomány története iránti érdeklődés, hogy talán születőben van a magyar nyelvtudomány történetének is igényes, a kor tudományos követelményeinek megfelelő és átfogó monografikus feldolgozása. 1999-ben R. H. Robins nyelvészet-történetének függelékeként Cser András „A magyar nyelvtudomány történetének vázlatá”-val mintha siettetni akarná egy átfogó történeti szintézis megteremtését: mindössze húsz lapon valóban fölvázolja a magyar nyelvtudomány négy-öt évszázados történetének leglényegesebb korszakait.

    3. A magyar nyelvtudomány történetében egyedülálló vállalkozás Balázs Jánosnak a „Hermész nyomában” című nagyigényű munkája, mely — mint a könyv alcíme is mutatja (A magyar nyelvbölcselet alapkérdései) — nyelvi, nyelvészeti eszmélődésünk bölcseleti alapkérdéseit tárja fel a XIX. század végéig, kitekintéssel a XX. századra is (Magvető, Bp., 1987.). Arról lehet vitatkozni, hogy Balázs János kitűnő munkája par excellence nyelvtudománytörténetnek tekinthető-e (ő ezt csupán annak tekintette, amire a könyv alcíme is utal), ám egy ilyen igényes alkotás — véleményem szerint — messzemenően megfelel egy korszerű nyelvtudománytörténet iránt támasztott legmagasabb követelménynek is. Balázs János nyelvtudomány-történeti munkásságát nem kell különösebben bemutatnom, elegendő címszavakban utalni a „Sylvester János és kora” (Tankönyvkiadó, Bp., 1958.), „A magyar deákság” című könyvére (Magvető, Bp., 1980.) és azokra a különböző kötetekben és folyóiratokban megjelent tanulmányaira, amelyek nyelvtudomány-történeti kérdéseket vizsgálnak.

Noha csak egy korszak feltárására vállalkozik, de nyelvtudomány- és művelődéstörténeti szempontból is rendkívül jelentős Benkő Lorándnak „A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában” című monográfiája (Akadémiai Kiadó, Bp., 1960.), valamint „Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében” című munkája (Akadémiai Kiadó, Bp., 1982.), mely egy nagyszabású Kazinczy-monográfiának a vázlatát rejti magában. De utalhatok Benkő Loránd más ilyen jellegű munkáira is vagy tanulmányaira, előadásaira. (L. pl.: „A »budapesti iskola« a magyar [66] nyelvtudomány történetében”, mely a Magyar Nyelvészek V. Nemzetközi Kongresszusán hangzott el. In: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Akadémiai Kiadó, Bp., 1991.; vagy „A magyar nyelvtudomány Sajnovicstól napjainkig”. In: Sajnovics János. Sajnovics János emlékünnepség és tudománytörténeti szimpozion. Székesfehérvár—Tordas, 1970. május 12—14. Szerk.: Gulya János és Szathmári István. Magyar Nyelvtudomány Társaság. Bp., 1974. stb.)

A Benkő monográfiájához hasonló témát dolgoz fel Gáldi László is „A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban” című munkájában (Akadémiai Kiadó, Bp., 1957.). Mind Benkő, mind Gáldi monográfiája nagyívű áttekintést és kitekintést nyújt az olvasónak a felvilágosodás korának és reformkornak nyelvi, nyelvészeti, művelődéstörténeti „mozgásairól”, bő hazai és nemzetközi szakirodalom alkotó felhasználásával. Mindkét monográfia szerfölött gazdag anyagot jelent a magyar nyelvtudomány történetével foglalkozó kutató számára.

Szathmári István jó két évszázadot (XVI—XVII. század, sőt a XVIII. század első évtizede) átfogó korszak nyelvtanait vizsgálja széles körű kitekintéssel „Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk” című monográfiájában (Akadémiai Kiadó, Bp., 1968.), emellett gazdag stilisztikai, stilisztikatörténeti tevékenysége is igen jelentős, l. pl. „A magyar stilisztika útja” című gyűjteményes kötetét (Gondolat, Bp., 1961.), valamint az ELTE stíluskutató csoportjában kifejtett munkásságát.

Az 1945 utáni korszak magyar nyelvtudományáról, irányairól, eredményeiről készít igényes áttekintést Temesi Mihály „A magyar nyelvtudomány. Irányok és eredmények a felszabadulás óta” (Gondolat, Bp., 1980.) című munkájában, mely az első ilyen vállalkozás egy negyedszázados korszak magyar nyelvtudományának történeti áttekintésére.

Magyar nyelvtudomány-történeti jelentőségét tekintve föltétlenül szólnunk kell Szabó Zoltánnak már említett munkáján kívül (A magyar szépírói stílus történetének fő irányai) a stílustörténeteiről, stilisztikai és szövegtani tevékenységéről (Kis magyar stílustörténet. Kriterion, Bukarest, 1970.; ennek második, átdolgozott és bővített kiadása: Tankönyvkiadó, Bp., 1982.; Szövegnyelvészet és stilisztika. Tankönyvkiadó, Bp., 1988.) Ezenkívül a különböző folyóiratokban és kötetekben megjelent magyar és idegen nyelvű tanulmányai rendkívül jól hasznosítható anyagot biztosítanak a nyelvtudomány történetét vizsgáló kutató számára.

Elnagyolt áttekintésünkben nem feledkezhetünk meg az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő „A múlt magyar tudósai” sorozatról sem, mely igen színes anyaggal gazdagítja a magyar nyelvtudomány történetét azokkal az ún. mikromonográfiákkal, amelyek egy-egy neves magyar nyelvtudósunk tevékenységét mutatják be a megfelelő korszak szellemi közegébe ágyazva munkásságukat. Idézhetjük azokat a részlettanulmányokat, kisebb monográfiákat, melyek — mondjuk — Sylvester, Sajnovics, Gyarmathi, Révai, Verseghy tudományos és irodalmi tevékenységét mutatják be, igen gyakran külön e célra szervezett tudományos ülésszakokon. Vagy megemlíthetjük a XIX. század nagyjai közül Budenz, Hunfalvy, Simonyi, Brassai, Szinnyei stb. életútját feltáró tanulmányokat, tudományos ülésszakokon, kongresszusokon, például a Magyar Nyelvészek V. Nemzetközi Kongresszusán elhangzott előadásokat (Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Szerk. Kiss Jenő és Szűts László. Akadémiai Kiadó, Bp., 1991.), nem is beszélve az időben hozzánk közelebb álló nyelvtudósainkról, Gombocz Zoltánról, Melich Jánosról, Laziczius Gyuláról, Németh Gyuláról, Zsirai Miklósról, Kniezsa Istvánról, Bárczi Gézáról, Pais Dezsőről stb., akiknek a neve és tevékenysége sűrűn szóba kerül és szerepel a szakirodalmi utalásokban. Igen hasznos bibliográfiai anyagot tartalmaz a Bolla Kálmán szerkesztésében megjelenő „A hetvenes évek magyar nyelvészei” sorozat is. [67]

Csupán néhány fontosabb kiragadott munkával, alkotással próbáltam illusztrálni azt az egyre inkább növekvő érdeklődést, mely hazai tájainkon a nyelvtudomány-történet iránt megnyilvánul. Ezek a munkák és tanulmányok, melyek csupán a jéghegy csúcsát jelzik, a szakirodalomban járatos olvasó nagyon jól tudja, hogy mennyire hiányos ez a vázlatos áttekintés is. Hiányos seregszemlém célja az volt, hogy legalább felvázoljam annak a szellemi légkörnek a pillanatnyi állapotát, amelyben ma a magyar nyelvtudomány történetének a kutatója mozoghat. Ebbe a képbe, amely terjedelmi kötöttségek nélkül sokkal színesebb is lehetett volna, illeszthető be Éder Zoltánnak a „Túl a Duna-tájon. Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből” című tanulmánykötete is (Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 1999.).

    4. Úgy vélem, ennek a tanulmánykötetnek a bemutatása, a munka értékének a méltatása messze túlmutat azon, amit a kötet tartalmaz. Az elnagyolt tudományos körkép is, amelyet felvázoltam, lehetőséget ad arra, hogy Éder Zoltán tanulmánykötete kapcsán bizonyos kérdéseket megfogalmazzunk, és figyelmünket arra összpontosítsuk, amit ez a kötet önmagában is sugall, nevezetesen azt, hogy törlesszük nyelvtudományunk súlyos adósságát, és a magyar nyelvtudomány történetének megírását egyik igen fontos és halaszthatatlan tudományos feladataink közé iktassuk. Vajon megvannak-e ma egy ilyen felelősségteljes munka elvégzéséhez a szükséges anyagi és személyi feltételek? (Az anyagi fogalmán természetesen a tudománytörténet elkészítéséhez, megírásához szükséges ismeretanyagot értem.) Akár határozott igennel, akár kétkedően válaszolunk a kérdésre, hozzá kell kezdenünk a feladat megoldásához, ám ennek sikeres végrehajtásához bizonyos elméleti és hermenutikai kérdések tisztázása is szükségeltetik. Elméleti, nyelvfilozófiai, pontosabban szólva: tudományelméleti kérdések megvilágítására jó lehetőséget nyújt Fehér Klára munkája (A tudományfejlődés kérdőjelei. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983.) vagy Vekerdi László tudományelméleti munkái és tanulmányai (l. pl. Tudás és tudomány. Bp., 1994. — mindkét kötet rendkívül gazdag nemzetközi szakirodalmat tartalmaz), de igen-igen tanulságos Békés Vera kitűnő monográfiája (A hiányzó paradigma. Debrecen, 1997.), melyben a tudományfilozófus a magyar nyelvtudomány történetének különböző korszakaiból származó szerfölött gazdag és színes anyag elemzése révén a Thomas Kuhn-féle paradigmaelméletet úgy módosítja, hogy az alkalmazható legyen ne csupán a természettudományokra, hanem a humán tudományok fejlődésére is.

    5. Éder Zoltán tanulmánykötetéhez kapcsolódva föl kell tennünk a következő kérdést: hogyan értelmezhetjük a múlt írott dokumentumait, lett légyen szó bármely tudományterület írásos örökségéről? A válasz egyszerű: ragaszkodnunk kell a hermeneutika szabályaihoz, azaz, hogy helyesen értelmezhessük a szóban forgó dokumentumot, elemeznünk kell annak szerkezetét, meg kell értenünk a részleteket az egészből és az egészet a részletekből kiindulva (az ún. hermeneutikai kör). A továbbiakban nem kívánom részletesebben elemezni a hermeneutika szabályait (részletesebben l.: Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer. Gondolat, Bp., 1984.; Rudolf Bultmann, Történelem és eszkatológia. Atlantisz, Bp., 1994.; Peter Szondi, Bevezetés az irodalmi hermeneutikába. T-Twins Kiadó, Bp., 1996.; stb.), csupán néhány lényeges mozzanatát kívánom kiragadni.

Egészen nyilvánvaló, hogy minden értelmezést egy bizonyos érdeklődés vezérel. A nyelvtudomány historiográfusát az vezérli, hogy feltárja tudományterülete múltbeli örökségét, vagyis ez az érdeklődés, ez a kíváncsiság föltételezi a szóban forgó jelenség bizonyos előismeretét, amolyan előzetes értelmezését (W. Dilthey szerint: Vorverständnis), tehát az értelmezőnek már bizonyos előismeretei vannak a vizsgálandó [68] dokumentumról, azaz a vizsgált dokumentum megértése azon alapul, hogy az értelmező érdeklődése révén ún. életviszonyba (Lebensverhältnis) kerül a dokumentumban foglalt dologgal (l. Bultmann i. m. 125). Természetesen az érdeklődés lehet tudományos-történeti, pszichológiai, lehet esztétikai, vallási vagy valamilyen más jellegű. A kérdés csak az, hogy ha minden megértést és feltevést egy előzetes megértés vezérel, lehetséges-e egyáltalán objektív történeti (történelmi) ismeretre szert tenni? (L. Bultmann i. m. 126—7.)

A perspektivizmus szerint, mely korunk szellemi életének egyik igen jelentős ismeretelméleti módszere, minden ismeret lényegében nézőpont kérdése, azaz a vizsgált jelenséget mindig saját szemszögünkből közelítjük meg, saját feltételezéseinkkel és előzetes nézeteinkkel. (John Searle, Elme, nyelv és társadalom. Vince Kiadó, Bp., 2000. 30, itt idézi Brian Fay „Contemporary Philosophy of Social Science” [Oxford, Blackwell, 1996.] című munkáját.) Nos akkor — Bultmann-nal egyetértve még egyszer kérdezzük, most már a saját szakterületünkön maradva — létezik-e egyáltalán a nyelvtudomány historiográfusának az objektivitása? Erre a kérdésre meglehetősen nehéz egyértelműen igennel vagy nemmel válaszolni. A történész — jelen esetben a nyelvtudomány historiográfusa — igyekszik „sine ira et studio” értelmezni a dolgokat, ám abszolút objektivitás csak nagyon jól körülhatárolható (körülhatárolt) esetekben lehetséges (egy történelmi egyéniség születése vagy halála, a trianoni békediktátum aláírásának napja stb.), ugyanis nem lehet eltekinteni a kutató világszemléleti, politikai, vallási, tudományos meggyőződésétől, hagyományaitól, műveltségétől stb. Tehát szinte elkerülhetetlen jelenségnek kell tekintenünk azt a tényt, hogy a különböző humán tudományokban az objektivitás mezében mindig jelentkezik egy bizonyos fokú szubjektivitás is (l. Máté i. m. 1997. 28), a természettudományokban azonban más a helyzet.

Az objektivitásba beszüremkedő szubjektivitás nem azt jelenti, hogy a szóban forgó kutató rosszul látja és rosszul értelmezi a dolgokat, hanem csak azt, hogy sajátos nézőpontból nézi azokat. Tudnunk kell azt, hogy az emberi közösség nemcsak politikai és társadalmi rendszer, hanem individuumokból álló élő szervezet is, amelyben az egyénnek megvannak a maga vágyai, szenvedélyei, szükségletei, s ezek a mindennapi életében vagy akár — ha valamely tudományos művelésével foglalkozik — tudományos tevékenységében is lecsapódhatnak. Újból Bultmann-nal szólva: „A történelmi ítélőerőt irányíthatja pszichológiai vagy etikai érdeklődés csakúgy, mint esztétikai érdeklődés. E nézetek mindegyike a történelmi folyamat egy-egy aspektusa iránt nyitott, és mindegyik nézőpontból származhat valami objektíve igaz. A kép csak akkor válik hamissá, ha egy nézőpontot abszolúttá tesznek, ha az dogmává válik” (Bultmann i. m. 130).

    6. Az olvasó joggal furcsállhatja, hogy egy ilyen tanulmánygyűjteményhez, mint az Éder Zoltáné, miért van szükség ilyen viszonylag terjedelmes nyelvtudomány-történeti és hermeneutikai háttér felvázolására. Egyszerűen azért, mert — mint már említettem — ez a tanulmánykötet jóval túlmutat azon, mint amiről tulajdonképpen szól. Szathmári István a kötethez írt kitűnő előszavában Éder Zoltánnak ezt a munkáját — a tanulmányok témakörére utalva — teljes joggal „sajátos” jelzővel illeti, de véleményem szerint „sajátos” abban az értelemben is, hogy a magyar nyelvtudomány története megírásának a lehetősége körvonalazódik benne. A huszonegy kimondottan magyar nyelvtudomány-történeti és az a három-négy művelődéstörténeti tanulmány, melyet a kötet magában foglal, egy nagy ívű áttekintése tudományterületünk történetének Sylvester Jánostól Szabó T. Attila tevékenységével bezárólag, olyan nyelvtudósok munkásságának bemutatásával, mint Sajnovics János vagy Jambressich András, Kalmár György vagy Vályi András, Gyarmathi Sámuel vagy Verseghy Ferenc, a feledés homályából kiásott Sándor István, de említhetjük Teleki Lászlót, gróf Teleki Józsefet, Éder József Károlyt vagy Benkő Józsefet, [69] s akkor még nem szóltunk Pápai-Páriz Ferencről, Révai Miklósról, Kazinczy Ferencről s azokról a tudósokról, akikről a tanulmányokban többször is szó esik, a „tegnapiakról” és a majdnem „maiakról”. De nem is az a meglepő Éder Zoltán tanulmánykötetében, hogy otthonosan mozog a megfelelő korszak tudomány- és művelődéstörténetében, és valósággal megeleveníti előttünk annak a korszaknak a szellemi légkörét, amelyet éppen a vizsgált nyelvtudós tevékenysége megkövetel — még egyszer hangsúlyozom: nem az a meglepő és méltánylandó —, hanem annak az óriási hazai és nemzetközi szakirodalomnak az alapos ismerete és megfelelő kezelése, amely lehetővé teszi egy-egy korszaknak a képszerű megelevenítését. Éder Zoltán a magyar nyelvtudomány történetének minden egyes eseményét, mozzanatát nemcsak a magyar, hanem az európai szellemiség szempontjából is mérlegre teszi. Ily módon nála a magyar nyelvtudomány története egyes korszakainak és nyelvtudósai tevékenységének vizsgálata, noha megalapozott magyar talajon mozog, de soha nem feledkezik meg a megfelelő korszak tudományosságának európaiságáról. Csak az a sajnálatos dolog, hogy ennek a tanulmánykötetnek nincs névmutatója.

Éder Zoltán gazdag szakirodalmi ismeretei révén, több évtizeden át kialakított koncepciójába sikeresen be tudja építeni mindazt, ami felfogását erősíti és előbbre viszi. Akármelyik tanulmányát vesszük is szemügyre, meggyőződhetünk arról, hogy mindig a tényeket fogja vallatóra. Ezt úgy is mondhatjuk: Éder Zoltán ebben a tanulmánykötetében is kitűnő filológusnak bizonyult. Mindig szem előtt tudja tartani a rész és az egész összetartozásának alapelvét, és azt is elmondhatjuk, hogy szakirodalmi ismeretei, a nagy és új összefüggések feltárásának képessége segítik hozzá a nagyobb szintézisek létrehozásához; mert az sem vitás, hogy Éder nemcsak ebben a munkájában, hanem a korábbiakban is ennek ugyancsak tanújelét adta.

    7. Korántsem a teljesség igényével jelentősebb munkái közül meg kell említenem a neves erdélyi történész és botanikus, Benkő József (1740—1814) tevékenységét bemutató monográfiáját (Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978.), melyben a szerző a hazai és az erdélyi kézirattárakban összegyűjtött kiadatlan levelek és kéziratok alapján fényt derít Benkő nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság törekvései közötti összefüggésekre. A monográfia nyelvtudomány-történeti jelentőségén kívül azért is értékes, mert benne a szerző feltárja Benkő Józsefnek a magyar szókincs eredet szerinti vizsgálatában elért eredményeit.

Csak az elismerés hangján szólhatunk Éder Zoltánnak a Révai Miklós stilisztikai munkásságát bemutató kötetéről, „A magyar szép toll”-ról, mely igen alapos és fáradságos filológusi munkának, Éder Zoltán tudományos tevékenységének egyik legszebb eredménye. De Éder Zoltánt nem csupán „A magyar szép toll”-hoz írt Utószava dicséri, hanem maga az a tény is, hogy ő volt az első, aki 170 év után — mondhatnánk — kiásta a feledés homályából Révainak ezt a korszakalkotó munkáját, mely az Akadémiai Kiadó gondozásában 1973-ban meg is jelent. A Révai-műhöz írt Utószó ismerteti a Szép toll keletkezésének körülményeit, forrásait; ezek közül külön is kiemeli a klasszikus görög és római auktorok, Marcus Terentius Varro, Marcus Tullius Cicero, Marcus Fabius Quintilianus retorikai és stilisztikai munkáit. De a Szép toll alapjául — mutat rá Éder — Johann Cristoph Adelungnak az „Über den deutschen Styl” című, Berlinben a XVIII—XIX. század fordulóján megjelent műve szolgált. „A magyar szép toll” jelentőségét Éder abban látja, hogy Révai olyan korszakban, midőn a stilisztika még Európa-szerte is gyerekcipőben járt, megteremtette a magyar stilisztikai terminológiát, „a’mí nyelvünknek tulajdonsága szerént”. [70]

    8. Nem véletlen, hogy Éder ilyen otthonosan mozog Révai széles körű tudományos és irodalmi tevékenységében és a róla szóló szakirodalomban. Ha nem tévedek, Révai életével és tevékenységével Éder jó három és fél évtizeddel ezelőtt kezdett foglalkozni (l. Simonyi Zsigmond és a nyelvtudománytörténet — Simonyi Révairól: Nyr. 1969: 330—40), majd 1972-ben „A múlt magyar tudósai” sorozatban megjelentette „Révai Miklós” című kismonográfiáját (Akadémiai Kiadó, Bp., 1972.). Természetesen közben más tanulmányaiban is foglalkozott Révai munkásságával, az 1973-ban megjelent „A magyar szép toll”-at az előző évben megjelent monográfia „folytatásának” is tekinthetjük. A Révai-monográfiában Éder nyomon követi a jeles tudós életútját, részletesen elemzi tudományos életpályáját (az irodalomtörténet, a stilisztika, a nyelvművelés, a tanári pályán kifejtett tevékenységét). Tudósi nagyságát, „nemzetközileg is korszakalkotó jelentőségét” abban látja, hogy — mint a magyar felvilágosodás legnagyobb hatású tudósa — megteremtette a magyar történeti nyelvtudományt.

Az eddigiekben egészen elnagyoltan ismertettem Éder Zoltánnak néhány nagyobb lélegzetű munkáját, egy-két monográfiáját. Természetesen a róla eddig felvázolt pályakép meglehetősen foghíjas, nem is törekedtem teljességre, csupán föl akartam villantani azokat a főbb mozzanatokat, amelyekből majd megfelelő következtetéseket kívánok levonni. Nem szólhattam kisebb terjedelmű írásairól, az olaszországi tanársága idején kifejtett tudományos tevékenységéről, a magyar mint idegen nyelv oktatása tárgyában kifejtett munkásságáról, azokról az írásairól, amelyek a különböző hazai szakfolyóiratokban, tanulmánygyűjteményekben, könyvek bevezetőjeként jelentek meg, vagy kongresszusokon, tudományos ülésszakokon hangzottak el. Viszont föltétlenül meg kell említenem azt a sorozatot, amely „A magyar nyelvtudomány történetére vonatkozó munkálatok az utóbbi negyedszázadban (1945—1970)” címen a MNy. 68. évfolyamában (1972: 107—120, 245—255, 355—368) jelent meg. Ez is arról tanúskodik, hogy Éder Zoltán már régóta behatóan foglalkozik a magyar nyelvtudomány történetével, az első pillanattól kezdve fontos feladatának tekintette és tekinti a magyar nyelvtudomány múltbeli örökségének a feltárását. Éppen ezért egyáltalán nem véletlen, hogy ma Éder Zoltán mint a magyar nyelvtudomány történetének elismert művelője és szaktekintélye a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán a magyar nyelvtudomány történetét adja elő, hiszen eddigi tudománytörténeti tevékenysége is predesztinálja erre a fontos feladatra.

    9. Az eddigiekben Éder Zoltán magyar nyelvtudomány-történeti tevékenységéről próbáltam egy korántsem teljes pályaképet felvázolni. Ehhez a foghíjas pályaképhez természetesen hozzátartozik az írásom címében szereplő tanulmánykötet is. Ha sorra veszem a kötet fejezetcímeit: „A magyar nyelv felfedezése”, „Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában”, „Hazai és külföldi utazások”, „A nyelvújítás győzelme” és végül „Nyelvtudományi munkálatok Erdélyben”, szinte elénk tárul a magyar nyelvtudomány jó négy évszázados története. A tanulmánygyűjtemény fejezetcímei a nyelvtudomány-történetünknek csak az ún. nagy korszakait jelölik, de ha figyelembe vesszük a nagy fejezetek címeit — huszonöt tétel — és az alcímek gazdag és színes anyagát, akkor valóban megelevenedik előttünk a magyar nyelvtudomány története a kezdetektől a közelmúltig bezárólag. (Ezt akkor is állíthatjuk, ha cím szerint közvetlenül sem a XIX., sem a XX. századi magyar nyelvtudomány-történetének egyetlen eseménye sem kerül szóba.)

A „Túl a Duna-tájon. Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből” című Éder-kötet elméleti, művelődés- és nyelvtudomány-történeti jelentőségét méltatva idézzük Szathmári Istvánnak a kötethez írt Előszavából a következő értékelő megállapítását: „A közreadott huszonöt tanulmány túlmutat a Duna-tájon, a történelmi Magyarország határain. Sylvester Jánostól Szabó T. Attiláig olyan nyelvtudósoknak [71] a műveit — mindenekelőtt nyelvtanait, nyelvünk elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó munkáit — tárgyalja, akik a hazai művelődést, a magyarság szellemi, erkölcsi, társadalmi és közvetve anyagi fejlődését szolgálták, de akik azonban mindig kapcsolódtak Európához, merítettek az európai eredményekből, mi több, nem egyszer gyarapították is azokat” (6).

    10. Éder Zoltán a kötete egyes tanulmányaiban nem a teljes pályaképek felvázolására törekszik, legtöbbször a vizsgált nyelvtudós életének vagy tevékenységének egy-egy mozzanatát helyezi reflektorfénybe. Így jár el Sylvester esetében is: nem mutatja be „tételszerűen” például az egész tudományos és művelődéstörténeti tevékenységét, csak az örökség utóéletéről szól, de ezt úgy teszi, hogy elénk táruljon az egész sylvesteri életmű a maga igen szerteágazó kapcsolatrendszerével. Sajnovics Demonstratioját sem ismerteti, a fogadtatásáról értekezik, de megállapításaiban benne rejlik Sajnovics nyelvészeti tevékenységének a lényege, melyet így összegez: „Mind a finnugor, mind a magyar nyelvtudomány történetében elsősorban azért korszakalkotó mű [ti. Sajnovics Demonstratioja — M. J.], mert a magyar és a lapp nyelv rokonságának bizonyításával kijelölte nyelvünk eredet szerint való hovatartozását” (65).

Igen alapos kutatómunka eredménye Gyarmathi „Okoskodva Tanító Magyar Nyelvmester”-e egyik fő forrásának kiderítése. Itt Éder valóságos értékelő seregszemlét tart az egész XVII—XVIII. századi német és francia nyelvű grammatikai és nyelvészeti szakirodalom fölött. Gyarmathi „Okoskodva Tanító Magyar Nyelvmester”-e fő forrásának Langius, azaz Joachim Lange (1670—1744) hallei teológiai professzor „Verbesserte Grammaire Raisonnée, oder Erleichterte Französische Sprachlehre, nach der Methode und Ordnung der Langischen Grammatic eingerichtet. Zwote und mit einem Register vermehrte Auflage” (Halle, 1758.) című munkáját tartja. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy Édernek ez a tanulmánya is mintaszerű filológusi munka igen nagyfokú rendszerességgel és módszerességgel párosulva, amiben benne van az összefüggések látása és láttatása.

Ha újból végigpillantunk a tanulmánykötet tartalomjegyzékén, nem lehet kétségünk afelől, hogy Éder Zoltánnak a szívéhez legközelebb a felvilágosodás korának nyelvészeti termése áll (Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában), nem csupán Sajnovics, Gyarmathi, Kalmár György és Vályi András, a pesti egyetemre kinevezett első magyar tanár tevékenységének a szakszerű bemutatása a szívügye, hanem leginkább Révai és Verseghy tudományos tevékenységének árnyalt elemzését tekinti igen fontos feladatának. Ezeknek a fejtegetéseknek az olvasásakor szinte azt érezzük, mintha Éder érzelmileg is kötődne a felvilágosodás e két kimagasló tudós egyéniségéhez.

    11. Tudománytörténetünk Révai Miklóst a magyar történeti nyelvészet megteremtőjének tekinti. Édernek a kötetben szereplő egyik tanulmánya a már idézett „Révai Miklós” című monográfiájának egy részlete. A másik Révairól szóló tanulmány, melyről már szintén szóltam, „A magyar szép toll”-hoz írt Utószó két részletét közli. — Verseghyvel Éder hét alaposan dokumentált tanulmányban foglalkozik. Verseghy első nyelvészeti munkája a Prolodium, mely igen-igen alapos „európai hátterű nyelvtudományi tájékozottságról tanúskodik”. A Martinovics-féle mozgalomban való részvétele miatt a tudós börtönbe került, és a brünni fogságában születtek az ún. nyelvtani jegyzetei. Éder külön tanulmányban foglalkozik Verseghynek a különböző nyelvtanaival, a „Neuverfasste Ungarische Sprachlehre”-vel, az „Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae”-val és alapmunkájával, a „Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány”-nyal. [72]

Verseghyt éppen olyan joggal tekinthetjük a magyar leíró nyelvészet megalapítójának, mint Révait a történeti nyelvészetének. Éder Zoltán annak bizonyítására, hogy Verseghy a modern leíró nyelvészeti törekvések előfutára, összehasonlítja Antal László esetrendszerét (A magyar esetrendszer. Akadémiai Kiadó, Bp., 1961.) a Verseghyével, és kimutatja azt, hogy az Antal által elkülönített tizenhét eset közül tizenöt azonos — három kivételével még elnevezésben is — Verseghy tizenöt esetével.

Az imént említett „Neuverfasste Ungarische Sprachlehre” voltaképpen összevető nyelvtan, amit Verseghy nagy körültekintéssel dolgozott ki, ezt mutatja be ugyanilyen alapossággal Éder Zoltán is „Verseghy magyar—német összevető nyelvtana” című tanulmányában. A neves tudós posztumusz műve a „Lexicon Terminorum Technicorum”, azaz Tudományos Mesterszókönyv (Buda, 1826.). Helyesen állapítja meg Éder, hogy ez voltaképpen nyelvművelő kézikönyv, mely különböző szavakat, kifejezéseket értelmez, ezek használatának helyességét, illetve hibás voltukat állapítja meg; de találhatók benne elméleti és gyakorlati összefoglalások is, akárcsak a Nyelvművelő Kézikönyvben, melyhez köze volt Éder Zoltánnak is.

A kötet szerzője külön tanulmányban foglalkozik Verseghy Ferenc nyelvi rendszerével és a kortársi grammatikákkal. Ami a nyelvi rendszert illeti: Éder kiemeli Verseghy és Márton József (ez utóbbi a bécsi egyetem magyartanára) által kialakított névragozási rendszer jelentőségét, és részletesen elemzi, értékeli Márton József „Practische Ungarische Sprachlehre für Deutsche” című munkáját. Márton általában — mutat rá Éder — nem Révai, hanem inkább Verseghy nyomdokain halad a sokat vitatott birtokos szerkezet leírásában (187). A korabeli nyelvtanok (mintegy négy évtizedre kiterjedő korszakról van szó: 1805—1846) sorában Éder bemutatja Benyák Bernát József „Grammatica Hungarica” című munkáját, mely a magyar névragozásban kialakult gyakorlatot állítja előtérbe, melyben erősen érződik Verseghy felfogásának hatása. Szóba kerül a nyelvtanok sorában a luccai herceg magyarnyelv-oktatójának, Deáky Zsigmondnak a „Grammatica ungherese ad uso degl’ italiani” című munkája is; ő a magyar névragozásnak csak három esetét tünteti fel, mondván, hogy fölösleges a genitívuszról külön beszélni, hiszen az megegyezik a datívusszal. (Csak zárójelben: ez a kérdés még ma sem tekinthető eldöntöttnek, főleg Elekfi László hoz fel komoly érveket, melyek valóban azt támasztják alá, hogy a genitívusz egyezik a datívusszal, és ezért nem szükséges külön genitívuszról beszélni.)

    12. Az említett korszak legjelentősebb munkái a Magyar Tudós Társaságtól kibocsátott grammatikák, melyeket Éder igen részletesen és módszeresen elemez, főleg nagy hangsúlyt helyez „A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai” című munka bemutatására (1832.). Éder utal arra, hogy ennek a munkának — Pais Dezső szavaival szólva — minden valószínűség szerint Vörösmarty Mihály volt az „értelmi szerzője”. Éder lépésről lépésre kimutatja nemcsak ebben a kiadványban, hanem a későbbiekben is Verseghy hatását. Főleg a nyelvtani terminus technicusok viselik magukon Verseghy kezenyomát, de Éder úgy véli — és azt hisszük, jogosan — az egész rendszerezés, mármint „A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai” című munka Verseghy koncepcióját követi (190—1). Éder ezeken a grammatikákon kívül még bemutatja Nagy Nepomuki János „Grammatica Linguae Hungaricae”-ját, aminek a szerzője szombathelyi kispap lévén Bitnitz Lajos és Szalay Imre révén kerül kapcsolatba a nyelvészettel és írja meg ezt a latin nyelvű munkáját. Amint Éder utal rá, Nagy János ismerte Révai, Verseghy, Benyák munkáit, de őt ezek a grammatikák nem elégítették ki, mivel nem találta alkalmasnak a klerikusok tanítására, ezért írta meg a maga nyelvtanát, melyben négy esetet különböztet meg: a nominatívuszt, a genitívuszt (raggal), a datívuszt és az ablatívuszt. [73]

A Magyar Tudós Társaság másik igen fontos előkészítő munkája „A magyar nyelv rendszere” című akadémiai nyelvtanhoz (1846.), „A magyar szókötés főbb szabályai” (1843.), melynek Vörösmarty volt a kezdeményezője és egyik közreműködője. A Szókötés kollektív munkának indult, az egyes fejezetek megírására Nagy János, Czuczor Gergely, Fábián Gábor és Vörösmarty Mihály vállalkozott, ám — mutat rá Éder — végül is Nagy János állította össze az egész szókötést, melyhez Czuczor, Fábián és Vörösmarty megjegyzéseket és kiegészítéseket fűzött, és így jött létre a kötet végleges formája. (191—2).

A korszak grammatikáiról szólva (1805—1846) Éder megállapítja, hogy Vörösmarty akadémiai nyelvtani munkássága során végig Révai rendszerét látta járható útnak az első akadémiai nyelvtan elkészítésében. Főleg az igeragozás rendszerét kívánta megőrizni, a névragozási rendszer leírására Révai „kevés esetű deklinációja helyett Verseghynek a magyar névragozás leírására alkalmasabb sok esetű rendszerét vette át” (195), és bizonyos módosításokkal ez a névragozási rendszer került be az első akadémiai nyelvtani rendszerbe.

    13. Verseghy nyelvészeti örökségét, azaz tudományos felfogását és az utókor viszonyát Éder korszakonként mutatja be: 1825—1862 a Magyar Tudós Társaság kora, 1862—1919 a magyar nyelvtudomány történetében az újgrammatikus korszak, 1919—1945 a két világháború közötti időszak, majd századunk ötvenes évei után Antal Lászlónak és Verseghy szülővárosának, Szolnoknak a jóvoltából Verseghy-filológia erőteljesebb vizsgálata. Éder e korszakról is részletes seregszemlében tárja az olvasó elé a Verseghy tudományos tevékenységét elemző hazai kutatók eredményeit (197—203).

Azt szokták mondani, hogy a történelem nem ismétli önmagát, de ezt az állítást mintha megcáfolná a nyelvtudomány története. Ha a magyar felvilágosodás két jeles egyéniségének, Révainak és Verseghynek a párviadalát figyeljük, nyomban rájövünk arra, hogy jó százhúsz-százharminc évvel később, századunk ötvenes és hatvanas éveiben ugyanez ismétlődött meg, mégpedig hasonló vehemenciával. A neves francia nyelvész, André Martinet szavaival élve, a két felfogás képviselői oly messzire távolodtak el egymástól, hogy az egyik fél a másik fél megállapításainak még a legcsekélyebb jelentőséget is képtelen volt tulajdonítani. A két említett jeles tudósunk is olykor-olykor jól odamondogatott egymásnak, mellőzve a minimális tapintat követelményét is. De úgy látszik, azért a mi tudományunkban is megvan a történelemnek a gyógyító hatása, legtöbbször helyére teszi a dolgokat.

Éder rendkívül színesen mutatja be a nyelvújítási harc győzelmét, melyben igen nagy szerepe volt gróf Teleki Lászlónak, s az ő higgadt érvelése végül is az „Ortológus és Neológus nálunk és más más nemzeteknél”-ben kötött kompromisszumhoz vezetett. Kazinczynál a tekintélyes ortológus hírében állott Teleki gróf nagy tiszteletnek örvendett, s a hozzá (ti. Kazinczyhoz) írt válaszlevelében fejti ki felfogását az egész nyelvújítási harcról. Itt is csak úgy sorjáznak Éder tolla alatt a nyelvújítás történetéből jól ismert egyéniségek: Somogyi Gedeon, Beregszászi Nagy Pál, Zsombori József, Helmeczy Mihály, Szemere Pál, Döbrentei Gábor, Kis János, Kölcsey Ferenc; s közben belép a körbe gróf Teleki József is a híres „A magyar nyelvnek tökélletesítése új szavak és új szóllásmódok által” című művel, mely 1818-ban elnyerte a Marczibányi-társaság pályadíját. Teleki Józsefnek, Teleki László fiának a munkáját Éder teljes joggal a korabeli magyar nyelvtudomány legszínvonalasabb alkotásának tekinti, mely egyértelműen elnyerte a széphalmi mester elismerését (245—54). Egyébként gróf Teleki Józsefnek e munkája először 1821-ben jelent meg Pesten, majd 1988-ban a Szépirodalmi Kiadó is közreadta. Ennek szövegét gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket Éder Zoltán írta. Édernek [74] a Teleki-műhöz írt előszava mintaszerűen mutatja be az egész nyelvújítási korszak szellemi légkörét, a magyar nyelv, a magyar stílus felemelkedésének az útját.

    14. Éder Zoltánnak Erdély tudományos élete és kultúrája iránti érdeklődése régi keletű. Ez abban is megnyilvánul, hogy kötetében három Erdélyhez kötődő munkája is szerepel, ami annak a jele, hogy vallja a magyar tudomány és kultúra egységét, de az egységet mindig Európa oldaláról is nézi. Az első tanulmány a Pápai-Páriz-szótár Éder-féle (itt nem a kötetünk szerzőjéről van szó!) bővítésének egyik forrását világítja meg (267—80). Igen részletes filológusi munkával bizonyítja Éder Zoltán, hogy névrokona, Éder József Károly sokat merített Benkő József kéziratos munkájából (A’ Magyar és Török Nyelv mely keveset edgyezzen; A’ Magyar Szókról való kűlömb-kűlömb Jegyzésekkel edgyütt), aki maga is foglalkozott Pápai-Páriz szótáraival. Éder József Károly szász származású, német anyanyelve ellenére jól ismerhette a nyelvújítás alkotásaival gyarapodott közmagyart és az erdélyi köznyelvet is. Szabó T. Attila a Pápai-Páriz-szótár bővítésének elsősorban a román eredetű kölcsönszó-anyagával foglalkozik — állapítja meg Éder Zoltán.

Éder József Károly főleg a különféle nyelvjárásokat, a jövevény- és idegen szavakat vizsgálja (Éder József Károly a nyelvjárásokról, a jövevény- és idegen szókról: 281—90). Munkájának címe: „Erdély Ország Ismertetésének Zengéje” (Kolozsvár—Szeben, 1796.). Éder Zoltán inkább földrajzi, honismereti munkának tekinti, de a névrokona részletesen szól Az „Erdélyi lakósok nyelvei”-ről, akik közül a magyarok és a székelyek magyarul beszélnek, de „a’ Magyarokon és Székelyeken kívül mások még hellyel hellyel a’ Szászok is kivált a Brassaiak, Székely tselédjekkel szüntelen való gyakorlások lévén” (idézi Éder Zoltán, 284), tudniillik ezt a nyelvet használják. Éder Zoltán részletesen, példák sokaságával mutatja be a különböző eredetű szavakat; és itt a kötet szerzője megint mélyre ás, mert azt vizsgálja, hogy Éder József Károly a székely tájszókat saját lejegyzése vagy más előzményekre támaszkodva közli-e. Itt Pápai-Páriz szótárait, Wagner szótárát, Baróti Szabó Dávidét, Torkos József székely tájszójegyzékét, valamint Benkő József „Transsilvania” című művének a székelyek nyelvéről szóló fejezetét vizsgálja meglehetős részletességgel.

    15. Sajátos színt ad Éder Zoltán kötetének a „Hazai és külföldi utazások” című fejezet (205—42), melyben három utazó és útikalauz szerzőjének életéről, tevékenységéről, benyomásairól, tudományos megfigyeléseiről nyerünk tárgyilagos képet. Az első utazó gróf Teleki Domokos (gróf Teleki Sámuel kancellárnak a fia), aki „Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországnak rövid esmertetésével együtt” című munkájában (Bécs, 1796.) részletesen beszámol felvidéki, erdélyi, dél-dunántúli és horvátországi útjáról, bemutatja az egyes települések, vidékek lakosságának nemzetiségi, vallási és nyelvi összetételét, különös gondot fordítva a szóban forgó vidékek gazdasági, természeti, művelődés- és művészettörténeti, esetleg egyes sajátos jelenségek történeti hátterének leírására is. Helyesen jegyzi meg Éder Zoltán azt, hogy gróf Teleki Domokos ezzel az útleírásával a magyar feudális elszigeteltség körét kívánta megtörni, korabeli honfitársainak azt akarta megmutatni, „hogy mi van a vármegye dombjain túl” (216).

Sándor Istvánról, az első magyar útikalauz szerzőjéről (Az első magyar nyelvű útikalauzról és szerzőjéről: 217—36) kevés szó esett tudományos életünkben. Éder Zoltán szinte a feledés homályából ásta ki a sokirányú érdeklődésű Sándor Istvánt. Sándor miután bejárta majdnem egész Európát és hazatért, Révai Miklóssal került kapcsolatba. A műfordításról fokozatosan áttér a nyelvészkedésre, de tudományos működésének legjelentősebb területe a bibliográfia; Szinnyei József az első magyar bibliográfusnak nevezi. [75]

Útikalauza névtelenül jelent meg, főleg levélformába öntött útleírásokról van szó (l. Sándor István: Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei. Győr, 1793. és Bp., 1990.). Éder részletekbe menően ismerteti Sándor István útleírásait, értékeli megállapításait, színes, eseményekben és gondolatokban gazdag életpályát tár az olvasó elé.

Napló formában jelent meg Domenico Sestini (1750—1832) olasz polihisztor munkája a „Viaggio curioso-scientifico-antiquario per Valachia, Transilvania e Ungheria fino a Vienna” (Érdekes, tudományos, régiségbúvár utazás Oláhországon, Erdélyen és Magyarországon keresztül Bécsig. Firenze, 1815.). Éder bámulatosan jól ismeri nemcsak a korabeli nyelvészeti szakirodalmat, hanem otthonosan mozog a honismeret és a művelődéstörténet területén is. Tanulmányának címe: „Egy olasz utazó Vácott 1780-ban Migazzi püspök udvarában”. A szerző plasztikusan érzékelteti ennek az olasz tudósnak, aki egy személyben történész, numizmatikus, archeológus, epigráfus, az akkori Magyarország városaiban szerzett benyomásait. Munkája voltaképpen útmutatóul szolgál azoknak, akik meg akarják ismerni Erdélyt és Magyarországot. Vác azért került Éder tanulmányának a címébe, mert Sestini tiszteletét akarta tenni Migazzi váci püspöknél, és ez jó alkalmul szolgált arra, hogy beszámoljon a Vácott tapasztaltakról és látottakról (237—42).

    16. Éder Zoltán erdélyi „kirándulásainak” utolsó útja ez alkalommal Szabó T. Attila professzorhoz vezetett. A nyolcvankét éves korában elhunyt kiváló tudóst, aki nemzedékek hosszú sorát a tanári és a tudományos kutatói pályára előkészítette, sehol, ahol a magyar nyelvtudomány művelése elsőrendű szempont és követelmény, nem kell bemutatnunk. Éder Zoltánnak a professzort 80. születésnapján köszöntő tisztelgését nem tekinthetjük egyszerű születésnapi üdvözletnek. A szerző mélyen, részletekbe menően elénk tárja a professzor rendkívül gazdag és szerteágazó tevékenységét mindazokon a területeken, amelyek a nyelvtudomány holdudvarába esnek. Értékeli pályáját, amelynek csúcspontja az Erdélyi magyar szótörténeti tár eddig megjelent tíz és Válogatott tanulmányainak hét kötete. Éder nagyon jól ismeri a Szabó T.-szakirodalmat, beleértve a tudományos tevékenységéről szólókat is, erről maga Szabó professzor is tanúskodik, midőn még kéziratban megismerte Éder köszöntőjét, azaz e kötetben a róla szóló tanulmányt. Édernek írt levelében a következőket mondotta: „Ha majd Kolozsvárra vetődsz, ha az utcán találkozol egy felfuvalkodott, önhitt, őszhajú emberféleséggel, tudd meg, hogy az én vagyok, de azt is tudd meg, Ti tettetek azzá az olyan túlzó dicséretekkel, amilyeneket Te is papírra vetettél. Mert azt, hogy neked a velem való találkozás valamit jelentett azt elhiszem, de hogy én volnék a legnagyobb élő magyar nyelvész, ezzel az állítással szemben legalább tíz nevet tudnék felsorolni, akik jóval nagyobbak, mint szerénytelenségem” (309).

Befejezésül még egyszer fölteszem az írásom címében szereplő kérdést: születőben van a magyar nyelvtudomány történetének az összegezése, szintézise? Nos az olvasó nagyon jól tudja, hogy ez szónoki kérdés. Annál is inkább az, mert egy olyan kollégának a munkájáról van szó, aki eddigi tudományos tevékenységének igen tekintélyes részét a magyar nyelvtudomány múltjának a feltárására fordította, és jelenleg is e tudományterület történetének egyetemi előadója. A szerző kiérlelt koncepciója a magyar nyelvtudomány történetének a körvonalait sejteti. Újból Szathmári Istvánnak a kötethez írt Előszavából idézek: „Így együtt, egy-egy nyelvtudós, egy-egy fontos nyelvi esemény, egy-egy műfaj, egy-egy korszak köré csoportosítva mégis lényegesen más képet mutatnak: egységet, összetartozást és folyamatot, a felvilágosodáskori nyelvtudomány esetében pedig éppen a még részletesebb bemutatást. Ugyanakkor — elolvasva vagy újraolvasva a sorjázó dolgozatokat — örömmel fedezzük fel azt a tényt, hogy ezeket a tanulmányokat természetes egységbe fogja szerzőjük reális nyelvszemlélete, sajátos kutatómódszere és mindig hatásos stílusa. Vagyis Éder Zoltán jelen munkája — mégha korábban önállóan [76] napvilágot látott darabokból is állt össze — szerves egységet alkot” (7). Úgy vélem, a kötet tartalmát, a tanulmányok lényegét ennél tömörebben összefoglalni, méltatni aligha lehetne. Szathmári nem mondja ki, de a sorok között, mögött ott bujkál az ő gondolata is, hogy ezek a jól kimunkált dolgozatok voltaképpen egy készülő magyar nyelvtudomány-történetet bemutató műhelytanulmányok. Éder eddigi eredményei és kutatói erényei biztosítékai annak, hogy tolla alatt megszületik a magyar nyelvtudomány történetét bemutató összefoglalás, egy olyan szintézis, amely méltóképpen képviseli nyelvtudományunk eddigi eredményeit.

    17. Írásom első részében korántsem a teljesség igényével idézett tanulmányokkal és munkákkal csupán azt a szellemi légkört próbáltam felidézni, amely kedvezően és biztatóan hat magyar talajon a nyelvtudomány historiográfiájára. S még valami. Az eddigiekhez tegyük hozzá még azt is, hogy Éder nemcsak a hazai, hanem az egyetemes nyelvtudomány történetében is otthonosan mozog, s ez még egy biztosítékot jelent arra, hogy a magyar nyelvtudomány történetét európai (értsd: egyetemes) távlatokban tudja szemlélni és szemléltetni, mint ahogyan tette ezt a jelen tanulmánykötetében is.

Még egyetlen megjegyzés és biztatás a továbbiakra. 1989 legvégére elkészült szerény munkám a XIX. és a XX. század egyetemes nyelvtudomány-történetéről két kötetben. Tudom azt, hogy „difficile est historiam linguisticae scribere”, de megboldogult kolozsvári professzorom, Márton Gyula és két kedves jó barátom, kollégám, Szabó Zoltán és Schveiger Paul biztatására nem kevés tépelődés után hozzáfogtam a XIX. és a XX. századi nyelvtudomány történetének a megírásához. Nem tudom, hányszor, de nagyon sokszor átírtam, újraírtam, de végül is megszületett — ha nem is egészen olyan lett, amilyent szerettem volna (főleg a terjedelmi kötöttségek miatt). Ma ezért a bölcsészhallgatók és a doktorandusok vagy szidnak, vagy örülnek annak, hogy van legalább egy olyan — kissé csonka — munka, amelyet leemelhetnek a polcról, ha szükségük tartja. Éder Zoltánnak azt ajánlom, kövesse az én szerény példámat, mert erre kötelezi a jelen tanulmánykötete is, s akkor a címben szereplő kérdőjelet törölhetjük is.

 

* Éder Zoltán, Túl a Duna-tájon. Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1999. 312 lap.

Máté Jakab

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap