Oldalak: 97 98 99

 

Gósy Mária, Pszicholingvisztika

Egyetemi Könyvtár, Corvina, 1999. 270 l.

Néhány éve még jogos volt a kíváncsisággal vegyes várakozás: vajon mit tartalmaz a címében „pszicholingvisztika” megnevezést feltüntető kézikönyv. Hogy mára már világosak a körvonalak, kialakultak a keretek, a pszicholingvisztika elméleti és alkalmazott jellegű kérdéseit meg tudjuk fogalmazni, ezek részbeni megoldásait, illetve elvégzendő feladatait világosan látjuk, nem kis mértékben éppen Gósy Mária érdeme. Olyan munkát tett le elénk a szerző, amely összegez, és (vagy éppen ezért) új kutatási irányokat is megjelöl.

Gósy Mária 8 fejezetben fejti ki mondanivalóját, az egyes fejezeteket bibliográfia zárja. A könyvet gazdag, a különböző témakörök megtalálását hathatósan segítő tárgymutató egészíti ki (a minden bizonnyal elkövetkező újabb kiadást talán szerzők szerinti mutatóval lehetne majd kiegészíteni).

„A pszicholingvisztika kialakulása” rész (7—16) az alcímben megjelölt témát részletesen kifejti. A pszicholingvisztika első számú nyelve az angol, ezért külön erényként könyvelhető el, hogy Gósy a magyar nyelvű szakirodalomra is kitér: megkönnyítve a további tájékozódást azok számára is, akik nem vagy csak nehézségekkel olvasnak angolul.

„A beszédfolyamatok szervezése: agy, agyműködés” rész (17—37) a pszicholingvisztika tanulmányozása szempontjából nélkülözhetetlen neurológiai, anatómiai alapfogalmakat fejti ki. Szóba kerül a lokalizáció, az agyfélteke-dominancia, az agyféltekék jellemző funkciói. Az agyműködés, de különösen az emlékezet, emlékezési folyamatok leírásában az emberi agy és a számítógép termékenyítő analógiája is helyet kap.

„A beszédprodukció folyamata” (38—60) fejezet a hangzó beszéd létrehozásának legfontosabb szintaktikai, szemantikai mozzanatait mutatja be (a mentális vagy belső lexikon kérdéseit külön fejezet taglalja). Gósy nem téveszt arányokat: jól érzékelteti, hogy a mai kutatások még nem döntöttek egyetlen modell mellett; a modellalkotáshoz szükséges kutatások irányultsága is eltér. A korai modellek elsősorban a transzformációs és a generatív nyelvelméletet [97] vélték olyan kiindulópontnak, amely megalapozhat egy beszédprodukciós modellt. Mások (ezek már inkább a 70-es, 80-as évek) magában a beszédfolyamatban megfigyelhető (gyakran: mérhető) jelenségekre (hezitáció, szünet, beszédhibák) alapozva építettek modellt, míg a legújabb beszédprodukciós modellek — hol nyíltabban, hol kevésbé nyíltan — a neurológiai rendszerek információfeldolgozását (moduláris elv, párhuzamosan megosztott feldolgozási elv) tartották megbízható alapnak. Bármelyik modellről legyen is szó, a különböző nyelvi szinteknek megfelelő tervezési, kivitelezési, mikro- és makroméretű műveletek kérdése nem kerülhető meg: bőven kapunk ezekről is információt.

„A beszédészlelés és a beszédmegértés folyamata” (61—120) a recenzált egyetemi tankönyv egyik leghosszabb fejezete: egyfelől bővebb tárgyalást diktál az észlelési és értési folyamatok különválasztása, másfelől általában is többet tudunk a beszédtevékenységnek erről az oldaláról, de a terjedelmi okokat az is magyarázza, hogy ebben a fejezetben ad legbővebben számot a szerző saját empirikus kutatásairól.

Az észlelésért felelős fiziológiás mechanizmusok ismertetését a kurrens modellek kifejtése követi: leglényegesebb vonásaiban feltárul a motoros, az analízis-szintézis révén a globális, a hierarchikus, a kognitív, a moduláris és a konnekcionista modell. Tárgyalja a szerző a műveleteket (szegmentálás), az elemzési elveket („azonnaliság — késleltetés”), a variáns-invariáns kérdését. Különösen értékesek a beszédészlelés fonetikai szintjének különböző mért adatai. A Gósy-féle tárgyalás gyakran választja azt a módot, hogy az általános („összemberi”) és a magyar adatokat egymás mellett szerepelteti, ennek köszönhetően az olvasó még világosabb képet alkothat a két adatsor egybevetése alapján. Ez a rész egyúttal szépen példázza az alapkutatás (a mért adatok) és az alkalmazás (a többféle lehetőség közül az iskolai tanulást említem) összekapcsolhatóságát, illetve egy ilyen kapcsolatteremtés hasznosságát. A GMP teszt egy évtizede bizonyítja nélkülözhetetlenségét.

„A mentális lexikon” (121—50). A szókincs régóta tárgya a nyelvészetnek, de a belső (mentális) lexikon — különösen kísérletes — vizsgálata csak néhány évtizede kutatási téma. Bár a mentális lexikon nagyságának megállapítása, a szavak közötti kapcsolatok jellegének feltárása már a múlt században elkezdődött, de a folyamatszerű működés (lexikai hozzáférés, megközelítés, azonosítás, lehívás) rendszeres kutatása aránylag újabb keletű. Gósy számot ad mind a megfigyelések, mind a provokált kísérletek idevágó eredményeiről: általánosabb és magyar vonatkozásban egyaránt. Áttekinti és magyar példák segítségével (is) segíti a szófelismerési modellek (moduláris, interaktív, „vegyes”) megértését. Ahol lehetséges, megkülönböztetést tesz az írott és a hangzó nyelvi folyamatok között.

„Az anyanyelv elsajátítása” (151—97). A magyar pszicholingvisztikai szakirodalom Gósy Máriát kitűnő gyermeknyelv-kutatóként is számon tartja, ezért nem meglepő, hogy ez a fejezet az amúgy is magas színvonalú tankönyvnek is az egyik legkiérleltebb része. Az olvasó szerkezetileg jól felépített módon megtalálja itt a nyelvi fejlődés (a nyelvelsajátítás) pilléreit (empirista — racionalista közelítés), a kétféle közelítés kultúrhistóriai megjelenését („vadgyerekek”), a „kritikus periódus” hipotézist és annak következményeit. Végigkalauzol a nyelvi fejlődés különböző szakaszain (preverbális szakasz, gőgicsélés, holofrázisok, telegrafikus beszéd); elsősorban magyar példák bemutatása és elemzése révén részletes képet kapunk az egyes szakaszok legfontosabb nyelvi (fonetikai, fonológiai, szintaktikai, szemantikai) jellemzőiről. A fonetikai, fonológiai sík különösen kitűnik adatgazdagságával. A magyar gyermek nyelvi fejlődését rendszeresen szembesíti az „általános” gyermeknyelvvel, így is segítve az olvasót. Figyelme központjában az iskoláskor előtti életszakasz (a 6 éves kor) áll, nagyban segítve ezzel az iskoláztatás ügyével foglalkozó szakemberek munkáját is, hiszen a teljes körű szocializációt majd csak az iskoláskor fogja lezárni, márpedig az iskoláztatás sikeressége nagy mértékben azon múlik, hogy mennyire ismerjük a megelőző állapotot, az alapot, amire majd építeni lehet.

A hazai és a nemzetközi szakirodalom részletező és átfogó ismeretéről árulkodtak a megelőző fejezetek is, de ezt itt külön is szóvá kell tenni. [98]

„A beszédprodukció és a beszédfeldolgozás zavarai” (198—234) fejezet multidiszciplináris és alkalmazott jellegével tűnik ki. A beszéd létrehozásában és feldolgozásában mutatkozó zavarok diagnosztizálása (ennek nyomán terápiás eljárások és stratégiák kidolgozása) egyaránt feltételez neurolingvisztikai, fiziológiai, lingvisztikai és természetesen pszicholingvisztikai ismereteket (nem említve a logopédiát, a beszédterápiát). Már az előző fejezetekben is megszokott módon: az elméleti alapvetést a bőséges empirikus adatok bemutatása teszi hitelessé. Átfogó ismereteket kapunk az afázia (motoros, szenzoros és a különböző „keresztező”) típusairól, az egyes afáziafajtákra jellemző tünetegyüttesekről (nyelvi és nem nyelvi vonatkozásban). A fejezet alkalmazott jellege a terápiát leíró részekben köszön vissza.

„Az olvasás” (235—65) pszicholingvisztikai beállítottságú kutatása napjainkban újabb virágkorát éri, ezért több mint helyes ennek a fejezetnek a beiktatása. Sokan az olvasási kultúra hanyatlásáról beszéltek, ami — bár további árnyalást igényel — igaz, de a dolog mégsem ennyire egyszerű. Különösen a technikai alapú civilizációkban ugyanis megnőtt a vizuálisan közölt információk aránya (plakátok, utcai, reptéri piktogramok stb.), tehát az írás, az írott nyelv — ennek megfelelően: az olvasás — még sokáig a pszicholingvisztika homlokterében marad, Gósy Mária ezt ismeri fel. Természetesen nem kerülik el figyelmét a „hagyományos” témák sem, azaz a klasszikus olvasási folyamat elemzése (észlelési, értési szint), az olvasástanítás pszicholingvisztikai megalapozottsága. A nemzetközi és a hazai kutatások eredményeinek egymásra vonatkoztatása itt sem marad el. Az alapul szolgáló elvek tömör ismertetését kapjuk a magyar olvasástanítás történetét ismertető részben (kezdve Bornemisza Péter tankönyvétől egészen Adamikné Jászó Anna, Gósy Mária és Lénárd András tankönyvéig).

Az ismertetett könyv nélkülözhetetlen a mára már az egyetemi oktatásban is polgárjogot nyert pszicholingvisztikai kurzusoknak. Természetesen nemcsak a magyar és az idegennyelv-szakos tanároknak ajánlható, hanem az egyetemi oktatás nem diszciplináris tartományában bármely egyetemi hallgató számára.

Lengyel Zsolt

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap