|
|
|
|
Az állam alapfeladata a hosszú távú, szélesen értelmezett társadalmi jólét feltételeinek megteremtése kell hogy legyen. Hogyan érvényesül a (helyi) társadalom érdeke a gyakorlatban?
Figyelve például a világ környezeti állapotának alakulását, úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedekben az érdekek konfliktusában túl sokszor maradt alul a közérdek, a hosszú távú gondolkodás a rövid távú stratégiákkal, egyéni és csoportérdekekkel szemben.
A politika, összefonódva a gazdaság egyes csoportjaival, rendszertől függetlenül a hatalom megtartásában, azaz pillanatnyi stratégiákban érdekelt, ugyanakkor a hosszú távra kiható döntéseket is a kezében tartja. Ezt a problémát egyetlen jelenlegi társadalom sem tudja megnyugtatóan kezelni.
A politikai, illetve gazdasági indíttatású döntések (ön)korlátozását elvben a törvények hivatottak biztosítani. Jogalkotásunk azonban a fél pohár vízzel jellemezhető leginkább. Ha azt nézzük, hogy az alaptörvények (környezetvédelmi, építési, önkormányzati, adatvédelmi törvény) mind milyen példásan rögzítik a társadalmi részvételt, akkor e szempontból szinte már tele is van a pohár. Ahhoz azonban, hogy e jogot érvényesíteni is lehessen konkrét esetekben, több lényeges törvény még mindig hiányzik (például a levegőtisztasági törvény a benzinkutak helyének kijelöléséhez, a hulladéktörvény az egyutas csomagolások mérséklésére, az energiahatékonysági törvény a pazarlás ellen). Ráadásul az említett alaptörvényekből is kimaradtak a működőképességhez elengedhetetlen végrehajtási utasítások, szankciók, források.
Másik probléma az, hogy a szabályozás jellegéből következően defenzív, követő. Jogalkotóink gyakran nem élnek a más országok kárán tanulás, illetve a szakmától és a civil szervezetektől még időben érkező figyelmeztetések lehetőségével. Sok törvény hajol meg erős gazdasági érdekcsoportok előtt, vagy már megjelenése pillanatában elavult, hiányos, állandó konfliktusforrás (a bevásárlóközpontok szigorúbb újraszabályozását például legutóbb már az ügyészség is sürgette). A bírósági gyakorlat pedig a perek képtelenül hosszú elhúzódása miatt, az egész intézményrendszer komolyságát is megkérdőjelezi.
Az, hogy a törvényekből gyakran hiányoznak a szankciók, jól tükröződik vissza a képviseleti demokrácia színterén, az önkormányzati gyakorlatban. A szabad mandátum nem kötelezi a képviselőtestületet, illetve a polgármestert szakszerű, pártatlan döntésekre, és ez gyakran megkeseríti az ott élők életét. Hiába fordul a lakosság az önkormányzathoz, bár írott és íratlan kötelességük lenne, legtöbbször még válaszra sem méltatják. Ez a „divat" szinte járványszerűen terjed az önkormányzatok körében. Sokszor az az ember érzése, hogy egymásnak adják a tanácsot: nem kell odafigyelni az akadékoskodó helyiekre, úgy sincs komolyabb következménye a mulasztásnak. Sovány vigasz, hogy a ciklus végén a garnitúrát le lehet váltani. Nem biztos, hogy az utánuk jövők jobban csinálják, ráadásul egy rossz döntés akár évtizedekre megbéníthatja egy település vagy térség harmonikus fejlődését.
Az átmeneti korszak velejárójaként naponta tapasztalhatjuk, hogy egyes műveletek, tevékenységek teljességgel indokolatlan és aránytalan hasznot hoznak gazdáiknak. Nem véletlen, hogy rengeteg ezekkel kapcsolatban a korrupció-gyanús ügy. Különösen ingoványosak az önkormányzatok döntési körében az ún. ingatlanfejlesztések és egyes környezetszennyezéssel kapcsolatos tevékenységek. Szemünk előtt játszódik le a közvagyon zsugorodása, az életminőség romlása. Körültekintő gazdasági szabályozással, az általunk is állandóan emlegetett külső költségek (externáliák) belső költséggé kényszerítésével, amely megnehezíti, hogy a társadalom, illetve a környezet számlájára lehessen hatalmas extraprofitot besöpörni, e tevékenységek jelentős része magától is megszűnik, illetve arányos mederbe terelődik. (Utalunk itt a Levegő Munkacsoport és a KKDSZ legújabb ajánlásaira a 2000. évi költségvetési koncepcióhoz, amely számos konkrét megoldási javaslatot tartalmaz.)
Az ingatlanok értékesítése és az építési engedélyek vonatkozásában tapasztalhatjuk, hogy a szubszidiaritás elve fordítottan csorbul, mint a korábbi rendszerben. Egyes hatásköröket alacsonyabb szintre osztottak le, mint az a közérdek, az optimális döntések szempontjából megfelelő lenne. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem egy esetben egyensúlytalanság van az önkormányzatok ellátási felelőssége és forrásai között. Itt lenne azonban az ideje, hogy hosszabb távon fenntartható gazdálkodási megoldásokat szorgalmazzanak az önkormányzatok (közös üzemeltetés, térségi együttműködés, földadó), és megálljon a közösség még megmaradt vagyonának felélése.
A fenti problémákból a kiutat a lokalitásnak és a társadalom nemkormányzati szervezeteinek megerősítése jelentheti. Ezt ismerte el az Európai Unió is akkor, amikor a társadalmi részvétel széleskörű garantálását tűzte ki céljául. (Sajnos egy másik, sokkal erőteljesebben érvényesülő céljuk, a gazdasági hatékonyság és a szabad piac mindenek feletti védelme gyökeresen ellentmond a szubszidiaritás, a szolidaritás és a társadalmi döntéshozatal elveinek.) Az ezzel kapcsolatos Aarhusi egyezményt tavaly Magyarország is aláírta, és jelenleg már csak ratifikálásra vár. Jó lenne, ha nemcsak a környezetvédők, hanem minden civil szervezet és az önkormányzatok is megismerkednének a részleteivel. Az egyezmény világosan megfogalmazza az információhoz jutással kapcsolatos jogokat, az üzleti titok ma még sokszor félremagyarázott behatárolását, az önkormányzatok, hatóságok kötelességeit az ún. részvételre képesítéssel kapcsolatban, amelyek ugyan benne vannak a magyar törvényekben is, de még az érdekeltek sincsenek tisztában velük.
Örvendetes dolog, hogy növekszik azon politikusok, döntéshozók, szakemberek tábora, akik nemcsak ünnepi beszédekben emlegetik, hanem ténylegesen felismerték, hogy a civil kontroll, az együttműködés nem kolonc, egy „essünk túl rajta" kötelesség, hanem a színvonalas munka egyik alapfeltétele. Sajnos azonban kevés jel mutat arra, hogy a társadalmi részvétel költségigényességét is kezelni kívánnák. Míg a napi gyakorlatban sokszor az indokoltnál is készségesebben elfogadjuk, hogy mindenért és egyre többet kell fizetni, addig a civil oldal irányába elvárás az ingyenesség vagy a költségeket, a szakmai munkát mélyen alulértékelő szemlélet. Erre a komplex problémára a következőkben folyamatosan vissza kívánunk térni.
Beliczay Erzsébet
