1956 követelései ismét napirenden vannak. Némelyek, mint az ország külpolitikai semlegessége, a távolabbi lehetőségek között jelentek meg. Mások, mint az alkotmányos többpártrendszer, a politikai küzdelmek közvetlen céljai közé kerültek.
Ez döntő lélektani fordulat. A forradalom jelszavait nemcsak az elnyomás szorította ki a nyilvánosságból több mint 30 éven át. A kényszernél is nagyobb hatású volt az a szinte osztatlan meggyőződés, hogy az ’56-os követelések emlegetése máshoz, mint katasztrófához, nem vezethet.
Igaz, akik ma többpártrendszert követelnek, és nyilvánosan elmélkednek az ország nemzetközi státusának lehetséges módosulásán, nem a forradalmat készülnek megismételni. A legradikálisabbak is kompromisszumok útján megvalósuló átmenetben gondolkodnak. Azonban a mégoly rendezett átmenet sem mehet végbe egyenletesen pergő forgatókönyv szerint. A határidőket nem tologathatjuk jobbra-balra, a stabilitás igényeinek megfelelően.
Kádár bukásával felgyorsult az egypárturalom bomlása, és az 1990 nyarán esedékes választások egyértelmű határvonalat húznak a most zajló folyamatoknak. Legkésőbb akkor el kell dőlnie, hogy rátérünk-e a többpártrendszer megteremtésének útjára, vagy hosszú-hosszú időn át zsákutcában fogunk vesztegelni.
Másfél év nem nagy idő. Felelőtlenség volna hát megkerülni a kérdést: lehetséges-e ma már, ami 33 éve lehetetlennek bizonyult? Különbözik-e a mai helyzet annyira az akkoritól, változott-e annyit a szovjet állam, a szovjet világrendszer kelet-európai övezete és az egész nemzetközi államközösség, hogy ne kelljen a bukás elkerülhetetlen megismétlődésétől tartanunk?
Azt mondhatná valaki: felesleges ezeken a kérdéseken tépelődni, az eseményeket úgyis sodorja előre belső lendületük. Ám nem azért kell a haza sorsának külső meghatározói fölött eltűnődnünk, hogy esetleg megálljt próbáljunk kiáltani a megállíthatatlan folyamatoknak. Azért kell gondolkodnunk a külső kényszerfeltételekről, hogy ne szaladjunk beléjük vakon. Az 1956-os forradalom szereplői közül senkinek nem volt stratégiája sem a Szovjetunióval, sem a térség országaival, sem a nyugati hatalmakkal szemben. Értelmetlen volna, ha ezért utólag szemrehányást tennénk nekik. Magunknak azonban szemrehányást tehetünk, ha nekünk se lesz.
1. Az ’56-os válság
Ellentétben a közhiedelemmel, november 4-e nem következett végzetszerűen a forradalmi népfölkelésből. Sem a többpártrendszer fölelevenedése, sem a koalíciós kormányzáshoz való visszatérés, de még a semlegességi nyilatkozat sem zárta ki, hogy a szovjet állam vezetői elsodródjanak a tények tudomásulvételéig.
1956 őszén az SZKP prezídiuma végletes agresszivitás és végletes engedékenység között ingadozott. Október 19-én a teljes szovjet pártvezetés Varsóban termett: Hruscsov toporzékolt, megfenyegette a lengyel kommunista vezetőket, hogy fegyverrel döntik meg Gomulkát, ha főtitkárrá merik választani. Készenlétbe helyezték a Lengyelországban állomásozó szovjet csapatokat. Ám elég volt néhány órányi szócsata, hogy Hruscsovék beletörődjenek a megváltoztathatatlanba, és dolguk végezetlenül távozzanak. Négy nap múlva Magyarországon vetették be a tankjaikat.
Látván azonban, hogy az erődemonstráció visszafelé sült el, ismét csak meghátráltak. Előbb elmozdították Gerőt, majd újabb néhány nap elteltével, beleegyeztek, hogy Nagy Imre kompromisszumot kössön a felkelőkkel. Október 30-án a szovjet kormány nyilatkozatban ismerte el, hogy felelős a kelet-európai válságért, sajnálkozását fejezte ki a budapesti vérontás miatt, s bár említést tett „ellenforradalmi” veszélyről és kommunistaellenes kilengésekről, megígérte, hogy a szovjet csapatokat kivonják hazánkból, sőt azt is kilátásba helyezte, hogy esetleg Lengyelországból és Romániából is. Mire azonban a nyilatkozat a Pravda október 31-i számában napvilágot látott, már folytak a forradalmi kormány megdöntésének katonai és politikai előkészületei.
Semmi kétség, a Szovjetunió vezetői rendes körülmények között egy tapodtat sem lettek volna hajlandók engedni. Érthető tehát, ha november 4-e után az a hiedelem uralkodott el Magyarországon, hogy Moszkva október 25-én, 28-án és 30-án is csak színleg – csak az újabb megsemmisítő támadás előkészületeinek leplezése kedvéért – visszakozott. Több mint harminc év elteltével azonban nyugodtan leszögezhetjük: ez a hiedelem téves volt. A szovjet vezetés nem taktikából viselkedett kiszámíthatatlanul, hanem azért, mert össze volt zavarodva.
Először is, példátlan ellentétek osztották meg. Sztálin értette a módját, hogy alvezéreit kijátssza egymás ellen; amikor eltűnt a színről, örökösei mind egymás hátában tartották a kést. Közös érdekük volt, hogy a totalitárius terror gépezete leálljon; csak így lehettek biztosak benne, hogy nem kínzókamrában vagy kivégzőosztag előtt végzik. De reszketniük kellett a terrorgépezet leállásától is, mert valamennyien könyékig véresek voltak.
Azt nem sejthették, hogy az agyongyötört, megnyomorított szovjet társadalom megtűri-e őket maga fölött, ha lazítanak a gyeplőn. Félelmüket leplezni sem próbálták: a Sztálin halálát bejelentő közleményben a rend és a nyugalom megőrzésére kérték a lakosságot, így hát óhatatlanul további engedményeken kellett gondolkodniuk: az anyagi nyomorúság enyhítésén, a tudomány és a kultúra fölötti ideológiai rémuralom visszafogásán.
Azonban sem a gazdaság átállítására, sem a terror légkörének eloszlatására nem lehetett számítani a külső fenyegetettség mítoszának megtörése nélkül; ehhez a hidegháborús feszültség csökkenésére volt szükség. A hidegháború a ’45 utáni status quo rendezetlenségének következménye volt. Hruscsovék, Malenkovék egyetértettek abban: ha megnyugvást akarnak, engedményeket kell tenniük. Beleegyeztek ausztriai hadállásaik föladásába, visszaadták Finnországnak a Porkkala Udd-i hadikikötőt, Kínának Port Arthurt. Már ’53 tavaszán jelezték: tudják, hogy Kelet-Európa frissen szovjetesített társadalmait is meg kell békíteniük.
Sztálin örökösei nem voltak reformerek. Minden irányban annyit akartak engedni, amennyi elengedhetetlennek látszott. Eszükbe sem jutott volna maguktól fölajánlani Magyarországnak a semlegességet, a többpártrendszerhez való visszatérést. Azonban az ’56. októberi világhelyzetben túlságosan sok volt a bizonytalansági tényező. Nem volt világos, vajon a nyugati hatalmak hajlandók lesznek-e úgy értelmezni a teheráni és jaltai megállapodásokat, hogy a szovjet állam a kelet-európai térségben bármiféle katonai akcióra szabad kezet kapott. Tisztázatlan volt, hogy ha erre nem lennének hajlandók, világháborúhoz vezet-e a Magyarország elleni hadművelet. Október utolsó napjaiban Kína a beavatkozás ellen foglalt állást; ugyanez volt várható Lengyelország és Jugoszlávia részéről is. Ráadásul a moszkvai vezetőknek semmiféle tapasztalatuk nem volt abban, hogyan lehetne a kelet-európai népekkel másként, mint szovjet bábok és terrorszervezetek útján szót érteniük. Ezért voltak egyszerre kétségbeesetten engedékenyek és tökéletesen alkalmatlanok az alkukötésre.
A megszállás tábora persze nem volt kicsiny. A magyar kérdés az első igazi erőpróba volt Hruscsov és riválisai között a XX. kongresszus óta. A híres-neves titkos beszéd[SZJ] nemcsak Sztálin ellen irányult; teli volt olyan utalásokkal, melyek Molotov, Malenkov, Vorosilov, Kaganovics társfelelősségére céloztak. Molotovék most elérkezettnek láthatták az alkalmat, hogy visszaüssenek, hisz kézenfekvő volt összefüggést keresni a XX. kongresszus és a magyar forradalom között. Hruscsov emlékezéseiből tudjuk,[SZJ] hogy a katonai vezetők hevesen ellenezték Magyarország föladását. Ennyi azonban még nem lett volna elég. Ám amikor Anglia és Franciaország, kihasználva a magyar válságot, Izrael részvételével büntetőexpedíciót indított Egyiptom ellen, nyilvánvalóvá lett, hogy a Nyugattól nem kell komolyan tartani. Az utolsó aggályokat azután eloszlatta Nagy Imre semlegességi nyilatkozatának fogadtatása: az ENSZ-hez és a négy nagyhatalomhoz intézett felhívásra a címzettek egyike sem válaszolt. Október 30-án vagy 31-én Maóék átálltak a hadművelet hívei közé. Az európai szocialista államok vezetőinek többsége lelkesen helyeselt a megszállás gondolatához, kivált a csehszlovákok és a románok. Tito jóváhagyása csupán nem várt ráadásként jött. A teljesen elszigetelődött lengyelek gyönge ellenkezése[SZJ] már semmit sem nyomott a latban.
A leglényegesebb körülménynek azonban az látszik, hogy nem igazolódtak be az SZKP vezetőinek legsötétebb félelmei: a kivérzett, összetört szovjet társadalmat nem lendítette mozgásba a Sztálin halála utáni hatalmi krízis. Alulról kiinduló, összehangolt politikai cselekvésre alig-alig van példa az1953 és ’56 közötti évekből. A prezídium belharcaiba még a központi bizottság is csak egy-egy kivételes alkalommal szól bele. A magyar kérdés a legfelső körök ügye marad, döntéseikhez nem kell szélesebb társadalmi konszenzust szerezniük.
1953 után egy ideig úgy látszott: Kelet-Európa megtartásának problémája szorosan összefügg a szovjet rendszer belső átalakulásának problémájával. 1956 őszén azonban megmutatkozott, hogy egyetlen igazi válság van: a kelet-európai. A játszma eldőlt.
2. Távolabbi következmények
Az ’56 utáni negyedszázad igazolni látszott, hogy a magyar forradalom leverése megfelelt a szovjet állam világhatalmi érdekeinek. Hosszú nyugalmi időszak következett. A Szovjetunió nemcsak kelet-európai pozícióit szilárdította meg. Behatolva a széteső gyarmati rendszer réseibe, először terjesztette túl befolyási övezetét a vele határos országokon. Földrajzi térnyerését katonai erejének állandó növelésével támasztotta alá. Az erőviszonyok módosulását el is tudta ismertetni: a ’70-es évek elején kötött fegyverzetkorlátozási egyezmények a paritás elvén alapultak. Igaz, a harmadik világban szerzett pozíciók gyakran átmenetinek bizonyultak, és egy nagy árnyék is rávetült a Szovjetunió világhatalmi emelkedésére: a Kínával való szakítás. Ám ez csak bonyolította, nem változtatta meg a képet.
A külső térnyerést belső erősödés kísérte. 1964-ben megbukott Hruscsov, és ezzel végképp lezárult a kiszámíthatatlan fordulatok ideje. Vége szakadt Sztálin szidalmazásának, egyben-másban még dicsérni is kezdték a néhai Vezért. Húsz éven át csaknem folyamatosan erősödött a rendőri elnyomás és a kultúrát fojtogató cenzúra. Bár mind a represszió, mind az értelmiség elleni hadjárat újrakezdődött már Hruscsov idején, a kettő csak most kapcsolódott össze a rendszert bíráló értelmiség módszeres hatósági üldözésévé.
A Brezsnyev-nemzedék uralma mégsem a sztálinizmust hozta vissza. Nemhogy új lendületet kaptak volna: az egész életet mozgósító kampányok csak most ültek el igazán. Lekerült a napirendről a kommunizmus utópiája; a meglepett közönséget értesítették, hogy a fejlett szocialista társadalom már fel is épült – ez az –, be lehet rendezkedni.
Az üzenet elsősorban a pártapparátusnak szólt, melyet a sztálini terror hullámai és a hruscsovi átszervezési kampányok szüntelen bizonytalanságban tartottak. A káderek mostantól biztosan számíthattak a nyugodt előmenetelre, pironkodás nélkül élvezhették a karrier anyagi és társadalmi előnyeit. Egyre terebélyesedett a káderek számára fenntartott, zárt üzletek hálózata; egyre jobban duzzadt a korrupció; a kiváltságaik szemérmes takargatására szoktatott elvtársak között divatba jött a kérkedő fogyasztás.
De nem csak ők és nem is csak a többi elitek tartoztak az új kurzus nyertesei közé. A mindennapi élet rutinizálódása valamennyi réteg helyzetét kiszámíthatóbbá tette. Az első tíz évben egyértelműen emelkedtek a reálbérek, javult az élelmiszer-ellátás, változatosabbá lett az iparcikk-kínálat. Aki nem politizált és nem tartozott semmilyen üldözött vallási, kulturális vagy nemzetiségi kisebbséghez jobban élt, mint valaha. Ne feledjük, az 1905-ös forradalom óta ez volt az első hosszabb nyugalmi időszak az orosz birodalom területén.
Csakhogy a brezsnyevi stabilizálás túlságosan sokba került. Mindenekelőtt a szó szoros, anyagi értelmében. A szovjet gazdaság a ’20-as évek vége óta mindig erejét messze meghaladó teljesítményre kényszerült. Hruscsov megpróbált enyhíteni a feszültségen. Részint kevés ráfordítás árán nagy hozamot ígérő csodaszerekkel próbálkozott; így például az ország kenyérgondjait a közép-ázsiai szűzföldek feltörésével akarta megoldani. Részint radikálisan csökkenteni próbálta a Szovjetunió hagyományos haderejét, arra hivatkozva, hogy a nukleáris elrettentés amúgy is kizárja a háborút. A szűzföldkampány azonban, rövid életű sikerek után, fiaskónak bizonyult, és rendre megbuktak Hruscsov egyéb kísérletei is, a kukoricaprogram, a kemizálási program meg a többi. A leszerelési kezdeményezést olyan heves ellenállással fogadták a hadsereg főtisztjei, hogy Hruscsovnak vissza kellett táncolnia.
Brezsnyevék tanultak Hruscsov bukásából; felhagytak a csodát ígérő kampányokkal, minden befolyásos érdekcsoportot ki akartak elégíteni, és komoly erőfeszítési tettek a lakosság elégedetlenségének csökkentésére is. A ’60-as évek közepétől valamennyi fegyvernem költségvetését folyamatosan növelték. De a fogyasztási célú kiadásokat sem fogták vissza: soha nem öltek ennyit a mezőgazdaságba, mint ekkor. Más kérdés, hogy a kolhozrendszer módosítása híján e hatalmas összegek elfolytak a homokba. Részint ezt, részint a lakosság emelkedő fogyasztási igényeit ismerte el a vezetés, amikor a ’70-es évek elején rátért a rendszeres gabona-behozatalra. De nem volt ereje megvonni a pénzt az ipari óriás-beruházásoktól sem. Esztelenül túlméretezett nagyüzemek épültek Brezsnyevék alatt, mint a kámai teherautógyár, soha be nem fejezett létesítményekbe temették az erőforrásokat, mint a Bajkál–Amur vasúti fővonal.
A szakadatlan túlköltekezés beláthatatlan következményekkel járt. Gyors ütemben merültek ki a Szovjetunió természeti kincsei; a ’70-es években az olcsón kiaknázható és könnyen hozzáférhető európai lelőhelyekről kezdtek áttérni a költséges, távoli szibériai lelőhelyekre. A Szovjetuniót utolérte a központosított tervgazdaságok végzete; a termelésbe vonható források kimerülésével feltartóztathatatlanul hanyatlani kezdett a gazdasági növekedés, és szűkülni kezdtek a technikai megújulás lehetőségei.
Az írás már a ’60-as évek derekán megjelent a falon.[SZJ] Ezért került sor Hruscsov eltávolítása után egy tétova reformkísérletre.[SZJ] A gazdasági reform szelleme azonban nem fért össze a stabilitás uralkodó politikájával. A rendszer átalakítása helyett a végsőkig kiszipolyozták a meglévő forrásokat.
A ’70-es évek derekára a szovjet állam elérte expanziójának határait. Nyilvánvalóan lemaradt az Egyesült Államok mögött az új vezető iparágak – a számítástechnika és a biotechnológia – fejlődése terén, és ez katonai pozícióit is kérdésessé tette. Egyre kevésbé lehetett biztosítani a fogyasztás megszokottá vált színvonalát; újra romlott az ellátás, feszültebbé váltak a hiányhelyzetek. Súlyosbodtak az infrastruktúra krónikus lemaradásából származó bajok; egyre tűrhetetlenebb zavarokat okoztak a közlekedés és szállítás szűk keresztmetszetei, az egészségügyi ellátás hanyatlása következtében drámaian csökkent az átlagos várható életkor, és nőtt a csecsemőhalandóság. A visszaesésnek külön nyomatékot adott a demográfiai arányok látványos eltolódása; a nagyorosz lakosság növekedése stagnál, míg a muszlim köztársaságokban folytatódik a népesség rohamos növekedése.
Brezsnyevék a klasszikus imperialista hatalmak módján, a birodalmi terjeszkedés sikereivel próbálták elterelni a figyelmet a szaporodó belső kudarcokról. Kubai és más fegyveres erőket küldtek Afrikába. Hozzájárultak Kambodzsa vietnami megszállásához. Európai célpontokra irányuló, középtávú rakétákat telepítettek a Szovjetunió nyugati területeire. Expedíciós hadsereget küldtek Afganisztánba.
Az új expanzió terhei alatt megroppant az amúgy is gyöngülő szovjet gazdaság. Moszkva terjeszkedő politikája véget vetett az enyhülési folyamatnak, lendületet adott a NATO pótfegyverkezésének, és a szovjet állam 1956 óta soha nem tapasztalt mértékű külpolitikai elszigetelődéséhez vezetett.
Benyújtatott a számla a kezdeti sikerekért. De a Szovjetunió elaggott vezetői már csak egyvalamivel törődtek, hogy a tolószékben is megtartsák a hatalmat. Inkompetens, korrupt apparátusaik pedig azzal voltak elfoglalva, hogy minél több magánhasznot húzzanak a közhivatalokból.
Már a KGB is elégedetlenkedni kezdett. Brezsnyev halála után hatalomba juttatta Andropovot, a rendőrfőnököt, majd pedig – miután az andropovscsinának és a Csernyenko-közjátéknak is véget vetett a halál – Andropov pártfogoltjára, Gorbacsovra adta rá a főtitkári köpönyeget. Kezdetét vette a birodalom megmentésére – megújítására – tett kísérlet.
3. Hanyatlás a kelet-európai végeken
Térségünk ekkor már a szovjet világrendszer kritikus állapotú válságövezetei közé tartozott. A ’70-es évek derekán három országban is nyílt polgárjogi ellenzék jött létre; megkezdődött a társadalom politikai szerveződése. Lengyelországban a mozgalom néhány év készülődési idő után[SZJ] több milliós tömegerővé duzzadt, melyet a hatalom csak fegyverrel tudott visszaszorítani. Ám a Jaruzelski-puccs[SZJ] nem úgy végződött, mint 1956-ban a magyar forradalom leverése, vagy 1968-ban Csehszlovákia megszállása. A Szolidaritás föld alá kényszerült ugyan, de nem semmisült meg; a „normalizálást” nem sikerült végrehajtani. Átmeneti visszaesés után az egész térségben tovább folytatódott az erjedés. S ez mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a Szovjetunió immár nem képes arra, amire évtizedeken át képes volt. Még ki tudja erőszakolni a megmozdult társadalmak leverését, de ahhoz már nincsenek eszközei, hogy meg is békítse a levert társadalmakat.
A kelet-európai rendszerek tűrhetően működtek, amíg a Szovjetunió gyakorlatilag korlátlanul szállított olcsó nyersanyagokat és energiahordozókat partnereinek, és ugyancsak korlátlan keresletet támasztott közepes színvonalú, költséges iparcikkeikre. Ez a körforgalom újratermelte ugyan a kelet-európai gazdaságok elmaradottságát, de amíg bővíthető volt, addig a függő országok gazdasága viszonylag gyorsan növekedhetett. Volt miből kielégíteni az ipar csillapíthatatlan beruházáséhségét, a fegyverkezési keresletet, az apparátusok presztízsigényeit – és általában még a fogyasztói piaci bővítésére is maradt valamennyi. Bármilyen szürke volt az árukínálat, mégis célt és értelmet adott a magánélet felé fordulásnak. Ebben kétségkívül Magyarország járt elöl, de egyáltalán nem állt egyedül. A térségben nagyjából nyugalom honolt. A Prágai Tavasz elszigetelt jelenség volt, Hruscsov sztálintalanítási kampányainak megkésett visszhangja. Csak évekkel később kezdődtek az egész térségre kiterjedő bajok.
A Szovjetunió és Kelet-Európa közötti áruforgalom hagyományos szerkezete jól megfért a szovjet világrendszer centralizált felépítésével. Bár mindig voltak szállítási zavarok, bár mindig baj volt a minőséggel, a kapcsolódó termékekkel és szolgáltatásokkal, az egész mégis tűrhetően működött; a kormányapparátusok érintkezése alkalmas a „nyersanyagot gépért” típusú ügyletek bonyolítására. A javak áramlása mintegy megolajozta a bürokráciák közötti kapcsolódásokat, a régió szervezetileg is összecsiszolódott.
Ám ahogy mind szűkösebbé és drágábbá váltak a Szovjetunió erőforrásai, Kelet-Európa a leggyöngébb félnek bizonyult a szűkös nyersanyagokért és energiahordozókért folytatott politikai versenyben. A szovjet vezetők már 1972-ben bejelentették, hogy az évtized második felétől nem növelik tovább a KGST-tagországoknak szánt kőolajszállításaikat.
A megrázkódtatást csillapítandó, hozzájárultak, hogy az érintett országok nagy összegű nyugati hiteleket vegyenek föl, s így próbálják iparukat modernizálni és fenntartani a gazdasági konjunktúrát. Alighanem egyszeri, átmeneti akcióra gondoltak, amit azután a KGST újabb bezárkózása követhet. Azonban a modernizálásból semmi sem lett; a kölcsönfelvételek csupán a régi termelési struktúra bővítését tették lehetővé egy darabig, aztán több országban kezelhetetlen adósságválságot eredményeztek. Ez pedig véget vetett a növekedési konjunktúrának, és kiélezte a társadalmi érdekkonfliktusokat, hisz sem a tömegfogyasztás, sem a beruházások szintjének fenntartását nem engedi meg. S ráadásul nincs visszakozás sem: az erősen eladósodott kelet-európai államok közül egyedül Románia tett kísérletet adósságállományának leépítésére és a befelé fordulásra – az eredményt ismerjük. Az NDK viszonylagos gazdasági stabilitását kétségkívül a belnémet kapcsolatok teszik lehetővé. Lengyelország, Magyarország nem az új autarchiától, hanem a világpiachoz való felzárkózástól remél kibontakozást. Az önmagába zárt KGST-gazdaság álma (rémálma) soha többé nem hozható vissza.
S miközben a régió egyre több szálon kapcsolódik a Nyugathoz, szétzilálódnak az országait egymáshoz és a Szovjetunióhoz fűző kapcsolatok. A stagnáló nemzetgazdaságok nem támasztanak elégséges keresletet egymás termékei iránt. „Kemény”, más piacokon is eladható árucikkeiket nem kívánják a KGST-n belül értékesíteni, egymás „puha” cikkei mind kevésbé érdeklik őket. Az adminisztratív áruforgalom zavarai megbontják az apparátusok rendezett együttműködését, és nincs semmi, ami ezt helyettesítené. Nem áramlik tőke, munkaerő a határokon át, még a turistaforgalom is akadozik. A Szovjetunió nem biztosít konvertibilis valutát a térség gazdasága számára, nem rendelkezik a piacot aktívan építő üzleti bankok hálózatával, nem gyakorol sem technikai, sem civilizációs vonzást a kelet-európai országokra. Gyengül a szovjet állam iránti lojalitás a helyi apparátusokban; a káderek sietnek felismerni: nemzeti érdekek letéteményesei ők.
És ahogy a szovjet világrendszer eresztékei lazulnak, úgy újulnak ki a térség hagyományos nemzeti ellentétei. A román–magyar viszony elmérgesedése csupán a leglátványosabb – és a mi számunkra legfontosabb – a szaporodó helyi konfliktusok közül.
Kelet-Európa kormányozhatatlanná válik.
4. A ’80-as évek válsága
A Szovjetunióban jelenleg zajló folyamatok sokban hasonlítanak a Sztálin halála utániakra. Mint akkor, most is felülről indult el a változás. A diktátor és a nevével azonosított korszak értékelése most is a politikai küzdelmek középpontjában van. Megint támadják a bürokratikus önkényt és inkompetenciát. A hatalmi belharcokat megint kulturális olvadás kíséri. Hogy pozícióit megszilárdíthassa, a szovjet vezetés ismét külpolitikai engedményekre kényszerül. S míg a Szovjetunió belső problémáival küszködik, ismét forrongásba jön a kelet-európai régió; az élvonalban ismét Lengyelország és Magyarország.
Ám a párhuzam csak részleges. Hogy önmagukon kezdjük: Kelet-Európát nem a peresztrojka lendítette mozgásba. A moszkvai reformok kétségkívül megrendítették a csehszlovákiai restaurációs rezsimet, bátorítják az ellenállást Kelet-Németországban és legitimitást adnak a változás szorgalmazásának Bulgáriában. Lengyelországban és Magyarországon is kedveznek a kibontakozásnak. De ebben a két országban a nyílt politikai válság nem Gorbacsov nyomán kezdődött el, hanem már Gorbacsov fellépése előtt.
Térségünk politikai önmozgása ma sokkal erősebb, mint 30-35 évvel ezelőtt volt. Ez részint annak tudható be, hogy társadalmai érettebbek, kialakultabbak lettek. Részint pedig annak, hogy a Szovjetunió már nem képes biztosítani világrendszere zavarmentes újratermelődését. Gyengül a szovjet állam politikai befolyása, mert a gazdasági befolyása meggyöngült.
További lényeges különbség az ’50-es és a ’80-as évek között, hogy a szovjet világrendszer többé nem az az elkülönült kontinens, ami volt. Három kelet-európai ország idestova húsz éve intenzív pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatokat tart fönn a Nyugattal; kettőben lassan a gazdasági szervezet is igazodni kezd a kapcsolatokhoz. Senki nem tud olyan megoldást ajánlani a régió gazdasági hanyatlására, amely nem a világpiachoz való fölzárkózáson át vezet. A fejlett kapitalista országok a belső stabilitás tényezőivé váltak Kelet-Európában. Aktív politikai jelenlétüknek nemzetközi jogi keretet ad a „Helsinki folyamat”,[SZJ] melyet még az enyhülés kurzusa indított el. A peresztrojka, persze, ennek a folyamatnak is új lökést adott. Brezsnyevék számára csak a II. világháború utáni határok szavatolása és a kialakult hatalmi erőviszonyok rögzítése volt a fontos; az emberi jogi záradékokat verbális viszontengedménynek tekintették, a betartásuk nemzetközi szavatolására tett minden kísérletet elutasítottak mint a belügyekbe való beavatkozást. A Gorbacsov-vezetés viszont arról igyekszik meggyőzni a külvilágot, hogy ezen a téren is látványosan szakított elődeivel. Be akarja vezetni a Szovjetuniót a civilizált államok közösségébe, és cserébe tudomásul veszi, hogy számon kérhetik rajta a civilizált államoktól elvárt magatartási szabályok tiszteletben tartását.
A magyar társadalom a mai napig nem emésztette meg a csalódást, amit a Nyugat 1956-os viselkedése okozott. Való igaz, a demokratikus nagyhatalmak kormányai a szavak lelkiismeretlen retorikáját a tettek rövidlátó önzésével párosították. Azonban lássuk be, ha a legnagyvonalúbban cselekszenek, mozgásterük akkor is rendkívül szűk lett volna. Ám az utolsó húsz esztendő folyamán ez a mozgástér alaposan kitágult. És épp ez a második lényegi különbség az akkori és a mostani helyzet között.
A harmadik különbség a Szovjetunión belül zajló folyamatok természetében áll. Sztálin halála után hamar kiderült: alaptalan volt az örökösök félelme, hogy a szovjet társadalom elsöpörheti őket. Bármilyen mély volt a hatalmi válság odafönt, lent semmiféle önálló politikai erő nem lépett színre. A Gorbacsov-vezetésnek azonban számolnia kell vele, hogy minél tovább tart a peresztrojka, annál tagoltabban, annál szervezettebben lépnek föl a társadalom erői. Ez persze nem egészen a szándékai ellen történik.
1953 és ’56 között is szó volt a törvényesség megszilárdításáról, ám a változás csak a nem pluralizáló (és vallási, nemzeti vagy kulturális kisebbségekkel sem azonosuló) lakosság számára hozott valamelyes jogi biztonságot – az ellenségesnek minősített véleményeket, a vallásosság vállalását vagy a nemzeti identitás védelmét továbbra is üldözték. Most a hatalom, fogcsikorgatva bár, kezdi korlátok közé szorítani a politikai elnyomást. Ez még nem a jogokkal körülbástyázott szabadság rendje, de nem is alkalmi koncesszió, amit az első összeütközéskor mindenestül visszavesznek. A Gorbacsov-vezetés úgy viselkedik, mintha megértette volna: ha kellemetlen is, tűrnie kell a civil társadalom megerősödését, ha a bürokrácia tehetetlenségi ellenállásán át akar törni.
Az önállósuló civil társadalmat azonban nem lehet felülről, a hatalom mindenkori érdekei szerint igazgatni. Nem azok a csoportok szerveződnek meg, amelyeket a vezetés mozgósítani szeretne, hanem azok, amelyek hajlamosak és képesek a politikai fellépésre; nem azok a jelszavak kerülnek elő, amelyeket a vezetés szívesen hallana, hanem azok, amelyeket a szerveződő mozgalmak közönsége visszhangozni kész. A Szovjetunióban zajló folyamatokat egyre nagyobb súllyal befolyásolják ezek a kevéssé kézben tartható erők.
Példátlanul tagolt szellemi mozgalom bontakozott ki az orosz értelmiségi kultúra központjaiban: a hivatalos alkotói szövetségektől a nem formális (bejegyzetlen, de tudomásul vett) klubok ezrein át az ellenzéki szervezetekig, a glasznosztyban lubickoló hivatalos sajtótól a belső terjesztésű publikációk tömkelegén át a politikai szamizdatig. E mozgalom puszta léte is túlmutat a felülről tervezett politikai reform határain. A peresztrojka célja a bürokratikus egypártrendszer demokratizált egypártrendszerré való átalakítása; az új értelmiségi szervezetek és fórumok egy része pedig egyszerűen kivonta magát az állampárt hierarchikus fennhatósága alól. Irányzatok sokasága lépett a színre; némelyek csupán a jelenlegi pártvonal következetesebb és gyorsabb végrehajtását sürgetik, mások a tanácsdemokrácia marxista hagyományához kapcsolódnak, megint mások a nagyorosz nacionalizmus nyugatellenes és antiszemita tradícióit kötik össze a pusztuló falvak, a pusztuló természeti környezet védelmével, ismét mások azt kívánják, hogy Oroszország zárkózzék föl a Nyugathoz, liberális demokráciát, többpártrendszert, jogállamot követelnek. Ezeknek a csoportoknak ahhoz is van erejük, hogy nyíltan bírálják, amit a gorbacsovi politikában következetlennek vagy saját eszméiktől idegennek tartanak.
Távol az orosz értelmiség központjaitól, a peresztrojka mozgásba hozta a Szovjetunió köztársasági perifériáit, a Baltikumot és a Kaukázuson túli területeket is. Hatalmas erejű nemzeti mozgalmak bontakoztak ki, amelyek nem korlátozódnak a szellemi elitre; magukkal ragadták a lakosság java részét, és a helyi pártvezetés többé-kevésbé nyílt együttműködését is megszerezték. Fellépésük egy sor nehéz kérdés elé állítja a Gorbacsov-vezetést. Először is, a nemzeti mozgalmak megerősíthetik a helyi apparátusokat a központi hatalommal szemben, és így útját állhatják Moszkva modernizáló törekvéseinek. Azután olyan konfliktusokat hozhatnak felszínre, amelyekre (lásd Karabah)[SZJ] lehetetlen minden fél számára elfogadható megoldást találni, tovább gyengítvén ezzel a központi hatalmat. Harmadszor, miként a balti köztársaságok népfrontjainak létrehozásával, rést üthetnek az egypártrendszerű politikai berendezkedésen. Negyedszer, kikezdhetik a Szovjetunió államjogi egységét, mint az a legegyértelműbben Észtország esetében történt. S visszahatásként nemcsak a szovjet birodalmi államhoz kötődő érdekek önvédelmi reakcióit válthatják ki, de a demográfiai arányok eltolódása miatt amúgy is jelenlévő nagyorosz félelmi érzéseket is fölerősíthetik. Arra pedig, hogy a nemzeti mozgalom a kis népekre korlátozódó jelenség marad, nem lehet komolyan számítani. Még hátra van Ukrajna és a muszlim köztársaságok megmozdulása. Ha erre sor kerül, nemcsak központibbá válik a nemzeti kérdés, de új, külpolitikai vetületet is nyer: Nyugat-Ukrajnában a lengyel, Közép-Ázsiában az iszlám kapcsolat nyerhet jelentőséget (hogy Besszarábiában lesz-e román ébredési mozgalom, s ha lesz, a román állam vonzáskörébe kerül-e, az még nyitott kérdés).
Növekvő gondot okoznak a Gorbacsov-vezetésnek azok a rétegek – a bérből élők nagy tömegei –, amelyek nem jelentek meg a politikai arénában. A peresztrojka nagy reménye az volt, hogy sikerült mozgósítani a bürokrácia ellen az iparban és a szolgáltatásokban foglalkoztatottakat. Ehhez azonban nyújtani is kellene nekik valamit, és a vezetés nem tud mit nyújtani. A Brezsnyev második évtizedében elindult gazdasági hanyatlást nem sikerült megállítani; növekszik a hiány, hosszabbodnak a sorok, terebélyesedik a feketepiac. A gazdaságirányítás decentralizálása nemhogy hatékonyabbá tette volna a rendszer működését, csak még jobban megzavarta. Az Andropovtól örökölt alkoholizmusellenes kampány általános ellenkezést szült, a munkafegyelem rendőri helyreállítására tett kísérleteket sürgősen abba kellett hagyni. Hangulatjavító, átmeneti kedvezményeket adni egyszerűen nincs miből. A reform a munkavállalóknak csak inflációt és foglalkoztatási gondokat ígér. Tettek egyet-mást a törvényes magánszektor megteremtéséért, de az a kelleténél lassabban növekszik, és kialakulását még így is olyan társadalmi feszültségek kísérik, hogy a központ jobbnak látja beavatkozni – még jobban elbizonytalanítva a vállalkozó kedvet. Az egyetlen terület, ahol – ha a kínai példa megismételhetőnek bizonyul – gyors sikert lehetne remélni, a mezőgazdaság; ám egyelőre nincs jele, hogy a bérleti rendszer, amelynek bevezetésével próbálkoznak, át tudna törni, így hát a bérből élők tömegei számára a peresztrojka üres szócséplést jelent, ami csak a rendetlenséget és a gazdasági bajokat növeli.
Ez a hangulat sokféle politikai mozgásnak válhat a talajává. Közönséget teremt a Jelcin-stílusú népszónokoknak, akik oda merik kiáltani, hogy azért nincs hús a boltokban, mert ellopja a párttitkárokból, rendőrkapitányokból, tanácsi tisztviselőkből és vállalatvezetőkből álló maffia. Helyi sztrájkok, kenyértüntetések is kinőhetnek az elégedetlenségből, mint Jugoszláviában. De az is megtörténhet, hogy a reform elleni bürokratikus ellentámadás hivatkozási alapja lesz, mint a ’70-es évek Magyarországán. A Gorbacsov-vezetés dolgát sem így, sem úgy nem könnyíti meg.
Milyen jövőt rajzolnak ki ezek az erővonalak? A pesszimisták Gorbacsov bukását jósolják, konzervatív fordulatra számítanak. Való igaz, Gorbacsov helyzete nem túlságosan erős. Csak a külpolitikában tudott egyértelmű sikereket felmutatni, és ott is a szovjet birodalmi büszkeséget sértő engedmények árán. Nem vált be a remény, hogy a korrupció elleni kampány és a káderek tömeges lecserélése lojálisabb és hatékonyabban működő pártapparátust ad a keze alá. Az ellenállás még mindig akkora, hogy Gorbacsov sem a pártkongresszussal, sem a külön ezért összehívott pártértekezlettel nem tudott egy saját képére formált Központi Bizottságot elfogadtatni. A katonai vezetők gyakori leváltása arra vall, hogy a hadsereg főtisztjei nem boldogok a Nyugatnak tett stratégiai engedményekkel. Sok minden együtt van ahhoz, hogy a pártállam, mint 25 éve Hruscsovot, most Gorbacsovot vesse ki magából.
Azonban nagyon lényeges feltételek (egyelőre?) hiányoznak. A párt főtitkárát csak a legfelső vezető körök szinte teljes egyetértésével lehetne elmozdítani. Ehhez Gorbacsovnak ugyanúgy el kellene idegenítenie a közvetlen környezetét, ahogyan a szeszélyes Hruscsovnak sikerült. Ráadásul azok, akik Hruscsovot kiebrudalták, úgy vélhették, hogy tudják, merrefelé kell a Szovjetuniót vezetni, és jó ideig úgy látszott, nem is tévedtek. Gorbacsovnak azonban (egyelőre?) nincs alternatívája. És végül, 1964-ben nem kellett azzal számolni, hogy a főtitkár leváltása áttekinthetetlen politikai helyzetet teremt az országban. Gorbacsov ellenfeleinek azonban tömegdemonstrációkkal, zavargásokkal, a szellemi elit tiltakozó akcióival kellene számolniuk. Nincs jele, hogy a szovjet pártban léteznének erők, melyek képesek volnának ekkora kockázatot vállalni. A bürokrácia tehetetlenségi ellenállása nagy, de politikai kezdeményezőkészsége csekély.
Amennyire a politikában egyáltalán jósolni lehet, a Magyarország szempontjából döntő jelentőségű egy-két évben nem kell konzervatív fordulattól tartanunk. Sokkal valószínűbb, hogy a politikai és társadalmi folyamatok szétzilálódása folytatódik.
Hosszabb távon nem lehet kizárni persze, hogy kenyértörésre kerüljön sor. Egyvalamit azonban messze előre nézve is határozottan kizárhatunk. Hruscsov után még jöhetett egy évtizedekre szóló brezsnyevi stabilizáció. Gorbacsovot nem követheti valamiféle ligacsovi stabilizáció. A birodalmi rendcsinálás tartalékai örökre kimerültek, így hát van rá esély, hogy amit a közeljövőben kivívunk, azt a távolabbi jövő viszontagságai közepette is konszolidáljuk.
Ebben a távlatban kell Magyarország demokratizálásának külső stratégiájáról gondolkodnunk.
5. Gorbacsov ajánlata – viszontajánlat Kelet-Európában
Mindenekelőtt azt kell szemügyre vennünk, hogy mit ajánl nekünk, kelet-európaiaknak az új szovjet vezetés.
Ajánlatuk két részből áll: részint közvetlenül nekünk szól, részint a nyugati hatalmaknak szól, de ránk is vonatkozik. A Nyugatnak tett ajánlat látszik átgondoltabbnak, egyszersmind könnyebben kivihetőnek. Eszerint a Szovjetunió lemond a Brezsnyev-vezetés utolsó tíz évében szerzett – tarthatatlan – hadállásokról: leszerelik az SS-20-asokat, feladják Afganisztánt, rábírják Kubát Angola, Vietnamot Kambodzsa kiürítésére. Tudomásul veszik, hogy az interkontinentális rakétaállományt nem befagyasztani, hanem radikálisan csökkenteni kell.
Kelet-Európa nem tartozik ebbe a csomagba. Itt a Szovjetunió már jóval Brezsnyev előtt megszilárdította jelenlétét; csoda volna, ha magától ki akarna vonulni. Ellenkezőleg, a Gorbacsov-vezetés azt akarja, hogy Kelet-Európa megszállása ne zavarja többé a Nyugatot. Ezért ajánlotta fel, hogy csökkentik az itt állomásoztatott szovjet katonák és tankok számát, s hogy a megmaradt erőket oly módon szervezik át, hogy ne fenyegethessenek meglepetésszerű támadással. A kelet-európai szovjet hadosztályok támadó erőből egyértelműen rendfenntartó erővé változnának.
Ez a terv szabja meg a közvetlenül nekünk címzett ajánlat körvonalait. Független, semleges Kelet-Európáról, finnesítésről, osztrákosításról vagy jugoszlávosításról a Szovjetunió vezetői ma sem akarnak hallani. Hajlandók azonban változásokról gondolkodni a Varsói Szerződés keretein belül. Homályosan célozgattak rá, hogy a szovjet állam a jövőben nem alkalmaz katonai erőt a függő országok belpolitikai konfliktusainak eldöntésére. Kijelentették, hogy a szocializmusnak nincs egyetlen kötelező modellje. Megígérték, hogy a kelet-európai országok belügyeit a jövőben a helyi kommunista pártok önálló döntéseire hagyják. Bírálják a KGST bürokratikus szervezetét, valamiféle szocialista közös piac megteremtésére tettek javaslatot.
Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy térségünk kilendülhessen a holtpontról. Tartós kompromisszumnak azonban édeskevés. Nem elég, hogy az SZKP vezetői nagyobb türelemmel viseltessenek Kelet-Európa politikai és gazdasági sokfélesége iránt: garancia kell rá, hogy a térség népei maguk alakíthatják sorsukat. Nem elég, hogy a szovjet állam megtartóztassa magát haderejének csendőri bevetésétől; nemzetközileg szavatolt tiltó rendelkezéseknek kell kizárniuk, hogy ezt megtehesse. Nem elég elviselhetőbbé tenni országaink megszállását: lépéseket kell tenni a szovjet csapatok kivonása, a Varsói Szerződés átalakítása, majd megszüntetése felé.
De nem követelünk-e túl sokat, ha mindezt követeljük? Nem azt kívánja-e a politikai realizmus, hogy óhajainkat a szovjet vezetés hajlandóságaihoz és lehetőségeihez igazítsuk?
Való igaz, súlyos hiba volna figyelmen kívül hagyni, hogy mire lehetnek hajlandók és képesek a Szovjetunió vezetői. Azonban nincs okunk feltételezni, hogy arra és csakis arra, amit máris fölajánlottak. Helyzetük szorítja, nyomja, új és új engedményekre kényszeríti őket. Saját erejükből nem tudnak tartós rendet teremteni Kelet-Európában, nem indokolt hát beletörődni, hogy egyedül ők határozzák meg a feltételeket. Olyan stratégiát kell kialakítani, amellyel a Gorbacsov-vezetés még kiegyezhet, de amely már megnyitja az utat szuverenitásunk elnyerése felé, elfogadható politikai rendszert teremt, és magában foglalja gazdasági problémáink megoldását.
Először is, világossá kell tenni, hogy Kelet-Európa számára csak olyan kibontakozás elfogadható, amely a Varsói Szerződés feloszlatása felé vezet. Helyébe valamilyen kollektív biztonsági rendszernek kellene lépnie, amely kizárja, hogy a térség bármely országa meglepetésszerű támadást indítson bármely más ország ellen, és egyébként is rendkívül kockázatossá teszi az agressziót. Nem indokolt, hogy ez a biztonsági rendszer a mai Varsói Szerződés területére korlátozódjék; ki kell terjedjen egész Európára.
A Varsói Szerződés megszűnése persze a távoli jövő lehetőségei közé tartozik. De a kezdő lépések máris megtehetők. Követelni kell, hogy egészítsék ki a paktumot egy olyan záradékkal, amely leszögezi, hogy sem a közös haderők, sem a tagállamok hadseregei külön-külön nem vethetők be háborús ok nélkül, tehát azzal az ürüggyel, hogy valamelyik országban veszélybe kerültek a „szocializmus vívmányai”. Követelni kell, hogy amíg a Varsói Szerződésnek van közös vezérkara, biztosítsák benne valamennyi nemzeti hadsereg egyenrangú képviseletét. Követelni kell, hogy a közös hadgyakorlatok kérdését a tagországok parlamentjének szuverén hozzájárulásával szabályozzák. Követelni kell, hogy oly módon csökkentsék a Kelet-Közép-Európában állomásoztatott szovjet haderőt, ami nem konszolidálja a térség megszállását, hanem a szovjet csapatok teljes távozását készíti elő. Ez annyit jelent, hogy nem mindenhonnan egy keveset vonnak ki, hanem legalább egy országot teljesen kiürítenek. A részleges csapatcsökkenésnek szuverenitásunk visszanyerése szempontjából nincs jelentősége. Cserébe a teljes csapatkivonásért fel lehet ajánlani, hogy az érintett államok nem lépnek ki egyoldalúan a Varsói Szerződésből.
Másodszor, úgy kell politizálnunk, hogy a szovjet vezetés ne zárhassa ki a kelet-európai országok fejlődésének legitim sokféleségéből napirenden lévő céljainkat. Magyarország esetében az alkotmányos többpártrendszerről és a piaci vegyes gazdaságról van szó. Ettől visszalépni azt jelentené, hogy az átalakulási folyamat megreked, és évekre, talán évtizedekre sorsunkká válik a gazdasági hanyatlás, a társadalmi züllés és a politikai demoralizálódás.
Tisztán kell látni: a szovjet vezetőknek az az érdeke, hogy Magyarországon a rendszer lehető legkisebb változása árán álljon helyre a nyugalom. Nekünk viszont az az érdekünk, hogy belássák: alkotmányos többpártrendszer és piaci vegyes gazdaság nélkül nem lehetséges tartós konszolidáció.
Nem ésszerű arra számítani, hogy ezt előre, nyilvánosan elismerik. Utólag azonban minden lépést tudomásul vehetnek, ha viszonylag rendezett körülmények között megy végbe. Csakhogy rajtuk is múlik, hogy rendezett lesz-e az átmenet. Bujtogathatják a demokrácia és a piac párton belüli ellenzékét; ijesztgethetik azokat, akik hajlanak a történelmi kompromisszumra. Vagy ellenkezőleg, félreérthetetlenül kifejezésre juttathatják, hogy a leszámolást sürgető elemek nem remélhetnek tőlük támogatást. A jelen pillanatban az a döntő kérdés, hogy a konzervatív erők bátorítását vagy a semleges tartózkodást választják-e. A katonai beavatkozás – vagy a belső fegyveres rendcsinálás kikényszerítése – már csak alig elkerülhető következménye volna az előbbinek.
Nos, az a tény, hogy Gorbacsovék nem örülnének a többpártrendszernek, és nem üdvözölnék a piaci vegyes gazdaságot, önmagában még nem bírja rá őket a konzervatív pártellenzék fölbiztatására. Ehhez még az is kell, hogy úgy ítéljék meg: ez a kör jelentős erővé válhat, és képes lesz uralkodni. A demokrácia erőinek legfőbb érdeke, hogy ne láthassák így. Ha azt akarjuk, hogy a Szovjetunió vezetői ne sodródjanak el a közvetlen vagy közvetett katonai beavatkozásig, mindent meg kell tennünk a rendcsinálás belső erőinek elszigeteléséért.
A nyíltan fellépő konzervatív pártellenzék ma Münnich Ferenc, a november 4-e utáni első rendőrminiszter nevét tűzi zászlajára, és ez jól van így. Az 1956/57-es restauráció emléke mindenkit riaszt, azokat a kommunistákat is, akik a ’60-as évek konszolidációjával fenntartás nélkül azonosultak. Ezek az emberek kétféleképpen láthatják az alternatívát. Vagy úgy, hogy a Köztársaság tér és Szolnok között kell választaniuk. Vagy úgy, hogy Szolnok és az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek otthont adó debreceni nagytemplom között.[SZJ] A demokrácia erői akkor politizálnak jól, ha a túlnyomó többség az utóbbi módon fogja látni, ha a párttagok inkább választják a visszakanyarodást a koalíciós kormányzáshoz, mint a véres restauráció történelmi zsákutcáját. Akkor a Münnich Ferenc Társaság az marad, ami, és lesz esély rá, hogy a szovjet vezetés tartózkodóan viselkedjék.
Harmadszor, nemcsak a Szovjetunióval szemben van szükség átgondolt stratégiára, hanem a Nyugat felé is. A nyugati hatalmak – mindenekelőtt az Egyesült Államok és az NSZK – döntő szerepet játszhatnak a jelenlegi válság alakulásában. Egyrészt bonyolult alkudozásban vannak a szovjet állam vezetőivel egy új, biztonságosabb világrendről, és itt valami módon Kelet-Európáról is meg kell egyezniük. Másrészt az ő közvetlen részvételük nélkül nem fordítható meg a térség gazdasági hanyatlása.
Gorbacsov azt kéri nyugati partnereitől, hogy a támadásra alkalmas erők visszavonása fejében fogadják el Kelet-Közép-Európa változatlan szovjet megszállását. Ráadásképpen kilátásba helyezi, hogyan tartják meg a térség kormányai az emberi jogi egyezményeket.
Nem lehetetlen, hogy a nyugati hatalmak ráálljanak az alkura. Végül is megszűnik Nyugat-Európa fenyegetettsége, és a kelet-európai állapotok is számottevően változhatnak. Nekünk azonban az ilyen alku nem érdekünk. A megszállás szentesítése határt szabna belső lehetőségeinknek. Az emberi jogi normák szigorúbb számonkérése nagy javulást hozna Csehszlovákiában és az NDK-ban, de Magyarországon és Lengyelországban ennél már jóval többről van szó, itt a politikai demokráciáért folyik a harc, s ez hamarosan így lehet másutt is. Gorbacsov ajánlata a demokratizálás kérdését megtartaná a Varsói Szerződés belügyének, amibe nem indokolt beletörődni. Már csak azért sem, mert a Nyugat nagyszabású gazdasági segélyakciója nélkül Kelet-Európa nem lábolhat ki a gazdasági válságból, a gazdaság rendbe hozása nélkül pedig politikai stabilizálásra sem lesz mód. De ha a segélyt ugyanazok a kormányok kapják, amelyek eddig is fölvették és eltékozolták a hiteleket, akkor ugyanaz fog történni, mint a ’70-es évek közepe óta bármikor. Átmenetileg enyhül a nyomás, újrakezdhetik a költekezést, nem kell kényelmetlen döntéseket hozni. S néhány év múlva még kétségbe ejtőbb helyzetben leszünk, mint ma.
Kelet-Európának az az érdeke, hogy kapjon gazdasági segélyt, de olyan politikai feltételekkel, amelyek megszilárdíthatják a demokratikus vívmányokat, és garanciát teremthetnek a gazdasági stabilizálás végrehajtására. Úgy tűnik, ez az érdeke a nyugati hatalmaknak is. Mindenekelőtt, a kelet–nyugati gazdasági híd csak akkor lehet szilárd, ha az általa összekötött gazdaságok is stabilak. A Varsói Szerződés által képviselt katonai fenyegetést leghatékonyabban az csökkentheti, ha a tagállamok alkotmányos demokráciákká alakulnak át. S végezetül, a demokratizálás a hagyományos fegyverzetek további csökkentésének is elengedhetetlen feltétele. Amíg a térség politikai stabilitása a szovjet csapatok jelenlététől függ, a csapatkivonásnak határt fognak szabni a rendfenntartás követelményei. A ’80-as évek első felében azt képviseltük: Európában nem lesz tartós béke, ha csak a nukleáris fegyverállományt csökkentik, a hagyományos fegyverzetek csökkentéséről folytatott tárgyalásokat nem kötik össze az országaink politikai jövőjéről folytatandó tárgyalásokkal. Nem azt várjuk, hogy a nagyhatalmak megint egymás között döntsenek a sorsunkról. Azt várjuk, hogy olyan világhatalmi helyzetet teremtsenek, amelyben Kelet-Európa népei végre maguk dönthetik el, milyen politikai berendezkedésben kívánnak élni.
Ez nem könnyű, de nem lehetetlen: érdemes javasolni és követelni. Azzal viszont ne hitegessük magunkat, hogy a Nyugat bármely kelet-európai országot komolyan támogatna, ha az egyoldalúan ki akarna válni a Varsói Szerződésből. Egy-egy ország kiugrása kockára tenné a megmaradt tagállamok önállósulását, és feszültségekkel terhelné meg a kelet-nyugati viszonyt, s ez egyetlen nyugati hatalomnak sem érdeke. Az angolszász hatalmak és Franciaország kormányainak pedig külön oka is van rá, hogy ne pártfogolják az efféle kísérleteket: mégpedig az a félelem, hogy a Varsói Szerződés kezdődő bomlása a semlegesség választására ösztönözné az NSZK-t, s így a NATO gyors és teljes széteséséhez vezetne. Függetlenségünk teljes visszanyerését ezért csak a két tömb egyidejű, párhuzamos és kiegyensúlyozott leépítésétől érdemes várnunk.
Ebből viszont az következik, hogy negyedszer, képesnek kell lennünk nem csupán a saját országunkban, hanem az egész régióban gondolkodni. Részint azért, mert a térség megszállásának és a Varsói Szerződés jövőjének ügyében csak összehangolt fellépés befolyásolhatja komolyan akár a Szovjetuniót, akár a nyugati kormányokat. Részint pedig azért, mert számolnunk kell vele, hogy mindkét oldal legnagyobb félelmei közé tartozik Kelet-Európa balkanizálódásának veszélye. Senki nem fogja támogatni a Szovjetunió visszahúzódását és a demokráciát, ha a nagyobb szabadság a II. világháború előtti káoszt állítja vissza a térségben.
Ez a veszély bennünket, magyarokat közvetlenül érint, hisz nincs még egy olyan elmérgesedett ügy Kelet-Európában, mint a határon túli magyar kisebbségeké; nincs még egy olyan megromlott viszony, mint a Románia és Magyarország közötti. Erkölcsi kérdés, de azon túl reálpolitikai kérdés is, hogy a magyarság minden elszenvedett csapás ellenére ne a gyűlölködés és a bosszú, hanem az igazságos és megvalósítható rendezés képviselője legyen. Félreérthetetlennek kell lennie, hogy mi nem revánsot akarunk, hanem kisebbségi jogokat a romániai magyaroknak és demokráciát egész Romániának. Ehhez megszerezhetjük Kelet-Európa demokratikus erőinek támogatását, ebben mellettünk lehet a nyugati közvélemény, ezt vállalhatják a nyugati kormányok és elfogadhatja a Szovjetunió. Ezen az alapon elszigetelhetjük Ceausescut, s elérhetjük, hogy egyértelmű legyen: mit követel a világ Románia új vezetőitől, ha a diktátor eltűnik a színről. Ha azonban nem tudunk úrrá lenni indulatainkon, ha nem tudjuk minden percben világossá tenni, hogy nem a román népet tekintjük ellenségünknek, hanem a romániai diktatúrát, akkor nem remélhetünk számottevő támogatást a magyar nemzeti érdekekért folytatott küzdelmünkhöz, és kockára tesszük a még csak lehetséges magyar demokráciát is.
- Beszélő [6]