E beadvány szerzőinek nevét nem ismerjük. A párt sztálinista szárnyához tartozó irodalmárok vagy irodalmi funkcionáriusok lehettek, egyikük valószínűleg Bölöni György. Irányzatuk az 1956 tavaszán-nyarán már túlnyomóan ellenzéki irodalmi sajtóban csak ritkán hallatta hangját. Kevesen vállalták – mint Gergely Sándor vagy maga Bölöni – a megújulási mozgalommal való nyílt szembeszegülést. A pártvezetés is kezdte megkülönböztetni magát túlzottan harcias híveitől, s egyre inkább a kivárás álláspontjára helyezkedett.
A Tézisek: előzetes adalék egy hivatalos irodalmi platformtervezethez. Platformnak nevezték az ’50-es évek első felében a párt elvi álláspontját megfogalmazó dokumentumot. Rendszerint áttekintette a szocialista irodalom fejlődésének legutóbbi szakaszait, fő részében elemezte az „irodalmi helyzetet”, majd kijelölte az irodalom és az irányítás feladatait. Rendszerint magas pártfórum (esetleg a PB) fogadta el; szerkesztését általában a pártközpontból irányított bizottság végezte.
A Tézisek születésének időpontjában hatályos irodalmi platform a Szabad Nép 1954. március 15-én megjelent cikke: „Az új magyar irodalom egyes kérdéseiről”, mely az új szakasz szellemében íródott, bár némiképp elmaradt az akkor még nem ellenzéki, kritikus írók álláspontjától. Ezt a dokumentumot Nagy Imre menesztése után sem érvénytelenítették, de szó volt róla, hogy módosítani kell.
1955 szeptemberében elkobozták az Irodalmi Újság egyik számát (a 17-eit). A lapelkobzás nyomán kibontakozott tiltakozó mozgalom októberben tetőzött, amikor 63 író és művész memorandumot juttatott el a Központi Vezetőséghez, tiltakozva a kulturális megszorítások ellen. Követelték, egyebek között, A csodálatos mandarin, Az ember tragédiája, Németh László Galileije színrevitelének engedélyezését, Benjámin László és Nagy László letiltott verseskötetének, Kónya Lajos irodalmi riportjainak kiadását. Mindazonáltal a memorandum, amelyet kizárólag párttagok írtak alá, igen óvatosan fogalmazott:
„Tisztelettel kérjük a Központi Vezetőséget, hogy a párt kultúrpolitikáját eltorzító szerveknek, funkcionáriusoknak, kulturális életünket bénító, pártunk tekintélyét, befolyását romboló, antidemokratikus vezetési módszereivel szemben erélyesen érvényesítse a kongresszus határozatait, vizsgálja felül az eddigi adminisztratív intézkedéseket, és biztosítsa a kultúra, a sajtó munkásai számára az őszinte, tiszta, kommunista pártélet légkörét…”
A hatalmát féltő rákosista oligarchia körében mégis valóságos pánikot okozott a beadvány. Az aláírók többségét fenyegetéssel és zsarolással rászorították, hogy vonják vissza aláírásukat. A tíz hajthatatlan pártbüntetést kapott, közülük kettőt – Haraszti Sándort és Vásárhelyi Miklóst – mint szervezőket kizártak a pártból. A Központi Vezetőség határozatot hozott „az irodalomban mutatkozó jobboldali jelenségekről” (Társadalmi Szemle, 1955. november). Ez a határozat írta elő, hogy új irodalmi platformot kell készíteni.
A Tézisek szerzői feltehetőleg a platform helyzetelemző és irányítási feladatokat kijelölő részéhez kívántak hozzájárulni. Az új platform azonban már nem készült el: az írószövetség 1956. szeptemberi taggyűlésén elhangzott főtitkári beszámolóból kitűnik, hogy tervezetét az írók elutasították (Képes Géza az Irodalmi Újság 1956. szeptember 22-i számában). Aztán jött a forradalom, és az egész ügy feledésbe merült.
Jegyezzük meg, hogy az irodalmi platform műfaja egy darabig 1956 után is élt. Ilyen dokumentum volt például az MSZMP kulturális-elméleti munkaközösségének állásfoglalása „a »népi« írókról” (Társadalmi Szemle, 1958. június), valamint „a felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről” (uo. 1959. február).
Az irodalmi platform kérdéséhez. Tézisek
I. Az anyag tagolása
1. Általános összefoglaló. A mai helyzet nem speciálisan magyar jelenség, nemzetközi összefüggései vannak, külpolitikai hatások is érvényesültek benne. Általános jellemzői között azonban szép számmal akadnak különlegesen „magyar vonások”. És mert ezek a „magyar vonások” némileg felette állnak minden egyébnek, kimondható, hogy a magyar irodalomban jelenleg tapasztalható rendkívül éles jobboldaliság nem szükségszerűen következett be, hogy ez helyesebb vonalvezetés esetén elkerülhető lett volna.
2. Irodalompolitikái elvek. Néhány olyan probléma foglalata, amelynek az a célja, hogy a szocialista realista művészet ideológiai szupremációját megvédje mindazokkal a törekvésekkel szemben, amelyek már nemcsak előkészíteni akarják, hanem ténylegesen visszalökni irodalmunkat egy burzsoá művészet esztétikájába. És az „irodalmi restauráció” egyik előkészítője lenne a politikai restaurációnak, amit az irodalom jobboldali vezérkara (Déry–Aczél–Zelk–Benjámin–Háy) ténylegesen akar.
3. Szervezeti kérdések. E fejezetben az írószövetség, az Irodalmi Alap, az írószövetségi pártszervek és az írószövetségi tagság legégetőbb problémáiról van szó. A tételek célja: szilárdan biztosítani a kommunista vezetést az írók szervezeteiben, mert anélkül nem lehet biztosítani az írók szabadabb tevékenységét sem. Tehát: mialatt messzemenő engedékenység látszik helyesnek az irodalompolitikában, fokozottabb szigornak kell érvényesülnie szervezeti kérdésekben. Egyszerűen: meg kell szüntetni azt a nevetséges állapotot, hogy a dolgozó magyar nép pénzén egyesek mozgalmakat szervezhessenek a dolgozó nép ellen.
II. Általános összefoglaló
1. Az írószövetség márciusi és áprilisi négynapos taggyűlése[1] minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy itt jobboldali felvonulás történt a párt ellen. A szabad kritika örvén a legféktelenebb demagóg uszítás folyt, s ennek során ilyeneket állítottak: A párt a Bach-korszakhoz hasonló állapotokat teremtett Magyarországon. A párt hazardírozott a nép bizalmával. Itt az ideje, hogy egy új március 15-e szabadítsa fel a magyar irodalmat. Jogos a helytelen párthatározatok bojkottja. A párt pogromot szervezett a magyar írók ellen. Még a Petőfit halállal fenyegető és őt orosz kémnek nevező alföldi népgyűlés[SZJ] se volt oly reakciós, mint az írók ügyével foglalkozó budapesti pártaktíva[2] stb. Mindennek betetőzéséül, egy obstrukciós manőver után, kisebbségi többséget kiügyeskedve megválasztottak egy kilenctagú direktóriumot az ügyek vitelére. Később 13 tagú bizottsággá bővült ez a szervezet, amely 1956. április 24-én Veres Péter, Erdős László és Molnár Géza tolmácsolásában egy kibővített titkári ülésen pesti és vidéki írók előtt deklarálta Tamás Aladár azonnali leváltását, helyébe Képes Géza ültetését és Kuczka Péter azonnali beiktatását a titkárságba. Ugyanez a 13-as bizottság kijelentette, hogy a szerkesztőbizottságok vétójogát felfüggeszti, s hogy ezentúl minden vitás kérdésben a csúcsdirektórium (Veres Péter, Képes Géza, Tamási Lajos) dönt. Mindezek után a jobboldali felvonulás jobboldali és pártellenes tartalma kétségbe nem vonható.
2. De miként jutottak idáig? a) A helyzetet az adott nemzetközi helyzet mérgesítette el. A hidegháborúnak abban a szakaszában történt ez az eseménysorozat, amidőn az USA vezetői ismételten kijelentették, hogy felszabadítják a népi demokratikus országokat, s közöttük Magyarországot is.[3] Valószínű, hogy a biztatások hatása alatt illegális kisgazdapárti és szociáldemokrata párti alapszervezetek alakultak. Ezek feltételezhetően élénk szervezőmunkát fejtettek ki az írók sorában. A helyezkedés motívuma döntő szerepet játszik tehát e kérdésben. b) De a magyar viszonyokat kétségtelenül befolyásolta az a másik nemzetközi vonatkozás is, amely a többi európai népi demokratikus országban nyilatkozott meg, s amelyben megtalálható a XX. kongresszus különlegesen értelmiségi értelmezése is. Tényként kell megállapítani, hogy a XX. kongresszus várható határozatairól a jobboldalnak bőséges előzetes információi voltak, szemben a kommunistákkal, akik erről mit sem tudtak, tehát megfelelő ellenagitációt a ferdítőkkel szemben nem folytathattak.[4] c) Akkor tehát, amidőn erős restaurációs nyomás kezdett érvényesülni hazánk irányában, itt állott az írószövetségi tagság kellő politikai nevelés nélkül. A politikai nevelés hiánya fokozta e réteg ingadozását és hajlamát arra, hogy pánikba essen, helyezkedjen, berendezkedjen egy új rezsim szolgálatára. d) Számos jele van annak is, hogy a feléjük sugárzó politika nem volt egységes, hogy bizonyos – talán negatív formában elsősorban – biztatást kaptak olyan helyekről is, ahonnan ezt ezelőtt semmiképpen sem kaphatták volna meg. e) Van azonban e nemkívánatos fejlődésnek sokkal régibb eredője is: a saját irodalompolitikánk helytelensége.
3. A tulajdonképpeni hibák a fordulat éve táján keletkeztek. Akkor, amidőn deklarálták az irodalom nemzeti egységét, noha ez nem volt meg. A deklaráció azonban azzal járt, hogy mialatt az egyik oldalon felszámoltuk a nem kommunista irodalom minden szervezeti lehetőségét, a másik oldalon átadtuk a nem kommunista irodalom képviselőinek a saját irodalmi szervezeteinket, vagy legalábbis ezekben a legfontosabb pozíciókat. Megsemmisítettük azt a lehetőséget, hogy a kommunista írók felvegyék a küzdelmet a nem kommunista írókkal a színvonalasabb és pártosabb szocialista realista irodalom kialakításáért. Lényegében az történt tehát, hogy a pártos irodalom ellenfeleinek, ellenségeinek és a vele szemben közönyös útitársuknak szétzúztuk ugyan irodalmi szervezeteit, de az irodalom nemzeti egységének jelszavával, kárpótlás gyanánt, teret adtunk nekik a saját irodalmi intézményeinkben: szerkesztőségeinkben, kiadóinkban, lektorátusainkban, dramaturgiánkban, folyóiratainknál, a rádiónál, a filmnél, a Népművészeti Intézetben stb. stb.
4. Ez a helyzet azzal járt, hogy a nem kommunista elemek mennyiségi többsége elözönlötte az irodalmi szervezeteket, és ott a maga világszemléletének megfelelő állapotokat teremtett. Ez az elözönlés azzal járt, hogy mindenkit, akiről tudták, hogy szilárdan kommunista, és hogy valóban pártos irodalmat akar, már a kezdet kezdetétől üldözőbe vették. Ezt a tényt nyomatékosan alá kell húzni, mert a ma adott helyzet elemzésekor e pontnál gyakori az olyan ellenvetés, hogy ekkora céltudatosságot már a fordulat éve idején mégsem lehet tulajdonítani a mai jobboldalnak. Nos, ha arra gondolunk, hogy Zelk, Molnár Miklós, Aczél és társai már akkor miként foglaltak állást a kommunista írók műveivel szemben, fenti állítás be van bizonyítva.
5. Révai és Horváth elvtársak irodalompolitikája (a sok helyes és valóban kitűnő intézkedés és tanítás mellett) elkövette azt az alapvető hibát, hogy a kommunista és nem kommunista írók jövendőjének kérdésében a formát a tartalom fölé emelte, és ezzel lényegében antimarxista módon járt el. Miként történt ez? Az egyik oldalon állottak a kommunista írók szilárd világnézeti talajon, de gyenge formakészséggel. A másik oldalon állottak a nem kommunista írók gyatra világnézettel, de fejlett formakészséggel. Révai és Horváth elvtársak az utóbbiakat karolták fel. Nyilván úgy vélték, hogy ez utóbbiak hamarabb megkaphatják tőlük az ideológiai alapot, mint a kommunisták a formai fejlettséget. Az lett volna a helyes politika, hogy a két csoportot egyszerre, egy időben kellett volna felkarolni. Nem lett volna szabad megszüntetni a Szikra szépirodalmi osztályát, s legalább egy folyóiratot szilárd kommunista kezekre kellett volna bízni.
6. Nem ez történt. A valóságban a nem kommunista írók irányában, megnyerésük kedvéért, a kezdeményezések politikája folyt. Díjak osztogatása, kitüntetések, agyonreklámozások, képviselői megbízatások, kiküldetések, glorifikálás a végtelenségig. Ezekben az időkben országszerte adomák jártak már arról, hogy az az író, aki érvényesülni akar, legyen ellenzéki, mert akkor udvarolni fognak neki. Vigyázat: nem arról van szó, hogy helytelen volt a nem kommunista írók megnyeréséért komoly lépéseket tenni. A hiba az volt, hogy ugyanakkor – mint fejlődésképtelent – elvetettük magunktól a kommunista írókat, noha megfelelő támogatással feltétlenül gyorsan versenyképesek lettek volna. De mert nem ez történt, mi magunk nyitottunk kaput a beteges, a korlátlan karrierizmus, a hízelgő talpnyalók inváziója számára. Ez a folyamat aztán egyre súlyosabb állapotokat szült.
7. Azzal, hogy deklaráltuk az irodalom nemzeti egységét, anélkül, hogy gondoskodtunk volna e nemzeti egység szilárd kommunista alapjairól, a szocialista realista irodalom szupremációjáról, amelyet természetesen nem nyilatkozatok voltak hivatva meglévőnek tenni – ingoványra építettük egész irodalompolitikánkat. A nem kommunista írók magukkal hozták egész polgári és kispolgári szemléletüket, törekvéseiket és módszereiket. A pártot közönséges megrendelőnek tekintették, akinek iparkodtak szállítani az árut. De az irodalmi versenyt már burzsoá alapokon képzelték el, a kereskedők és gyárosok mentalitása szerint: megalakították klikkjeiket, igyekeztek korrumpálni mindazokat, akiket a maguk javára hasznosíthattak, a maguk képére formálták az irodalmi bírálat arculatát, és gondosan ügyeltek arra, hogy a feltörekvő ifjúság az ő befolyásuk alatt maradjon. Hatalmi pozíciók birtokában végül is az történt az irodalomban, amit ők akartak, s hogy ők mit akartak, azt Zelk Zoltán, Aczél Tamás, Benjámin László, Eörsi és többen mások a Déry-vitában;[5] Örkény István, Zelk Zoltán, Benjámin László, Reményi Béla és mások a költői vitában[6] igen alaposan kifejtették. Lám, „jelzésekben” nem volt hiány – a megfelelő intézkedések mégis elmaradtak.
8. Nem figyeltünk fel eléggé a kritika elvtelenségeire sem. Somlyó György magasztalta Aczélt, Aczél Somlyót és Mesterházi pedig Molnár Miklós, Máriássy Judit, Sebestyén György, Fekete Sándor, Rényi Péter és társai segítségével irtotta a kommunistákat. Máriássy Judit odáig fajult, hogy nyíltan, nagy cikkben értéktelen selejtnek deklarálta a szovjet irodalom egyik színpadi remekművét, a Páncélvonatot.[7] Sajnos, ebben a folyamatban nem éppen dicsőséges szerepet vitt Illés Béla sem, aki nem vette észre, hogy a hiúságánál fogva megragadták és az orránál fogva vezetik. Az a szektásság és „éber” ébertelenség, amely káderpolitikánkat az egész vonalon jellemezte, újabb keserű gyümölcsöket termett. Eltűrtük, hogy a világnézetileg intakt kommunisták helyét egyre nagyobb arányokban és mindenütt a hízelgő, gerinctelen, talpnyaló, karrierista elemek foglalják el, akik mögött pedig az ellenség állott. Ez az invázió szülte bizonyos fokig magát a kultúrbürokráciát is, amely nélkülük olyan hatalmasra semmiképpen sem duzzadt volna. Ezt – mármint a kultúrbürokráciát – azzal támogatták, hogy tudatos kritikátlansággal igyekeztek kiszolgálni az olyan igényeket is, amelyeket ők maguk az irodalom fejlődése szempontjából károsnak tartottak. Miközben felfelé görnyedtek és lefelé tapostak – a saját pozícióik bebiztosítása céljából, csak azért, hogy ne legyenek versenytársaik –, kellő „káderpolitikával” kitárták a kaput a dilettantizmus előtt is. Előmozdították, hogy a centralizáció túllépje a marxizmus–leninizmus érdekeit szolgáló terjedelmet, márpedig ahol ez megtörténik, ott menthetetlenül gyökeret ver a bürokrácia.
9. Amidőn tehát az események odáig fejlődtek 1955 novemberében, hogy a jobboldal (amely egyre akkumulálódott) abba a helyzetbe került, hogy nyílt támadást kezdhetett a párt ellen, igen komoly pozíciókkal és információs lehetőségekkel rendelkezett. Információkat kapott még a pártközpontból is, sőt külföldről is. Mindeme lehetőségek birtokában egyre magasabb fokon szerveződött pártellenes erővé. Szervezkedésének újabb lökést adott az, hogy a korábban letartóztatásban lévő politikusok egy része[8] egyéni bosszúvágytól kergetve az élükre állott és politikai tapasztalatait, szervezőképességét a rendelkezésükre bocsátotta. A jobboldali szervezkedésben részt vevő karrierista elemek éppen a karrierjük által elért eredményeket akarták megtartani és biztosítani azzal, hogy nekirontottak a pártnak. Bizonyosra vették, hogy új rezsim következik, s ezt az új rezsimet már eleve ki akarják szolgálni. Arcátlan manővereik leplezése céljából, természetesen, a párt védelmét és a XX. kongresszus határozatainak zászlaját lobogtatták. Ezzel a manőverükkel sikerült is sok írót és írószövetségi tagot megszédíteniük.
10. Az események végső kifejlődését a saját hibáink igen nagymértékben szolgálták. A leghatározottabban le kell szögezni, hogy 1955 novemberében, az ominózus párttaggyűlésen[9] még nem volt többségük. Ugyanilyen nagy határozottsággal le kell szögezni azt is, hogy az 1955. decemberi pártaktívaülés szétzúzta őket, hogy a jobboldal ekkor vert sereg volt. A megfelelő pártfórumok ezzel kapcsolatban kaptak alapos írásbeli figyelmeztetést is a szóbeli tájékoztatások mellett. Ezek a jelzések világosan ismertették a jobboldal taktikáját, amely időnyerésben állott. Időt akartak nyerni mindenáron, mert alapos tájékozottságuk volt a XX. kongresszusról, annak előkészületeiről és téziseiről. (Ennek egyik bizonyítéka, hogy amikor Rideg Sándor megtagadta a novemberi pártellenes memorandum aláírását, Major Ottó a XX. kongresszus várható határozataival érvelve igyekezett őt jobb belátásra bírni.) A jobboldal tehát berendezkedett az időnyerésre, és ezalatt a következő célokat tűzte maga elé: Megnyerni szövetségesül minél több útitársírót (Veres Pétert, Szabó Pált, Illyés Gyulát és másokat). Híreszteléssel, illegálisan terjesztett versekkel, egyes írókkal folytatott személyes megbeszélésekkel egységfrontot teremteni a kommunista írók és a párt ellen. Megtartani minél több pozíciót (megmenteni a veszett fejsze nyelét). A helyén tartani Tamási Lajost, Molnár Gézát – mert ők a helyi pártszervezet segítségével folytathatták a tagsági fellazítást Tamás Aladár és a párt ellen. Megakadályozni, hogy a pártközpont egy erélyes párttitkárt küldjön a helyi pártszervezet élére. (Ez a tervük öt hónapon át sikerült is. Öt hónapon át folyhatott az ellenagitáció a párt és a szövetség politikája ellen.) Demagógiájukban a párt vezetőinek személy szerinti lejáratása és kifigurázása egybe volt kapcsolva a párt ügyéhez hű kommunista írók lejáratásával és kifigurázásával. Az előbbieket korrupcióval, erkölcstelen élettel vádolták, felrótták nekik a lefüggönyözött autót, a titkosan berendezett magazinokat, a luxusfürdőket és a személyi kultusz sok más tünetét, a külön villanegyedtől a bujálkodásig. A párthoz hű kommunista írókat pedig nagy hangon, szakadatlan kiabálással tehetségtelen íróknak akarták feltüntetni. „Fél és negyed írók ezek – mondották –, akik a felszabadulás előtt a filléres regények írásával tartották fenn magukat.” Ez ügyes fogásnak bizonyult. Aki tehetségesnek akart látszani, aki azelőtt valóban filléres regényeket írt, aki azelőtt pártellenes műveket írt, az most sietősen csatlakozott a jobboldalhoz, nehogy leleplezzék, kifigurázzák és tehetségtelennek nyilvánítsák. Külön hangsúlyozni kell, hogy az írók káderlapjai e jobboldali bandának birtokában voltak, és így szinte korlátlanná tehette zsaroló műveleteit. Igen gerinces embernek kell lennie annak, aki ennyi kedvezőtlen körülmény ellenére is kitart pártos álláspontja mellett. Ez a demagógia, persze, nem igaz. A 13-as bizottságban ott szerepel Vértes György, Erdei Sándor, Gergely Mihály, Molnár Géza – például. Ugyan, miféle írók ezek? Mit írtak? Miféle tehetségük van? És sorolható lenne a példa Földeák Jánostól P. Rácz Kálmánig, Vihar Béláig, Fekete Sándorig, Mesterházi Lajosig igen bő választékban. Sajnos, az a tény, hogy a pártot durván megtámadó, a pártot rágalmazó, az ellenforradalmi szervezkedést már csaknem a legteljesebb nyíltsággal folytató írókkal szemben a párt nem alkalmazta a legszigorúbb megtorlást; hogy Tamás Aladárt nemcsak magára hagyta, hanem a kritikus időpontban külföldre küldésével „elejtése” látszatát keltette; hogy a pártbüntetéssel sújtott Kuczka Péter vezetőségi tagságát nem vétózta meg; hogy eltűrte Tamási Lajos és Molnár Géza machinációit az új írószövetségi vezetés ellen – mindezzel egyrészt a pártszervezet centrumát hajtotta át a jobboldalra, másrészt segített egybekovácsolni a jobboldal és az útitársírók lappangó szövetségét erős, eltökélt harci szövetséggé. Így áll a helyzet 1956. május elején.
Összefoglalás
A jelen dolgozat II. fejezetében foglaltak röviden a következő képet mutatják: A politikailag nem nevelt írók nehéz külpolitikai helyzetben, a párt belföldi nehézségeinek idején meginogtak, és zömükben a pártellenes jobboldalhoz csapódtak. Ez a jobboldal a felszabadulás óta lélegzik, apályos éveiben kihasználva az irodalom nemzeti egységének jelszavát és azt a körülményt, hogy az irodalomban a nemzeti egység alapja nem a jól kifejlesztett kommunista (szocialista-realista) irodalom volt, hatalmi pozíciókra tett szert. A hatalmi pozíciók birtokában lassú, nem mohó, de szívós (néha ösztönös, többször tudatos) tevékenységet folytatott a pártellenes irodalmi erők felhizlalására, a pártos írók háttérbe szorítására. Ilyen előzmények után, a hidegháború egy meghatározott szakaszában, antimarxista, antikommunista kísérletek szolgálatában nyílt pártellenes fellépésre szánta el magát. Ehhez nemzetközi segítséget is kapott a belső reakciós erők támogatásán felül, s a féktelen demagógiát sikerült egybekapcsolnia azzal a látszattal, hogy a XX. kongresszus határozatainak szellemében jár el. Végső fokon (öthónapos előkészítés után) márciusban és áprilisban az írószövetségben megszervezte a többséget és győzelmi tort ül. Ez az állapot azért veszedelmes, mert mint a ragály terjed és megfertőzi az egészséges részeket is. Ennek számos jele van már más művészeti szövetségek életében, sőt azokon túl is.
A ragály terjedésének megakadályozására, a rosszul begombolt mellény kigombolására és újragombolására radikális intézkedésekre van szükség, különben a párt újabb erőket szervez engedékenységével maga ellen. Nem a szabad bírálat, nem a nyílt, elvi viták, a személyekre szóló tekintet nélkül érvényesülő kemény kritika elfojtásáról van szó és arról sem, hogy ne legyen az irodalmi élet sokkal szabadabb az eddiginél. A pártellenes, antimarxista, népidemokrácia-ellenes szervezkedés megakadályozása a legfontosabb feladat!
III. Irodalompolitikai elvek
Nem hiszünk semmiféle csodaszerben. Az írók marxista–leninista nevelését (amely évekig tartó munka) nem pótolhatja semmiféle erőszakos intézkedés, politikai bűvészkedés, vagy más egyéb. Mégis, abban az általános zűrzavarban, amely jelenleg előállott a magyar irodalom háza táján, szükséges bizonyos irodalompolitikai elvek leszögezése. Ez a „leszögezés”, természetesen, egyrészt felelevenít bizonyos alapelveket (amelyek érvényben vannak) és a XX. kongresszus útmutatásai alapján felülvizsgál más alapelveket. Megnézi tehát, hogy az ún. zsdánovi irodalompolitikából mi maradt meg, mi, milyen fokban szorul fejlesztésre. Az alábbiakat eszerint kell értékelni.
1. Mindaz, amit Marx–Engels–Lenin tanított a pártos irodalomról, érvényben van. Mi szocialista-realista irodalmat akarunk.
2. Olyan irodalmat, amelyben a „szocialista” és a „realista” fogalma elválaszthatatlan egység. Arra törekszünk tehát a jövőben is, hogy az egységesülő nemzeti irodalom művészi és uralkodó módszere a szocialista realizmus legyen. A mi írói ideálunk a gorkiji típusú kommunista író. Olyan író, aki éppen mert marxista–leninista a világnézete, tisztábban látja az életet, mélyebbre hatol a valóság feltárásában, tehát rendkívüli mértékben eredeti, s elevenen él benne az a szándék, hogy műveivel a haladást közvetve és közvetlenül egyaránt szolgálja. Példakép, mert művészi, erkölcsi mértékrendszere forradalmi erő.
3. De miközben arra törekszünk, hogy a szocialista realista irodalom uralkodó irodalommá váljék, elismerjük annak a szándéknak helyességét is, hogy az irodalom szabadsága még az eddiginél is teljesebb legyen. Elismerjük a realista irodalom minden megnyilatkozási jogát – akár stílusirányzatok, akár azonos irodalmi ízlés, akár más egyéni látásmód formájában jelenik is ez meg – feltételezve, hogy nem népellenes, nem pártellenes, nem haladásellenes, s hogy végső fokon a szocializmust építő nép platformján áll.
4. Ennek a szabadabbá tett irodalmi életnek, persze, a végső cél azonosságában a nemzeti egység alapjain kell továbbfejlődnie. Sajnos, ez a fajta nemzeti egység az irodalomban jelenleg nincs meg, noha többször is deklarálták meglétét. Az, aki valóban akarja az irodalom nemzeti egységét, annak akarnia kell azt is, hogy e nemzeti egység alapja a kommunista írók szocialista realista irodalma legyen. Ha az egységes nemzeti irodalomban más az alap (mint ahogy jelenleg más), akkor a nemzeti egység fikció csupán. Akkor különleges keveréke a nyugaton l’art pour l’art irodalomnak[SZJ], a narodnyikizmusnak és más polgári-kispolgári irodalmi izmusnak.
5. A leghatározottabban le kell szögeznünk azt a tényt, hogy a XX. kongresszus is ugyanígy értékelte az irodalom nemzeti egységét. Közvetve történt ez azzal, hogy meghatározta az irodalom feladatát. Azt az SZKP Központi Bizottságának beszámolója így fogalmazta meg:
„A párt mindig harcolt és harcolni fog a szovjet valóság hamis ábrázolása ellen, a szovjet valóság szépítgetésére vagy ellenkezőleg, a szovjet nép vívmányainak lefitymálására és lebecsülésére irányuló kísérletek ellen. Az írók és a művészek alkotó munkásságát hassa át a kommunizmusért vívott harc szelleme. A művek öntsenek bátorságot és szilárd meggyőződést a szívekbe, fejlesszék a szocialista öntudatot és az elvtársi fegyelmet.”
Ezek a sorok kétségtelenné teszik, hogy a szocialista-realista irodalom változatlanul pártos és népnevelő irodalom, s hogy nem is lehet más, ha a haladást akarja szolgálni, ha azzal nem akar szembekerülni. A leghatározottabban hangsúlyozni kell tehát, hogy a szocialista-realista irodalom érvénye fennáll, hogy Gorkij, Majakovszkij, Solohov, A. Tolsztoj és mások művészi alapmódszerei nem változtak, hogy most éppen e módszerek uralmának megerősítéséről, fejlesztéséről van szó. Éppen ezért élesen szembe kell szállni mindazokkal, akik nem ezt akarják. Ha kell, a párt ideológiai nehéztüzérségét is harcba kell vetni a szocialista-realista irodalom alapelveinek védelmében.
6. Teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy a szocialista-realista irodalom győzelméért folyó harcnak több terepszakasza van: a) ideológiai, b) szervezeti, c) káderpolitikai, d) pénzügyi. Most (a továbbiakban) elsősorban az ideológiai kérdéseket kell hangsúlyoznunk. Az idevágó tisztázások nélkül sem az írószövetségi centrum, sem az útitárs írók magatartása nem fejleszthető a helyes irányba.
7. Újra fel kell mérni tehát a szocialista-realista irodalom esztétikájának eddigi eredményeit. Határozottan ki kell mondani, hogy mi maradt ezekből érvényben, mit kell módosítani és mi avult el. Nem arról van szó, hogy valami „bölcsek könyvét” kívánunk összeszerkeszteni, és arra se gondolunk, hogy ez a tevékenység valami újfajta irodalompolitikai dogmatizmust szüljön. Ki kell jelentenünk, hogy az irodalom sokkal élőbb valami, hogysem örök érvényű szabályok uralmának lenne alávethető. Az irodalom törvényeit nem lehet spekulatív úton-módon az íróasztal mellett kiagyalni. A szocialista realizmus irodalmi alapelvei kétirányú tevékenységből fakadnak: az írók műveiből és az esztétika általánosított tapasztalatainak egységéből. Mindez mégsem áll ellentétben azzal a követeléssel, hogy rendszerezni kell mindazt, amit kollektív tapasztalatok alapján eredményként biztosan elfogadhatunk már a szocialista realizmus esztétikájából. Egy bizonyos: Amíg a proletárdiktatúra elvileg is, gyakorlatilag is él, addig kötelessége a szocialista-realista irodalom fejlődésének előmozdítása ideológiai tisztázások és hatalmi eszközök igénybevétele révén is. Ezt azért hangsúlyozzuk már itt, mert semmiféle ideológiai tisztázás nem szülhet igazi eredményeket, a hatalmi eszközök egyidejű alkalmazása nélkül. Ki kell mondanunk: ha a lektorátusok, a dramaturgiák, a könyvkiadók és lapok, valamint a rádió és filmgyár nem a munkásosztály képviselőinek kezében vannak, addig a munkásosztály nem mondhatja el, hogy az írók zöme az ő ügyét szolgálja, addig a dolgozó nép csak az írók egy kisebbségét vallhatja magáénak.
8. Nem mondhatunk le az irodalom pártirányításának elvéről sem. Sajnos, jelenleg számos olyan pártfunkcionárius van, aki nem a kellő, legmagasabb színvonalon képes erre a feladatra. Különösen áll ez a Budapesti Pártbizottság irodalompolitikai „szakértőire”. De hibák vannak a KV Tudományos és Kulturális Osztályán is. Nem csoda, ha a kommunista írók befolyását az ilyen funkcionáriusok közreműködése nem segíti elő. Ezek a funkcionáriusok nem tudnak eligazodni például abban a bonyolult követeléssorozatban, hogy egyrészt minden irodalmi intézmény álljon szilárd kommunista vezetés alatt, másrészt az egész irodalompolitika legyen „liberálisabb”. Meghökkennek attól a követeléstől például, hogy az egyes stílusirányzatok, vagy azonos irodalmi ízlésű, de nem pártellenes írói csoportoknak legyen önálló lapjuk, klubjuk, kiadójuk. Mi ez ellen nem tiltakozunk, annak megismételt hangoztatása mellett, hogy az ilyenfajta tagozódás sem divergenciát nem jelenthet a pártos irodalommal szemben, sem pedig azt nem jelentheti, hogy egyesek a nép pénzén szerveznek mozgalmakat a nép ügye ellen.
9. Mindezek alapján, minden irodalompolitikai ideológiai fejtegetés élére mottóként oda kell jegyezni: Akié a kiadó, a lap, a színház, a folyóirat, a rádió és a film – azé az író! Ez a tétel fordítva csak féligazság. És tényként, mottó gyanánt, ki kell mondanunk azt is: Ha a kiadó, a lap, a satöbbi nem a miénk, akkor nem a miénk az irodalom utánpótlása sem! Nem mindegy az, hogy miféle lektorok, dramaturgok és szerkesztők miféle esztétikai és politikai elvek alapján befolyásolják az új tehetségeket, akik – természetesen – érvényesülni akarnak. Jelenleg nem sok szavunk van ebben. (Még a Csillagnál[10] is valami különleges opportunizmus érvényesül, pedig itt párthű ember a felelős szerkesztő, akinek tisztességében nem kételkedünk!)
10. Az őszinteség kérdése. A jobboldali, pártellenes ellenzék hatalmasan meglovagolta ezt a kérdést, és igen ügyes demagógiával a maga javára fordította a látszatot, őszinteséget követel az irodalomtól. Helyes. Az irodalom legyen őszinte azon az alapon, ahogy ezt a XX. kongresszus megfogalmazta:
„A párt mindig harcolt és harcolni is fog a szovjet valóság hamis ábrázolása ellen, a szovjet valóság szépítgetésére, vagy ellenkezőleg, a szovjet nép vívmányainak lefitymálására és lebecsülésére irányuló kísérletek ellen.”
Ez világos beszéd. Benne van a marxista–leninista világnézetű író teljes irodalmi szabadsága, és benne van az a kétfrontos küzdelem, amelyet a szépítgetők és befeketítők ellen kell folytatni. E kétfrontos harc jogosságát vitatni nem lehet. A módszereit annál inkább. Nyílt vitákban kell elsősorban, egy éles, öntudatos, pártos kritikának segítségével visszaverni a helytelen próbálkozásokat. Azokkal tartunk, akik azt mondják, hogy egy-két siránkozó vers miatt még nem dől össze a világ. De mi egyben azokkal is tartunk, akik azt mondják: Ha ezek a siránkozó, pesszimista, piszokban turkáló, defetista irodalmi alkotások láncolatban jelentkeznek, tendenciává sűrűsödnek, irányzattá válnak és uralomra törnek, akkor a meggyőzés és a bírálat szava mellett szerepet kell kapnia az adminisztrációs eljárásnak is.
11. A kísérletezés szabadsága egy másik olyan kérdés, amely az írókat ma különleges erővel foglalkoztatja. Ez összefügg igen erősen az őszinteség és az irodalom szabadságának kérdésével. Mi az irodalom szabadságának kérdését nem tárgyaljuk külön fejezet alatt, mert a mi szocialista-realista irodalmunkat szabadnak érezzük. A kommunista író most szabadon megírhatja gondolatait és érzelmeit a saját világáról. Ezt a letűnt osztályállamban nem tehette meg, mert az ügyész nyomban fellépett ellene és börtönbe vetette. Nos, e szabadság talaján messzemenően biztosítani kell minden egyes író számára a kísérletezés szabadságát is. Nem szabad elutasítani olyan műveket, amelyek éppen akkor nem mindenben kvadrálnak a napi politikával, de amelyek végső kihatásukban a szocialista fejlődést szolgálják. Konkrétan: ne utasítsanak el a kiadók ma egy antiklerikális regényt csak azért, mert éppen akkor a napi politikában egy főpap megnyeréséről van szó. Vagy: ne nyilvánítsunk okvetlenül formalistának valami olyasféle művet, amely szokatlan, új utat keres az egyébként szocialista-realista világnézetű mondanivaló számára. A kísérletezés szabadságának legfőbb előfeltétele az kell hogy legyen, hogy világosan felismerhető legyen benne az építő szándék és élesen elhatárolt legyen benne a polgári irodalom restaurációjának szándéka. Ezzel kapcsolatban megint felmerül a pártirányítás kérdése, amelynek minden ilyen esetben tapintatosnak, megfontoltnak kell lennie, és támaszkodnia kell (szuverenitásának teljes megőrzésével) az Irodalmi Tanács[11] véleményére.
12. Stílusirányzatok lehetségesek, a szocialista realizmus alkotómódszereit alkalmazó, vagy ennek alkalmazására törekvő írók ízlése különböző lehet, mint ahogy a jellemek, a temperamentumok, az egyéni szimpátiák valóban végtelenül sokrétűek. Tiltakozni kell minden uniformizálás ellen, éppen ezért a stílusirányzatok jelentkezésében még nem kell okvetlenül valami ellenséges szervezkedést látnunk. Azt, hogy ellenséges szervezkedésről van-e szó, hamar eldönti úgyis az irodalmi gyakorlat. Ha a szó a gondolatok foglalata, akkor ez nem is lehet másként. Következésképpen minden jelentős stílusirányzat képviselőinek biztosítanunk kell az érvényesülést. (Lap, klub stb.) De miközben ezt a lehetőséget biztosítjuk, fokozott felelősségérzetet, gondosságot és párt iránti hűséget követelünk. Az efféle kedvezményeket azért adjuk meg, hogy egyrészt biztosítsuk az irodalomban az egészséges versenyt, másrészt nagyobb mértékben szolgáljuk az írói egyéniséget, amelynek önálló fejlődése, sokszínű kibontakozása és érvényesülése a szocialista-realista irodalom elsőrendű érdeke, sőt, fejlődésének egyik feltétele is.
13. Mi az irodalom feladata? Ezt a kérdést kell újra meg újra leszögezni, mihelyt a fentiekhez hasonló kérdések megoldásán munkálkodunk. Azt hisszük, hogy azok a meghatározások, amelyeket e tekintetben a párt nevében annak idején Révai elvtárs hangoztatott, ma is maradéktalanul érvényesek. Eszerint az irodalomnak a mi viszonyaink között az is a feladata, hogy:
„…a valóságra támaszkodva, az élet széles körű ismerete alapján, a valóság iránti aktív magatartásra, munkára neveljen, az élet új formáinak megalkotására lelkesítsen, hogy felkeltse a hitet a dolgozó ember alkotóerejének korlátlanságában.”
Ez a meghatározás nem foglalja ugyan magában a politika, a tudomány és a művészet összefüggéseit deklarált formában, mégis utal rá. E három társadalmi tényező jelentőségét nem lehet tagadni. Voltaképpen az irodalom eszmeiségéről van itt szó, amely nem lehet független kora leghaladóbb tudományától és politikájától. A pártirányítás legfőbb feladatát tehát éppen abban látjuk, hogy a kor legmagasabb tudománya és politikája úgy érvényesüljön az irodalomban, hogy ez az érvényesülés ne tegye irodalmiatlanná magát az irodalmat, hogy az író ne kényszerüljön más eszközöket használni a valóság kifejezésére, amelyek elsősorban és mindenekelőtt irodalmiak. A tartalom és a forma egysége a legmagasabb szinten nem csupán az egyes író egyéni feladata tehát, hanem egyben a pártirányítás feladata is, anélkül, hogy az úgynevezett „írói szuverenitás” csorbát szenvedne.
14. Az irodalom szabadsága címszavak alatt mindezek után nem érthetünk mást, mint azoknak a kommunista és pártonkívüli útitárs íróknak írói szabadságát, akik minden leírt szavukkal a haladó emberiség és ezen belül a dolgozó magyar nép szocialista építésének ügyét szolgálják. Ez a meghatározás nem takarhat semmiféle szűkkeblűséget. Még a haladó nyugati irodalom mögött felzárkózó, nem éppen kommunista, de a kritikai realizmus szerepét betöltő irodalom megismerésének lehetőségét is biztosítani kell a nép érdekét nem veszélyeztető összes fontos esetekben. A külföldi, nyugati filmek esetében igen szép példái vannak ennek.
15. A sematizmus elleni harcnak új fejezete kezdődhet a XX. kongresszus tanulságai alapján. Mindaz, amit eddig a sematizmusról elmondottunk, és mindaz, amit az írószövetség első kongresszusa ezzel kapcsolatban hangoztatott, nagyjában és egészében érvényben van ma is. De ugyanakkor el lehet fogadni azt az érvelést is, hogy a politikai dogmatizmus, a személyi kultusz, a néptömegek alkotóerejének lebecsülése jelentős forrása volt a sematizmusnak. Jelentős, de nem egyetlen forrása. A markírozott pártosság, az ál-pártosság, a karrierizmus, az életismeret hiánya, a lakkozás és a hozzá nem értők irodalmi sámánkodása szintén szüli a sematizmust. Az a nézetünk, hogy valamennyi ok ellen egy időben fellépni – a fokozott pártosság alapján.
16. Legyen egy irodalmi és művészeti tanács, amely mint a párt irodalompolitikájának ellenőrző és tanácsadó szerve állandóan megtárgyalja az irodalom fejlődésének kérdéseit. Ez az irodalmi és művészeti tanács az irodalom és a művészet parlamentje legyen, olyan szerv, amelyben nem csupán a legelőkelőbb írók vesznek részt (ennek az arisztokratikus követelésnek különösen azok a hívei, akik a legtehetségesebbnek kikiáltott, és nem éppen kommunista írók nézeteire vagy ösztönére támaszkodva szeretnék „fejleszteni” a szocialista-realista irodalmat). Az irodalmi és művészeti tanács tagjai: írók, szövetségi tagok és funkcionáriusok, kritikusok, szerkesztők, pártemberek stb. legyenek. Feladata fontos részletkérdések megoldása. Például: a hőskérdés, a tipikus az irodalomban, az útitárs írók problémái, a nehézségek ábrázolásának kérdése, miként történjék a konfliktusok bátor felvetése, a költészet szerepe az irodalomban (egyéni líra, borús hangulatok stb.).
17. Különösen nagy gondot kell fordítanunk a klasszikus örökség kérdéseinek tisztázására. A teljes jogú klasszikusok mellett újra méltó helyükre kell állítanunk az ún. fél-klasszikusokat is. Sőt, attól sem szabad visszarettennünk, hogy bizonyos esetekben nem éppen haladó írók egy-egy művét ma is kiadjuk, ha ezt irodalomtörténeti, vagy más, nem jelentéktelen szempont indokolja. Egy-egy korábbi író örvében is éles különbségeket lehet felállítani egy-egy mű között. Glorifikáljuk, például, Jókai „Kőszívű ember fiai” című művét, de ugyanekkor elutasítjuk a „Lélekidomár”-t, amely becsmérli a kommünárokat.
Összefoglalás
Úgy kell kidolgoznunk tehát az irodalmi platform egyes tételeit, hogy azok hangsúlyozzák a szocialista-realista irodalom szupremációját, népnevelő szerepét, történelmileg (tendenciájában) legmagasabb rendű társadalmi szerepét. Azt, hogy legyen bátor, szabad, őszinte; hogy biztos kézzel ábrázolhassa a nehézségeket, hogy ne hamisítson, hogy ne torzítson, hogy költői legyen és romantikus; hogy elsősorban a valóság párnáján álmodva segítse a szocialista építést! Ez az új irodalom csak akkor lehet igazi szocialista-realista irodalom, ha művelői ismerik az életet, ha az írók tisztában vannak az osztályharc és az irodalom helyes összefüggéseivel, ha se jobboldaliságot, se szektásságot nem tűrünk az irodalomban; ha a polgári izmusoknak továbbra se adunk helyet; ha az irodalom messzemenően népivé tud válni, azaz: a népről szól – a népnek. Ez esetben biztosítva van az irodalom humanizmusa is, ami abban áll, hogy az író meggyűlölteti az embertelen régit és megszeretteti az emberséges újat. A mi irodalmunk továbbra sem lehet más, mint pártos irodalom, ami nem azt jelenti, hogy az írókra a párt valamiféle szemellenzőt akar ráerőltetni. Szabad minden leleplezés, de minden leleplezés menthetetlenül dekadenssé válik, mihelyt nem a szocialista építést szolgálja. A kritikai realizmus kritikája és a szocialista realizmus kritikája két minőségileg különböző kritika. Az előbbi tagadja, az utóbbi építi a maga társadalmi rendjét. Egy pillanatig sem állítjuk, hogy a mi szocialista-realista irodalmunk már világraszóló értékeket teremtett, de azt se tagadjuk, hogy vannak maradandó értékei. Harcban álló irodalom a szocialista-realista magyar irodalom és ebben a harcban sima győzelem nem kecsegteti. A maga igazi felsőbbrendűségét alkotásokban kell bebizonyítania. Alkotásokkal kell győznie a burzsoá irodalom esztétikája, az írók és az olvasók egy részének helytelen irodalmi ízlése és nemkívánatos restaurációs törekvéseivel szemben. Tudnunk kell eközben, hogy az írók gondolkodását nemcsak az osztályharc belső viszonyai szabják meg, hanem a nemzetközi politika fordulatai is. A nehézségeket fokozza az a tény is, hogy az új értelmiség nem egy szálon össze van még kapcsolva a réginek nem fejlődő megrekedt részével is. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy az irodalom pártirányítása igen fontos követelmény. De a párt nemcsak vezeti az irodalmat, hanem az irodalom segítségével is – vezet! Azt mondják, ami holnap lesz, arról nem lehet úgy írni, mint ami már ma megvan. Ez igaz! De azért a perspektíva megmutatása mégis a mai író feladata. Ezt csak azok tagadják, akik tagadják azt is, hogy az irodalom egyik módszere népünk nevelésének.
IV. Szervezeti kérdések
Ezt a fejezetet ez az elaborátum tudatosan csak igen vázlatosan rögzíti. Beéri a problémák felvetésével, aminek több oka van. Szervezeti kérdésekben a következő fontos feladatok nyomulnak az előtérbe:
1. Biztosítani az írószövetség szilárd kommunista vezetését. E nélkül az egyéb területeken életbe léptetett engedmények nem a dolgozó nép és nem a párt érdekeit szolgálnák, hanem valami mást. A XX. kongresszus határozatait elsősorban a kommunisták kötelesek végrehajtani. Csak egy szilárd kommunista vezetés biztosíthatja azt, hogy az írószövetségben a szabad viták, a nyílt elvi bírálatok, az ifjúság nevelése, az utánpótlás biztosítása és az írók alkotómunkájának elősegítése konstruktív módon menjen végbe. Szilárd kommunista írószövetségi vezetés nélkül nem lehet eredményesen küzdeni a klikkek, a sógorsági és komasági kapcsolatok ellen. Szilárd kommunista vezetés nélkül nem szüntethető meg az egészségtelen írói protokoll, a korrupció és más egyéb, nemkívánatos jelenség. Nem teremthető rend sem az írószövetség lapjainál, egyéb intézményeinél. Itt meg kell ismételnünk azt a korábbi állításunkat, hogy évek óta igen tudatos szervezőmunka folyt az irodalomban a jobboldal részéről a kommunista írók lejáratására, a pártos irodalom hitelének csökkentésére. Az írókat igen gyakran írószövetségi funkcionáriusok segítségével osztályozták és olyan tekintélyekre hivatkozva, mint Veres Péter – bírálták el. Ha az elbírálandó író kommunista volt, akkor nem segítették, nem támogatták, s látszólagosan apró akadályok egész tömegét teregették az útjába. A bírálat ledorongolta őket, a lektorátusok, a dramaturgiák és a szerkesztőségek az írószövetség egyes funkcionáriusainak biztatására nem favorizálták őket. Láncolatban mindez oda vezetett, hogy éppen az írószövetségi vezetők helytelen magatartása segítette elő, hogy a kommunista írók számára ne teremjen sok babér. Ez a bánásmód vagy elkallódásra, vagy behódolásra ítélte a kommunista írót. Ezt a jelszót hangoztatták feléje: „Vagy úgy írsz, ahogy nekünk tetszik, vagy nem írhatsz sehogy!”
2. Az írószövetségi MDP-szervezet Tamási Lajos „érája” alatt segédcsapata volt ugyanennek a helytelen káderpolitikának. Sőt: az irodalomban csak a jobboldalnak volt igazi káderpolitikája. A Tamási Lajos-féle közepes költők csak abban a pillanatban válhattak irodalmi tótumfaktumokká, amidőn mint „munkáskáderek” beadták a jobboldalnak a derekukat. Ez a „káderpolitika” nem tűrhető tovább. De hogy ez megváltoztatható legyen, gondoskodni kell arról, hogy az írószövetségi MDP-szervezet másképpen működjék, mint eddig. Lehetséges-e ez azonban, amíg e szervezetet olyan írók vezetik, mint Tamási Lajos, Molnár Géza, Kuczka Péter, Gergely Mihály stb. Annak a ténynek, hogy nem volt egy pártszerv, amelyik rendszeresen és átgondoltan támogatta volna a kommunista írókat, nagy része van abban, hogy az írók egyre nagyobb része csapódott át a jobboldalhoz. Ez a pártszervezet részes abban, hogy a pártellenes szervezkedés létrejöhetett, megerősödhetett, hogy Tamás Aladár segítség nélkül maradhatott. És részes a négynapos taggyűlés ferdeségeinek felidézésében is. Sőt, a kibontakozást sem egészséges irányban segíti elő. Most is elsősorban a jobboldal visszaédesgetéséről van szó, ezeket akarják visszaültetni pozícióikba, amelyekről 1955 novemberében önként lemondtak, s amit azóta igen megbántak. Újjászervezett pártcsoport, illetőleg pártszervezet nélkül bajos lesz gyorsan előrehaladni.
3. Szükséges az Irodalmi Alap munkájának megjavítása is olyképpen, hogy ne jussanak anyagi támogatáshoz azok az erők, akik a tőlük kapott pénzt a dolgozó nép elleni szervezkedésre használják fel.
4. Igen nagymértékben meg kell erősíteni az írószövetségi elnökségi pártcsoportot olyképpen, hogy ebbe vegyenek be néhány nem elnökségi tagot is, és hogy ez a pártszerv legyen az írószövetségen belül az irodalmi pártirányítás legfőbb szerve. A másik pártszervezet hivatali pártszervezetként működjék.
5. Elkerülhetetlen az írószövetségi tagság egyéni munkájának felülbírálása is. Ma egy sereg olyan írószövetségi tag van, aki nem író (hivatalnok), és aki mint író – évek óta nem ír, nem jelenik meg, akinek a nevét nem ismeri senki. Teljes mértékben helytelen, hogy ezek az „írók” mint írók léphessenek fel. Nincs semmi keresnivalójuk a szövetségben.
6. Rendkívül fontos szervezeti feladat a felső pártvezetés megfelelő osztályaira olyan elvtársak beállítása, kik jobban fel vannak készülve az irodalom pártirányítására, és akik tudnak is, akarnak is rendszeresen egy harcos kommunista aktívára támaszkodni. Bíró Lívia, Rostás Gabriella, Somogyi Sándor és Nagy Magda – például – erre a feladatra semmiképpen nem alkalmasak.
7. Igen erélyesen biztosítani kell a kommunista vezetést a kiadóknál, a lapoknál, a rádiónál stb.
8. A Szikra állítson fel egy irodalmi osztályt. A kommunista írók kapjanak egy önálló folyóiratot.
Budapest, 1956. május 1.
Jegyzetek
[1] Az 1956. március végi–április eleji párttaggyűlésről l. Képes Géza (Irodalmi Újság, 1956. IX. 22.), Nagy Sándor (Művelt Nép, 1956. V. 13.), Sarkadi Imre (Szabad Nép, 1956. IV. 1.).
[2] Az 1956. decemberi budapesti pártaktívát azért hívták össze, hogy egészen a régi szellemben, „a munkásosztály képviselőinek” demonstratív szerepeltetésével, szavalókórusokkal, az írószónokok obstruálásával keltsenek hangulatot az irodalmi-művészeti ellenzék ellen. Az aktíva határozata kimondta, hogy „senkinek sincs joga aláírásokat gyűjteni a párt politikája ellen irányuló támadásokra…” Nagy Imrét, akit a memorandumakció támogatásával vádoltak, az aktívaülés után kizárták a pártból.
[3] A „felszabadítás” amerikai tervére való utalásnak az kölcsönzött időszerűséget, hogy Eisenhower elnök választási kampánya során viszonylag sokat beszélt Kelet-Európa népeinek helyzetéről. Hruscsov szovjet miniszterelnök 1955 decemberében ezt „durva beavatkozásnak” minősítette.
[4] Valószínűtlen, hogy az írói ellenzéknek előzetes tudomása lett volna a XX. kongresszus határozatairól. Elhihető azonban, hogy ezek a határozatok s főként a Sztálin-bírálat kevésbé lepte meg őket, mint a bármiféle változás ellenzőit.
[5] Az ún. Déry-vita, a líravita és több más irodalmi vita részben a sajtó hasábjain, részben pedig a párt Központi Előadói Iroda kultúrpolitikai munkaközössége által 1952 szeptemberében és októberében összehívott üléseken zajlott. A hivatalos kultúrpolitika – Révai József és Gimes József személyében – itt azt vetette Déry szemére, hogy Felelet című regényében az illegális kommunista pártot nem tényleges történelmi arányainak megfelelően, hanem kis elszigetelt szektaként ábrázolta. Néhány felszólaló, köztük Zelk Zoltán és Eörsi István vette magának azt a bátorságot, hogy szembeszálljon Révai nézeteivel.
[6] A líravitában a magánéleti költészet jogosultságáról volt szó, arról, hogy kifejezést adhat-e a költő személyes fájdalmainak. Révai voltaképpen jó érzékkel vette észre, hogy szorongásaik kifejezésével egyes költők (pl. Hajnal Anna) nagyon is reális félelmekről vallanak. A párt kulturális politikájának irányítója különösen hevesen bírálta Örkény Istvánt és Reményi Bélát. (Vö. Révai József: Kulturális forradalmunk kérdései. Szikra, 1952. 150–210. old.)
[7] A Vszevolod Ivanov „Páncélvonat” című színművével foglalkozó recenziót nem sikerült megtalálnunk.
[8] Hogy „korábban letartóztatásban lévő politikusok egy része” valamiféle tanácsadói szerepet játszott volna az irodalmi ellenzék körül, erre nézve nincs közvetlen bizonyíték. Nem szolgál ilyennel sem a „Nagy Imre és társai ellenforradalmi összeesküvésé”-t taglaló Fehér Könyv (V. kötet), sem pedig Berecz Jánosnak a témával foglalkozó Ellenforradalom tollal és fegyverrel című műve.
[9] A novemberi párttaggyűlés pontosan 1956. november 10–12. között zajlott. Egy később megjelent párthatározat szerint ezt az alkalmat „egyes írók a párt és népi demokrácia elleni támadásra használták fel. A munkásosztály és a parasztság helyzetéről és életszínvonaláról terjesztett burzsoá rágalmakat szajkózták. Tagadták a pártirányítás szükségét és jogosultságát az irodalomban… Erkölcsi nyomással és fenyegetésekkel próbálták terrorizálni azokat a kommunista írókat, akik visszautasították a pártellenes támadásokat.” (Társadalmi Szemle, 1955/11. sz.)
[10] A Csillag című folyóirat itt aposztrofált felelős szerkesztője Király István irodalomtörténész, egyetemi tanár.
[11] Irodalmi és Művészeti Tanács – ez a Tézisek szerzőinek egyetlen követelése, amely megvalósult, igaz, már csak 1957 januárjában. Miután az írószövetséget a belügyminiszter rendeletére feloszlatták, újbóli engedélyezéséig az ügyeket egy irodalmi tanácsra bízták.
A Tézisekben szereplő írók[SZJ]
Aczél Tamás (1921– ) író, 1956-ban emigrált, az Egyesült Államokban él.
Benjámin László (1915–1986), költő, 1956 után egy ideig publikációs tilalom alatt, később visszatérhetett az irodalmi életbe. A hetvenes évek közepétől az Új Tükör című hetilap főszerkesztője.
Déry Tibor (1896–1977), prózaíró, 1956 után kilencévi börtönbüntetésre ítélték, amnesztiával szabadult. Visszatérhetett az irodalmi életbe, ünnepelt szerzőként halt meg.
Eörsi István (1931– ), költő, író, publicista, 1956 után többévi börtönbüntetésre ítélték, később műfordítóként, majd íróként is bekapcsolódhatott az irodalmi életbe.
Erdei Sándor (1915–1985), publicista, 1956-ban az írószövetség főtitkára. Erdei Ferenc fivére.
Erdős László (1913– ), író.
Fekete Sándor (1927– ), író, irodalomtörténész, publicista. 1958-ban egy pamfletje miatt nyolcévi börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult, és később visszatérhetett az irodalmi életbe. Jelenleg az Új Tükör című hetilap helyettes főszerkesztője.
Földeák János (1910– ), költő, író, 1955-től 1970-ig az Irodalmi Alap vezetője.
Gergely Mihály (1921– ), író, publicista.
Háy Gyula (1900–1975), színműíró, 1956 után börtönbüntetésre ítélték, 1964-ben emigrált, és utolsó éveit Svájcban töltötte.
Horváth Márton (1906–1987), irodalompolitikus, az MDP politikai bizottságának tagja, 1956-ban a Szabad Nép főszerkesztője.
Illés Béla (1895–1974), író, 1956-ig az Irodalmi Újság főszerkesztője.
Illyés Gyula (1902–1983), író, költő, drámaíró, esszéista.
Képes Géza (1909– ), költő, műfordító.
Kuczka Péter (1923– ), költő.
Máriássy Judit (1924–1986), publicista, haláláig az Élet és Irodalom munkatársa.
Mesterházi Lajos (1916–1979), író, drámaíró, publicista, haláláig a Budapest című folyóirat főszerkesztője.
Major Ottó (1924– ), regényíró.
Molnár Géza (1923– ), regényíró, a hetvenes években a Magyar Írók Szövetségének párttitkára.
Molnár Miklós (1918– ), publicista, történész, 1954–55-ben, leváltásáig az Irodalmi Újság felelős szerkesztője. 1956 után emigrált, Svájcban él.
Örkény István (1912–1979), novella-, regény- és drámaíró. 1956 után évekig publikációs tilalom alatt állt. A hatvanas-hetvenes években főleg színműveivel aratott nagy sikereket.
Reményi Béla (1914–1962), költő.
Rényi Péter (1920– ), publicista, jelenleg a Népszabadság főszerkesztő-helyettese.
Révai József (1898–1959), irodalompolitikus, publicista. Mint népművelési miniszter és az MDP legszűkebb vezető csoportjának tagja, 1953-ban a kulturális politika irányítója. 1956 után megpróbált a Kádár-féle vezetéssel szemben „balos” vonalat kialakítani, de elszigetelődött.
Rideg Sándor (1903–1966), író.
F. Rácz Kálmán (1910–1980), író.
Sebestyén György (?), író, esszéista, 1956 óta Ausztriában él és német nyelven ír.
Somlyó György (1920– ), költő, műfordító, esszéista.
Szabó Pál (1893–1970), regényíró, 1956 előtt egy ideig a népfront elnöke, 1959-ig az Elnöki Tanács tagja.
Tamás Aladár (1899– ), író, publicista, a húszas években az illegális kommunista párt „100%” című folyóiratát szerkesztette, egy ideig az írószövetség főtitkára volt.
Tamási Lajos (1923– ), költő, 1954–55-ben az írószövetség DISZ-, majd párttitkára. 1956 után néhány évig publikációs tilalom alatt állt.
Veres Péter (1897–1970), író, esszéista, 1954–1956 között az írószövetség elnöke.
Vértes György (1902–1976), publicista, a harmincas években a KP Gondolat című folyóiratának egyik szerkesztője. 1956 után az Országgyűlési Könyvtár igazgatója.
Vihar Béla (1908–1978), költő.
Zelk Zoltán (1906–1981), költő, 1956 után börtönbüntetésre ítélték, amnesztiával szabadult, 1962-től ismét publikálhatott.