„Nálunk nincs cenzúra.”
Aczél György: A mai magyar társadalomról (Valóság, 1980., 12.)
„A cenzor temperamentumára vagyunk utalva.”
Marx Károly: Megjegyzések a legújabb porosz cenzúrautasításról
Magyarországon van cenzúra. Aki írásművet nyomdai vagy vegyi úton engedély nélkül sokszorosít, szabálysértést követ el, az írás tartalmától függetlenül. Terjesztésre kerülő kiadványokra sokszorosítási engedélyt csak hatóság (tanács, minisztérium) vagy pedig valamely intézmény (párt, szakszervezet) illetékes szerve adhat. Az egyházi kiadványokat az Állami Egyházügyi Hivatal, a magánkiadásokat a Művelődési Minisztérium cenzúrázza meg kézirat formájában.
Magyarországon van cenzúra. Az állami könyvkiadóknak minden egyes mű megjelentetésére engedélyt kell kérniük a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatóságától mint hatóságtól, akárha magánszemélyek volnának, bár éves programjukat ugyanez a főhatóság – mint gazdasági és politikai irányító szerv – már előzőleg jóváhagyta. Aláírt, lebélyegzett engedélyezési lap nélkül a nyomdák nem vehetnek át kéziratot. Az engedélyezési eljárás többnyire formális, a kérelemhez elegendő szerkesztői jelentést csatolni, amelyben a kiadó röviden jellemzi a kiadandó művet, és – ha dicsekedni akar – esetleg jelzi a szerkesztés során megoldott cenzurális problémákat. Ám a főigazgatóság bekérheti a kéziratot, és megtagadhatja az engedélyt. Ez a lehetőség mumusként lebeg a kiadó, illetve a szerkesztő feje felett. Magánkiadásnál az eljárás természetesen hosszadalmasabb, sőt olyannyira hosszadalmas, hogy sokszor le sem zárul: a kérelemre halogatás; a halogatásra újabb kérelem, az újabb kérelemre elutasítás, az elutasításra fellebbezés, a fellebbezésre újabb halogatás a válasz, amíg a kérelmező el nem unja. Magánkiadásban Magyarországon jobbára dilettánsok jelennek meg, s néha egy-egy elszánt kívülálló biztos sikerkönyv. Ez utóbbiak aránya a kisvállalkozások szaporodásával valószínűleg nőni fog, de a magánszakácskönyvek növekvő száma mit sem enyhít az irodalomra nehezedő cenzúrán: a pénzüket kockáztató – engedélyezett – kisvállalkozók a közelébe se merészkednek majd a cenzúra határainak.
Magyarországon van cenzúra. A szellemi élet hétköznapjain a szerkesztőségek és kiadóvállalatok gyakorolják – ha az ember cenzúráról beszél, általában az ő tevékenységükre gondol. Cenzori megbízatását a liberális vagy akár ellenzéki meggyőződésű lektor sem veheti semmibe, hisz írásba foglalt munkaköri kötelessége, hogy végrehajtsa a párt kulturális politikáját. Aláírása értelmében fegyelmi úton felelősségre vonható, ha nem jelzi, hogy az általa lektorált vagy szerkesztett kézirat egészében vagy egyes részleteiben szemben áll a párt politikájával. Persze, hogy ki mit ítél szembenállónak, és milyen módon jelzi a veszélyt: szerkesztőnként és szerkesztőségenként változik. Nagy szabadsága azonban az egyes szerkesztőnek nincs, mert egy kézirattal legalább ketten foglalkoznak. A dolgát mindenesetre megkönnyíti, hogy az írók maguk is tudják, mikor mit lehet, s legfeljebb picivel próbálnak többet kimondani az adott korszakban megengedettnél.
Nem tudjuk, nem is vizsgálható, hogy mit tett ez az összjáték az írókkal és az irodalommal: a kultúra évtizedek óta egzisztál a létező szocializmus viszonyai között, függősége épp olyan természetellenes, mint viszonylagos függetlensége (hisz egy evidencia nyer általa kivételes jelentőséget), milyensége mégsem magyarázható az államhatalomhoz való viszonyából. Ennyi idő alatt a kultúrának s benne az irodalomnak megvolt a maga fejlődéstörténete, kialakultak a körülményekhez alkalmazkodó – a körülményeket is alakító, sőt olykor épp a mostoha viszonyokból esztétikai értéket bűvölő – formái. Fejlődését torzultnak csak akkor mondhatnánk, ha szembeállítanánk egy cenzúramentesen fejlődött, „egészséges” hazai irodalommal, ami nincs. Az irodalom milyenségét, karaktervonásait nem a cenzor ónja rajzolja ki. Efféle teremtő hatalmat még az ötvenes évek bősz irodalomirányítói is hiába képzeltek maguknak – valójában akkor is inkább ők alkalmazkodtak önkéntelenül a létező irodalom adottságaihoz. A cenzúra a maga tabuival legfeljebb néhány gondolatkört, néhány témát tilt ki a szellemi értékek írásos csereforgalmából, legfeljebb néhány indulatot tesz kimondhatatlanná.
A cenzúra jobban sújtja a társadalomtudományos irodalmat, mint a szépirodalmat, s jobban az elvont gondolkodást, mint az empirikus tényfeltárást. Egy szociográfia, amelyből kiderül, hogy seregnyi községben fertőzött az ivóvíz, s a hatóságok mit sem törődnek vele, bizonnyal inkább megingatja az átlagolvasó – és minden normális emberi lény – hitét a marxizmus–leninizmus boldogító ígéreteiben, mint az a megállapítás, hogy Engels tételei a természet dialektikájáról részben banálisak, részben értelmetlenek. Az előbbit mégis le lehet írni, az utóbbit nem: a filozófiai irodalomban a cenzúra a – már sehol komolyan nem vett – Tan rituális védelmét szolgálja. Hatékonyabb, mert kevésbé irracionális, a politikai műveket korlátozó cenzúra – a tágabb értelemben vett irodalomnak talán ez az egyetlen áramlata, amelyet a hatalomra jutott szocializmus teljesen elapasztott. Ebben azonban nem a cenzúra a ludas: a politikai intézmények és a politikai cselekvés formáinak elsorvadásával a politikai irodalom szükségképpen politikai propagandává süllyedt. Döntésre módot nyitó helyzet híján a szamizdat politikai irodalma is elvont, elméleti jellegű. Olyanfajta írás, amelyben a valóságelemzést cselekvési javaslatok követnék (Bibó István esszéi ilyenek), eddig kevés született, és talán nem is születhetett, hisz az elképzelhető javaslatok vagy utópisztikusak voltak, vagy csak szűk körnek szóltak. (A lapunkban megindult vita[SZJ] a közeljövőről és általában a legutóbbi időszak szamizdatjai mintha azt sugallnák, hogy a jelen viszonyok között is teremhet tartalmas politikai irodalom. Messzetekintő következtetésekre azonban az eddigiek alapján még nincsen jogunk.)
Annál inkább a cenzúra vétke, hogy a szorosabban vett szépirodalomból százezrek sorsát érintő témák maradtak ki és szálltak alá feldolgozatlanul a társadalom mélytudatába. A második világháború német koncentrációs táborairól emlékezések és regények tömege szól, a szovjet hadifogolytáborok viszont mintha nem is léteztek volna: a hadifogság a mai idősebb generáció otthoni témájává szorult vissza, amiről családi körben is jobb lehalkított hangon beszélni. Örkény István 1946-ban írt könyve, a Lágerek népe már 1947-ben is csak húzások árán jelenhetett meg; a mű – 1973-as! – második kiadása ismét ezt a megcsonkított szöveget adta közre. A folytatásokban publikált eredeti szöveg 1981-ben látott napvilágot. Effajta rekonstrukciót azonban csak jó pozícióban lévő és mellesleg lelkiismeretes szöveggondozó hajthat végre – ezúttal az író özvegye volt az[SZJ] –, akit a kiadó nem cserélhet ki tetszés szerint mással. Egyébként az egyszer meghúzott szöveg, mint majd látni fogjuk, kiadásról kiadásra változatlan marad, holott a húzás oka már rég feledésbe merült.
1947-ben Örkény következtetéseit és ítéleteit kényszerült törölni a szövegből: még leírhatott egy éhező hadifoglyot, amit a táborok általános élelmezési viszonyairól írt, azt már el kellett hagynia. De eredetileg is csak a közvetlen tapasztalatairól számolt be: nem írt (vagy nem is szerzett tudomást) egy sor tényről, melyekről ma, ha nincs is nyomuk az irodalomban, mindenki tud. Nem volt személyes élménye a máig ható sokk, amelyet a szovjet katonák magyarországi viselkedése okozott; azt sem tudhatta pontosan, hogy a lágerek népének jelentős része nem a fronton esett fogságba, katona sem volt – egyszerűen az utcáról hurcolták el őket munkaerőnek. Nem foglalkoztatta, milyen is a táboron kívül a szovjet élet: viszonylag hamar hazajött, és valószínűleg több volt benne a bizakodás, mint fogolytársai átlagában. (Pedig a kint szerzett benyomások jócskán hozzájárultak, hogy a társadalom eleve ellenségesen fogadta például a mezőgazdaság kollektivizálását.) És nem tudhatott arról, hogy 1946-tól kezdve hadifoglyok ezreit ítélték – nagy százalékban koholt vádak alapján – háborús bűnösként tíz-húsz évi kényszermunkára. Az életben maradottak 1955–56-ban jöttek haza, sorsukról egyetlenegy híradás olvasható, a Profil címmel megjelent szamizdatgyűjteményben. (Szibériai élményeit egyébként két háborús bűnösként fogva tartott, majd szabályszerűen rehabilitált nagyidős hadifogoly is megírta.[SZJ] Egyiküket izgatásért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, holott kéziratát, amely az ítélet szerint alkalmas a Szovjetunió elleni gyűlölet felkeltésére, nem is terjesztette; másikukat a Magvető évek óta hitegeti a kiadás esélyeivel, érdeklődő leveleit azonban sorra válasz nélkül hagyják.)
Hasonlóképpen érinthetetlen a Trianon-komplexus és főképpen a kisebbségi magyarság sorsa. A trianoni döntés igazságtalan voltáról sokszor olvashattunk, hisz meghozatalában a szovjet állam nem vett részt. Bibó 1946-os határkorrekciós elvi javaslatairól sosem, hisz a második világháború után a Szovjetunió a trianoni határokat szentesítette. Azt, ami 1948 előtt, a „burzsoá” Csehszlovákiában történt a magyar kisebbséggel, meg lehet írni; Dobos László, a pozsonyi Madách Kiadó műszaki szerkesztővé degradált egykori vezetője meg is írta Földönfutók című regényében. Azt, hogy 1968 óta mi történik a szlovenszkói magyarsággal, azt csak a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága szamizdatként terjedő dokumentumaiból tudjuk. A román propaganda látványosan magyarellenes megnyilvánulásaira olykor felhördül a magyar sajtó (kirívó esetekben csupán, hisz a román újságírásban a nacionalista ködfúvás házi feladat), de a hazai cikkek ilyenkor is csak válaszolnak, az áltörténelmi legendaszerkesztményeket cáfolják; az erdélyi magyar kisebbség hétköznapi életéről, a román kormány beolvasztó iskola- és telepítési politikájáról azonban nem szólnak. Ráadásul a kultúra irányítói még ezekért a cáfolatokért sem vállalják a felelősséget, közlésük megtorlásaképp szerzőket és szerkesztőket áldoznak fel, a közvélemény szemében hősökké stilizálva őket, akiket hazafias liberalizmusukban azután ők mentenek meg alsóbb szintű főnökeik bárgyú haragjától. A társadalom tudatában pedig egybemosódik az irredenta propaganda románellenessége és a kádárista propaganda fölénymítosza: gyűlöljük a románokat, mert elrabolták Erdélyt (bár erről momentán nem szabad beszélni), és kinevetjük őket, mert rosszul megy nekik. Ellenben imádjuk magunkat, mert nekünk még mindig jobban megy, és mert nem vagyunk olyanok, mint a magyarul beszélő „románok”, akik csinos párnákat és híg konyakot árulnak Pesten, és lejbe számolják át az árut. Ha egy író Oslóba vagy Mexikóvárosba utazik, többé-kevésbé önkorlátozás nélkül megírhatja az úti benyomásait, jót is, rosszat is. De ki olvasott az utóbbi években marosvásárhelyi vagy kolozsvári útinaplót?
Az orosz kérdésről és a kisebbségi kérdésről – összefoglalóan tehát mindarról, ami a testvéri országok „belügyeit” érinti – nem lehet írni, de senki se bánná, ha lehetne; még a tilalmazó hatóságok is azt sejtetik, hogy külső kényszernek engednek. A zsidókérdés – nem a régi, hanem az 1945 utáni, a mai zsidókérdés – tabuja viszont belső sérelmeket szorít a tudatküszöb alá. A közelmúlt nosztalgiahulláma divatba hozta az ötvenes éveket, filmek és regények sora mesél hol nyíltan kádárista, hol kritikus szándékkal a „személyi kultusz” sötét éveiről, arról azonban alig esik szó, hogy milyen szerepet játszott a kommunista rendszer eredeti felhalmozásában a zsidóság: a zsidó funkcionárius, a zsidó ávós, az identitását az új hitben megtalálni remélő zsidó értelmiségi, illetve mit élt át ugyanekkor a tsz-be szorított paraszt összes szenvedését végigpróbáló zsidó boltos. Csurka István Vorosilov út 70. című regénye, amelyben az író nem megértés nélkül, de indulat fűtötte kritikával keletkezése folyamatában próbálta ábrázolni az ötvenes évek zsidó funkcionáriusait, jó tíz évvel ezelőtt éppen ezzel kapcsolatos emlékeiből keletkezett, csonkítva, novellafüzérré tördelve jelent meg az író Kint az életben című kötetében (1972); csonkítatlan kiadását, úgy látszik, a mostani ötvenesévek-divat sem tette időszerűvé. Pedig az érdeklődés nyomban összesűrűsödik minden mű körül, amely sejtetni engedi szerzője indulatait – szóljon akár 1944 látszólag agyonírt témájáról, mint Zsolt Béla Kilenc koffere, vagy öltsön bibliai formát, mint Mezei András Hagyd a népedet… című verse, világos jeleként annak, hogy a probléma nagyon is eleven a társadalmi tudatban – elevenebb, mint amennyire a jelen körülmények indokolnák. A hallgatás parancsa azonban áttekinthetetlenné teszi az emberi viszonyokat: a zsidók jórésze azt hiszi, minden nem zsidó, akit nem ismer személyesen, biztosan antiszemita, a nem zsidók jó része meg azt, hogy rettentő veszedelembe sodorná magát, ha nyíltan kimondaná, amit gondol. Így különítik el a tabuk az embereket foglalkoztató mindennapi témákat az emberek mindennapjaival foglalkozó irodalomtól. Ahogy a biedermeier olvasó természetesnek tartotta, hogy a lírai almanachok nem a maga nyelvén íródtak, és felháborodott, ha Petőfinél versben olvashatta saját szavait, a mai olvasó hozzászokott, hogy az irodalomban nincs szó arról, amiről a barátaival meg a munkahelyén nap mint nap beszél, ha pedig mégis, szenzációt, titkos szándékot vagy botrányt szimatol, és elképed, hogy hogyan lehetett kinyomtatni, amit ő maga is gondolni szokott.
A tabuk létét azok is tudomásul veszik, akik egyébként tagadják – és az irodalmi életben akadnak ilyenek –, hogy Magyarországon van cenzúra. De – állítják – mindent meg lehet írni, csak meg kell találni az idejét és a módját. Éppen az a tehetség mércéje, hogy ki hogyan találja meg. Ebben különös módon sokszor egyetért a tabuk őre és sikeres kerülgetője. A felelős vezető, aki munkaköri kötelességéhez híven őrzi a szükséges rossznak vagy természettörvénynek érzett tabut, maga is úgy véli, az az igazi tehetség, aki mondanivalójának elleplezésével képes becsapni őt. Vagy – ha még ravaszabbul szemléli önmagát – azt tekinti igazi tehetségnek, aki művével vagy személyiségével rábírja, hogy fél szemét behunyva úgy tegyen, mintha be lenne csapva.
A középkori legendák (például a magyarországi Szent Margit-legenda) olvasója nemegyszer meglepődik, hogy az áhítatos elbeszélésben, amelyet az egyház elfogadott és terjesztett – a majdani szent milyen gyakran kerül összeütközésbe az egyházi hierarchiával. A hívő számára világos, hogy a legendában a szentet szentté emelő isteni kegyelem győz az egyházi elöljáró emberi gyarlósága felett. De vajon minek a győzelmét reméli a cenzor attól, hogy az írónak sikerül le- vagy meggyőznie, azaz hunyorításra bírni őt, a cenzort? (Azokat nevezzük így, akik dönthetnek egy kézirat sorsáról: a kiadók vezetőit, a lapok főszerkesztőit, a kulturális élet magasabb beosztású funkcionáriusait.) A jó íróért, aki legyőzte anélkül, hogy formális jogaira hivatkozott volna, a jó cenzor kész harcolni, akár a felettesével is, az pedig a maga felettesével, és így tovább. A különböző szintű vezetők széles társadalmi rétegének tudatában ideáltípussá vált a bürokrata feletteseivel szembeszálló harcos. A gyakorlatban ez persze többnyire csak annyit jelent, hogy az alfőnök és a főbb főnök együtt szidják a szisztémát, amelynek mindketten részesei, és együtt sajnálják azt a kollegát, aki valahol másutt, valaki mással valóban szembeszegült, és most infarktussal kórházban fekszik. De a tömegkommunikáció, a kommersz film és a kommersz irodalom a szembeszegülő munkás, brigádvezető, mérnök figuráját propagálja, a rosszat viszont – ahogy az ötvenes években a régivágású szakember volt a haladás kerékkötője – a funkcionáló funkcionárius képviseli.
A fentebb körülírt vezetői közvélemény pedig félhangosan dicsőíti a bátor írókat és a bátor szerkesztőket, a bátran kérdező tévériportereket és a bátran válaszoló minisztereket. De hát kivel szemben kell bátraknak lenniük? Mit képviselnek ők, és mit azok, akiktől tartaniuk kell? Kemény Zsigmond életműsorozatát – különmunkaként – a Művelődési Minisztérium irodalmi osztályának vezetője rendezte sajtó alá. Történt, hogy egy érdeklődő megkérdezte tőle, benne lesz-e az összkiadásban Kemény két hírhedt „reakciós” röpirata, a Forradalom után és a Még egy szó a forradalom után. A miniszteriális filológus körülnézett, majd kezét barátian, de elhárítólag felemelve suttogta: „Megpróbáljuk, megpróbáljuk!” Akkoriban nem sikerült, nyilván nem tudta meggyőzni magát, hogy ne állja útját a kiadásnak. A két röpirat a minap jelent meg a tizenöt éve indult s tíz éve tetszhalálban szendergő sorozat új köteteként. A sajtó alá rendező személye nem változott, de az engedély már nem tőle függ. Másfél évtizede ez a történet legfeljebb anekdota volt. Amióta azonban Francis Cohen francia újságíró Aczél Györggyel készített interjúsorozatából megtudhattuk, hogy „a pártnak egyben saját ellenzékének is kell lennie”, tudomásul kell vennünk, hogy a skizofrénia pártprogrammá emelkedett (Aczél György válaszol, 219. o.).
Az író számára valószínűleg jobb (ha nem is kellemesebb) partner az olyan cenzor, aki a hatalom részesének tudja magát, nem pedig kényszerű hivatalnokának, mert az előbbi autentikusnak tekinti a saját hunyorítását, míg az utóbbi maga is aggódik, hogy ráhunyorítanak-e az ő hunyorítására. Mindkettőjüknél veszedelmesebb lehet azonban az ellenzéki érzületű cenzor, mert az ártatlan műbe is beleáhítja a maga ellenzékiségét, aztán megijed tőle, míg a meggyőződéses kommunista cenzor (ha akad még ilyen) az epesárban is megleli az építő bírálat aranymorzsáit.
De akármilyenek is az íróhoz, az irodalmi életnek mind a kárára vannak. A jelentős műveket és a belőlük formálódó létező irodalmat nem lehet a cenzúra irodalmaként jellemezni; az irodalmi életet ellenben nagyon is meghatározza a cenzúra jelenléte. Benne van az írók izgalmában, hogy „átmegy-e” a mondandójuk, benne a bizonytalanságukban, hogy azért akadt-e fenn a szűrőn, mert túl merész volt, vagy tényleg nem sikerült elég jól. Benne van a fiatalok meg a közepes tehetségűek szorongásában, hogy kiérdemelték-e tehetségükkel a cenzor hunyorítását, és benne az öregek szívszorulásában, vajon elegendő-e még a tekintélyük, hogy a cenzor ne merjen nem hunyorítani. De benne van a tiltásokat övező hisztériában, a bátor írókat biztató sustorgásban, a sustorgással bátorrá reklámozott nyelvöltögetésben és egyáltalán abban, hogy a bátorság esztétikai kategória, a cenzúra kijátszása pedig a tehetség mércéje lett. Ilyen értelemben a cenzúrát minden egyes író érzi, még az is, aki tagadja a létezését, vagy időlegesen éppen nem érzékeli. Teljes felmentést a cenzúra alól – mint alább látni fogjuk – nem nyújt sem az életkor, sem az írói tekintély, de még a lelkes elkötelezettség, a sok évtizedes munkásmozgalmi múlt sem.
A cenzúra a kulturális élet minden területén működik. A színházaknak – akárcsak a könyvkiadóknak – engedélyeztetniük kell az éves játéktervüket és aztán minden egyes bemutatót, tájékoztatni kell felettes szerveiket a bemutatandó darabról s esetleg – kívánságukra – a rendezés koncepciójáról. A filmgyártásban mindezt még bonyolultabbá teszi, hogy a rendezőnek filmje költségvetését is el kell fogadtatnia. A folyóiratok működését a felügyeleti szerv, a Tájékoztatási Hivatal és a pártközpont hármasa ellenőrzi, hierarchikusan és párhuzamosan. Hierarchikusan, ha valami megjelent: attól, hogy a megjelenést a felügyeleti szerv engedélyezte, a Tájékoztatási Hivatal még elmarasztalhatja a főszerkesztőt. Párhuzamosan, ha nem jelent meg: ha egy cikket a felügyeleti szerv letilt, a főszerkesztő nem nyújthat be fellebbezést a Tájékoztatási Hivatalhoz.
Cikkünkben mindebből csak a könyvkiadói cenzúrával foglalkozunk, legfeljebb egy-egy szerző vagy mű kapcsán térünk ki a folyóiratközlés vagy a színházi bemutató tilalmára. Írásunk első része a cenzúra működésének leglátványosabb követelményeivel foglalkozik: a második nyilvánosság szerzőit sújtó intézkedésekkel és kinyomtatott, kész könyvek betiltásával. A következőkben lesz majd szó arról a rejtőzködő cenzúráról, amely fehérvérsejtként van jelen a könyvkiadás szövetében. A folytatás főbb témái: asztalfiókban rekedt kéziratok – zárt terjesztés – késleltetve megjelenő művek – a szerkesztő és a cenzor – a külföldi irodalom rostája – megszerkesztett klasszikusok. Beszámolóinkat – szomorú szatírjátékként – a határon túli magyar irodalom importjáról szóló traktátus zárja. (Készülő írásához a szerző köszönettel vesz új, minél frissebb adalékokat olvasóitól, és a második részben készséggel ismerteti az itt közöltekre vonatkozó megjegyzéseket, ellenvetéseket.)
I.
Az irodalmi közvéleménynek az a része, amely tagadja a cenzúrát, de tudomásul veszi a tabukat, azt is tudomásul veszi (s ez a szakmai szolidaritás zavaraira vall), hogy a viszonylag teljes kiadói szabadság nem vonatkozik az ellenzékiként jegyzett írókra. Hogy az ellenzék politikai esszéi nem jelenthetnek meg, az természetes, hisz az írói szabadság nem vonatkozik a kritikus politikai irodalomra. Hogy a Bibó-emlékkönyv nem jelenhetett meg, ugyancsak természetes, hiába írtak bele az ország legkiválóbb szellemei, hisz egyes cikkei rákérdeztek például a rendszer legitimitására.
De vajon miért nem jelenhetett meg Haraszti Miklós Darabbér című könyve, sőt miért lett a kézirat terjesztéséből izgatási ügy, holott a szociográfiai irodalom sokszor súlyosabb jelenségekről ad hírt, mint Haraszti betiltott és elítélt műve? Talán nem is tévednek azok, akik a magyarázatot egyszerűen abban keresik, hogy ezt a kéziratot éppen Haraszti írta, aki már akkor is veszedelmes ellenzékinek számított.[SZJ] De valószínűleg nem tévednek azok sem, akik a könyv ellen támadó dühöt a szövegből eredeztetik. Haraszti nem azt bizonyítja, hogy a magyar munkás kevés bérért dolgozik, kevesebbért, mint a nyugat-európai – ezt ugyanis már réges-rég le lehet írni. Haraszti azt a sokkal banálisabb állítást kockáztatta meg, hogy a munkás a béréért dolgozik, majd a nyilvánvaló tényből (amelyet realista politikusok és reformer közgazdászok egyaránt elfogadnak és helyeselnek) levonta a nyilvánvaló következtetést: ha a munkásnak se a munkájához, se a munkáját irányító hatalomhoz nincs köze, legfeljebb a munkaereje árához, a rendszernek sincs semmi köze Marx szocializmusához. A sokat emlegetett társadalmi közmegegyezésnek talán éppen bizonyos evidenciák hallgatólagos tudomásulvétele az alapja. Kimondani őket nem szokás, nem illik, tilalmas. Haraszti megtette, méghozzá olyan lírai pátosszal, hogy könyvének az izgatási ítélet indoklásaként felolvasott szemelvényei átforrósították a tárgyalóterem levegőjét.
A személy számít-e, vagy a szöveg? Nyilván egyik is, másik is, ha gyanút kelthet a mű tendenciája iránt. A Szépirodalmi Könyvkiadó jeligés regénypályázatának felkért bírálója komolyan javasolta, hogy a zsűri ne döntsön az egyik díjazásra javasolt kéziratról, amíg nem tudja, ki a szerzője, mert a szövegből, amely elkeseredetten szól társadalmi jelenségekről, nem derül ki, milyen irányú indulattal íródott. Ez több mint tíz évvel ezelőtt történt, Kenedi János Tiéd az ország című könyvének hazai sorsa azonban meggyőzően bizonyítja, hogy a szerző érzületének vizsgálata ma is épp olyan fontos, mint a szöveg tendenciájáé. A könyv egy részletét a Mozgó Világ már elfogadta közlésre, az utolsó pillanatban azonban kiderült, hogy a nyomdába küldendő kéziratot, amelyről történetesen lemaradt a szerző neve, az ellenzéki meggyőződéséről hírhedt Kenedi írta. A felismerés nyomán a lap akkori főszerkesztője[SZJ] elállt a kézirat közlésétől. A Mozgónál történtekről csak szóbeszédből tudunk (bár hiteles forrásból), a Valóság szerkesztőségének kettős döntését ellenben levelek dokumentálják. A beküldött kéziratrészletet a folyóirat elvben elfogadta, ha Kenedi hajlandó esetleges rövidítésekre, módosításokra. Írásos válaszában Kenedi közölte: szívesen vesz minden szerkesztői javaslatot, ha úgy érzi, hogy a változtatás az olvasó érdekét szolgálja. Már-már megkezdődött az érdemi munka, időközben azonban megjelent Kenedi harmadmagával írt nyílt levele[SZJ] a csehszlovákiai Charta-mozgalom börtönbüntetésre ítélt tagjaihoz, s ráadásul az az alaptalan hír terjedt el, hogy Kenedi volt az egyik szervezője a szabadon bocsátásukat követelő aláírási akcióknak. A Valóság szerkesztősége ekkor újabb levelet küldött Kenedinek: az elmúlt napokban folytatott tevékenysége után – írták – nem lehet szó műve közléséről. Ha Magyarországon sajtószabadság volna, a lap eljárását akár korrektnek is mondhatnánk (eltekintve most attól, hogy a szerkesztőséget legalább részben kósza híresztelés késztette az új döntésre); ha szabad a sajtó, minden szerkesztőnek jogában áll, hogy ne közölje olyan szerző írását, akinek világnézete, politikai felfogása ellentétes az övével. Amikor azonban minden szerzőnek ugyanaz a központilag irányított és névlegesen egységes világnézetet hirdető sajtó áll csak a rendelkezésére, akkor a szerkesztő kényszerűséget stilizál elvi döntéssé, ha egy szerzőt a másutt kifejtett nézetei miatt diszkriminál.
A közlésre benyújtott részletek visszautasítását az egész mű kiadói visszautasítása követte. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1979. október 15-én kelt elutasító levele páratlan dokumentum: az elutasító végzést a mű erényeinek – mindenekelőtt a szerző jó stílusának és általánosító képességének – konzekvenciájaként közli. „Mindaz, amit a kézirat részleteiből megtudunk – hangzik a levél –, voltaképpen újságcikkek, szociográfiák, kabaréműsorok témája is. Külön-külön tehát mindegyik »tudott« dolog, helyesebben szóbeszéd tárgya. Az összefüggések azonban így (a népgazdaság és a népesség koordinátáiban, általánosítva és törvényszerűségeit kifejezve) nem egyszerűen a problémák kumulálását jelentik, nem additív összege (!) a részleteknek, hanem az egész gazdasági rendszer (s benne a demoralizálódott ember) gépezetének, technológiáinak, érdekeltségi szféráinak megméretése és bírálata. (…) A kézirat lektorai… pusztán azt mérlegelték, hogy a gördülékeny, logikus okfejtéssel, mindvégig érdekesen megírt, csípősen ironikus eszmefuttatás miféle hatást válthat ki az olvasóban. E vélemények egybehangzóan megállapították, hogy a kötet ideológiai kétségeket támasztó, lehangoló hatású alkotás.”
Kenedi most legalább hivatalos papírral rendelkezik arról, hogy könyve jól van megírva: így nehezebb lesz – angliai és remélhető franciaországi sikerét ellensúlyozandó – fércműnek bélyegezni, ahogy Haraszti tizenegy nyelvre lefordított könyvéről ítélt az Aczél György dolgozószobájától szerkesztőségi irodákon át a Tolnai Lajos utcabeli kihallgatófülkéig[SZJ] hullámzó suttogópropaganda. Az 1842-es porosz cenzúrautasítás, amelyet Marx ifjúkori cikkében ízekre szedett, csak azokat az írásokat tilalmazta, amelyeknek „tendenciája szenvedélyességüknél, hevességüknél és pretenzióiknál fogva kártékonynak” mutatkozik. A Szépirodalmi Könyvkiadó levélírója óvatosabb, mint a porosz cenzor. Marx szellemében elbabrálhatnánk a gondolattal, hogy vajon miből állapították meg a lektorok – azaz az olvasók –, hogy Kenedi könyve ideológiai kétségeket támaszthat az olvasóban, ha nem a saját magukban támadó kétségekből. Ha viszont kétségeik támadtak, milyen alapon tagadják meg a kételkedés jogát cenzori hatalommal nem rendelkező olvasótársaiktól? Mindez persze csak játék a szavakkal: szerző, cenzor és olvasó egyaránt túl van az ideológiai kételyeken. S az sem igaz, hogy lehangoló hatású mű ne jelenhetne meg – jelenik is meg, bőven. De ha a szükség úgy kívánja – és az ellenzéki Kenedi jelentkezése ilyen alkalom volt –, nyomban elő lehet rántani akár az ötvenes évek frázisait, és egyszerre kiderül, hogy az író ma sem lehet pesszimista, bár Magyarországon nincs cenzúra… Petri György sem lett pesszimistább az első, a második kötet óta, csak több az indulatoktól feszülő politikai verse – ezért óvta őt, a saját érdekében, ugyancsak a Szépirodalmi Könyvkiadó a sötéten látástól. Nem, nem utasították el a kötetét, sőt, nyilvánvalóan ki akarták adni – csak éppen húsz vers híjával. Szamizdatkötete mindössze ezer példányban jelent meg,[SZJ] de legalább úgy, ahogy ő kívánta…
Az ún. ellenzéket sújtó tilalmakat – mint mondtuk – az irodalmi közvélemény egy része nem tekinti cenzúrának. Néhányan úgy vélik, hogy a deklarált ellenzékiek maguk keresték a bajt, nem várhatnak más bánásmódot, mások pedig a tilalmazott műveket rekesztik kívül az irodalom körén: a társadalomfilozófiai, politikai esszé nem számít irodalomnak, és a szociográfia is csak akkor, ha szerzője verset vagy regényt is ír. Petri már határeset, őt előbb ismerték költőnek, mint ellenzékiként, és első kötete visszhangos sikert aratott. Róla legfeljebb azt lehet mondani, hogy szamizdatkötetét szigorúbban kellett volna rostálnia, sok benne a kiforratlan vers. Hogy ezek azonosak-e a Szépirodalmi Könyvkiadó által kihagyásra ítélt versekkel, senki sem tudja, hisz érdemi megbeszélésekre a kötetről már nem került sor.
Hosszú ideig volt határeset Konrád György is. Szociológiai és publicisztikai munkássága révén eleve gyanúsnak számított: első regénye, A látogató hosszas huzavona után jelent meg, és megjelenését szervezettnek tetsző kritikai támadás fogadta. Ettől azonban Konrád még nem rekedt szükségképpen kívül az irodalmi életen, hiszen támadták Fejest, Moldovát, Csurkát s általában a Konrád-nemzedék majd’ minden tagját. Ráadásul a Konrád elleni támadás az irodalmi élet belső kertjeiből indult el, és csak rutinból vette igénybe az ideológiai kritika hagyományos érvkészletét, mintegy előlegzett bizonyítékául az értelmiség jövendő osztályhatalmáról kidolgozott Konrád-féle hipotézisnek. Az erről szóló – Szelényi Ivánnal együtt írt – könyvét (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz), amelynek esszéisztikus részleteiben érezhetően jelen vannak A látogató körüli hercehurca tapasztalatai, a rendőrség elkobozta, a szerzőpárt pedig eltanácsolta az országból. Ugyanakkor A látogató nemzetközi sikere lehetővé tette, hogy Konrád ne törődjön a Magvető Kiadó taktikázásával második regénye, A városalapító körül, s művét rögtön külföldön jelentesse meg. A kiadó vezető munkatársai úgy vélték, Konrád hátba támadta főnöküket; Kardos György, a Magvető igazgatója ugyanis őszintén ki akarta adni a regényt, most már azonban nem teheti, hisz az olvasó a külföldi kiadással összevetve megállapíthatja, mit húztak ki belőle itthon. Kardos György hamarosan kicsúfolta prókátorait, bár aligha voltak fogadatlanok: néhány hónap múlva megjelentette A városalapítót saját szerkesztésében, meghúzva. Később könnyen hozzáférhetővé váltak a kihagyott részletek is – szamizdatban. A kétféle szöveget összehasonlítva ismét úgy kell éreznünk: írók és olvasók egyaránt a cenzor temperamentumától függünk. A regény mondanivalója ugyanis a húzások ellenére mit sem változott, a kihúzott szövegek viszont alig mondanak ki többet, mint a bennmaradtak. A békülékeny hajlandóságú olvasó ezek után persze megkérdezheti, minek is akkor annyit háborogni amiatt a kis cenzúra miatt – a békétlen olvasó viszont épp olyan joggal firtathatja, hogy mire is való az egész cenzúra. Konrád harmadik regénye, A cinkos külföldön jelent meg, egyszerre több nyelven; magyar szövegét az AB Független Kiadó sokszorosította.
A sokszorosított szamizdat elterjedése, az engedélyezetlen külföldi publikációk szaporodása határozott állásfoglalásra sarkallta a pártvezetést: betiltási ügyekben a személy számít, nem a mű. Ez az elv megkíméli a szerkesztőket az olyasfajta döntéstől, amilyenre Kenedi ügye a Valóság szerkesztőségét késztette. Szilenciumra korábban is ítéltek egyes szerzőket, ezek a tilalmak azonban inkább szóbeszédként léteztek, és csak annyit jelentettek, hogy a kevésbé bennfentes szerkesztőségek nem merték közölni a kárhoztatott írót, a bennfentes szerkesztők pedig megtárgyalták a kulturális élet vezetőivel, hogy mikor szabad bátran semmibe venniük a tilalmat, amely nem is létezett. A Bibó-emlékkönyv elkészültekor külön csoportba osztották és diszkriminációs intézkedésekkel sújtották az ellenségesnek minősített tanulmányok íróit, de nem mondták ki, hogy a felsoroltak nem publikálhatnak. Most azonban a Központi Bizottság vezető funkcionáriusai több értekezleten jelentették ki, hogy a második nyilvánosság szervezői és notórius szerzői, így a Beszélő belső munkatársai, akiknek a neve a lap fedelének verzóján szerepel, az AB Független Kiadó szerkesztői, valamint Eörsi István, Kenedi János, Radnóti Sándor és Tamás Gáspár Miklós nem közölhetik írásaikat a hazai sajtóban. Radnóti a müncheni Új Látóhatárban kritikát publikált Dalos György Helyzetem a helyzetben című, Nyugat-Berlinben németül megjelent kötetéről; ezért utasították el itthon Fellini-tanulmányát, és akadályozták meg, hogy egy vidéki olvasótáborban előadást tartson Pilinszkyről, holott a közreműködésre hetekkel korábban felkérték. Tamás Gáspár Miklós A magyar kérdés című tanulmányát az erdélyi magyarság helyzetéről – amelyet korábban több hazai folyóirat visszautasított – a párizsi Magyar Füzetekben és az AB kiadványaként tette közzé. Néhány nap múlva rendőri intézkedéssel akadályozták meg A nacionalizmus mint rejtjel és metafora című írásának megjelenését a Mozgó Világ ez évi 9. számában: a Belügyminisztérium közegei a nyomdában lefoglalták a lap kinyomott íveit és a szedést. Erre a hatósági közbelépésre azért került sor, mert a szerkesztőség mint technikai képtelenséget megtagadta, hogy kihagyjon egy írást a már kinyomtatott folyóiratból. A szerkesztőségek gyakorlatában nem az utasítás a példátlan, hanem a végrehajtás megtagadása. Amiképpen példa nélkül való az is, hogy a Mozgó Világ szerkesztősége írásban kérte a nem közölhető szerzők listáját. A BM, sajnos, máskor is rákényszerül, hogy szerkesztői elveinek a nyomdában szerezzen érvényt: emlékezetes, hogy Csoóri Sándor Egy nomád értelmiségi című esszéjét a kecskeméti Forrás 1980/2-es számából metszették ki a hatóság emberei, bár a fájdalmas műtét nyomait sikerült eltüntetniük. Úgy látszik azonban, hogy olykor, vészhelyzetben csak az azonnali művi beavatkozásra marad idő – a Világosság ez évi 11-es számában éktelenkedő var legalábbis erről árulkodik. Tudott dolog, hogy a szerkesztőség a lap hátsó-belső bontóján mindig közli a szám szerzőinek nevét, tudományos rangját és munkahelyét, mégpedig a cikkek sorrendjében. Az októberi szám tartalomjegyzékét és szerzői listáját összevetve bárkinek szemet szúrhat, hogy Tamás Gáspár Miklós izgága közlésvágya ismét munkát adott a hatóságoknak: nevét igen, cikkét azonban sehol sem találjuk a lapban. De talán előbb-utóbb csak eljut az olvasóhoz ez az írás is – ha máshogy nem, a második nyilvánosság csatornáin.
A főszerkesztői értekezletek nyelvén egyébként a „listát” nem tilalmi, hanem konzultatív névsornak nevezik. A titokzatos szó két feladatot rejtjelez: a szerkesztőnek egyrészt a pártközpont kulturális osztályával kell konzultálnia, hogy a létező író és a létező írás esetében létezőnek tekintik-e a tilalmat, másrészt a szerzővel, hogy ugye máskor nem fog külföldön publikálni, és a benyújtott mű írásakor ő se gondolt arra, amire a szerkesztő sem. Az elnevezés is jelzi, hogy a cenzúra önmagát is cenzúrázza: a legszigorúbb tilalmi rendeleten is vág kiskaput, és nemcsak a megtért bárányok számára. Két évvel ezelőtt a Gondolat Könyvkiadó ki akarta hagyatni Domokos Mátyás A pályatárs szemével című interjúsorozatából a Petri Györggyel készített interjút, pedig akkor még nem volt tilalmi lista. Az interjúk készítője nem egyezett bele könyve megcsonkításába: nem akart efféle diszkrimináció eszközévé válni. Egyébként is „négykezes tanulmányai” egyik legérdekesebb darabjáról volt szó. Végül a Magvető kiadta a teljes sorozatot, holott azóta van tilalmi lista, és sem Domokos Mátyás, sem Petri György nem tett érte semmit, hogy kiskapu nyíljon rajta.
Nyilván Eörsit sem rekesztik ki tartósan a magyar irodalomból, bár a jugoszláviai Új Symposionban közölt Lukács-tanulmánya[SZJ] miatt a Kortárs visszaküldte egy személyes indíttatású, politikamentes versét, amelyet korábban elfogadott közlésre. Eörsi valószínűleg a jövőben is megmaradhat abban a vidám határhelyzetben, amelyből idestova harminc éve vívja harcát a változó cenzúrával. Összeütközéseik krónikája külön fejezete a magyar cenzúra történetének.
Első betiltott verseskötete 1957-ben nem jelent meg. Ütni az ördögöt volt a címe, és jórészt azokat a verseket tartalmazta, amelyek az októberelő szellemében fogantak. Tudnivaló, hogy 1956 forrongó nyarának több legendás könyvét 1957 dermedt tavaszán szórta a könyvesboltokba a lassan mozgó kiadói-nyomdai gépezet. Ekkor jelent meg például Abody Béla 1953 és 1956 között írt cikkeinek gyűjteménye, az Indulatos utazás és Juhász Ferenc nagy versgyűjteménye, A tenyészet országa. (Kötetéhez a költő 1956. december 16-i keltezéssel egy második utószót fűzött befejezetlen verseiről, amelyek már nem kerülhettek be a gyűjteménybe, és csak a Harc a fehér báránnyal c. kötetében jelentek meg, nyolc évvel később. Ez a rövid utószó megcsonkítva jelent meg, csak korrektúrája maradt fenn. Dokumentumként idézzük a kiszedett s utóbb törölt bekezdéseket: „Történelmünk fönséges és tragikus napjai alatt az utcára rajzottak a költészet angyalai és ördögei. Arcuk kipirult a szabadságban, és sírtak magányosan e füst- és lőporszagú hazában, orrlikuk megtelt vérszaggal, reszketett, mint a paripáké.” A következő szakasz, amely a közelmúlt verstermését sorolja fel, benne maradt a könyvben. A zárósorok azonban innét is hiányoznak: „Az idő egy rétege alázuhogott a feketeségbe, magával rántva a bűn-organizmusok buja ál-életét. A szégyenkezés ideje is eljött. Büszkén vallom: nincs mit szégyenkeznem, és nem siratom megcsalatott ifjúságom. Az is az enyém volt. Tehát: nincs mit letagadnom kezdeti műveimből sem. Legyünk büszkék, hogy megpillanthattuk a szívünkben-érlelődő, megszületett Emberi Méltóságot.”)
Az ’56-os könyvek kitöltötték az írók hallgatása nyomán támadt vákuumot, időszerűtlen megjelenésük így nem is jött rosszul. Némelyik kötet egyszerűen átcsusszant a megzavart cenzúrarendszer eresztékein, Eörsié azonban nem tartozott közéjük. Könyvét egyértelmű elutasítással betiltották, és kiadásáról többé szó sem esett, hisz maga a szerző is börtönbe került. Aztán eltelt tíz év, és egy újabb Eörsi-kötetet tiltottak be.
Kész, kinyomtatott könyvek betiltása nem gyakori esemény a konszolidált Magyarországon: a gyanús könyvek, mint fentebb láttuk, el sem jutnak a nyomdáig. Akkoriban azonban, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján, a prágai tavasz betiltását követő új éberség jeleként betiltottak néhány könyvet is. Milan Kundera Tréfa című regényének példányait civil ruhás rendőrök szedték össze a könyvesboltokból, minthogy Kundera volt a Kétezer szó című röpirat egyik szerzője. Hasonló sors érte néhány csehszlovákiai magyar író könyvét is – erre a későbbiekben még visszatérünk. Eörsi kötetét – Különremény volt (vagy lett volna?) a címe – a könyvterjesztő raktárában zárolták.
A korszakváltást és várható veszélyeit jól érzékelte a Szépirodalmi Könyvkiadó is. Illés Endre, a kiadó igazgatója különös figyelemre intette a szerkesztőket. Nincs rá joguk, mondta, hogy irodalmári kényeskedésből vagy holmi szemléleti rokonszenvből finomkodva bánjanak a rájuk bízott kézirattal. Ha egy könyvét – például Eörsiét – betiltják, a vállalat nem tud nyereségrészesedést fizetni: a szerkesztők kis fizetésű kollégáik, a gépírók és takarítónők nyereségrészesedését teszik kockára.
Tizenkét év távlatából már a költő sem tudja, kimaradtak-e versei a figyelmeztetés nyomán a kéziratból. Bizonyosan egyetlen versszak maradt ki, a Szabadság című vers hetedik szakasza: „Szabadság, aki köszönés volt, / azután rádióadó / rácsok közt bevetülő fényfolt, / soha ki nem tapintható.” Ez a viszonylag csekély áldozat azonban nem volt elegendő. A kötetet mégis betiltották, méghozzá valószínűleg nem a (mai szemmel ártatlannak tetsző) versanyaga, hanem a verseket követő dráma, a Huligán-Antigoné miatt, amelyben az ősi konfliktust egy hamis vádak alapján kivégzett férfi lánya és a lány bíró nagybátyja játsszák végig. A darab előzőleg hónapokig színen volt, igaz, nem hivatásos színészek adták elő, hanem a fővárosi középiskolák kitűnő amatőrjei – a szerkesztők ennyit elegendőnek véltek a kiadás igazolásához. Nem volt elegendő: akkoriban jött divatba az a máig szokásos gyakorlat, hogy a döntéshozók félhivatalosan, félmaszek tálalásban engedélyeznek olyasmit, aminek a szabályos, állami előállítását megtiltják, mintha nem magától a műtől, hanem az állami szentesítéstől tartanának. Eörsi darabjának egyébként hamarosan az amatőr-előadását is beszüntették.
A tilalom elkésett egy csöppet. A szerzői tiszteletpéldányok és a sajtópéldányok már elhagyták a kiadót, így maradt fenn könyvészeti ritkaságként a Különremény néhány darabja.[SZJ] Hamarosan meg is született az utasítás, hogy az új könyvekből főigazgatói láttamoztatásuk előtt – gyakorlatilag a megjelenést követő harmadik napig – egyetlen példány sem hagyhatja el a könyvterjesztők, illetve kiadók raktárát. Ez a belső szabály, amelyet itt-ott máig is megtartanak, immár a harmadik limese a nem létező cenzúrának.
Illés Endre ezúttal keményen tiltakozott a döntés ellen, és kereken megtagadta, hogy fegyelmit indítson a kötet szerkesztője és ellenőrző szerkesztője ellen. Eörsi azt követelte, hogy a terjesztési tilalmat mint államigazgatási határozatot írásban közöljék vele, beadványára azonban nem kapott választ. Az írószövetség közgyűlésén azt kérte, hogy a szövetség mint az írók érdekvédelmi szervezete lépjen fel könyve indoklás nélküli betiltása ellen – felszólalását kihagyták a közgyűlés jegyzőkönyvéből.
A békülékeny olvasó bizonnyal tiltakozik: mindez régen történt, ma más idők járnak, Eörsinek időközben több könyve is megjelent. Csakhogy a Huligán-Antigoné azóta sem jelenhetett meg,[SZJ] A kihallgatás c. börtöndrámát több színház szerette volna műsorra tűzni, de sem bemutatását, sem kiadását nem engedélyezték máig sem; a Lukács Györggyel készült interjúsorozat – voltaképpen Lukács önéletrajza, amelyet Eörsi és Vezér Erzsébet rögzített hangszalagon – egyelőre csak németül jelent meg,[SZJ] a frankfurti Suhrkamp Kiadónál; a Magvető kiadásából elmaradt volna Eörsi előszava, az interjúszövegekben pedig a Szovjetunióról, valamint a Kun Béláról és Rudas Lászlóról mondottakat pontok helyettesítették volna; az Ürügyeim című publicisztikai gyűjtemény tizenegy (!) év várakozási idő után készült el. A szerződés, amelyet Eörsi cikkei kiadására kötött a Magvetővel, időközben háromszor lejárt, az írói honoráriumot háromszor kifizették (hisz cenzúraügyekben a pénz nem számít), ennél is többször cserélődött ki a kötet anyaga, de a kiadó három írást még a sokszor megrostált végső változatból is kihagyott. Az általános ideológiai fellazulásban a cenzúra személyeket véd – akár kívánságuk ellenére is. Hermann István – Eörsi leveleire válaszolva – írásban közölte, nem kívánja, hogy a róla szóló bírálat kimaradjon a kötetből. „Hermann-nak nincs rá joga, hogy meghatározza, mennyire védjük” – mondta állítólag Pozsgay Imre kulturális miniszter az ügyet kommentálva. Akár igaz, akár nem – Eörsi nyílt levele a miniszterhez csak szamizdatban került forgalomba, legálisan nem jelent meg, sem könyvben, sem az Élet és Irodalom hasábjain, ahová Eörsi eredetileg küldte.
A múlté volna a drasztikus eljárás, a kész könyvek betiltása? 1978-ban Illyés Gyula Szellem és erőszak című esszékötetét érte ez a sors. (A kis könyv reprintjét – a költő 80. születésnapjára – az AB Független Kiadó adta közre.) A cenzúra demokratikus, nemcsak a céhen kívül rekesztett ellenzékieket sújtja, nemcsak az eleve marginális helyzetűeket, de az irodalmi műhely legtekintélyesebb mestereit is. Ráadásul a kötet anyaga jórészt már korábban nyilvánosságra került, méghozzá nem holmi félhivatalos orgánum révén, hanem hivatalosabb keretek között, mint az egész állami könyvkiadás: Illyés cikkei a nemzetről, a nemzeti érzésről és a határon túli magyarságról a Magyar Nemzetben, sőt olykor a Népszabadságban jelentek meg. Első olvastukkor jó néhányan úgy érezték, Illyés indokolatlan engedményeket tesz bennük: a környező országok kisebbségi politikáját bírálva már-már elismeri a Szovjetunió nemzetiségi politikáját. Miért hát, hogy a cikkgyűjtemény épp csak a Gyorsuló idő sorozatban nem jelenhetett meg? Akkoriban úgy hírlett, kormány- és pártközi tárgyalások indultak a kisebbségek ügyében, és a nyílt bírálat rontaná a titkos megbeszélések esélyeit. A kisebbség helyzetének javításáért csekély ár egy-egy könyv betiltása – vélték egyesek. A javulásnak ugyan nyoma nem látszott, a könyvkiadáson azonban óvatossági hullám söpört végig. A szerkesztőknek a szokástól eltérőleg végig kellett olvasniuk könyveik nyomdai levonatát. A váratlan revízióknak egyebek között egy Kosztolányi-versszak is áldozatul esett: válogatott versei 1978-as olcsó könyvtári kiadásában A bús férfi panaszai „Úgy írom néked, kisfiam, e verset” kezdetű darabja harmadik szakaszát vonalkák helyettesítik. „A magyar igére / alig nyitottad gyönge, drága szádat, / tejről beszéltél, mézről és anyádról, / s csizmák tiporták ártatlan hazádat” – írta a költő, súlyosan sértve ezzel a szomszéd népek nemzeti érzéseit. A versszak egyébként az 1978-as népszerű kiadás kivételével minden Kosztolányi-kötetben megtalálható.
Tiltásait az engedélyező hatóság szívesen indokolja külpolitikai okokkal – ezzel elhárítja magától a felelősséget, és az indoklást nemigen lehet ellenőrizni. Némelykor – így Sík Endre emlékiratai vagy Borsányi György Kun Béla-könyve esetében[SZJ] – a pletykaként terjedő magyarázat talán nem is volt légből kapott, hiszen mindkét mű hivatalosan soha be nem ismert adalékokat közöl a Szovjetunió történetéről és a moszkvai magyar emigráció sorsáról, s a kényes nagyhatalom valóságos vagy várható tiltakozása elégséges volt ahhoz, hogy a nyugalmazott külügyminiszter meg a hivatásos párttörténész könyvét épp úgy elkobozzák, mint Illyését, Eörsiét. Máskor azonban pusztán arról van szó, hogy a cenzor – temperamentuma szerint – éber bolsevikot, messzetekintő külpolitikust vagy egyszerűen kényurat játszik. 1977 decemberében a Kiadói Főigazgatóság nem adta meg a nyomási engedélyt Volker Braun NDK-beli író Hans Kast kötetlen élete című könyvére. Az Európa Könyvkiadó vezetőit – természetesen négyszemközt és szóban – úgy tájékoztatták, hogy a kiadást (amelyre a jogot korábban megadták) az NDK-ból állították le, mert a szerző időközben – sokadmagával – nyilvánosan tiltakozott az ellen, hogy írótársát, Biermannt nyugati előadókörútja idején megfosztották NDK-állampolgárságától, azaz kitiltották hazájából. Néhány hónap múlva egy NDK-prospektus hírül adta, hogy Braun könyve Berlinben ismét megjelenik; erre hivatkozva a kiadó ismét kérte – és meg is kapta – a nyomási engedélyt. Persze lehetséges, hogy a Biermann-ügyet és Volker Braun szerepét ugyanazok a kiadói vezetők pletykálták el – biztos, ami biztos alapon – a főigazgatóság ügyintézőinek (minthogy utóbbiak aligha olvassák a Spiegelt), akik később az NDK-prospektust a kezükbe nyomták. Ez azonban csak rosszindulatú feltételezés, hessentsük is el.
A fenti példa azt mutatja, hogy a kiadó éppenséggel kérheti a miniszteriális döntés újbóli mérlegelését. Csakhogy többnyire nem kéri, mert kényelmesebb hallgatni, és mert maga is elhiszi, hogy a felsőbb szerv felsőbbrendű ismeretek birtokosa. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1974-ben Major Ottó ötvenedik születésnapjára egykötetes új kiadásban akarta megjelentetni az író Három apokrif című – az ókori Judeában játszódó – történelmi triptichonját. A korrektúra egyre késett, a nyugtalankodó író Illés Endréhez fordult felvilágosításért. Beszélgetésükből megtudta, hogy könyve egyelőre nem jelenhet meg, a nyomdai munkát a közel-keleti helyzetre való tekintettel leállították. A döntés olyan magas szintű, hogy nincs értelme szembeszállni vele, esetleges próbálkozásával az író csak önmagának ártana. Szerencséjére Major Ottó nem hagyta annyiban a dolgot, Gábor Viktorhoz fordult, a Kiadói Főigazgatóság akkori vezetőjéhez, akit régóta jól ismert. A főigazgató úgy tett, mintha mit sem tudna az ügyről, behívatta az illetékes előadót, aki zavartan ismerte be, hogy saját belátása szerint intézkedett, majd telefonon utasította Illés Endrét, hogy a könyvet mihamarabb jelentesse meg. Erről az újabb, magas szintű döntésről Illés másnap meleg gratulációk közepette tájékoztatta a sürgősen magához kéretett írót. A késedelmet persze már nem lehetett behozni, a kötet majd egy évvel a születésnap után jelent meg, ilyesmi azonban cenzurális beavatkozás nélkül is gyakran előfordul. Így a zavart okozó előadót sem vonták felelősségre, hisz nagyon is hivatalnoki módon járt el: úgy hírlett, hogy Marczali László (aki kiadói főigazgatóból időközben miniszterhelyettessé lépett elő) helytelenítette Major Ottó Szerelem és halál a Kapucinus utcában című regényének korábbi kiadását, mert Tarczaliban, a mű nagy formátumú, ám léha erkölcsű hősében önmagát vélte felismerni.
Nyugodjék meg a békétlen olvasó, ne vádolja Illés Endrét a civil kurázsi hiányával. A magyar könyvkiadás nagy öregje nemcsak Eörsi mellett állt ki (ezt a saját presztízse védelmében is meg kellett tennie), de tudva bocsátkozott bele olyan ügyekbe, amelyek könnyen csorbíthatták volna a presztízsét. Kiadta például Hajnóczy Péter első kötetét,[SZJ] amelyet Kardos György (már elfogadása és megszerkesztése után) ellenséges, kártékony kéziratnak bélyegzett – pedig a közvélemény a Magvetőt a Szépirodalmihoz képest merész, vállalkozó szellemű kiadónak tartja. A Kiadói Főigazgatóság vezetője Horger Antal-i modorban munkatársa előtt kijelentette, hogy Mészöly Miklósnak, a Szeta 1980. decemberi képzőművészeti aukcióján mondott megnyitó beszéde büntetéseképp, amíg ő a helyén van, egyetlen könyve sem fog megjelenni; Illés Endre kéretlenül szerződést ajánlott az írónak, majd miután a kiadási szándékot jelző tervlap, amelyet a főigazgatóságnak láttamoznia kell, nem érkezett vissza, közölte a felettes hatósággal, hogy a szerződést a saját felelősségére is megköti.
Könnyű volna szaporítani a példákat; persze akadna ellenpélda is. De nem szabad elfelejteni, milyen közegben érvényesül a civil kurázsi – ha érvényesül. A Gondolat Könyvkiadó igazgatója[SZJ] NDK-beli kollégáitól kért tanácsot, elfogadja-e saját szerkesztője javaslatát Ernst Bloch kiadására. A keletnémet kollégák természetesen lebeszélték a tervről, hiszen Bloch az NDK-ból Nyugatra települt át, és különben sem marxista. (Persze, ezek a tanácsadók Lukácsról is lebeszélték volna – vagy legalábbis a Lukács-művek jelentős részéről.) Hazatérte után a kiadó igazgatója nemcsak a Bloch-kötetre vonatkozó javaslatot vetette el, de azt is megakadályozta, hogy Fourier A négy mozgás és az általános rendeltetések elmélete című könyve Tordai Zádor előszavával jelenjen meg, minthogy az előszóban Bloch-idézetekre talált; a kötet szerkesztője írásbeli figyelmeztetést kapott.) A Fourier-könyv végül Hermann István előszavával jelent meg, amely ugyancsak teli volt Bloch-idézetekkel, ezt a szöveget azonban már senki sem cenzúrázta.
Tordai Zádornak nem volt új, ami a kéziratával történt. Korábban a Magvető halogatta évekig a tanulmánykötete kiadását, mert egyik lektora úgy vélte, hogy a Gaál Gáborról szóló esszéje sértheti román szomszédaink nemzeti érzéseit. Ez a tanulmány később egy Gaál Gábor-válogatás előszavaként a Kossuth Könyvkiadónál, a párt kiadójánál jelent meg. A Magvető mégis hű maradt eredeti óvatosságához, és Tordai kötetét a Gaál-esszé nélkül adta ki. Az efféle bizonytalankodást elkerülendő talán mégis helyes volna megszívlelni a Gondolat egyik szerkesztőjének a javaslatát, pedig úgy önmagában a külpolitikai szervilizmus csúcsteljesítményének tetszik: minden olyan kéziratot, amely a szomszéd népek ügyét érinti, el kellene küldeni jóváhagyás végett az illető ország nagykövetségének.
(Folytatjuk)