Kóczé Angéla [1] 2016. június 14.

Ezzel a cikkel köszöntöm Neményi Máriát 70. születésnapja alkalmából.¹

„Azt hiszitek, hogy csak én
ácsorgok fényért és szeretetért
a város kapuja előtt,
én korbácsolom a ziháló szél
hátát átkaimmal és üvöltöm az égig
kivetettségem siralmait:
tizenhat évem nem elég
arra, hogy befogadjatok,
nem elég arra, hogy fejemről letépjétek
a megaláztatás pókhálóit?

Sokan várjuk a kapukon kívül,
hogy bizalmatok rézkrajcárjaival
megajándékozzatok” (Bari Károly: Azt hiszitek...)

Bevezető

Bari Károly verse tömören és drámai módon foglalja össze mindazt a heroikus erőfeszítést, amit a stigmatizált romáknak naponta meg kell tenni ahhoz, hogy elismerjék identitásukat és alapvető emberi jogaikat. Neményi Máriát társadalomtudós érzékenysége arra kötelezte, hogy a magyar társadalom által megkülönböztetett, elnyomott és diszkriminált romák helyzetét, társadalmi és politikai el nem ismerését tanulmányozza. Ezt nem öncélú tudományos kutatásként végezte, hanem munkássága során folyamatosan arra törekedett, hogy olyan kutatásokon alapuló nyelvezetet hozzon létre, amely hozzájárul a romák társadalmi és politikai elismeréséhez.

Ebben a tanulmányban azt mutatom be, hogy Neményi Mária társadalomtudományi munkássága milyen irányba mozdította el a romákról kialakított tudományos diskurzust, és ez a törekvés, hogyan járult hozzá a romákkal kapcsolatban az „elismerés-politika” érvényesítéshez. Feminista társadalomkutatóként Neményi rendszeresen hivatkozott feminista elméletekre a romákkal kapcsolatos írásaiban, hiszen ezek adják a legkomplexebb magyarázatot mind a társadalmi egyenlőtlenségekre, mind a politikai elismerés hiányából fakadó hátrányokra. Ezek az elméletek kitüntetett szerepet játszanak a társadalmi egyenlőtlenségek látható és láthatatlan, egymást keresztező strukturális rendszerének a feltárásában, amelyek nemcsak a nemi, hanem a faji és osztályszempontú elnyomás összetett rendszerét is magyarázzák. E feminista teoretikusok nemcsak a társadalmi javak elosztási rendszerét és a jog által felkínált egyenlőséget vizsgálják, hanem az intézményi struktúrákat és a piaci mechanizmusokat is, amelyek – akár a legjobb szándék ellenére is – hozzájárulnak a különböző társadalmi csoportok faji, nemi és osztályalapú elnyomásához (Young 1990, Fraser 1995).

A politikai elismerés követelésében a feminista mozgalmak egyfajta mintát is adtak a különböző faji, etnikai és szexuális kisebbségeknek. A követeléseiket arra alapozzák, hogy a patriarchális (férfi dominanciájú) társadalmak a nőket arra kényszerítik, hogy lekicsinylő képet fogadjanak el magukról. Az internalizált alacsonyrendűségük válik az elnyomás egyik formájává. Neményi pontosan tudta, hogy a romák elleni diszkrimináció, rasszizmus fájdalmas kivetettséget és elnyomást eredményezett. Valamint a fehér többség generációkon át lealacsonyító képet alkotott és közvetített a romák felé, ami – ellenállás és identitásstratégiák hiányában – többségben hamis, eltorzított és lekicsinylő identitást hozott létre. (Charles Taylor 1992) azt állítja, hogy az identitásunkat részben az elismerés vagy annak hiánya alakítja. Tehát, ha egy személyt vagy csoportot nem ismernek el, sőt megvető, megalázó és lealacsonyító képet közvetítenek feléjük, akkor az identitásuk torzul és akár öngyűlölőkké is válhatnak².

A feminista szociológus-szociálpszichológus Neményi Mária, interszekcionalitáson alapuló feminista törekvése és elméleti megközelítése, egy teljesen új szempontrendszert, nyelvezetet és érvrendszert kínált a romák politikai érdekérvényesítéséhez. A romák identitásának rasszizálódása³ egyszerre pszichológiai, szociológiai és politikai kérdés, aminek a vizsgálatában Neményi munkássága mérföldkő. Ennek az irányvonalnak a kimunkálásához nagyon fontos szövetségeseket talált a tudomány és a politika területén. Az egyik társa, Zsigó Jenő roma értelmiségi-aktivista, aki ezt a szempontrendszert használja politikai állásfoglalásokban⁴. A másik szellemi társa, Szalai Júlia szociológus, aki a Neményivel képviselt romákkal foglakozó szociológiai irányvonal elméleti és empirikus megalapozásában vett és vesz részt.

Az elismerés politikája

Az elismerés politikája a liberális politikai filozófia alternatívájaként fogalmazódott meg (Pogonyi 2007). Az „elismerésért” folyó harc, mint kollektív, közösségelvű identitáspolitikai követelés jelent meg a különböző kisebbségi mozgalmakat elemző társadalomtudományi szakcikkekben és könyvekben (Taylor 1992, Kymlicka 1995). Ennek egyik legjelesebb képviselője Charles Taylor, kanadai politikai filozófus. Taylor bírálja az atomista individuumokra épített liberális elképzeléseket. Szerinte az individuumok értékítéletei midig egy adott társadalmi és kulturális kontextusból származnak, ezért az egyének erkölcsi meggyőződései nem választhatók el az adott közösségtől (Taylor 1992, Pogonyi 2007). Tehát a kollektivitásnak fontos szerepe van nemcsak a történelmileg, politikailag és kulturálisan meghatározott értékítéletek szempontjából, hanem az egyén identitása is szempontjából is. Az individuum identitásának a meghatározásában az egyén szabadsága korlátolt, hiszen hiába akarja valaki a például. magyarországi kontextusban magyarnak vallani magát, ha az őt körülvevő környezet folyamatosan, romának, zsidónak, muszlimnak, migrásnak, látja. Az elismerés politikája követeli az elnyomott csoportok egyenlő méltóságához szükséges feltétel-rendszert és egyben biztosítja a modern liberális szabadságjogokat. Charles Taylor az elismerés politikájának a megteremtése érdekében olyan politikai filozófia kidolgozására törekedett, amely képes a liberális és kommunitárius eszmetörténeti irányzatot szintetizálni. Taylor (1992) olyan politikai közösséget tartana ideálisnak, amely egyszerre biztosítja a modern liberális szabadságjogokat, ám egyúttal lehetőséget teremt az egyéni identitás elismerésére és a kulturális integritás megőrzésére. Taylor filozófiájának az egyik legfontosabb, és a romák szempontjából releváns alapvető tétele az identitás dialogikus és közösségfüggő. Tehát, az identitás – akár egyéni, akár kollektív – mindig a másokkal való dialógusban határozódik meg. Nagyon fontos ennek a felismerésnek az összekapcsolása a testükkel megjelölt kisebbségek kollektív identitásának konstruálódásával. Ezeket az egyéneket a többség a testi jegyeik (bőrszín, nyelv, öltözet stb.) alapján kategorizálja, és éppen ezek a látható jegyeik szolgálnak kiindulópontként a róluk alkotott kollektív sztereotípiák kialakításában. Neményi Mária azt állítja, hogy a testi jegyeik alapján megkülönböztetett személyt nem individuumként, hanem egy sztereotipizált kollektíva tagjaként kezelik (Neményi 2010).

Taylor szerint az elismerés politikájához nem elégségesek antidiszkriminációs intézkedések és színvak közpolitikai programok. Taylor – akinek az elismerés-politikája egy elég szokatlan elméleti kombináción alapul, amit „kollektív liberalizmusnak” neveznek⁵ – azt állítja, hogy egy erős kollektív célokkal rendelkező társadalom is lehet – megfelelő feltételek mellett – liberális. Ő erősen hisz abban, hogy egy liberális társadalom egyszerre törekedhet szabadságra, egyenlőségre, igazságosságra és gazdasági növekedésre (Taylor 1992). Ez a követelés összecseng azzal az aktivista és kutatói tapasztalattal és követeléssel, amit főleg az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején fogalmaztak meg roma aktivisták és néhány társadalomkutató, megtapasztalva, hogy a színvak társadalompolitikai intézkedések és az antidiszkriminációs jogi törekvések ellenére nemhogy javult, hanem inkább rosszabbodott a romák helyzete (Horváth – Landau – Szalai 2000, Neményi–Szalai 2005).

A magyar társadalomtudományos diskurzusban Szalai Júlia⁶ (aki az 1990-es évek óta Neményi Máriával közös kutatásokat végez) volt az egyik első kutató, aki az „elismerés politikáját” összekapcsolta a magyarországi romák politikai érdekérvényesítésével (Szalai 2000). Szalai utal Charles Taylor munkájára, aki szerint a kisebbségek méltósága nem kizárólag a kisebbségi csoport „belügye”, hanem sokkal inkább az egész társadalom érdeke és feladata a méltóságuk elismerése. Taylor világosan fogalmaz, amikor azt állítja, hogy nem elég az, ha a liberális állam lehetővé teszi az egyéni identitás megteremtéséhez és megőrzéséhez szükséges kulturális gyakorlatot. Az államnak be kell avatkozni (ha szükséges), és nem csak a jogi feltételeket kell megteremteni, hanem differenciált támogatást kell nyújtani azoknak a kisebbségi csoportoknak, akik nem tudnak élni a jogi lehetőségekkel éppen az esélyegyenlőtlenség történelmi hiányának következtében. Ez a megközelítés rezonál a Szalai (2000) által bemutatott rendszerváltás utáni kisebbségi önkormányzatiság rendszerére, amiben a romák új jogi lehetőségeket kaptak, azonban mindezen új elvi lehetőségekkel nem tudnak élni, mert a történelmi esélyegyenlőtlenségüket (esélytelenségüket), társadalmi megbélyegezettségüket és kirekesztettségüket nem lehet szimbolikus törvényekkel megoldani.

Szalai (2000) a romákkal kapcsolatos tudományos diskurzusoknak legalább három nagyobb vonulatát különböztetett meg, s ezek közül is csak egy vonulatban fogalmazódik meg az „elismerés politikája”, amit véleményem szerint éppen Szalai és Neményi képvisel. Az első nagy klasszikus társadalomkritikai iskola, amelynek a legtöbb követője van és a legnagyobb teljesítményt nyújtotta a romák társadalmi helyzetének, társadalmi kirekesztettségének a megértésében, Kemény István és munkatársai nevéhez kötődik (Kemény-Janky-Lengyel 2004). Ez az iskola nemcsak a romák társadalmi esély-egyenlőtlenségének összetett és sokrétű mechanizmusát tárta fel, hanem a romák általános helyzetének szociológiai leírására törekedett. Mindemellett, ez az iskola pragmatikus társadalompolitikai javaslatokat fogalmazott, fogalmaz meg a többség által definiált szociális kérdésekre.⁷ Empíria-centrikus, hiszen a mai napig is a szociológiailag leírható szociális helyzeten keresztül próbálja megérteni a romák többszörös és újratermelődő társadalmi esély-egyenlőtlenségét.

A másik nagyobb romákkal kapcsolatos iskolát Szalai (2000) kultúrantropológiai irányzatnak nevezi,⁸ amelyik szinte misszionáriusi elhivatottsággal próbálja bemutatni a romák kultúráját, amit a nem roma többség általában „idegennek” és „egzotikusnak” tart. Ez a vonulat a roma kultúra sokrétűségét és belső koherenciáját mutatja be közösségi és személyközi viszonyokon keresztül. Amíg az előző társadalomkritikai iskola makro-szintű elemzésein keresztül mutatta be és tárta fel a romák kirekesztettségét, addig a kultúrantropológiai irányzat a romák belső viszonyainak és kultúrájának bemutatására törekszik. Szalai a harmadik megközelítést úgy jellemzi, hogy ez az a vonal amit „mind ez ideig nem tett alaposabb tanulmányozás tárgyává a társadalomtudományok egyetlen ága sem” (Szalai 2000:152), és ami véleményem szerint a két előző iskolával szemben a romákat nemcsak a kutatás tárgyaként, hanem aktív „politizáló kisebbségként” jeleníti meg. Nemcsak a helyzetük pontos szociológiai leírására törekszik, hanem megpróbál egyfajta lehetőséget teremteni a romák szempontjainak az érvényesítésére egy tudományos szövegen keresztül⁹. Szalai itt egy nagyon érdekes és egyben a magyar társadalomtudományos közegről leleplező kijelentést tesz: „A kisebbségi politikai entitás viszonylag új keletű gondolata napjainkban főként belülről, a cigányság felől fogalmazódik meg, ez ezért (is) marad talán mind ez ideig kívül a társadalomtudományi értelmezésen és elemzésen” (Szalai 2000:). Szalai bátran vállalja annak a tabunak a kimondását, hogy tulajdonképpen a társadalomtudományos térben a romák megszólalása, heterogén politikai önképének és álláspontjának a megfogalmazása nem elfogadott. Az elismerés politikájának feltétele és talán az első állomása az lenne, ha a tudományos diskurzus elfogadná és integrálná a romák heterogén hangját, önértelmezését és érvrendszerét. Szalai provokatív kérdést intéz a kutatók felé: „Vajon nem dolga-e a társadalomtudománynak, hogy – mint tette azt a „társadalompolitikai”, illetve „kultúrantropológiai” megközelítés a „cigánykérdés” szociális és kulturális tartalmainak szisztematikus felfejtésével és a többségi diskurzusba való beemelésével – a cigányság politikai önértelmezésének kérdését is „belügyből” a többségi-kisebbségi viszony minőségét érintő általános társadalmi kérdéssé fordítsa át?” (Szalai 2000).

Szalai szinte követeli, hogy a társadalomkutatók az előző két meghatározó iskolához hasonló módszerességgel tárják fel és integrálják a romák politikai elismeréséért folytatott harcát, hasonlóan a nyugati társadalomtudományi iskolákhoz. Szalai nagy hangsúlyt fektet a megváltozott társadalmi (globális és lokális) kontextus és viszonyrendszer megvizsgálására, illetve arra, hogy ezek a lényeges változások, hogyan hatnak a romák politikai identitására és az annak elismeréséért folytatott harcra. Szalai részletesen ír a korai nyolcvanas évek jóléti rendszerének gyökeres átalakulásáról és arról, hogy ez hogyan hatott a különböző társadalmi mozgalmak, mint pl. a feministák, az etnikai, a faji vagy szexuális kisebbségek politikai követeléseire.¹⁰ Fontos megjegyezni, hogy ezek a mozgalmak nemcsak a jobb és igazságosabb társadalmi források elosztásáért küzdenek, hanem saját jogaikért és politikai elismerésük érvényesüléséért is. Mint azt említettem a cikk elején, Szalai és Neményi ezt a meghirdetett felforgató „kutatói-politikai” programot viszik tovább a kutatásaikban, ahol a romák nemcsak mint a társadalmi kirekesztés tárgyai vagy a „roma kultúra” örökösei és hordozói jelennek meg, hanem mint az aktív politikai vagy akár tudományos diskurzus alakítói, ami része az elismerésért folytatott harcnak. Neményi és Szalai 2005-ben megjelent kötete, Kisebbségek Kisebbsége: A magyarországi cigányok emberi és politikai jogai más művekkel, eseményekkel együtt a kezdete annak a folyamatnak, ami az elismerés politikának a társadalomtudományos diskurzusba való integrálásáról szól.

Ők a legmarkánsabb képviselői a romákkal foglalkozó harmadik vonalnak (iskolának), ami a „romák társadalmi és politikai elismerését” helyezi az elemzés központjába, tágabb társadalmi kontextusokon és viszonyokon keresztül. Ez a tudományos megközelítés hazánkban leginkább a kritikai társadalomtudományos műhelyek fogalmi készletét használja, ami leginkább az egykori Frankfurti Iskolához, a New Left Review körül csoportosuló baloldali feminista filozófusok termékeny vitáihoz, illetve a „multikulturalista” megközelítésekhez köthető. Szalai ezt a harmadik vonalat további két ágra, illetve két nézőpontra osztja: az egyik az, ahogyan a külső kutatók látják az identitáspolitika megnyilvánulásait, a másik a belső nézőpont, amit a roma politikusok, aktivisták és (néhány) kutatók belülről látnak, ahogyan próbálják az identitáspolitika belső mechanizmusait feltárni és megfogalmazni, mint politikusok; vagy eddig szokatlan szerepben: mint társadalomkutatók. Ez a második megközelítés, ami belülről fogalmazódik meg szokatlan volta miatt, mint azt Szalai is megerősítette: „ez ideig kívül (maradt) a társadalomtudományi értelmezésen és elemzésen¹¹”(Szalai 2000). Érdekes módon az „identitáspolitikát” és „az elismerés politikáját” legplasztikusabban és a legösszetettebb módon éppen azok az elméleti iskolák képviselik – a feminista irányzat, a critical race theory, a kritikai fajelmélet posztkolonialista irányzat – amelyek teoretikusan maguk is érintettek, tehát nemcsak elméleti, de tapasztalati tudással is rendelkeznek.

Míg a Szalai és Neményi által képviselt megközelítés legitimnek tartja a romák belső tapasztalatainak a megfogalmazását a tudományos szcénában, addig más, főleg libertárius elméleti megközelítések, mint például a brubakeri (2001), az etnicitás és a közösségiség (csoport) kategóriájának a szétválasztására és elkülönült kezelésére törekszenek. Az interszekcionalitáson alapuló feminista elméletek a kategóriák reflektálatlan különválasztását cáfolják, mivel éppen ezek a faktorok sokszor egymást keresztezve az elnyomás újabb változatait hozzák létre. A feminista és posztkolonialista elméletek éppen ezeket a láthatatlan egybekapcsolódásokat és vakfoltokat mutatják be, amelyek elhallgattatják a megbélyegzett csoportokat, és további aszimmetrikus, hierarchikus viszonyokat hoznak létre nemcsak a politikában, hanem a tudományos diskurzusokban is.

Feminista, posztkolonialista elméletek

Neményi volt az első társadalomtudós Magyarországon, aki a romák identitásának konstruálódását összekapcsolta a testük bőrszín alapján való megkülönböztetés élményével. Neményi azt állítja, hogy a testi jegyeik alapján megkülönböztetett személyt nem individuumként, hanem egy sztereotipizált kollektíva tagjaként kezelik (Neményi 2010).Tehát, a testükkel megjelölt csoportok – például nők, romák, feketék, melegek, – jelenkori elnyomásának a megragadására és a politikai elismerésért folytatott küzdelmeiknek a magyarázatára a feminista és a posztkolonialista elméletek nyújtanak a legtöbb szellemi muníciót a közösség egyenlő méltóságának a követelésében. Amikor Neményi Mária feminista társadalomkutató romákkal kapcsolatos írásait elemzem, akkor ezeket az elméleti kereteket használom a szövegek többrétegű megértéséhez. Véleményem szerint ez a fajta elméleti megközelítés hozzájárulhat ahhoz a tudományos diskurzus kialakításához, amit Szalai Júlia és Neményi Mária munkássága alapján a romáknak kell belülről megfogalmazni, még akkor is, ha ez nem egy egységes narratívaként fog megjelenni (Neményi – Szalai 2005).

A feminista elméletek közül is leginkább a kritikai marxista feministák munkáira hivatkozom, akik az 1980-as évek gazdaságpolitikai változásaival összefüggésben vizsgálták, vizsgálják a feminista mozgalmak identitás- és elismerés-politikájának emancipatorikus küzdelmeit. Az egyik legjelentősebb feminista politikai filozófus, Nancy Fraser (1995) aki a társadalmi újraelosztást helyezi előtérbe, szemben a társadalmi elismeréssel, amit Axel Honneth (1996) teoretikus fogalmaz meg. Vitájuk termékenyen alakította mindkettőjük álláspontját a különböző társadalmi mozgalmak identitáspolitikájával a társadalmi újraelosztással és elismeréssel kapcsolatban. 2003-ban egy külön kötet jelent meg¹² (2003), amelyben Fraser és Honneth vitája Redistribution or Recognition: A political-philosophical exchange címmel olvasható. Fraser alapgondolata az, hogy az utóbbi évtizedekben – különösen Reagen és Thatcher politikájához kapcsolódó gazdaságpolitikai fordulat után – ahelyett, hogy a társadalmi mozgalmak a gazdasági igazságtalanságok ellen harcoltak volna, inkább az identitáspolitikával és a politikai elismerésükkel voltak, vannak elfoglalva. Fraser írása provokatív és egyben fontos politika-filozófiai kontextus nyújt annak a megértésében, hogy ne csak a nemek, hanem más testükkel megjelölt csoportok viszonyában is gondolkodjunk a társadalmi igazságosságról és a politikai elismeréséért vívott emancipatorikus harcról. Axel Honneth elméletének középpontjában nem a társadalmi újraelosztás, hanem sokkal inkább a társadalmi elismerés áll. Szalai Júlia (2000) is Axel Honnetre (1992) hivatkozik, akinek az elméleti kiindulópontja az, hogy az egyén egyik legfontosabb alapszükséglete a mások általi elismerés. Charles Taylorhoz hasonlóan, Honneth is azt állítja, hogy az elnyomott marginális csoportok esetében az elismerésnek sokkal hangsúlyosabbnak kell lennie, hiszen e csoportok tagjai azok, akiket a többség csoporttagságuk alapján megbélyegez. Így az elismerés politikai aktusa elengedhetetlen az emberi méltóságuk, önbecsülésük, testi és szellemi integritásuk helyreállításában. Ehhez a kritikai feminista iskolához tartozik a Neményi által is sokat hivatkozott Iris Marion Young (1990) feminista filozófus, aki a közösségelvű csoporthoz-tartozás szempontjai alapján alakította ki saját politikai elismerésről és identitáspolitikáról szóló elméletét. Young koncepciója feltárja az igazságtalan társadalmi (újra)elosztás mechanizmusait és azokat a folyamatokat, amelyek újratermelik és rendszerszerűen elnyomják a testükkel megjelölt csoportokat.

A feminista elméletekhez képest a hazai társadalomtudományos közegben sokkal kevésbé használják a posztkolonialitás irodalmát az elnyomás, elnémítás vagy akár az alárendeltség megértéséhez. A „posztkoloniális elmélet” több elemből álló intellektuális konfiguráció, amely a gyarmatosítás és az imperializmus kritikája, ami megvilágítja, és leleplezi a nyugati filozófiákon alapuló európai humanizmus ellentmondásait (Mbembe 2008). A szerző ezeket a fogalmakat nemcsak történelmi, földrajzi és gazdasági értelemben használja, hanem az erősebb csoport gyengébb csoportok feletti kontrolljaként is értelmezi. Achille Mbembe, az egyik legmeghatározóbb kortárs posztkolonialista filozófus olvasatában a posztkoloniális kritika két egymással párhuzamos síkon zajlik. Az egyik síkon a „másságról” kialakított narratívát dekonstruálja – hasonlóan ahhoz, amit Edward Said (1978) végzett el Orientalizmus című könyvében –, lebontja a különböző diszkurzív szimbólumokat és ábrázolásmódokat, másrészt leleplezi a gyarmatosítók elnyomó tevékenységét, ami a különböző diszkurzív infrastruktúrák igazolásával tartható fenn. A posztkolonialista kritikához hasonlóan – Szalai és Neményi javaslatára – annak a nyelvezetnek, amit a romáknak belülről kell(ene) megfogalmazni, két síkon kell egyszerre jelen lennie. E nyelvezet kettős funkciójú: egyrészt dekonstruálja a romákról kialakított diskurzust, másrészt leleplezi ennek a narratívának – ami akár tudományos is lehet – azt az ideológiai funkcióját, hogy milyen módon járul hozzá a romák rendszerszintű elnyomásához és elnémításához. Kovács Éva (2009) kitűnő tanulmánya, amiben dekonstruálja a különböző „másságok”-kal párhuzamosan a „cigányábrázolás” reprezentációit a 19-20.századi festészetben. Kovács arra a következtetésre jut, hogy a közép-európai társadalmak hasonlóan a nyugat-európai társadalmakhoz, „létrehozzák a maguk saját „feketeségét”, „vad” csoportokon és individumokon, távoli és közeli kolóniákon keresztül. A modernitás közép-európai panoptikus rezsimjében a „cigányok” válnak Nyugat Európa afrikai és ázsiai „primitívjeinek” pendant-jaivᔹ³. A rasszizált cigányok esszencialista ábrázolása hozzájárult az elnyomásuk és kirekesztésük legalizálásához. Kovács Éva fontos megjegyzése, hogy a kulturálisan fixált „cigánykép” csak akkor fog megváltozni, ha a megfigyelői tekintet és pozíció megváltozik. Ennek két lehetséges útját vázolta fel; az egyik az, ha a „fehér” társadalom önkritikát és önreflexiót gyakorol vagy/és ha „maga a „cigány” állt át a másik – a modellből az alkotói – oldalra”¹⁴. Magyarországon a festészet és képzőművészet területén lényegi változásoknak lehetünk tanúi. Megjelentek azok a „fehér” többséghez tartozó művészek¹⁵, akik sokkal differenciáltabban és reflexívebben ábrázolják a romákat, továbbá megtörtént a „cigány” modellből az átállás az alkotói¹⁶ oldalra. A társadalomtudományos szcénában ez váltás, ami egyszerre dekonstruálja a romákról kialakított tudományos diskurzust és közben egy új narratívát hoz létre a megváltozott „megfigyelői”- kutatói pozícióból, az éppen most van kialakulóban¹⁷. A tudomány területén eddig, a romák láthatósága és hallhatósága kizárólag a „fehérek” pozíciójából történt meg. Gayatri Spivak (1988) posztkolonialista teoretikus az elnyomott csoportok elnémítását és hangtalanságát „epistemic violence”-nek nevezi, amit maga a gyarmatosító diskurzus hoz létre. Spivák koncepciója alapján nehéz, szinte lehetetlen megszólalni az elnyomottaknak olyan terekben, ahova eleve nincs hozzáférésük és/vagy nincs lehetőségük ugyanazt a „nyelvezetet” használni.

Fontos még megemlíteni, hogy amikor Neményi a sztereotipizálás és a rasszizmus hatását vizsgálja a romák identitásfejlődésénél, amit ő következetesen „etnikai identitásnak” nevez, akkor tulajdonképpen a rasszizálás (racialization) folyamatáról ír. A „faj” (race) mint analitikus kategória¹⁸, amit a többség megnevezés nélkül alkalmaz, hiányzik a romákkal kapcsolatos társadalomtudományi diskurzusokból. Ennek nemcsak episztemológiai, hanem történelmi oka is van. David Theo Goldberg (2009: 336) szerint a holokauszt, ami vitathatatlanul a „faji” kategória referenciájává vált Európában, egyrészt traumatizálja a politikai és társadalmi diskurzust, másrészt tabusítja és elfedi a rasszizálódás (racialization) folyamatát és annak társadalmi következményeit.

„A megnevezés dilemmái”

Neményi egyik legmeghatározóbb, politikai álláspontját is kifejező írása „A megnevezés dilemmái”, (2006), ami eredetileg egy előadás szövege volt, és később cikk formájában és könyvfejezetként is megjelent¹⁹. Fontos megjegyezni, hogy először nem egy tudományos szakfolyóiratban, hanem a roma közönségnek szóló Amaro Drom roma közéleti és politikai lapban közölte. Ebben a tanulmányban fejeződik ki leginkább Neményi politikai hitvallása, és itt leplezi le a rendszerváltás utáni romapolitika paradoxonát. Az én olvasatomban a rendszerváltást követő romapolitika diszkurzív szinten a romák jogait és esélyegyenlőségét hirdeti, ugyanakkor nem számolja fel azokat a strukturális társadalmi erőviszonyokat és problémákat, amelyek ellene hatnak a meghirdetett emberi jogok érvényesülésének, blokkolják a társadalmi mobilizációt, és egyre inkább bezáruló struktúrákba szorítják a romák többségét. Nem meglepő módon a fogság mértéke szorosan összekapcsolódik a társadalmi státusszal, a „faji”, a nemi és egyéb kategorikus megkülönböztetés mértékével.

Neményi kifogásolja, hogy a társadalomtudósok tartózkodnak a romák megnevezésétől: „[…] mostanában mintha felelős politikusok, civilek, szaktudósok ismét szívesebben használnák a régről ismert »halmozottan hátrányos helyzet« megfogalmazást olyan esetekben, amikor mindannyiunk számára nyilvánvalóan romákról van szó” (Neményi 2006). A „halmozottan hátrányos helyzetű” kategória alkalmazását jó szándéktól vezéreltnek feltételezi, és nem gondolja, hogy e mögött valamilyen tudatosan rosszindulatú megfontolás lenne. Ennek megfelelően a cikkét is ezzel a felütéssel kezdi: „... E mögött a tartózkodás mögött nyilván az a jóindulatú szándék áll, hogy ne csússzon még inkább össze a roma és a szegénység fogalma, a többségi társadalom megítélésében a roma ne egyszerűen a támogatásra szoruló, kiszolgáltatott, csak negatív jelzőkkel illetett közösség legyen, hanem ez az elnevezés maradjon meg a roma identitást tudatosan vállalók öndefiníciójára. Másrészt, ne rekesztődjenek ki a hátrányos helyzet javítására szolgáló intézkedésekből azok a nem roma szegények, akiknek hasonló osztályrész jutott a társadalmi újraelosztásban” (Neményi 2006).

Egyrészt kritizálja ezt a megközelítést, mivel egy nagyon fontos összefüggést, nevezetesen a „faji” alapú diszkrimináció megnevezését rejti el, amelynek elhallgatása további társadalmi hátrányokat generál. Másrészt – a weberi megértő szociológia hagyományai szerint – kísérletet tesz a kutatók pozíciójának megértésére, valamint annak magyarázatára, hogy milyen pragmatikus okai vannak a hibás megnevezésnek. A magyar szociológusok megnevezése jóindulatúan próbálja a mélyszegénységet elválasztani a romáktól; sokszor helyeselhetően hangsúlyozzák, hogy a mélyszegénységben élők többsége nem roma, ugyanakkor kevésbé beszélnek a mélyszegénységben élő roma és nem roma emberek közötti arányról, amely felfedné a romák felülreprezentáltságát a mélyszegénységben élők csoportjában. Ez nem magyarázható csupán az iskolázottság alacsonyabb szintjével: ennél sokkal összetettebb problémáról van szó, amiben szerepet játszik a faji diszkrimináció és a generációkon át felhalmozott és átörökített társadalmi hátrányok.

Neményi felhívja a szakma figyelmét az intézményes diszkriminációra, amely törvényekben, szokásokban, eljárásokban nyilvánul meg, és hátrányos megkülönböztetést eredményez a romák többsége számára és felsorolja a különböző törvényeket, intézkedéseket, társadalmi gyakorlatokat, amelyek szemléltetik a strukturális diszkrimináció különböző formáit, mint például a lakóhelyi és az iskolai szegregációt, a diszkriminatív szociális ellátó rendszert. Emellett azt is kiemeli, hogy „nem elég a szintén számtalan kutatásban már bizonyított előítéletességre, romaellenes attitűdökre gondolni, amelyek a magyar lakosság jelentős részét jellemzik, és amelyek minden bizonnyal kihatnak a többség és kisebbség között megvalósuló interakciókra, személyközi viszonyokra” (Neményi 2006). Az empirikus kutatások zöme ugyanis általában nem is törekszik a megöröklött intézményes diszkrimináció és erőszak felfedésére, ehelyett inkább csak pillanatfelvételeket kapunk a romaellenességről, ami szintén fontos, de önmagában nem elégséges a romák méltóságának helyreállításához a strukturális elnyomások magyarországi rendszerében. Az ilyen rendszert Iris Marion Young (1990) szerint nem lehet pusztán az uralkodók vagy a kormányok eltávolításával, illetve néhány jogszabály megváltoztatásával megszüntetni, mivel az elnyomást módszeresen újratermelik a közösségek, a gazdasági, politikai és kulturális intézmények. Az elismerés politika szempontjából az elnyomás strukturális okainak és összefüggéseinek a megnevezése éppen olyan fontos, mint a romák kollektív megnevezése.

Neményi a romák társadalmi megkülönböztetését és kirekesztését sem evolúcióbiológiai, sem esszencialista „etnikai kultúra”-magyarázatokkal akarja megérteni, hanem sokkal inkább a rasszizált romák és a társadalmi többség dialektikus viszonyán keresztül. Ez a megközelítés egybecseng a feminista elméletek megközelítésével, amely szerint a nemi különbséget – és a bármilyen testi különbözőséget – kizárólag társadalmi viszonylatokon, társas kapcsolatokon és helyzetek összefüggésein keresztül érthetjük meg. Ezek a helyzetek és viszonyrendszerek hatalmi egyenlőtlenségekbe ágyazva hozzák létre a testi különbözőséghez kapcsolódó jelentéseket. Nancy J. Chodorow feminista pszichoanalitikus is hangsúlyozza: fontos megértenünk azokat a folyamatokat, amelyekben a különbözőség konstruálódik; azt, hogy hogyan és milyen módon termelik újra a nemi egyenlőtlenséget (Chodorow 2000:156). Audre Lorde, karibi-amerikai fekete feminista polgárjogi aktivista például kimondottan ragaszkodott a különbözőségek elismeréséhez: „Bizonyára vannak különbségek köztünk; faji, nemi és korkülönbség. Nem a különbözőségek [faji, nemi] választanak el egymástól, hanem sokkal inkább a különbözőségek elismerésének az elutasítása és a különbözőség vizsgálatának az eltorzítása, ami azután hibás megnevezésekben és azok hatásaiban fog megjelenni” (1984:115). Neményi is azt állítja a cikkében, hogy „a közbeszéd, a politika, a tudományos diskurzus »romátlanítása« ahelyett, hogy betemetné a többség és kisebbség közötti szakadékot, inkább hozzájárul a szakadék elmélyítéséhez” (Neményi 2006).

A megnevezés, feltárás és elismerés politikáját követeli Zsigó Jenő is – összhangban Neményi Mária érvelésével: „Mindegyik politikai erőnek kötelessége lenne – nem pártpolitikából, hanem az alkotmányból kiindulva –, hogy föltárja és megnevezze az elnyomás direkt rendszerét. Hogy az elnyomásról elnyomásként beszéljen. Az elnyomás – hangsúlyozom – direkt rendszerét” (Zsigó 2005:17). Sőt, Zsigó is hasonlóképpen utal a megnevezés hiányára: „Ma már senki sem beszél cigányügyről. Jól megfigyelhető politikai akarat az ország cigánytalanítására” (Zsigó 2005:36). Illetve, vannak olyan helyzetek, amikor konkrétan a romák problémáiról beszélnek, de Zsigó szerint ez csak egyfajta technika. „[...] Korokon átívelő technikáról van szó, amellyel mindig elodázhatók a konkrét cselekedetek. Elég, ha papíron vagy nyilatkozatainkban teszünk valamit” (Zsigó 2005:32). Zsigó itt nemcsak a megnevezést, hanem a konkrét tudományos felmérésen alapuló politikai cselekvést is hiányolja. Képletesen „üveggyöngyeffektusnak” nevezi mindezt, „ami csillog-villog, csak nem az igazi”. Továbbá, azt is állítja, hogy ez nagy mértékben hozzájárul ahhoz, „hogy újratermelődjön a többség nyomora, az elnyomórendszer” (Zsigó 2005:37). Zsigó világosan fogalmaz: az a rendszer, amely egyenjogú állampolgárságot deklarál, nem feltétlenül biztosít egyenlőséget és hozzáférést a társadalom materiális és szimbolikus javaihoz.

Neményi társadalomtudósként bátran kritizálja a rendszerváltás utáni idők meghatározó – modern, liberális demokrácia-felfogással jellemezhető – kutatóit, akik az objektivitásra való törekvés jegyében és az egyenlő jogok biztosításának a leple alatt nem nevezik meg a faji diszkrimináció intézményes módjait. Szerinte, amikor a „halmozottan hátrányos helyzet” kategóriájával írjuk le a roma gyerekek iskolai diszkriminációját, akkor leginkább társadalmi státuszuk – marxista szóhasználattal: osztályhelyzetük – alapján nevezzük meg őket, ám ugyanakkor ezzel elfedjünk a „faji” diszkrimináció strukturális mintázatát, amelyben az iskola csak az egyik alrendszere a társadalomnak.

1988-ban a Zsigó Jenővel készített interjúban Neményi Mária felteszi a kérdést: „Miért nem kezelhetőek a cigányok ugyanolyan többszörösen hátrányos helyzetű szociális rétegként, mint a fizikai és társadalmi életesélyeik szempontjából hasonló más rétegek?” (Magyar Nemzet 1988). Zsigó Jenő válasza ugyanarra utal, amire a feministák is felhívják a figyelmet, hogy a testbevésett különbségek hatását (rasszizálását) nem lehet elkerülni, meg kell nevezni. Zsigó ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Valóban nagyon sok csoport került hátrányos helyzetbe, nem csak a cigányság. De ettől még nem bélyegeződnek meg e csoportok tagjai, nem kezdik gyűlölni önmagukat, hanem több választási lehetőségük is van” (Magyar Nemzet 1988).

Neményi mint az már említettem a romák különbözőségét testbevésett különbségként konceptualizálja; „testükkel megjelölt” kisebbségként ír a romákról. Ez párhuzamban áll a feminista elméletekkel, amelyek azt állítják, hogy a nőket, vagy például a transzneműeket a testi különbözőségük alapján definiálják.

Neményi tanulmányában Iris Marion Young kulcsfogalmait használja; alkotó módon értelmezi azokat, és megkísérli a közbeszéd „romátlanításának” jelenségével összefüggésben alkalmazni. Iris Marion Young (1990) „Igazságosság és a különbözőség politikája” című könyvének fő állítását veszi alapul a saját érvei továbbgondolásához. Neményi olvasatában a könyv „fő állítása, hogy a különbözőség tagadása a különbözőnek tartott társadalmi csoportok elnyomásához vezet” (Neményi 2006). Hasonló módon látta ezt Zsigó Jenő is a vele készített 1988-as interjúban, amelyben a romák stigmatizáltságát hangsúlyozva arra hívja fel a figyelmet, hogy egyetlen társadalom sem hagyhatja figyelmen kívül a romák több generáción keresztül felhalmozott hátrányait. Mindezt nagyon szemléletesen mondja el: „Sportszerűtlen társadalomnak érzem a miénket. Úgy hirdetjük meg a versenyfeltételeket, hogy azzal mindenkinek egyenlő esélyeket adunk. Ezzel szemben mindenki csal a valóságban: az időmérő, a rajtbíró, a versenyzők. Százméteres versenyfutásban ábrázolva, a cigányság kezén-lábán különböző béklyókkal kerül a rajtvonalra. Ezek a béklyók a lakáskörülmények, az iskolázatlanság, a munkakörülmények és munkanélküliség, az előítéletek. A versenytársak pedig nem a rajtvonalról indulnak, hanem a társadalmi rétegződésnek megfelelően ki harminc méterre áll, van, aki a kilencven vagy éppen kilencvenkilenc méterre, így folyik a verseny. Aki célt ér, az társadalmi megbecsülést, előnyöket élvez, aki vesztes, az viszont nem kap segítséget, szolidaritást, mint a sportban a fair-play szabályai szerint, hanem megbélyegződik. Ez a megbélyegződési folyamat kíséri a cigányság nagy részét élete végéig” (Magyar Nemzet 1988).

A stigmatizáltság – vagy Zsigó szóhasználatával élve: a megbélyegzés és a – társadalmi hátrányok értelemben használt – „béklyók” felhalmozása ebben az értelemben strukturális elnyomást eredményez. Szándékosan használom az „elnyomás” fogalmát, abban az értelemben, amelyben a hatvanas és hetvenes évek újbaloldali mozgalmai is értelmezték. A feminista és az antirasszista mozgalmak újragondolták a marxista, antikapitalista elnyomás rendszerét, és az elnyomásnak nemcsak az osztályuralmon, hanem a szexizmuson és a rasszizmuson alapuló elnyomórendszerét is feltárták. A feminista társadalomtudomány egyik erénye, hogy az elnyomás fogalmát sokkal szélesebben értelmezi, mint a marxisták.

Iris Marion Young az elnyomást a következőképpen fogalmazza meg: „azokat a hátrányokat és igazságtalanságokat jelöli, amelyeket bizonyos egyének nem egy önkényuralom kényszerintézkedései folytán, hanem egy jó szándékú, liberális társadalom mindennapi gyakorlatainak következményeként szenvednek el” (Young 1990:41). A normákban, törvényekben, szokásokban, szimbólumokban, szabályozásokban megjelenő intézményes diszkriminációt nem lehet másnak nevezni, mint strukturális elnyomásnak. Az ilyen típusú elnyomásnak általában nincs konkrét elkövetője és felelőse. Az erőszaknak ez egy sokkal kifinomultabb és láthatatlanabb formája, amely átjárja a „társadalom kapillárisrendszerét”. Young Michel Foucault idézi, amikor a hatalom strukturális jellegéről ír: Foucault szerint el kell rugaszkodnunk azoktól az elképzelésektől, amelyek szerint a hatalmat kizárólag uralkodó és alattvalók hierarchikus viszonyában tudjuk elképzelni (Young 1990:41). Young arra biztatja a kutatókat, hogy a megszokott, tradicionális hatalmi viszonyok helyett sokkal inkább a társadalmi újraelosztási módokat elemezzék, beleértve például az oktatási rendszerek vizsgálatát is. Állítása szerint nagyon sok olyan, látszólag semleges társadalmi gyakorlat van, amely hozzájárul az elnyomás fenntartásához és társadalmi újratermelődéséhez. Ezek a társadalmi, gazdasági és politikai gyakorlatok, amelyek az állampolgárok egyenlőségének elve alapján működnek, a különbözőség társadalmi hatásának felismerése nélkül további elnyomáshoz vezetnek.

Neményi Mária a tanulmányában Iris Marion Young elméleti keretébe ágyazva indít vitát az egyenlő bánásmód elvének gyakorlati alkalmazásáról, valamint annak hatásairól. „A liberális demokráciákban hangoztatott, a politika főáramába emelt egyenlő bánásmód elve elméletileg és formálisan garanciát ad ugyan az egyenlő elbírálásra mindenki számára – így a társadalmi kisebbségek, tehát a nők, Magyarországon a romák, vagy éppen a testi-lelki fogyatékkal élők számára is. Azonban arra, hogy nem elég az egyenlő bánásmód elvét mechanikusan értelmezni, éppen a különböző – tehát bőrszíne, neme, testi állapota, szexuális szokása alapján eltérő – csoportok mozgalmai és az e mozgalmakat támogató ideológiai áramlatok hívták fel a figyelmet” (Neményi 2006).

Neményi utal a különböző női, fekete vagy más „testükkel megjelölt” csoportok mozgalmaira, akik újraértelmezték az identitásukat, és megpróbáltak egy új, pozitív önképet megjeleníteni. Ugyanakkor megemlíti, hogy a különbözőség felvállalása akár további sztereotipizálással és stigmatizálással is járhat. Young nem a csoport által meghatározott különbözőségre teszi hangsúlyt, hanem a különbözőség konstruálásának társadalmi és politikai gyakorlatára, illetve annak a fel nem ismerésére.

Neményi szerint az esélyegyenlőség, illetve az egyenlő bánásmód feltétele a színtudatos politika felvállalása: „Ahhoz, hogy az egyének tisztességes bánásmódban részesüljenek, néha színtudatos politikára van szükség, mert csak így vagyunk képesek annak megértésére, hogy a faji-etnikai hovatartozás milyen mértékben befolyásolja az adott közösséghez tartozó állampolgárok esélyeit” Neményi 2006).

A „színtudatos politika”, amit Neményi javasol, hasonló logika és érvrendszer alapján fogalmazódik meg, mint a Charles Taylor által kidolgozott elismerés politikája. A romák esetében is többre van szükség, mint a formális jogegyenlőségre. Neményi javaslata szerint az egyenlő bánásmód strukturális feltételeit is meg kell teremteni.

S itt jutunk el egy nagy fontos elméleti, módszertani és politikai dilemmához: a csoport fogalmának használatához. Kik legyenek a színtudatos politika haszonélvezői? Ki tartozik a romák csoportjához? Kállai Ernő kritikus megfogalmazásában: „Vannak-e cigányok, és ha nincsenek, akkor kik azok?”, szerinte Magyarországon „a cigányság fogalma egy olyan csoportot jelöl, amelynek funkcionalitása a „vizsgálati terep” biztosításában és a „bűnbak” kijelölésében rejlik” (Kállai 2014:114). Kállai részletesen elemzi, hogy hogyan lehet a cigányságot kutatási funkciók alapján meghatározni, illetve a XX. század különböző történelmi időszakaiban és társadalmi szituációiban hogyan konstruálták meg a cigányok csoportját. Neményi nem megy bele azokba a vitákba, amelyeket kortárs társadalomtudósok kezdeményeztek: nevezetesen az egyének és csoportok kapcsolódásának ontológiai és módszertani vitájába (a nemzetközi térben Rogers Brubaker és Craig Calhoun vitája említhető itt, a hazai szociológia viszonylatában pedig Ladányi János, Szelényi Iván, Kemény István, Kertesi Gábor és Havas Gábor vitája).

Neményi az írásaiban nem vitatkozik az előbb említett szkeptikus individualista megközelítést előtérbe helyező szerzőkkel. Ők azok, akik a „csoportként létezést” naiv tudományosságként vagy – a negatív kicsengésű – etnopolitikai projektként értelmezik (Brubaker 2001, Feischmidt 2010). Neményi elemzésein keresztül egyértelmű, hogy a rasszizmus és a „testükkel megjelölt” egyének és közösségek faji diszkriminációja és stigmatizáltsága kollektív kirekesztettségre utal. Az egyének azért válnak a rasszizálódás áldozatává, mert egy bizonyos kisebbségi vagy „szubaltern” csoporthoz tartoznak.

Glenn C. Loury fekete közgazdászprofesszor szerint „ha az érintettek tudják, hogy mások testi jegyeik alapján szokták csoportosítani őket, és emiatt másként viselkednek velük, mint a többi emberrel, akkor e testi jegyek az ő számukra is fontossá válnak. Felfigyelnek saját testi jegyeikre, e testi jegyek tudatosulnak bennük – sőt [...] ez a dolog énjük részévé válik. Az érintettek bizonyos mértékben egy faj képviselőjeként fogják megérteni és azonosítani önmagukat” (Loury 2006:32 – idézi Neményi 2006). Neményi ugyanúgy, ahogy Loury, a faji kategóriát nem biológiai, hanem politikai és társadalmi konstrukcióként értelmezi. Az egyének és csoportok testi jegyei alapján való megbélyegzése és alacsonyrendűvé tétele a rasszizálás alapmechanizmusa. Neményi azt állítja, hogy a „stigmatizált, és ilyen értelemben egységes csoportot alkotó, társadalmilag marginalizált és gazdaságilag hátrányos helyzetbe került kisebbségek – akárcsak a magyarországi romák – kettős elnyomás áldozatai” (Neményi 2010- kiemelés tőlem). Bell Hooks amerikai fekete feminista aktivista-tudós azt állítja, hogy az elnyomott, „testükkel megjelölt” csoportok hátrányos helyzetét a politikai-gazdasági struktúra és a megkülönböztetését pedig a „társadalmi tudatban rögzítő, történetileg kialakult kategorizációs sémák” okozzák (Bell Hooks 1990 – idézi Neményi 2006).

Zárszó

Az elmúlt években nagyon sok elemző munka született a magyarországi romák helyzetéről, miközben helyzetük nemhogy javult volna, hanem inkább rosszabbodott.

Talán mondanom sem kell, hogy a helyzet nehézségei ellenére Neményi Mária és munkatársai, Szalai Júlia a tudományos, Zsigó Jenő a politikai szcénában – de hasonló módon – küzdenek a láthatóságért, elismerésért és a strukturális elnyomás kollektív megnevezéséért. Amíg Zsigó a politika és közpolitika területén vitát kezdeményezett a színvak és színtudatos politika hatásáról, addig Neményi és Szalai a társadalomtudományos közegben még mindig ellenállásba ütköznek, hogy vitát folytassanak a színvak és színtudatos politika tudományos megközelítéséről. Neményi bátran megnevezi a színtudatos megközelítés egyik korlátját, amit ő „liberális paradoxonnak” nevezett el. Szerinte „egyenlő esélyek hamis értelmezéséből, az adatvédelmi óvatoskodásból, a roma jelző használatának a politikai korrektség és a címkézéstől való félelem okán történő kínos elkerülésből adódik össze, nem lehet névtelenséggel, a névtől való kulturális megfosztással feloldani” (Neményi 2006).

Neményi hisz abban, hogy a megbélyegzett csoportok elismerése csakis az elnyomásuk láthatóvá tételével valósulhat meg. Az általa követelt színtudatos politika a romák sérelmeinek és generációs hátrányainak a jóvátétele lenne. Annak érdekében, hogy erről egyáltalán beszéljünk és vitázzunk, folytatni kell a Neményi által képviselt tudományos irányvonalat és követelni az egyenlő elismerés és méltóság politikai garanciáit, mert még mindig „sokan várjuk a kapukon kívül, hogy bizalmatok rézkrajcárjaival megajándékozzatok” (részlet Bari Károly: Azt hiszitek... című verséből).

Hivatkozások

Brubaker, R. (2001) Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő. 6. 7-8. . Hozzáférhető: http://beszelo.c3.hu/cikkek/csoportok-nelkuli-etnicitas [3] [letöltve: 2016-05-26]

Chodorow, N. J. (2000) A feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet. Budapest: Új Mandátum.

Feischmidt M. (2010) Megismerés és elismerése: elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásban. In: Feischmidt Margit (szerk.) Etnicitás: Különbségteremtő társadalom. Budapest: MTA KI – Gondolat. Pp. 8-29

Fraser, N. (1995) From Redistribution to Recognition? Dilemmas of justice in a ‘Post-Socialist’ Age. New Left Review I/212, July-August. Hozzáférhető: http://newleftreview.org/I/212/nancy-fraser-from-redistribution-to-recognition-dilemmas-of-justice-in-a-post-socialist-age [4] [letöltve: 2016-05-23]

Glenn, C. Loury (2006) A faji egyenlőtlenségek anatómiája. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Goldberg, D. T. (2009) The threat of race : reflections on racial neoliberalism. Malden, MA: Wiley – Blackwell.

Harvey, D. (2005.) A Brief History of Neoliberalism, Oxford University Press

Horváth Á. – Landau E. – Szalai J. (szerk.) (2000) Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok- Budapest: Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum.

Honneth, A. (1996) The Struggle for Recognition: The Moral Grammar of Social Conflicts. MIT Press

Honnet, A.- Fraser, N.(2003) Redistribution or Recognition?: A Political– Philosophical Exchange, , Verso Press

Kállai, E. (2014) Vannak-e cigányok, és ha nincsenek, akkor kik azok? Regio. 22. 2. 114-146.

Kemény, I.- Janky B.- Lengyel, G. (2004) A magyarországi cigányság 1971-2003 Budapest: Gondolat Kiadó

Kovács Éva ( 2009) Fekete testek, fehér testek. Beszélő 14 évf. 1 szám. http://beszelo.c3.hu/cikkek/fekete-testek-feher-testek [5]

Kymlicka, W. ( 1995) Multicultural Citizenship. Oxford: Clarendon Press

Lorde, A. (1984) Age, Race, Class, and Sex: Women Redifining Difference. In: Sister Outsider: Essay and Speeches by Audrey Lorde.,Freedom, CA: The Crossing pp. 114-124

Magyar Nemzet (1988) Válságos a cigányság helyzete, Neményi Mária interjúja Zsigó Jenővel, Magyar Nemzet, 1988. jún. 6

Mbembe, A. ( 2001) On the Postcolony. University of California Press

Neményi, M. (2006) A megnevezés dilemmái. Amaro Drom, 2006 .16 évf. 6 sz. 16-19. [újraközölve: Kovách Imre – Dupcsik Csaba – P.Tóth Tamás – Takács Judit (szerk.) Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon. Budapest: Argumentum – MTA TK (SzI). 306-313.

Neményi M. (2010) A kisebbségi identitás kialakulása: Roma származású gyerekek identitásstratégiái” In: Feischmidt Margit (szerk.) Etnicitás: Különbségteremtő társadalom. Budapest: MTAKI – Gondolat. 48-56.

Pogonyi Sz. (2007) Charles Taylor – filozófia és politika. Doktori disszertáció. ELTE BTK Filozófiai Doktori Iskola. Hozzáférhető: http://doktori.btk.elte.hu/phil/pogonyi/pogonyi_dissz_hun.pdf [6] [letöltve: 2016-05-26]

Said, Edward W. 1978. Orientalism. Vintage Books

Spivak, G. C. (1988) "Can the Subaltern Speak?" in Cary Nelson and Larry Grossberg, eds. Marxism and the Interpretation of Culture. Chicago: Uni of Illinois Press p.271-313.

Stewart, M. (1993) Daltestvérek. Az oláh cigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest: T-Twins – MTA szociológiai Intézet – Max Weber Alapítvány.

Szalai, J. (2000) Az elismerés politikája és a "cigánykérdés". /1.-2./ in Holmi. 12 evf. 7, 8. sz. (779-794., 988-1005.) I. A cikk online változata itt érhető el: http://www.c3.hu/scripta/holmi/00/07/06szalai.htm [7](1. rész) http://www.c3.hu/scripta/holmi/00/08/16szalai.htm (2 [8]. rész)

Szuhay P. (1999) A magyarországi cigányok kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest: Panoráma.

Taylor, C. (1992) Multiculturalism and The Politics of Recognition, Princeton University Press

Young, I. M. (1990) Justice and the Politics of Difference. Princeton, N.J: Princeton University Press.

Zsigó J. (2005) Feltárni és megnevezni az elnyomások direkt rendszerét.In: Neményi M. – Szalai J. (szerk.) Kisebbségek kisebbsége. Budapest: Új Mandátum. 7–41.

Jegyzetek

 

• Nincstelen [13]

Kóczé Angéla [1] 2016. június 14.

Ezzel a cikkel köszöntöm Neményi Máriát 70. születésnapja alkalmából.¹

„Azt hiszitek, hogy csak én
ácsorgok fényért és szeretetért
a város kapuja előtt,
én korbácsolom a ziháló szél
hátát átkaimmal és üvöltöm az égig
kivetettségem siralmait:
tizenhat évem nem elég
arra, hogy befogadjatok,
nem elég arra, hogy fejemről letépjétek
a megaláztatás pókhálóit?

Sokan várjuk a kapukon kívül,
hogy bizalmatok rézkrajcárjaival
megajándékozzatok” (Bari Károly: Azt hiszitek...)

Bevezető

Bari Károly verse tömören és drámai módon foglalja össze mindazt a heroikus erőfeszítést, amit a stigmatizált romáknak naponta meg kell tenni ahhoz, hogy elismerjék identitásukat és alapvető emberi jogaikat. Neményi Máriát társadalomtudós érzékenysége arra kötelezte, hogy a magyar társadalom által megkülönböztetett, elnyomott és diszkriminált romák helyzetét, társadalmi és politikai el nem ismerését tanulmányozza. Ezt nem öncélú tudományos kutatásként végezte, hanem munkássága során folyamatosan arra törekedett, hogy olyan kutatásokon alapuló nyelvezetet hozzon létre, amely hozzájárul a romák társadalmi és politikai elismeréséhez.

Ebben a tanulmányban azt mutatom be, hogy Neményi Mária társadalomtudományi munkássága milyen irányba mozdította el a romákról kialakított tudományos diskurzust, és ez a törekvés, hogyan járult hozzá a romákkal kapcsolatban az „elismerés-politika” érvényesítéshez. Feminista társadalomkutatóként Neményi rendszeresen hivatkozott feminista elméletekre a romákkal kapcsolatos írásaiban, hiszen ezek adják a legkomplexebb magyarázatot mind a társadalmi egyenlőtlenségekre, mind a politikai elismerés hiányából fakadó hátrányokra. Ezek az elméletek kitüntetett szerepet játszanak a társadalmi egyenlőtlenségek látható és láthatatlan, egymást keresztező strukturális rendszerének a feltárásában, amelyek nemcsak a nemi, hanem a faji és osztályszempontú elnyomás összetett rendszerét is magyarázzák. E feminista teoretikusok nemcsak a társadalmi javak elosztási rendszerét és a jog által felkínált egyenlőséget vizsgálják, hanem az intézményi struktúrákat és a piaci mechanizmusokat is, amelyek – akár a legjobb szándék ellenére is – hozzájárulnak a különböző társadalmi csoportok faji, nemi és osztályalapú elnyomásához (Young 1990, Fraser 1995).

A politikai elismerés követelésében a feminista mozgalmak egyfajta mintát is adtak a különböző faji, etnikai és szexuális kisebbségeknek. A követeléseiket arra alapozzák, hogy a patriarchális (férfi dominanciájú) társadalmak a nőket arra kényszerítik, hogy lekicsinylő képet fogadjanak el magukról. Az internalizált alacsonyrendűségük válik az elnyomás egyik formájává. Neményi pontosan tudta, hogy a romák elleni diszkrimináció, rasszizmus fájdalmas kivetettséget és elnyomást eredményezett. Valamint a fehér többség generációkon át lealacsonyító képet alkotott és közvetített a romák felé, ami – ellenállás és identitásstratégiák hiányában – többségben hamis, eltorzított és lekicsinylő identitást hozott létre. (Charles Taylor 1992) azt állítja, hogy az identitásunkat részben az elismerés vagy annak hiánya alakítja. Tehát, ha egy személyt vagy csoportot nem ismernek el, sőt megvető, megalázó és lealacsonyító képet közvetítenek feléjük, akkor az identitásuk torzul és akár öngyűlölőkké is válhatnak².

A feminista szociológus-szociálpszichológus Neményi Mária, interszekcionalitáson alapuló feminista törekvése és elméleti megközelítése, egy teljesen új szempontrendszert, nyelvezetet és érvrendszert kínált a romák politikai érdekérvényesítéséhez. A romák identitásának rasszizálódása³ egyszerre pszichológiai, szociológiai és politikai kérdés, aminek a vizsgálatában Neményi munkássága mérföldkő. Ennek az irányvonalnak a kimunkálásához nagyon fontos szövetségeseket talált a tudomány és a politika területén. Az egyik társa, Zsigó Jenő roma értelmiségi-aktivista, aki ezt a szempontrendszert használja politikai állásfoglalásokban⁴. A másik szellemi társa, Szalai Júlia szociológus, aki a Neményivel képviselt romákkal foglakozó szociológiai irányvonal elméleti és empirikus megalapozásában vett és vesz részt.

Az elismerés politikája

Az elismerés politikája a liberális politikai filozófia alternatívájaként fogalmazódott meg (Pogonyi 2007). Az „elismerésért” folyó harc, mint kollektív, közösségelvű identitáspolitikai követelés jelent meg a különböző kisebbségi mozgalmakat elemző társadalomtudományi szakcikkekben és könyvekben (Taylor 1992, Kymlicka 1995). Ennek egyik legjelesebb képviselője Charles Taylor, kanadai politikai filozófus. Taylor bírálja az atomista individuumokra épített liberális elképzeléseket. Szerinte az individuumok értékítéletei midig egy adott társadalmi és kulturális kontextusból származnak, ezért az egyének erkölcsi meggyőződései nem választhatók el az adott közösségtől (Taylor 1992, Pogonyi 2007). Tehát a kollektivitásnak fontos szerepe van nemcsak a történelmileg, politikailag és kulturálisan meghatározott értékítéletek szempontjából, hanem az egyén identitása is szempontjából is. Az individuum identitásának a meghatározásában az egyén szabadsága korlátolt, hiszen hiába akarja valaki a például. magyarországi kontextusban magyarnak vallani magát, ha az őt körülvevő környezet folyamatosan, romának, zsidónak, muszlimnak, migrásnak, látja. Az elismerés politikája követeli az elnyomott csoportok egyenlő méltóságához szükséges feltétel-rendszert és egyben biztosítja a modern liberális szabadságjogokat. Charles Taylor az elismerés politikájának a megteremtése érdekében olyan politikai filozófia kidolgozására törekedett, amely képes a liberális és kommunitárius eszmetörténeti irányzatot szintetizálni. Taylor (1992) olyan politikai közösséget tartana ideálisnak, amely egyszerre biztosítja a modern liberális szabadságjogokat, ám egyúttal lehetőséget teremt az egyéni identitás elismerésére és a kulturális integritás megőrzésére. Taylor filozófiájának az egyik legfontosabb, és a romák szempontjából releváns alapvető tétele az identitás dialogikus és közösségfüggő. Tehát, az identitás – akár egyéni, akár kollektív – mindig a másokkal való dialógusban határozódik meg. Nagyon fontos ennek a felismerésnek az összekapcsolása a testükkel megjelölt kisebbségek kollektív identitásának konstruálódásával. Ezeket az egyéneket a többség a testi jegyeik (bőrszín, nyelv, öltözet stb.) alapján kategorizálja, és éppen ezek a látható jegyeik szolgálnak kiindulópontként a róluk alkotott kollektív sztereotípiák kialakításában. Neményi Mária azt állítja, hogy a testi jegyeik alapján megkülönböztetett személyt nem individuumként, hanem egy sztereotipizált kollektíva tagjaként kezelik (Neményi 2010).

Taylor szerint az elismerés politikájához nem elégségesek antidiszkriminációs intézkedések és színvak közpolitikai programok. Taylor – akinek az elismerés-politikája egy elég szokatlan elméleti kombináción alapul, amit „kollektív liberalizmusnak” neveznek⁵ – azt állítja, hogy egy erős kollektív célokkal rendelkező társadalom is lehet – megfelelő feltételek mellett – liberális. Ő erősen hisz abban, hogy egy liberális társadalom egyszerre törekedhet szabadságra, egyenlőségre, igazságosságra és gazdasági növekedésre (Taylor 1992). Ez a követelés összecseng azzal az aktivista és kutatói tapasztalattal és követeléssel, amit főleg az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején fogalmaztak meg roma aktivisták és néhány társadalomkutató, megtapasztalva, hogy a színvak társadalompolitikai intézkedések és az antidiszkriminációs jogi törekvések ellenére nemhogy javult, hanem inkább rosszabbodott a romák helyzete (Horváth – Landau – Szalai 2000, Neményi–Szalai 2005).

A magyar társadalomtudományos diskurzusban Szalai Júlia⁶ (aki az 1990-es évek óta Neményi Máriával közös kutatásokat végez) volt az egyik első kutató, aki az „elismerés politikáját” összekapcsolta a magyarországi romák politikai érdekérvényesítésével (Szalai 2000). Szalai utal Charles Taylor munkájára, aki szerint a kisebbségek méltósága nem kizárólag a kisebbségi csoport „belügye”, hanem sokkal inkább az egész társadalom érdeke és feladata a méltóságuk elismerése. Taylor világosan fogalmaz, amikor azt állítja, hogy nem elég az, ha a liberális állam lehetővé teszi az egyéni identitás megteremtéséhez és megőrzéséhez szükséges kulturális gyakorlatot. Az államnak be kell avatkozni (ha szükséges), és nem csak a jogi feltételeket kell megteremteni, hanem differenciált támogatást kell nyújtani azoknak a kisebbségi csoportoknak, akik nem tudnak élni a jogi lehetőségekkel éppen az esélyegyenlőtlenség történelmi hiányának következtében. Ez a megközelítés rezonál a Szalai (2000) által bemutatott rendszerváltás utáni kisebbségi önkormányzatiság rendszerére, amiben a romák új jogi lehetőségeket kaptak, azonban mindezen új elvi lehetőségekkel nem tudnak élni, mert a történelmi esélyegyenlőtlenségüket (esélytelenségüket), társadalmi megbélyegezettségüket és kirekesztettségüket nem lehet szimbolikus törvényekkel megoldani.

Szalai (2000) a romákkal kapcsolatos tudományos diskurzusoknak legalább három nagyobb vonulatát különböztetett meg, s ezek közül is csak egy vonulatban fogalmazódik meg az „elismerés politikája”, amit véleményem szerint éppen Szalai és Neményi képvisel. Az első nagy klasszikus társadalomkritikai iskola, amelynek a legtöbb követője van és a legnagyobb teljesítményt nyújtotta a romák társadalmi helyzetének, társadalmi kirekesztettségének a megértésében, Kemény István és munkatársai nevéhez kötődik (Kemény-Janky-Lengyel 2004). Ez az iskola nemcsak a romák társadalmi esély-egyenlőtlenségének összetett és sokrétű mechanizmusát tárta fel, hanem a romák általános helyzetének szociológiai leírására törekedett. Mindemellett, ez az iskola pragmatikus társadalompolitikai javaslatokat fogalmazott, fogalmaz meg a többség által definiált szociális kérdésekre.⁷ Empíria-centrikus, hiszen a mai napig is a szociológiailag leírható szociális helyzeten keresztül próbálja megérteni a romák többszörös és újratermelődő társadalmi esély-egyenlőtlenségét.

A másik nagyobb romákkal kapcsolatos iskolát Szalai (2000) kultúrantropológiai irányzatnak nevezi,⁸ amelyik szinte misszionáriusi elhivatottsággal próbálja bemutatni a romák kultúráját, amit a nem roma többség általában „idegennek” és „egzotikusnak” tart. Ez a vonulat a roma kultúra sokrétűségét és belső koherenciáját mutatja be közösségi és személyközi viszonyokon keresztül. Amíg az előző társadalomkritikai iskola makro-szintű elemzésein keresztül mutatta be és tárta fel a romák kirekesztettségét, addig a kultúrantropológiai irányzat a romák belső viszonyainak és kultúrájának bemutatására törekszik. Szalai a harmadik megközelítést úgy jellemzi, hogy ez az a vonal amit „mind ez ideig nem tett alaposabb tanulmányozás tárgyává a társadalomtudományok egyetlen ága sem” (Szalai 2000:152), és ami véleményem szerint a két előző iskolával szemben a romákat nemcsak a kutatás tárgyaként, hanem aktív „politizáló kisebbségként” jeleníti meg. Nemcsak a helyzetük pontos szociológiai leírására törekszik, hanem megpróbál egyfajta lehetőséget teremteni a romák szempontjainak az érvényesítésére egy tudományos szövegen keresztül⁹. Szalai itt egy nagyon érdekes és egyben a magyar társadalomtudományos közegről leleplező kijelentést tesz: „A kisebbségi politikai entitás viszonylag új keletű gondolata napjainkban főként belülről, a cigányság felől fogalmazódik meg, ez ezért (is) marad talán mind ez ideig kívül a társadalomtudományi értelmezésen és elemzésen” (Szalai 2000:). Szalai bátran vállalja annak a tabunak a kimondását, hogy tulajdonképpen a társadalomtudományos térben a romák megszólalása, heterogén politikai önképének és álláspontjának a megfogalmazása nem elfogadott. Az elismerés politikájának feltétele és talán az első állomása az lenne, ha a tudományos diskurzus elfogadná és integrálná a romák heterogén hangját, önértelmezését és érvrendszerét. Szalai provokatív kérdést intéz a kutatók felé: „Vajon nem dolga-e a társadalomtudománynak, hogy – mint tette azt a „társadalompolitikai”, illetve „kultúrantropológiai” megközelítés a „cigánykérdés” szociális és kulturális tartalmainak szisztematikus felfejtésével és a többségi diskurzusba való beemelésével – a cigányság politikai önértelmezésének kérdését is „belügyből” a többségi-kisebbségi viszony minőségét érintő általános társadalmi kérdéssé fordítsa át?” (Szalai 2000).

Szalai szinte követeli, hogy a társadalomkutatók az előző két meghatározó iskolához hasonló módszerességgel tárják fel és integrálják a romák politikai elismeréséért folytatott harcát, hasonlóan a nyugati társadalomtudományi iskolákhoz. Szalai nagy hangsúlyt fektet a megváltozott társadalmi (globális és lokális) kontextus és viszonyrendszer megvizsgálására, illetve arra, hogy ezek a lényeges változások, hogyan hatnak a romák politikai identitására és az annak elismeréséért folytatott harcra. Szalai részletesen ír a korai nyolcvanas évek jóléti rendszerének gyökeres átalakulásáról és arról, hogy ez hogyan hatott a különböző társadalmi mozgalmak, mint pl. a feministák, az etnikai, a faji vagy szexuális kisebbségek politikai követeléseire.¹⁰ Fontos megjegyezni, hogy ezek a mozgalmak nemcsak a jobb és igazságosabb társadalmi források elosztásáért küzdenek, hanem saját jogaikért és politikai elismerésük érvényesüléséért is. Mint azt említettem a cikk elején, Szalai és Neményi ezt a meghirdetett felforgató „kutatói-politikai” programot viszik tovább a kutatásaikban, ahol a romák nemcsak mint a társadalmi kirekesztés tárgyai vagy a „roma kultúra” örökösei és hordozói jelennek meg, hanem mint az aktív politikai vagy akár tudományos diskurzus alakítói, ami része az elismerésért folytatott harcnak. Neményi és Szalai 2005-ben megjelent kötete, Kisebbségek Kisebbsége: A magyarországi cigányok emberi és politikai jogai más művekkel, eseményekkel együtt a kezdete annak a folyamatnak, ami az elismerés politikának a társadalomtudományos diskurzusba való integrálásáról szól.

Ők a legmarkánsabb képviselői a romákkal foglalkozó harmadik vonalnak (iskolának), ami a „romák társadalmi és politikai elismerését” helyezi az elemzés központjába, tágabb társadalmi kontextusokon és viszonyokon keresztül. Ez a tudományos megközelítés hazánkban leginkább a kritikai társadalomtudományos műhelyek fogalmi készletét használja, ami leginkább az egykori Frankfurti Iskolához, a New Left Review körül csoportosuló baloldali feminista filozófusok termékeny vitáihoz, illetve a „multikulturalista” megközelítésekhez köthető. Szalai ezt a harmadik vonalat további két ágra, illetve két nézőpontra osztja: az egyik az, ahogyan a külső kutatók látják az identitáspolitika megnyilvánulásait, a másik a belső nézőpont, amit a roma politikusok, aktivisták és (néhány) kutatók belülről látnak, ahogyan próbálják az identitáspolitika belső mechanizmusait feltárni és megfogalmazni, mint politikusok; vagy eddig szokatlan szerepben: mint társadalomkutatók. Ez a második megközelítés, ami belülről fogalmazódik meg szokatlan volta miatt, mint azt Szalai is megerősítette: „ez ideig kívül (maradt) a társadalomtudományi értelmezésen és elemzésen¹¹”(Szalai 2000). Érdekes módon az „identitáspolitikát” és „az elismerés politikáját” legplasztikusabban és a legösszetettebb módon éppen azok az elméleti iskolák képviselik – a feminista irányzat, a critical race theory, a kritikai fajelmélet posztkolonialista irányzat – amelyek teoretikusan maguk is érintettek, tehát nemcsak elméleti, de tapasztalati tudással is rendelkeznek.

Míg a Szalai és Neményi által képviselt megközelítés legitimnek tartja a romák belső tapasztalatainak a megfogalmazását a tudományos szcénában, addig más, főleg libertárius elméleti megközelítések, mint például a brubakeri (2001), az etnicitás és a közösségiség (csoport) kategóriájának a szétválasztására és elkülönült kezelésére törekszenek. Az interszekcionalitáson alapuló feminista elméletek a kategóriák reflektálatlan különválasztását cáfolják, mivel éppen ezek a faktorok sokszor egymást keresztezve az elnyomás újabb változatait hozzák létre. A feminista és posztkolonialista elméletek éppen ezeket a láthatatlan egybekapcsolódásokat és vakfoltokat mutatják be, amelyek elhallgattatják a megbélyegzett csoportokat, és további aszimmetrikus, hierarchikus viszonyokat hoznak létre nemcsak a politikában, hanem a tudományos diskurzusokban is.

Feminista, posztkolonialista elméletek

Neményi volt az első társadalomtudós Magyarországon, aki a romák identitásának konstruálódását összekapcsolta a testük bőrszín alapján való megkülönböztetés élményével. Neményi azt állítja, hogy a testi jegyeik alapján megkülönböztetett személyt nem individuumként, hanem egy sztereotipizált kollektíva tagjaként kezelik (Neményi 2010).Tehát, a testükkel megjelölt csoportok – például nők, romák, feketék, melegek, – jelenkori elnyomásának a megragadására és a politikai elismerésért folytatott küzdelmeiknek a magyarázatára a feminista és a posztkolonialista elméletek nyújtanak a legtöbb szellemi muníciót a közösség egyenlő méltóságának a követelésében. Amikor Neményi Mária feminista társadalomkutató romákkal kapcsolatos írásait elemzem, akkor ezeket az elméleti kereteket használom a szövegek többrétegű megértéséhez. Véleményem szerint ez a fajta elméleti megközelítés hozzájárulhat ahhoz a tudományos diskurzus kialakításához, amit Szalai Júlia és Neményi Mária munkássága alapján a romáknak kell belülről megfogalmazni, még akkor is, ha ez nem egy egységes narratívaként fog megjelenni (Neményi – Szalai 2005).

A feminista elméletek közül is leginkább a kritikai marxista feministák munkáira hivatkozom, akik az 1980-as évek gazdaságpolitikai változásaival összefüggésben vizsgálták, vizsgálják a feminista mozgalmak identitás- és elismerés-politikájának emancipatorikus küzdelmeit. Az egyik legjelentősebb feminista politikai filozófus, Nancy Fraser (1995) aki a társadalmi újraelosztást helyezi előtérbe, szemben a társadalmi elismeréssel, amit Axel Honneth (1996) teoretikus fogalmaz meg. Vitájuk termékenyen alakította mindkettőjük álláspontját a különböző társadalmi mozgalmak identitáspolitikájával a társadalmi újraelosztással és elismeréssel kapcsolatban. 2003-ban egy külön kötet jelent meg¹² (2003), amelyben Fraser és Honneth vitája Redistribution or Recognition: A political-philosophical exchange címmel olvasható. Fraser alapgondolata az, hogy az utóbbi évtizedekben – különösen Reagen és Thatcher politikájához kapcsolódó gazdaságpolitikai fordulat után – ahelyett, hogy a társadalmi mozgalmak a gazdasági igazságtalanságok ellen harcoltak volna, inkább az identitáspolitikával és a politikai elismerésükkel voltak, vannak elfoglalva. Fraser írása provokatív és egyben fontos politika-filozófiai kontextus nyújt annak a megértésében, hogy ne csak a nemek, hanem más testükkel megjelölt csoportok viszonyában is gondolkodjunk a társadalmi igazságosságról és a politikai elismeréséért vívott emancipatorikus harcról. Axel Honneth elméletének középpontjában nem a társadalmi újraelosztás, hanem sokkal inkább a társadalmi elismerés áll. Szalai Júlia (2000) is Axel Honnetre (1992) hivatkozik, akinek az elméleti kiindulópontja az, hogy az egyén egyik legfontosabb alapszükséglete a mások általi elismerés. Charles Taylorhoz hasonlóan, Honneth is azt állítja, hogy az elnyomott marginális csoportok esetében az elismerésnek sokkal hangsúlyosabbnak kell lennie, hiszen e csoportok tagjai azok, akiket a többség csoporttagságuk alapján megbélyegez. Így az elismerés politikai aktusa elengedhetetlen az emberi méltóságuk, önbecsülésük, testi és szellemi integritásuk helyreállításában. Ehhez a kritikai feminista iskolához tartozik a Neményi által is sokat hivatkozott Iris Marion Young (1990) feminista filozófus, aki a közösségelvű csoporthoz-tartozás szempontjai alapján alakította ki saját politikai elismerésről és identitáspolitikáról szóló elméletét. Young koncepciója feltárja az igazságtalan társadalmi (újra)elosztás mechanizmusait és azokat a folyamatokat, amelyek újratermelik és rendszerszerűen elnyomják a testükkel megjelölt csoportokat.

A feminista elméletekhez képest a hazai társadalomtudományos közegben sokkal kevésbé használják a posztkolonialitás irodalmát az elnyomás, elnémítás vagy akár az alárendeltség megértéséhez. A „posztkoloniális elmélet” több elemből álló intellektuális konfiguráció, amely a gyarmatosítás és az imperializmus kritikája, ami megvilágítja, és leleplezi a nyugati filozófiákon alapuló európai humanizmus ellentmondásait (Mbembe 2008). A szerző ezeket a fogalmakat nemcsak történelmi, földrajzi és gazdasági értelemben használja, hanem az erősebb csoport gyengébb csoportok feletti kontrolljaként is értelmezi. Achille Mbembe, az egyik legmeghatározóbb kortárs posztkolonialista filozófus olvasatában a posztkoloniális kritika két egymással párhuzamos síkon zajlik. Az egyik síkon a „másságról” kialakított narratívát dekonstruálja – hasonlóan ahhoz, amit Edward Said (1978) végzett el Orientalizmus című könyvében –, lebontja a különböző diszkurzív szimbólumokat és ábrázolásmódokat, másrészt leleplezi a gyarmatosítók elnyomó tevékenységét, ami a különböző diszkurzív infrastruktúrák igazolásával tartható fenn. A posztkolonialista kritikához hasonlóan – Szalai és Neményi javaslatára – annak a nyelvezetnek, amit a romáknak belülről kell(ene) megfogalmazni, két síkon kell egyszerre jelen lennie. E nyelvezet kettős funkciójú: egyrészt dekonstruálja a romákról kialakított diskurzust, másrészt leleplezi ennek a narratívának – ami akár tudományos is lehet – azt az ideológiai funkcióját, hogy milyen módon járul hozzá a romák rendszerszintű elnyomásához és elnémításához. Kovács Éva (2009) kitűnő tanulmánya, amiben dekonstruálja a különböző „másságok”-kal párhuzamosan a „cigányábrázolás” reprezentációit a 19-20.századi festészetben. Kovács arra a következtetésre jut, hogy a közép-európai társadalmak hasonlóan a nyugat-európai társadalmakhoz, „létrehozzák a maguk saját „feketeségét”, „vad” csoportokon és individumokon, távoli és közeli kolóniákon keresztül. A modernitás közép-európai panoptikus rezsimjében a „cigányok” válnak Nyugat Európa afrikai és ázsiai „primitívjeinek” pendant-jaivᔹ³. A rasszizált cigányok esszencialista ábrázolása hozzájárult az elnyomásuk és kirekesztésük legalizálásához. Kovács Éva fontos megjegyzése, hogy a kulturálisan fixált „cigánykép” csak akkor fog megváltozni, ha a megfigyelői tekintet és pozíció megváltozik. Ennek két lehetséges útját vázolta fel; az egyik az, ha a „fehér” társadalom önkritikát és önreflexiót gyakorol vagy/és ha „maga a „cigány” állt át a másik – a modellből az alkotói – oldalra”¹⁴. Magyarországon a festészet és képzőművészet területén lényegi változásoknak lehetünk tanúi. Megjelentek azok a „fehér” többséghez tartozó művészek¹⁵, akik sokkal differenciáltabban és reflexívebben ábrázolják a romákat, továbbá megtörtént a „cigány” modellből az átállás az alkotói¹⁶ oldalra. A társadalomtudományos szcénában ez váltás, ami egyszerre dekonstruálja a romákról kialakított tudományos diskurzust és közben egy új narratívát hoz létre a megváltozott „megfigyelői”- kutatói pozícióból, az éppen most van kialakulóban¹⁷. A tudomány területén eddig, a romák láthatósága és hallhatósága kizárólag a „fehérek” pozíciójából történt meg. Gayatri Spivak (1988) posztkolonialista teoretikus az elnyomott csoportok elnémítását és hangtalanságát „epistemic violence”-nek nevezi, amit maga a gyarmatosító diskurzus hoz létre. Spivák koncepciója alapján nehéz, szinte lehetetlen megszólalni az elnyomottaknak olyan terekben, ahova eleve nincs hozzáférésük és/vagy nincs lehetőségük ugyanazt a „nyelvezetet” használni.

Fontos még megemlíteni, hogy amikor Neményi a sztereotipizálás és a rasszizmus hatását vizsgálja a romák identitásfejlődésénél, amit ő következetesen „etnikai identitásnak” nevez, akkor tulajdonképpen a rasszizálás (racialization) folyamatáról ír. A „faj” (race) mint analitikus kategória¹⁸, amit a többség megnevezés nélkül alkalmaz, hiányzik a romákkal kapcsolatos társadalomtudományi diskurzusokból. Ennek nemcsak episztemológiai, hanem történelmi oka is van. David Theo Goldberg (2009: 336) szerint a holokauszt, ami vitathatatlanul a „faji” kategória referenciájává vált Európában, egyrészt traumatizálja a politikai és társadalmi diskurzust, másrészt tabusítja és elfedi a rasszizálódás (racialization) folyamatát és annak társadalmi következményeit.

„A megnevezés dilemmái”

Neményi egyik legmeghatározóbb, politikai álláspontját is kifejező írása „A megnevezés dilemmái”, (2006), ami eredetileg egy előadás szövege volt, és később cikk formájában és könyvfejezetként is megjelent¹⁹. Fontos megjegyezni, hogy először nem egy tudományos szakfolyóiratban, hanem a roma közönségnek szóló Amaro Drom roma közéleti és politikai lapban közölte. Ebben a tanulmányban fejeződik ki leginkább Neményi politikai hitvallása, és itt leplezi le a rendszerváltás utáni romapolitika paradoxonát. Az én olvasatomban a rendszerváltást követő romapolitika diszkurzív szinten a romák jogait és esélyegyenlőségét hirdeti, ugyanakkor nem számolja fel azokat a strukturális társadalmi erőviszonyokat és problémákat, amelyek ellene hatnak a meghirdetett emberi jogok érvényesülésének, blokkolják a társadalmi mobilizációt, és egyre inkább bezáruló struktúrákba szorítják a romák többségét. Nem meglepő módon a fogság mértéke szorosan összekapcsolódik a társadalmi státusszal, a „faji”, a nemi és egyéb kategorikus megkülönböztetés mértékével.

Neményi kifogásolja, hogy a társadalomtudósok tartózkodnak a romák megnevezésétől: „[…] mostanában mintha felelős politikusok, civilek, szaktudósok ismét szívesebben használnák a régről ismert »halmozottan hátrányos helyzet« megfogalmazást olyan esetekben, amikor mindannyiunk számára nyilvánvalóan romákról van szó” (Neményi 2006). A „halmozottan hátrányos helyzetű” kategória alkalmazását jó szándéktól vezéreltnek feltételezi, és nem gondolja, hogy e mögött valamilyen tudatosan rosszindulatú megfontolás lenne. Ennek megfelelően a cikkét is ezzel a felütéssel kezdi: „... E mögött a tartózkodás mögött nyilván az a jóindulatú szándék áll, hogy ne csússzon még inkább össze a roma és a szegénység fogalma, a többségi társadalom megítélésében a roma ne egyszerűen a támogatásra szoruló, kiszolgáltatott, csak negatív jelzőkkel illetett közösség legyen, hanem ez az elnevezés maradjon meg a roma identitást tudatosan vállalók öndefiníciójára. Másrészt, ne rekesztődjenek ki a hátrányos helyzet javítására szolgáló intézkedésekből azok a nem roma szegények, akiknek hasonló osztályrész jutott a társadalmi újraelosztásban” (Neményi 2006).

Egyrészt kritizálja ezt a megközelítést, mivel egy nagyon fontos összefüggést, nevezetesen a „faji” alapú diszkrimináció megnevezését rejti el, amelynek elhallgatása további társadalmi hátrányokat generál. Másrészt – a weberi megértő szociológia hagyományai szerint – kísérletet tesz a kutatók pozíciójának megértésére, valamint annak magyarázatára, hogy milyen pragmatikus okai vannak a hibás megnevezésnek. A magyar szociológusok megnevezése jóindulatúan próbálja a mélyszegénységet elválasztani a romáktól; sokszor helyeselhetően hangsúlyozzák, hogy a mélyszegénységben élők többsége nem roma, ugyanakkor kevésbé beszélnek a mélyszegénységben élő roma és nem roma emberek közötti arányról, amely felfedné a romák felülreprezentáltságát a mélyszegénységben élők csoportjában. Ez nem magyarázható csupán az iskolázottság alacsonyabb szintjével: ennél sokkal összetettebb problémáról van szó, amiben szerepet játszik a faji diszkrimináció és a generációkon át felhalmozott és átörökített társadalmi hátrányok.

Neményi felhívja a szakma figyelmét az intézményes diszkriminációra, amely törvényekben, szokásokban, eljárásokban nyilvánul meg, és hátrányos megkülönböztetést eredményez a romák többsége számára és felsorolja a különböző törvényeket, intézkedéseket, társadalmi gyakorlatokat, amelyek szemléltetik a strukturális diszkrimináció különböző formáit, mint például a lakóhelyi és az iskolai szegregációt, a diszkriminatív szociális ellátó rendszert. Emellett azt is kiemeli, hogy „nem elég a szintén számtalan kutatásban már bizonyított előítéletességre, romaellenes attitűdökre gondolni, amelyek a magyar lakosság jelentős részét jellemzik, és amelyek minden bizonnyal kihatnak a többség és kisebbség között megvalósuló interakciókra, személyközi viszonyokra” (Neményi 2006). Az empirikus kutatások zöme ugyanis általában nem is törekszik a megöröklött intézményes diszkrimináció és erőszak felfedésére, ehelyett inkább csak pillanatfelvételeket kapunk a romaellenességről, ami szintén fontos, de önmagában nem elégséges a romák méltóságának helyreállításához a strukturális elnyomások magyarországi rendszerében. Az ilyen rendszert Iris Marion Young (1990) szerint nem lehet pusztán az uralkodók vagy a kormányok eltávolításával, illetve néhány jogszabály megváltoztatásával megszüntetni, mivel az elnyomást módszeresen újratermelik a közösségek, a gazdasági, politikai és kulturális intézmények. Az elismerés politika szempontjából az elnyomás strukturális okainak és összefüggéseinek a megnevezése éppen olyan fontos, mint a romák kollektív megnevezése.

Neményi a romák társadalmi megkülönböztetését és kirekesztését sem evolúcióbiológiai, sem esszencialista „etnikai kultúra”-magyarázatokkal akarja megérteni, hanem sokkal inkább a rasszizált romák és a társadalmi többség dialektikus viszonyán keresztül. Ez a megközelítés egybecseng a feminista elméletek megközelítésével, amely szerint a nemi különbséget – és a bármilyen testi különbözőséget – kizárólag társadalmi viszonylatokon, társas kapcsolatokon és helyzetek összefüggésein keresztül érthetjük meg. Ezek a helyzetek és viszonyrendszerek hatalmi egyenlőtlenségekbe ágyazva hozzák létre a testi különbözőséghez kapcsolódó jelentéseket. Nancy J. Chodorow feminista pszichoanalitikus is hangsúlyozza: fontos megértenünk azokat a folyamatokat, amelyekben a különbözőség konstruálódik; azt, hogy hogyan és milyen módon termelik újra a nemi egyenlőtlenséget (Chodorow 2000:156). Audre Lorde, karibi-amerikai fekete feminista polgárjogi aktivista például kimondottan ragaszkodott a különbözőségek elismeréséhez: „Bizonyára vannak különbségek köztünk; faji, nemi és korkülönbség. Nem a különbözőségek [faji, nemi] választanak el egymástól, hanem sokkal inkább a különbözőségek elismerésének az elutasítása és a különbözőség vizsgálatának az eltorzítása, ami azután hibás megnevezésekben és azok hatásaiban fog megjelenni” (1984:115). Neményi is azt állítja a cikkében, hogy „a közbeszéd, a politika, a tudományos diskurzus »romátlanítása« ahelyett, hogy betemetné a többség és kisebbség közötti szakadékot, inkább hozzájárul a szakadék elmélyítéséhez” (Neményi 2006).

A megnevezés, feltárás és elismerés politikáját követeli Zsigó Jenő is – összhangban Neményi Mária érvelésével: „Mindegyik politikai erőnek kötelessége lenne – nem pártpolitikából, hanem az alkotmányból kiindulva –, hogy föltárja és megnevezze az elnyomás direkt rendszerét. Hogy az elnyomásról elnyomásként beszéljen. Az elnyomás – hangsúlyozom – direkt rendszerét” (Zsigó 2005:17). Sőt, Zsigó is hasonlóképpen utal a megnevezés hiányára: „Ma már senki sem beszél cigányügyről. Jól megfigyelhető politikai akarat az ország cigánytalanítására” (Zsigó 2005:36). Illetve, vannak olyan helyzetek, amikor konkrétan a romák problémáiról beszélnek, de Zsigó szerint ez csak egyfajta technika. „[...] Korokon átívelő technikáról van szó, amellyel mindig elodázhatók a konkrét cselekedetek. Elég, ha papíron vagy nyilatkozatainkban teszünk valamit” (Zsigó 2005:32). Zsigó itt nemcsak a megnevezést, hanem a konkrét tudományos felmérésen alapuló politikai cselekvést is hiányolja. Képletesen „üveggyöngyeffektusnak” nevezi mindezt, „ami csillog-villog, csak nem az igazi”. Továbbá, azt is állítja, hogy ez nagy mértékben hozzájárul ahhoz, „hogy újratermelődjön a többség nyomora, az elnyomórendszer” (Zsigó 2005:37). Zsigó világosan fogalmaz: az a rendszer, amely egyenjogú állampolgárságot deklarál, nem feltétlenül biztosít egyenlőséget és hozzáférést a társadalom materiális és szimbolikus javaihoz.

Neményi társadalomtudósként bátran kritizálja a rendszerváltás utáni idők meghatározó – modern, liberális demokrácia-felfogással jellemezhető – kutatóit, akik az objektivitásra való törekvés jegyében és az egyenlő jogok biztosításának a leple alatt nem nevezik meg a faji diszkrimináció intézményes módjait. Szerinte, amikor a „halmozottan hátrányos helyzet” kategóriájával írjuk le a roma gyerekek iskolai diszkriminációját, akkor leginkább társadalmi státuszuk – marxista szóhasználattal: osztályhelyzetük – alapján nevezzük meg őket, ám ugyanakkor ezzel elfedjünk a „faji” diszkrimináció strukturális mintázatát, amelyben az iskola csak az egyik alrendszere a társadalomnak.

1988-ban a Zsigó Jenővel készített interjúban Neményi Mária felteszi a kérdést: „Miért nem kezelhetőek a cigányok ugyanolyan többszörösen hátrányos helyzetű szociális rétegként, mint a fizikai és társadalmi életesélyeik szempontjából hasonló más rétegek?” (Magyar Nemzet 1988). Zsigó Jenő válasza ugyanarra utal, amire a feministák is felhívják a figyelmet, hogy a testbevésett különbségek hatását (rasszizálását) nem lehet elkerülni, meg kell nevezni. Zsigó ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Valóban nagyon sok csoport került hátrányos helyzetbe, nem csak a cigányság. De ettől még nem bélyegeződnek meg e csoportok tagjai, nem kezdik gyűlölni önmagukat, hanem több választási lehetőségük is van” (Magyar Nemzet 1988).

Neményi mint az már említettem a romák különbözőségét testbevésett különbségként konceptualizálja; „testükkel megjelölt” kisebbségként ír a romákról. Ez párhuzamban áll a feminista elméletekkel, amelyek azt állítják, hogy a nőket, vagy például a transzneműeket a testi különbözőségük alapján definiálják.

Neményi tanulmányában Iris Marion Young kulcsfogalmait használja; alkotó módon értelmezi azokat, és megkísérli a közbeszéd „romátlanításának” jelenségével összefüggésben alkalmazni. Iris Marion Young (1990) „Igazságosság és a különbözőség politikája” című könyvének fő állítását veszi alapul a saját érvei továbbgondolásához. Neményi olvasatában a könyv „fő állítása, hogy a különbözőség tagadása a különbözőnek tartott társadalmi csoportok elnyomásához vezet” (Neményi 2006). Hasonló módon látta ezt Zsigó Jenő is a vele készített 1988-as interjúban, amelyben a romák stigmatizáltságát hangsúlyozva arra hívja fel a figyelmet, hogy egyetlen társadalom sem hagyhatja figyelmen kívül a romák több generáción keresztül felhalmozott hátrányait. Mindezt nagyon szemléletesen mondja el: „Sportszerűtlen társadalomnak érzem a miénket. Úgy hirdetjük meg a versenyfeltételeket, hogy azzal mindenkinek egyenlő esélyeket adunk. Ezzel szemben mindenki csal a valóságban: az időmérő, a rajtbíró, a versenyzők. Százméteres versenyfutásban ábrázolva, a cigányság kezén-lábán különböző béklyókkal kerül a rajtvonalra. Ezek a béklyók a lakáskörülmények, az iskolázatlanság, a munkakörülmények és munkanélküliség, az előítéletek. A versenytársak pedig nem a rajtvonalról indulnak, hanem a társadalmi rétegződésnek megfelelően ki harminc méterre áll, van, aki a kilencven vagy éppen kilencvenkilenc méterre, így folyik a verseny. Aki célt ér, az társadalmi megbecsülést, előnyöket élvez, aki vesztes, az viszont nem kap segítséget, szolidaritást, mint a sportban a fair-play szabályai szerint, hanem megbélyegződik. Ez a megbélyegződési folyamat kíséri a cigányság nagy részét élete végéig” (Magyar Nemzet 1988).

A stigmatizáltság – vagy Zsigó szóhasználatával élve: a megbélyegzés és a – társadalmi hátrányok értelemben használt – „béklyók” felhalmozása ebben az értelemben strukturális elnyomást eredményez. Szándékosan használom az „elnyomás” fogalmát, abban az értelemben, amelyben a hatvanas és hetvenes évek újbaloldali mozgalmai is értelmezték. A feminista és az antirasszista mozgalmak újragondolták a marxista, antikapitalista elnyomás rendszerét, és az elnyomásnak nemcsak az osztályuralmon, hanem a szexizmuson és a rasszizmuson alapuló elnyomórendszerét is feltárták. A feminista társadalomtudomány egyik erénye, hogy az elnyomás fogalmát sokkal szélesebben értelmezi, mint a marxisták.

Iris Marion Young az elnyomást a következőképpen fogalmazza meg: „azokat a hátrányokat és igazságtalanságokat jelöli, amelyeket bizonyos egyének nem egy önkényuralom kényszerintézkedései folytán, hanem egy jó szándékú, liberális társadalom mindennapi gyakorlatainak következményeként szenvednek el” (Young 1990:41). A normákban, törvényekben, szokásokban, szimbólumokban, szabályozásokban megjelenő intézményes diszkriminációt nem lehet másnak nevezni, mint strukturális elnyomásnak. Az ilyen típusú elnyomásnak általában nincs konkrét elkövetője és felelőse. Az erőszaknak ez egy sokkal kifinomultabb és láthatatlanabb formája, amely átjárja a „társadalom kapillárisrendszerét”. Young Michel Foucault idézi, amikor a hatalom strukturális jellegéről ír: Foucault szerint el kell rugaszkodnunk azoktól az elképzelésektől, amelyek szerint a hatalmat kizárólag uralkodó és alattvalók hierarchikus viszonyában tudjuk elképzelni (Young 1990:41). Young arra biztatja a kutatókat, hogy a megszokott, tradicionális hatalmi viszonyok helyett sokkal inkább a társadalmi újraelosztási módokat elemezzék, beleértve például az oktatási rendszerek vizsgálatát is. Állítása szerint nagyon sok olyan, látszólag semleges társadalmi gyakorlat van, amely hozzájárul az elnyomás fenntartásához és társadalmi újratermelődéséhez. Ezek a társadalmi, gazdasági és politikai gyakorlatok, amelyek az állampolgárok egyenlőségének elve alapján működnek, a különbözőség társadalmi hatásának felismerése nélkül további elnyomáshoz vezetnek.

Neményi Mária a tanulmányában Iris Marion Young elméleti keretébe ágyazva indít vitát az egyenlő bánásmód elvének gyakorlati alkalmazásáról, valamint annak hatásairól. „A liberális demokráciákban hangoztatott, a politika főáramába emelt egyenlő bánásmód elve elméletileg és formálisan garanciát ad ugyan az egyenlő elbírálásra mindenki számára – így a társadalmi kisebbségek, tehát a nők, Magyarországon a romák, vagy éppen a testi-lelki fogyatékkal élők számára is. Azonban arra, hogy nem elég az egyenlő bánásmód elvét mechanikusan értelmezni, éppen a különböző – tehát bőrszíne, neme, testi állapota, szexuális szokása alapján eltérő – csoportok mozgalmai és az e mozgalmakat támogató ideológiai áramlatok hívták fel a figyelmet” (Neményi 2006).

Neményi utal a különböző női, fekete vagy más „testükkel megjelölt” csoportok mozgalmaira, akik újraértelmezték az identitásukat, és megpróbáltak egy új, pozitív önképet megjeleníteni. Ugyanakkor megemlíti, hogy a különbözőség felvállalása akár további sztereotipizálással és stigmatizálással is járhat. Young nem a csoport által meghatározott különbözőségre teszi hangsúlyt, hanem a különbözőség konstruálásának társadalmi és politikai gyakorlatára, illetve annak a fel nem ismerésére.

Neményi szerint az esélyegyenlőség, illetve az egyenlő bánásmód feltétele a színtudatos politika felvállalása: „Ahhoz, hogy az egyének tisztességes bánásmódban részesüljenek, néha színtudatos politikára van szükség, mert csak így vagyunk képesek annak megértésére, hogy a faji-etnikai hovatartozás milyen mértékben befolyásolja az adott közösséghez tartozó állampolgárok esélyeit” Neményi 2006).

A „színtudatos politika”, amit Neményi javasol, hasonló logika és érvrendszer alapján fogalmazódik meg, mint a Charles Taylor által kidolgozott elismerés politikája. A romák esetében is többre van szükség, mint a formális jogegyenlőségre. Neményi javaslata szerint az egyenlő bánásmód strukturális feltételeit is meg kell teremteni.

S itt jutunk el egy nagy fontos elméleti, módszertani és politikai dilemmához: a csoport fogalmának használatához. Kik legyenek a színtudatos politika haszonélvezői? Ki tartozik a romák csoportjához? Kállai Ernő kritikus megfogalmazásában: „Vannak-e cigányok, és ha nincsenek, akkor kik azok?”, szerinte Magyarországon „a cigányság fogalma egy olyan csoportot jelöl, amelynek funkcionalitása a „vizsgálati terep” biztosításában és a „bűnbak” kijelölésében rejlik” (Kállai 2014:114). Kállai részletesen elemzi, hogy hogyan lehet a cigányságot kutatási funkciók alapján meghatározni, illetve a XX. század különböző történelmi időszakaiban és társadalmi szituációiban hogyan konstruálták meg a cigányok csoportját. Neményi nem megy bele azokba a vitákba, amelyeket kortárs társadalomtudósok kezdeményeztek: nevezetesen az egyének és csoportok kapcsolódásának ontológiai és módszertani vitájába (a nemzetközi térben Rogers Brubaker és Craig Calhoun vitája említhető itt, a hazai szociológia viszonylatában pedig Ladányi János, Szelényi Iván, Kemény István, Kertesi Gábor és Havas Gábor vitája).

Neményi az írásaiban nem vitatkozik az előbb említett szkeptikus individualista megközelítést előtérbe helyező szerzőkkel. Ők azok, akik a „csoportként létezést” naiv tudományosságként vagy – a negatív kicsengésű – etnopolitikai projektként értelmezik (Brubaker 2001, Feischmidt 2010). Neményi elemzésein keresztül egyértelmű, hogy a rasszizmus és a „testükkel megjelölt” egyének és közösségek faji diszkriminációja és stigmatizáltsága kollektív kirekesztettségre utal. Az egyének azért válnak a rasszizálódás áldozatává, mert egy bizonyos kisebbségi vagy „szubaltern” csoporthoz tartoznak.

Glenn C. Loury fekete közgazdászprofesszor szerint „ha az érintettek tudják, hogy mások testi jegyeik alapján szokták csoportosítani őket, és emiatt másként viselkednek velük, mint a többi emberrel, akkor e testi jegyek az ő számukra is fontossá válnak. Felfigyelnek saját testi jegyeikre, e testi jegyek tudatosulnak bennük – sőt [...] ez a dolog énjük részévé válik. Az érintettek bizonyos mértékben egy faj képviselőjeként fogják megérteni és azonosítani önmagukat” (Loury 2006:32 – idézi Neményi 2006). Neményi ugyanúgy, ahogy Loury, a faji kategóriát nem biológiai, hanem politikai és társadalmi konstrukcióként értelmezi. Az egyének és csoportok testi jegyei alapján való megbélyegzése és alacsonyrendűvé tétele a rasszizálás alapmechanizmusa. Neményi azt állítja, hogy a „stigmatizált, és ilyen értelemben egységes csoportot alkotó, társadalmilag marginalizált és gazdaságilag hátrányos helyzetbe került kisebbségek – akárcsak a magyarországi romák – kettős elnyomás áldozatai” (Neményi 2010- kiemelés tőlem). Bell Hooks amerikai fekete feminista aktivista-tudós azt állítja, hogy az elnyomott, „testükkel megjelölt” csoportok hátrányos helyzetét a politikai-gazdasági struktúra és a megkülönböztetését pedig a „társadalmi tudatban rögzítő, történetileg kialakult kategorizációs sémák” okozzák (Bell Hooks 1990 – idézi Neményi 2006).

Zárszó

Az elmúlt években nagyon sok elemző munka született a magyarországi romák helyzetéről, miközben helyzetük nemhogy javult volna, hanem inkább rosszabbodott.

Talán mondanom sem kell, hogy a helyzet nehézségei ellenére Neményi Mária és munkatársai, Szalai Júlia a tudományos, Zsigó Jenő a politikai szcénában – de hasonló módon – küzdenek a láthatóságért, elismerésért és a strukturális elnyomás kollektív megnevezéséért. Amíg Zsigó a politika és közpolitika területén vitát kezdeményezett a színvak és színtudatos politika hatásáról, addig Neményi és Szalai a társadalomtudományos közegben még mindig ellenállásba ütköznek, hogy vitát folytassanak a színvak és színtudatos politika tudományos megközelítéséről. Neményi bátran megnevezi a színtudatos megközelítés egyik korlátját, amit ő „liberális paradoxonnak” nevezett el. Szerinte „egyenlő esélyek hamis értelmezéséből, az adatvédelmi óvatoskodásból, a roma jelző használatának a politikai korrektség és a címkézéstől való félelem okán történő kínos elkerülésből adódik össze, nem lehet névtelenséggel, a névtől való kulturális megfosztással feloldani” (Neményi 2006).

Neményi hisz abban, hogy a megbélyegzett csoportok elismerése csakis az elnyomásuk láthatóvá tételével valósulhat meg. Az általa követelt színtudatos politika a romák sérelmeinek és generációs hátrányainak a jóvátétele lenne. Annak érdekében, hogy erről egyáltalán beszéljünk és vitázzunk, folytatni kell a Neményi által képviselt tudományos irányvonalat és követelni az egyenlő elismerés és méltóság politikai garanciáit, mert még mindig „sokan várjuk a kapukon kívül, hogy bizalmatok rézkrajcárjaival megajándékozzatok” (részlet Bari Károly: Azt hiszitek... című verséből).

Hivatkozások

Brubaker, R. (2001) Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő. 6. 7-8. . Hozzáférhető: http://beszelo.c3.hu/cikkek/csoportok-nelkuli-etnicitas [3] [letöltve: 2016-05-26]

Chodorow, N. J. (2000) A feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet. Budapest: Új Mandátum.

Feischmidt M. (2010) Megismerés és elismerése: elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásban. In: Feischmidt Margit (szerk.) Etnicitás: Különbségteremtő társadalom. Budapest: MTA KI – Gondolat. Pp. 8-29

Fraser, N. (1995) From Redistribution to Recognition? Dilemmas of justice in a ‘Post-Socialist’ Age. New Left Review I/212, July-August. Hozzáférhető: http://newleftreview.org/I/212/nancy-fraser-from-redistribution-to-recognition-dilemmas-of-justice-in-a-post-socialist-age [4] [letöltve: 2016-05-23]

Glenn, C. Loury (2006) A faji egyenlőtlenségek anatómiája. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Goldberg, D. T. (2009) The threat of race : reflections on racial neoliberalism. Malden, MA: Wiley – Blackwell.

Harvey, D. (2005.) A Brief History of Neoliberalism, Oxford University Press

Horváth Á. – Landau E. – Szalai J. (szerk.) (2000) Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok- Budapest: Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum.

Honneth, A. (1996) The Struggle for Recognition: The Moral Grammar of Social Conflicts. MIT Press

Honnet, A.- Fraser, N.(2003) Redistribution or Recognition?: A Political– Philosophical Exchange, , Verso Press

Kállai, E. (2014) Vannak-e cigányok, és ha nincsenek, akkor kik azok? Regio. 22. 2. 114-146.

Kemény, I.- Janky B.- Lengyel, G. (2004) A magyarországi cigányság 1971-2003 Budapest: Gondolat Kiadó

Kovács Éva ( 2009) Fekete testek, fehér testek. Beszélő 14 évf. 1 szám. http://beszelo.c3.hu/cikkek/fekete-testek-feher-testek [5]

Kymlicka, W. ( 1995) Multicultural Citizenship. Oxford: Clarendon Press

Lorde, A. (1984) Age, Race, Class, and Sex: Women Redifining Difference. In: Sister Outsider: Essay and Speeches by Audrey Lorde.,Freedom, CA: The Crossing pp. 114-124

Magyar Nemzet (1988) Válságos a cigányság helyzete, Neményi Mária interjúja Zsigó Jenővel, Magyar Nemzet, 1988. jún. 6

Mbembe, A. ( 2001) On the Postcolony. University of California Press

Neményi, M. (2006) A megnevezés dilemmái. Amaro Drom, 2006 .16 évf. 6 sz. 16-19. [újraközölve: Kovách Imre – Dupcsik Csaba – P.Tóth Tamás – Takács Judit (szerk.) Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon. Budapest: Argumentum – MTA TK (SzI). 306-313.

Neményi M. (2010) A kisebbségi identitás kialakulása: Roma származású gyerekek identitásstratégiái” In: Feischmidt Margit (szerk.) Etnicitás: Különbségteremtő társadalom. Budapest: MTAKI – Gondolat. 48-56.

Pogonyi Sz. (2007) Charles Taylor – filozófia és politika. Doktori disszertáció. ELTE BTK Filozófiai Doktori Iskola. Hozzáférhető: http://doktori.btk.elte.hu/phil/pogonyi/pogonyi_dissz_hun.pdf [6] [letöltve: 2016-05-26]

Said, Edward W. 1978. Orientalism. Vintage Books

Spivak, G. C. (1988) "Can the Subaltern Speak?" in Cary Nelson and Larry Grossberg, eds. Marxism and the Interpretation of Culture. Chicago: Uni of Illinois Press p.271-313.

Stewart, M. (1993) Daltestvérek. Az oláh cigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest: T-Twins – MTA szociológiai Intézet – Max Weber Alapítvány.

Szalai, J. (2000) Az elismerés politikája és a "cigánykérdés". /1.-2./ in Holmi. 12 evf. 7, 8. sz. (779-794., 988-1005.) I. A cikk online változata itt érhető el: http://www.c3.hu/scripta/holmi/00/07/06szalai.htm [7](1. rész) http://www.c3.hu/scripta/holmi/00/08/16szalai.htm (2 [8]. rész)

Szuhay P. (1999) A magyarországi cigányok kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest: Panoráma.

Taylor, C. (1992) Multiculturalism and The Politics of Recognition, Princeton University Press

Young, I. M. (1990) Justice and the Politics of Difference. Princeton, N.J: Princeton University Press.

Zsigó J. (2005) Feltárni és megnevezni az elnyomások direkt rendszerét.In: Neményi M. – Szalai J. (szerk.) Kisebbségek kisebbsége. Budapest: Új Mandátum. 7–41.

Jegyzetek

 

• Nincstelen [13]

Kóczé Angéla [1] 2016. június 14.

Ezzel a cikkel köszöntöm Neményi Máriát 70. születésnapja alkalmából.¹

„Azt hiszitek, hogy csak én
ácsorgok fényért és szeretetért
a város kapuja előtt,
én korbácsolom a ziháló szél
hátát átkaimmal és üvöltöm az égig
kivetettségem siralmait:
tizenhat évem nem elég
arra, hogy befogadjatok,
nem elég arra, hogy fejemről letépjétek
a megaláztatás pókhálóit?

Sokan várjuk a kapukon kívül,
hogy bizalmatok rézkrajcárjaival
megajándékozzatok” (Bari Károly: Azt hiszitek...)

Bevezető

Bari Károly verse tömören és drámai módon foglalja össze mindazt a heroikus erőfeszítést, amit a stigmatizált romáknak naponta meg kell tenni ahhoz, hogy elismerjék identitásukat és alapvető emberi jogaikat. Neményi Máriát társadalomtudós érzékenysége arra kötelezte, hogy a magyar társadalom által megkülönböztetett, elnyomott és diszkriminált romák helyzetét, társadalmi és politikai el nem ismerését tanulmányozza. Ezt nem öncélú tudományos kutatásként végezte, hanem munkássága során folyamatosan arra törekedett, hogy olyan kutatásokon alapuló nyelvezetet hozzon létre, amely hozzájárul a romák társadalmi és politikai elismeréséhez.

Ebben a tanulmányban azt mutatom be, hogy Neményi Mária társadalomtudományi munkássága milyen irányba mozdította el a romákról kialakított tudományos diskurzust, és ez a törekvés, hogyan járult hozzá a romákkal kapcsolatban az „elismerés-politika” érvényesítéshez. Feminista társadalomkutatóként Neményi rendszeresen hivatkozott feminista elméletekre a romákkal kapcsolatos írásaiban, hiszen ezek adják a legkomplexebb magyarázatot mind a társadalmi egyenlőtlenségekre, mind a politikai elismerés hiányából fakadó hátrányokra. Ezek az elméletek kitüntetett szerepet játszanak a társadalmi egyenlőtlenségek látható és láthatatlan, egymást keresztező strukturális rendszerének a feltárásában, amelyek nemcsak a nemi, hanem a faji és osztályszempontú elnyomás összetett rendszerét is magyarázzák. E feminista teoretikusok nemcsak a társadalmi javak elosztási rendszerét és a jog által felkínált egyenlőséget vizsgálják, hanem az intézményi struktúrákat és a piaci mechanizmusokat is, amelyek – akár a legjobb szándék ellenére is – hozzájárulnak a különböző társadalmi csoportok faji, nemi és osztályalapú elnyomásához (Young 1990, Fraser 1995).

A politikai elismerés követelésében a feminista mozgalmak egyfajta mintát is adtak a különböző faji, etnikai és szexuális kisebbségeknek. A követeléseiket arra alapozzák, hogy a patriarchális (férfi dominanciájú) társadalmak a nőket arra kényszerítik, hogy lekicsinylő képet fogadjanak el magukról. Az internalizált alacsonyrendűségük válik az elnyomás egyik formájává. Neményi pontosan tudta, hogy a romák elleni diszkrimináció, rasszizmus fájdalmas kivetettséget és elnyomást eredményezett. Valamint a fehér többség generációkon át lealacsonyító képet alkotott és közvetített a romák felé, ami – ellenállás és identitásstratégiák hiányában – többségben hamis, eltorzított és lekicsinylő identitást hozott létre. (Charles Taylor 1992) azt állítja, hogy az identitásunkat részben az elismerés vagy annak hiánya alakítja. Tehát, ha egy személyt vagy csoportot nem ismernek el, sőt megvető, megalázó és lealacsonyító képet közvetítenek feléjük, akkor az identitásuk torzul és akár öngyűlölőkké is válhatnak².

A feminista szociológus-szociálpszichológus Neményi Mária, interszekcionalitáson alapuló feminista törekvése és elméleti megközelítése, egy teljesen új szempontrendszert, nyelvezetet és érvrendszert kínált a romák politikai érdekérvényesítéséhez. A romák identitásának rasszizálódása³ egyszerre pszichológiai, szociológiai és politikai kérdés, aminek a vizsgálatában Neményi munkássága mérföldkő. Ennek az irányvonalnak a kimunkálásához nagyon fontos szövetségeseket talált a tudomány és a politika területén. Az egyik társa, Zsigó Jenő roma értelmiségi-aktivista, aki ezt a szempontrendszert használja politikai állásfoglalásokban⁴. A másik szellemi társa, Szalai Júlia szociológus, aki a Neményivel képviselt romákkal foglakozó szociológiai irányvonal elméleti és empirikus megalapozásában vett és vesz részt.

Az elismerés politikája

Az elismerés politikája a liberális politikai filozófia alternatívájaként fogalmazódott meg (Pogonyi 2007). Az „elismerésért” folyó harc, mint kollektív, közösségelvű identitáspolitikai követelés jelent meg a különböző kisebbségi mozgalmakat elemző társadalomtudományi szakcikkekben és könyvekben (Taylor 1992, Kymlicka 1995). Ennek egyik legjelesebb képviselője Charles Taylor, kanadai politikai filozófus. Taylor bírálja az atomista individuumokra épített liberális elképzeléseket. Szerinte az individuumok értékítéletei midig egy adott társadalmi és kulturális kontextusból származnak, ezért az egyének erkölcsi meggyőződései nem választhatók el az adott közösségtől (Taylor 1992, Pogonyi 2007). Tehát a kollektivitásnak fontos szerepe van nemcsak a történelmileg, politikailag és kulturálisan meghatározott értékítéletek szempontjából, hanem az egyén identitása is szempontjából is. Az individuum identitásának a meghatározásában az egyén szabadsága korlátolt, hiszen hiába akarja valaki a például. magyarországi kontextusban magyarnak vallani magát, ha az őt körülvevő környezet folyamatosan, romának, zsidónak, muszlimnak, migrásnak, látja. Az elismerés politikája követeli az elnyomott csoportok egyenlő méltóságához szükséges feltétel-rendszert és egyben biztosítja a modern liberális szabadságjogokat. Charles Taylor az elismerés politikájának a megteremtése érdekében olyan politikai filozófia kidolgozására törekedett, amely képes a liberális és kommunitárius eszmetörténeti irányzatot szintetizálni. Taylor (1992) olyan politikai közösséget tartana ideálisnak, amely egyszerre biztosítja a modern liberális szabadságjogokat, ám egyúttal lehetőséget teremt az egyéni identitás elismerésére és a kulturális integritás megőrzésére. Taylor filozófiájának az egyik legfontosabb, és a romák szempontjából releváns alapvető tétele az identitás dialogikus és közösségfüggő. Tehát, az identitás – akár egyéni, akár kollektív – mindig a másokkal való dialógusban határozódik meg. Nagyon fontos ennek a felismerésnek az összekapcsolása a testükkel megjelölt kisebbségek kollektív identitásának konstruálódásával. Ezeket az egyéneket a többség a testi jegyeik (bőrszín, nyelv, öltözet stb.) alapján kategorizálja, és éppen ezek a látható jegyeik szolgálnak kiindulópontként a róluk alkotott kollektív sztereotípiák kialakításában. Neményi Mária azt állítja, hogy a testi jegyeik alapján megkülönböztetett személyt nem individuumként, hanem egy sztereotipizált kollektíva tagjaként kezelik (Neményi 2010).

Taylor szerint az elismerés politikájához nem elégségesek antidiszkriminációs intézkedések és színvak közpolitikai programok. Taylor – akinek az elismerés-politikája egy elég szokatlan elméleti kombináción alapul, amit „kollektív liberalizmusnak” neveznek⁵ – azt állítja, hogy egy erős kollektív célokkal rendelkező társadalom is lehet – megfelelő feltételek mellett – liberális. Ő erősen hisz abban, hogy egy liberális társadalom egyszerre törekedhet szabadságra, egyenlőségre, igazságosságra és gazdasági növekedésre (Taylor 1992). Ez a követelés összecseng azzal az aktivista és kutatói tapasztalattal és követeléssel, amit főleg az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején fogalmaztak meg roma aktivisták és néhány társadalomkutató, megtapasztalva, hogy a színvak társadalompolitikai intézkedések és az antidiszkriminációs jogi törekvések ellenére nemhogy javult, hanem inkább rosszabbodott a romák helyzete (Horváth – Landau – Szalai 2000, Neményi–Szalai 2005).

A magyar társadalomtudományos diskurzusban Szalai Júlia⁶ (aki az 1990-es évek óta Neményi Máriával közös kutatásokat végez) volt az egyik első kutató, aki az „elismerés politikáját” összekapcsolta a magyarországi romák politikai érdekérvényesítésével (Szalai 2000). Szalai utal Charles Taylor munkájára, aki szerint a kisebbségek méltósága nem kizárólag a kisebbségi csoport „belügye”, hanem sokkal inkább az egész társadalom érdeke és feladata a méltóságuk elismerése. Taylor világosan fogalmaz, amikor azt állítja, hogy nem elég az, ha a liberális állam lehetővé teszi az egyéni identitás megteremtéséhez és megőrzéséhez szükséges kulturális gyakorlatot. Az államnak be kell avatkozni (ha szükséges), és nem csak a jogi feltételeket kell megteremteni, hanem differenciált támogatást kell nyújtani azoknak a kisebbségi csoportoknak, akik nem tudnak élni a jogi lehetőségekkel éppen az esélyegyenlőtlenség történelmi hiányának következtében. Ez a megközelítés rezonál a Szalai (2000) által bemutatott rendszerváltás utáni kisebbségi önkormányzatiság rendszerére, amiben a romák új jogi lehetőségeket kaptak, azonban mindezen új elvi lehetőségekkel nem tudnak élni, mert a történelmi esélyegyenlőtlenségüket (esélytelenségüket), társadalmi megbélyegezettségüket és kirekesztettségüket nem lehet szimbolikus törvényekkel megoldani.

Szalai (2000) a romákkal kapcsolatos tudományos diskurzusoknak legalább három nagyobb vonulatát különböztetett meg, s ezek közül is csak egy vonulatban fogalmazódik meg az „elismerés politikája”, amit véleményem szerint éppen Szalai és Neményi képvisel. Az első nagy klasszikus társadalomkritikai iskola, amelynek a legtöbb követője van és a legnagyobb teljesítményt nyújtotta a romák társadalmi helyzetének, társadalmi kirekesztettségének a megértésében, Kemény István és munkatársai nevéhez kötődik (Kemény-Janky-Lengyel 2004). Ez az iskola nemcsak a romák társadalmi esély-egyenlőtlenségének összetett és sokrétű mechanizmusát tárta fel, hanem a romák általános helyzetének szociológiai leírására törekedett. Mindemellett, ez az iskola pragmatikus társadalompolitikai javaslatokat fogalmazott, fogalmaz meg a többség által definiált szociális kérdésekre.⁷ Empíria-centrikus, hiszen a mai napig is a szociológiailag leírható szociális helyzeten keresztül próbálja megérteni a romák többszörös és újratermelődő társadalmi esély-egyenlőtlenségét.

A másik nagyobb romákkal kapcsolatos iskolát Szalai (2000) kultúrantropológiai irányzatnak nevezi,⁸ amelyik szinte misszionáriusi elhivatottsággal próbálja bemutatni a romák kultúráját, amit a nem roma többség általában „idegennek” és „egzotikusnak” tart. Ez a vonulat a roma kultúra sokrétűségét és belső koherenciáját mutatja be közösségi és személyközi viszonyokon keresztül. Amíg az előző társadalomkritikai iskola makro-szintű elemzésein keresztül mutatta be és tárta fel a romák kirekesztettségét, addig a kultúrantropológiai irányzat a romák belső viszonyainak és kultúrájának bemutatására törekszik. Szalai a harmadik megközelítést úgy jellemzi, hogy ez az a vonal amit „mind ez ideig nem tett alaposabb tanulmányozás tárgyává a társadalomtudományok egyetlen ága sem” (Szalai 2000:152), és ami véleményem szerint a két előző iskolával szemben a romákat nemcsak a kutatás tárgyaként, hanem aktív „politizáló kisebbségként” jeleníti meg. Nemcsak a helyzetük pontos szociológiai leírására törekszik, hanem megpróbál egyfajta lehetőséget teremteni a romák szempontjainak az érvényesítésére egy tudományos szövegen keresztül⁹. Szalai itt egy nagyon érdekes és egyben a magyar társadalomtudományos közegről leleplező kijelentést tesz: „A kisebbségi politikai entitás viszonylag új keletű gondolata napjainkban főként belülről, a cigányság felől fogalmazódik meg, ez ezért (is) marad talán mind ez ideig kívül a társadalomtudományi értelmezésen és elemzésen” (Szalai 2000:). Szalai bátran vállalja annak a tabunak a kimondását, hogy tulajdonképpen a társadalomtudományos térben a romák megszólalása, heterogén politikai önképének és álláspontjának a megfogalmazása nem elfogadott. Az elismerés politikájának feltétele és talán az első állomása az lenne, ha a tudományos diskurzus elfogadná és integrálná a romák heterogén hangját, önértelmezését és érvrendszerét. Szalai provokatív kérdést intéz a kutatók felé: „Vajon nem dolga-e a társadalomtudománynak, hogy – mint tette azt a „társadalompolitikai”, illetve „kultúrantropológiai” megközelítés a „cigánykérdés” szociális és kulturális tartalmainak szisztematikus felfejtésével és a többségi diskurzusba való beemelésével – a cigányság politikai önértelmezésének kérdését is „belügyből” a többségi-kisebbségi viszony minőségét érintő általános társadalmi kérdéssé fordítsa át?” (Szalai 2000).

Szalai szinte követeli, hogy a társadalomkutatók az előző két meghatározó iskolához hasonló módszerességgel tárják fel és integrálják a romák politikai elismeréséért folytatott harcát, hasonlóan a nyugati társadalomtudományi iskolákhoz. Szalai nagy hangsúlyt fektet a megváltozott társadalmi (globális és lokális) kontextus és viszonyrendszer megvizsgálására, illetve arra, hogy ezek a lényeges változások, hogyan hatnak a romák politikai identitására és az annak elismeréséért folytatott harcra. Szalai részletesen ír a korai nyolcvanas évek jóléti rendszerének gyökeres átalakulásáról és arról, hogy ez hogyan hatott a különböző társadalmi mozgalmak, mint pl. a feministák, az etnikai, a faji vagy szexuális kisebbségek politikai követeléseire.¹⁰ Fontos megjegyezni, hogy ezek a mozgalmak nemcsak a jobb és igazságosabb társadalmi források elosztásáért küzdenek, hanem saját jogaikért és politikai elismerésük érvényesüléséért is. Mint azt említettem a cikk elején, Szalai és Neményi ezt a meghirdetett felforgató „kutatói-politikai” programot viszik tovább a kutatásaikban, ahol a romák nemcsak mint a társadalmi kirekesztés tárgyai vagy a „roma kultúra” örökösei és hordozói jelennek meg, hanem mint az aktív politikai vagy akár tudományos diskurzus alakítói, ami része az elismerésért folytatott harcnak. Neményi és Szalai 2005-ben megjelent kötete, Kisebbségek Kisebbsége: A magyarországi cigányok emberi és politikai jogai más művekkel, eseményekkel együtt a kezdete annak a folyamatnak, ami az elismerés politikának a társadalomtudományos diskurzusba való integrálásáról szól.

Ők a legmarkánsabb képviselői a romákkal foglalkozó harmadik vonalnak (iskolának), ami a „romák társadalmi és politikai elismerését” helyezi az elemzés központjába, tágabb társadalmi kontextusokon és viszonyokon keresztül. Ez a tudományos megközelítés hazánkban leginkább a kritikai társadalomtudományos műhelyek fogalmi készletét használja, ami leginkább az egykori Frankfurti Iskolához, a New Left Review körül csoportosuló baloldali feminista filozófusok termékeny vitáihoz, illetve a „multikulturalista” megközelítésekhez köthető. Szalai ezt a harmadik vonalat további két ágra, illetve két nézőpontra osztja: az egyik az, ahogyan a külső kutatók látják az identitáspolitika megnyilvánulásait, a másik a belső nézőpont, amit a roma politikusok, aktivisták és (néhány) kutatók belülről látnak, ahogyan próbálják az identitáspolitika belső mechanizmusait feltárni és megfogalmazni, mint politikusok; vagy eddig szokatlan szerepben: mint társadalomkutatók. Ez a második megközelítés, ami belülről fogalmazódik meg szokatlan volta miatt, mint azt Szalai is megerősítette: „ez ideig kívül (maradt) a társadalomtudományi értelmezésen és elemzésen¹¹”(Szalai 2000). Érdekes módon az „identitáspolitikát” és „az elismerés politikáját” legplasztikusabban és a legösszetettebb módon éppen azok az elméleti iskolák képviselik – a feminista irányzat, a critical race theory, a kritikai fajelmélet posztkolonialista irányzat – amelyek teoretikusan maguk is érintettek, tehát nemcsak elméleti, de tapasztalati tudással is rendelkeznek.

Míg a Szalai és Neményi által képviselt megközelítés legitimnek tartja a romák belső tapasztalatainak a megfogalmazását a tudományos szcénában, addig más, főleg libertárius elméleti megközelítések, mint például a brubakeri (2001), az etnicitás és a közösségiség (csoport) kategóriájának a szétválasztására és elkülönült kezelésére törekszenek. Az interszekcionalitáson alapuló feminista elméletek a kategóriák reflektálatlan különválasztását cáfolják, mivel éppen ezek a faktorok sokszor egymást keresztezve az elnyomás újabb változatait hozzák létre. A feminista és posztkolonialista elméletek éppen ezeket a láthatatlan egybekapcsolódásokat és vakfoltokat mutatják be, amelyek elhallgattatják a megbélyegzett csoportokat, és további aszimmetrikus, hierarchikus viszonyokat hoznak létre nemcsak a politikában, hanem a tudományos diskurzusokban is.

Feminista, posztkolonialista elméletek

Neményi volt az első társadalomtudós Magyarországon, aki a romák identitásának konstruálódását összekapcsolta a testük bőrszín alapján való megkülönböztetés élményével. Neményi azt állítja, hogy a testi jegyeik alapján megkülönböztetett személyt nem individuumként, hanem egy sztereotipizált kollektíva tagjaként kezelik (Neményi 2010).Tehát, a testükkel megjelölt csoportok – például nők, romák, feketék, melegek, – jelenkori elnyomásának a megragadására és a politikai elismerésért folytatott küzdelmeiknek a magyarázatára a feminista és a posztkolonialista elméletek nyújtanak a legtöbb szellemi muníciót a közösség egyenlő méltóságának a követelésében. Amikor Neményi Mária feminista társadalomkutató romákkal kapcsolatos írásait elemzem, akkor ezeket az elméleti kereteket használom a szövegek többrétegű megértéséhez. Véleményem szerint ez a fajta elméleti megközelítés hozzájárulhat ahhoz a tudományos diskurzus kialakításához, amit Szalai Júlia és Neményi Mária munkássága alapján a romáknak kell belülről megfogalmazni, még akkor is, ha ez nem egy egységes narratívaként fog megjelenni (Neményi – Szalai 2005).

A feminista elméletek közül is leginkább a kritikai marxista feministák munkáira hivatkozom, akik az 1980-as évek gazdaságpolitikai változásaival összefüggésben vizsgálták, vizsgálják a feminista mozgalmak identitás- és elismerés-politikájának emancipatorikus küzdelmeit. Az egyik legjelentősebb feminista politikai filozófus, Nancy Fraser (1995) aki a társadalmi újraelosztást helyezi előtérbe, szemben a társadalmi elismeréssel, amit Axel Honneth (1996) teoretikus fogalmaz meg. Vitájuk termékenyen alakította mindkettőjük álláspontját a különböző társadalmi mozgalmak identitáspolitikájával a társadalmi újraelosztással és elismeréssel kapcsolatban. 2003-ban egy külön kötet jelent meg¹² (2003), amelyben Fraser és Honneth vitája Redistribution or Recognition: A political-philosophical exchange címmel olvasható. Fraser alapgondolata az, hogy az utóbbi évtizedekben – különösen Reagen és Thatcher politikájához kapcsolódó gazdaságpolitikai fordulat után – ahelyett, hogy a társadalmi mozgalmak a gazdasági igazságtalanságok ellen harcoltak volna, inkább az identitáspolitikával és a politikai elismerésükkel voltak, vannak elfoglalva. Fraser írása provokatív és egyben fontos politika-filozófiai kontextus nyújt annak a megértésében, hogy ne csak a nemek, hanem más testükkel megjelölt csoportok viszonyában is gondolkodjunk a társadalmi igazságosságról és a politikai elismeréséért vívott emancipatorikus harcról. Axel Honneth elméletének középpontjában nem a társadalmi újraelosztás, hanem sokkal inkább a társadalmi elismerés áll. Szalai Júlia (2000) is Axel Honnetre (1992) hivatkozik, akinek az elméleti kiindulópontja az, hogy az egyén egyik legfontosabb alapszükséglete a mások általi elismerés. Charles Taylorhoz hasonlóan, Honneth is azt állítja, hogy az elnyomott marginális csoportok esetében az elismerésnek sokkal hangsúlyosabbnak kell lennie, hiszen e csoportok tagjai azok, akiket a többség csoporttagságuk alapján megbélyegez. Így az elismerés politikai aktusa elengedhetetlen az emberi méltóságuk, önbecsülésük, testi és szellemi integritásuk helyreállításában. Ehhez a kritikai feminista iskolához tartozik a Neményi által is sokat hivatkozott Iris Marion Young (1990) feminista filozófus, aki a közösségelvű csoporthoz-tartozás szempontjai alapján alakította ki saját politikai elismerésről és identitáspolitikáról szóló elméletét. Young koncepciója feltárja az igazságtalan társadalmi (újra)elosztás mechanizmusait és azokat a folyamatokat, amelyek újratermelik és rendszerszerűen elnyomják a testükkel megjelölt csoportokat.

A feminista elméletekhez képest a hazai társadalomtudományos közegben sokkal kevésbé használják a posztkolonialitás irodalmát az elnyomás, elnémítás vagy akár az alárendeltség megértéséhez. A „posztkoloniális elmélet” több elemből álló intellektuális konfiguráció, amely a gyarmatosítás és az imperializmus kritikája, ami megvilágítja, és leleplezi a nyugati filozófiákon alapuló európai humanizmus ellentmondásait (Mbembe 2008). A szerző ezeket a fogalmakat nemcsak történelmi, földrajzi és gazdasági értelemben használja, hanem az erősebb csoport gyengébb csoportok feletti kontrolljaként is értelmezi. Achille Mbembe, az egyik legmeghatározóbb kortárs posztkolonialista filozófus olvasatában a posztkoloniális kritika két egymással párhuzamos síkon zajlik. Az egyik síkon a „másságról” kialakított narratívát dekonstruálja – hasonlóan ahhoz, amit Edward Said (1978) végzett el Orientalizmus című könyvében –, lebontja a különböző diszkurzív szimbólumokat és ábrázolásmódokat, másrészt leleplezi a gyarmatosítók elnyomó tevékenységét, ami a különböző diszkurzív infrastruktúrák igazolásával tartható fenn. A posztkolonialista kritikához hasonlóan – Szalai és Neményi javaslatára – annak a nyelvezetnek, amit a romáknak belülről kell(ene) megfogalmazni, két síkon kell egyszerre jelen lennie. E nyelvezet kettős funkciójú: egyrészt dekonstruálja a romákról kialakított diskurzust, másrészt leleplezi ennek a narratívának – ami akár tudományos is lehet – azt az ideológiai funkcióját, hogy milyen módon járul hozzá a romák rendszerszintű elnyomásához és elnémításához. Kovács Éva (2009) kitűnő tanulmánya, amiben dekonstruálja a különböző „másságok”-kal párhuzamosan a „cigányábrázolás” reprezentációit a 19-20.századi festészetben. Kovács arra a következtetésre jut, hogy a közép-európai társadalmak hasonlóan a nyugat-európai társadalmakhoz, „létrehozzák a maguk saját „feketeségét”, „vad” csoportokon és individumokon, távoli és közeli kolóniákon keresztül. A modernitás közép-európai panoptikus rezsimjében a „cigányok” válnak Nyugat Európa afrikai és ázsiai „primitívjeinek” pendant-jaivᔹ³. A rasszizált cigányok esszencialista ábrázolása hozzájárult az elnyomásuk és kirekesztésük legalizálásához. Kovács Éva fontos megjegyzése, hogy a kulturálisan fixált „cigánykép” csak akkor fog megváltozni, ha a megfigyelői tekintet és pozíció megváltozik. Ennek két lehetséges útját vázolta fel; az egyik az, ha a „fehér” társadalom önkritikát és önreflexiót gyakorol vagy/és ha „maga a „cigány” állt át a másik – a modellből az alkotói – oldalra”¹⁴. Magyarországon a festészet és képzőművészet területén lényegi változásoknak lehetünk tanúi. Megjelentek azok a „fehér” többséghez tartozó művészek¹⁵, akik sokkal differenciáltabban és reflexívebben ábrázolják a romákat, továbbá megtörtént a „cigány” modellből az átállás az alkotói¹⁶ oldalra. A társadalomtudományos szcénában ez váltás, ami egyszerre dekonstruálja a romákról kialakított tudományos diskurzust és közben egy új narratívát hoz létre a megváltozott „megfigyelői”- kutatói pozícióból, az éppen most van kialakulóban¹⁷. A tudomány területén eddig, a romák láthatósága és hallhatósága kizárólag a „fehérek” pozíciójából történt meg. Gayatri Spivak (1988) posztkolonialista teoretikus az elnyomott csoportok elnémítását és hangtalanságát „epistemic violence”-nek nevezi, amit maga a gyarmatosító diskurzus hoz létre. Spivák koncepciója alapján nehéz, szinte lehetetlen megszólalni az elnyomottaknak olyan terekben, ahova eleve nincs hozzáférésük és/vagy nincs lehetőségük ugyanazt a „nyelvezetet” használni.

Fontos még megemlíteni, hogy amikor Neményi a sztereotipizálás és a rasszizmus hatását vizsgálja a romák identitásfejlődésénél, amit ő következetesen „etnikai identitásnak” nevez, akkor tulajdonképpen a rasszizálás (racialization) folyamatáról ír. A „faj” (race) mint analitikus kategória¹⁸, amit a többség megnevezés nélkül alkalmaz, hiányzik a romákkal kapcsolatos társadalomtudományi diskurzusokból. Ennek nemcsak episztemológiai, hanem történelmi oka is van. David Theo Goldberg (2009: 336) szerint a holokauszt, ami vitathatatlanul a „faji” kategória referenciájává vált Európában, egyrészt traumatizálja a politikai és társadalmi diskurzust, másrészt tabusítja és elfedi a rasszizálódás (racialization) folyamatát és annak társadalmi következményeit.

„A megnevezés dilemmái”

Neményi egyik legmeghatározóbb, politikai álláspontját is kifejező írása „A megnevezés dilemmái”, (2006), ami eredetileg egy előadás szövege volt, és később cikk formájában és könyvfejezetként is megjelent¹⁹. Fontos megjegyezni, hogy először nem egy tudományos szakfolyóiratban, hanem a roma közönségnek szóló Amaro Drom roma közéleti és politikai lapban közölte. Ebben a tanulmányban fejeződik ki leginkább Neményi politikai hitvallása, és itt leplezi le a rendszerváltás utáni romapolitika paradoxonát. Az én olvasatomban a rendszerváltást követő romapolitika diszkurzív szinten a romák jogait és esélyegyenlőségét hirdeti, ugyanakkor nem számolja fel azokat a strukturális társadalmi erőviszonyokat és problémákat, amelyek ellene hatnak a meghirdetett emberi jogok érvényesülésének, blokkolják a társadalmi mobilizációt, és egyre inkább bezáruló struktúrákba szorítják a romák többségét. Nem meglepő módon a fogság mértéke szorosan összekapcsolódik a társadalmi státusszal, a „faji”, a nemi és egyéb kategorikus megkülönböztetés mértékével.

Neményi kifogásolja, hogy a társadalomtudósok tartózkodnak a romák megnevezésétől: „[…] mostanában mintha felelős politikusok, civilek, szaktudósok ismét szívesebben használnák a régről ismert »halmozottan hátrányos helyzet« megfogalmazást olyan esetekben, amikor mindannyiunk számára nyilvánvalóan romákról van szó” (Neményi 2006). A „halmozottan hátrányos helyzetű” kategória alkalmazását jó szándéktól vezéreltnek feltételezi, és nem gondolja, hogy e mögött valamilyen tudatosan rosszindulatú megfontolás lenne. Ennek megfelelően a cikkét is ezzel a felütéssel kezdi: „... E mögött a tartózkodás mögött nyilván az a jóindulatú szándék áll, hogy ne csússzon még inkább össze a roma és a szegénység fogalma, a többségi társadalom megítélésében a roma ne egyszerűen a támogatásra szoruló, kiszolgáltatott, csak negatív jelzőkkel illetett közösség legyen, hanem ez az elnevezés maradjon meg a roma identitást tudatosan vállalók öndefiníciójára. Másrészt, ne rekesztődjenek ki a hátrányos helyzet javítására szolgáló intézkedésekből azok a nem roma szegények, akiknek hasonló osztályrész jutott a társadalmi újraelosztásban” (Neményi 2006).

Egyrészt kritizálja ezt a megközelítést, mivel egy nagyon fontos összefüggést, nevezetesen a „faji” alapú diszkrimináció megnevezését rejti el, amelynek elhallgatása további társadalmi hátrányokat generál. Másrészt – a weberi megértő szociológia hagyományai szerint – kísérletet tesz a kutatók pozíciójának megértésére, valamint annak magyarázatára, hogy milyen pragmatikus okai vannak a hibás megnevezésnek. A magyar szociológusok megnevezése jóindulatúan próbálja a mélyszegénységet elválasztani a romáktól; sokszor helyeselhetően hangsúlyozzák, hogy a mélyszegénységben élők többsége nem roma, ugyanakkor kevésbé beszélnek a mélyszegénységben élő roma és nem roma emberek közötti arányról, amely felfedné a romák felülreprezentáltságát a mélyszegénységben élők csoportjában. Ez nem magyarázható csupán az iskolázottság alacsonyabb szintjével: ennél sokkal összetettebb problémáról van szó, amiben szerepet játszik a faji diszkrimináció és a generációkon át felhalmozott és átörökített társadalmi hátrányok.

Neményi felhívja a szakma figyelmét az intézményes diszkriminációra, amely törvényekben, szokásokban, eljárásokban nyilvánul meg, és hátrányos megkülönböztetést eredményez a romák többsége számára és felsorolja a különböző törvényeket, intézkedéseket, társadalmi gyakorlatokat, amelyek szemléltetik a strukturális diszkrimináció különböző formáit, mint például a lakóhelyi és az iskolai szegregációt, a diszkriminatív szociális ellátó rendszert. Emellett azt is kiemeli, hogy „nem elég a szintén számtalan kutatásban már bizonyított előítéletességre, romaellenes attitűdökre gondolni, amelyek a magyar lakosság jelentős részét jellemzik, és amelyek minden bizonnyal kihatnak a többség és kisebbség között megvalósuló interakciókra, személyközi viszonyokra” (Neményi 2006). Az empirikus kutatások zöme ugyanis általában nem is törekszik a megöröklött intézményes diszkrimináció és erőszak felfedésére, ehelyett inkább csak pillanatfelvételeket kapunk a romaellenességről, ami szintén fontos, de önmagában nem elégséges a romák méltóságának helyreállításához a strukturális elnyomások magyarországi rendszerében. Az ilyen rendszert Iris Marion Young (1990) szerint nem lehet pusztán az uralkodók vagy a kormányok eltávolításával, illetve néhány jogszabály megváltoztatásával megszüntetni, mivel az elnyomást módszeresen újratermelik a közösségek, a gazdasági, politikai és kulturális intézmények. Az elismerés politika szempontjából az elnyomás strukturális okainak és összefüggéseinek a megnevezése éppen olyan fontos, mint a romák kollektív megnevezése.

Neményi a romák társadalmi megkülönböztetését és kirekesztését sem evolúcióbiológiai, sem esszencialista „etnikai kultúra”-magyarázatokkal akarja megérteni, hanem sokkal inkább a rasszizált romák és a társadalmi többség dialektikus viszonyán keresztül. Ez a megközelítés egybecseng a feminista elméletek megközelítésével, amely szerint a nemi különbséget – és a bármilyen testi különbözőséget – kizárólag társadalmi viszonylatokon, társas kapcsolatokon és helyzetek összefüggésein keresztül érthetjük meg. Ezek a helyzetek és viszonyrendszerek hatalmi egyenlőtlenségekbe ágyazva hozzák létre a testi különbözőséghez kapcsolódó jelentéseket. Nancy J. Chodorow feminista pszichoanalitikus is hangsúlyozza: fontos megértenünk azokat a folyamatokat, amelyekben a különbözőség konstruálódik; azt, hogy hogyan és milyen módon termelik újra a nemi egyenlőtlenséget (Chodorow 2000:156). Audre Lorde, karibi-amerikai fekete feminista polgárjogi aktivista például kimondottan ragaszkodott a különbözőségek elismeréséhez: „Bizonyára vannak különbségek köztünk; faji, nemi és korkülönbség. Nem a különbözőségek [faji, nemi] választanak el egymástól, hanem sokkal inkább a különbözőségek elismerésének az elutasítása és a különbözőség vizsgálatának az eltorzítása, ami azután hibás megnevezésekben és azok hatásaiban fog megjelenni” (1984:115). Neményi is azt állítja a cikkében, hogy „a közbeszéd, a politika, a tudományos diskurzus »romátlanítása« ahelyett, hogy betemetné a többség és kisebbség közötti szakadékot, inkább hozzájárul a szakadék elmélyítéséhez” (Neményi 2006).

A megnevezés, feltárás és elismerés politikáját követeli Zsigó Jenő is – összhangban Neményi Mária érvelésével: „Mindegyik politikai erőnek kötelessége lenne – nem pártpolitikából, hanem az alkotmányból kiindulva –, hogy föltárja és megnevezze az elnyomás direkt rendszerét. Hogy az elnyomásról elnyomásként beszéljen. Az elnyomás – hangsúlyozom – direkt rendszerét” (Zsigó 2005:17). Sőt, Zsigó is hasonlóképpen utal a megnevezés hiányára: „Ma már senki sem beszél cigányügyről. Jól megfigyelhető politikai akarat az ország cigánytalanítására” (Zsigó 2005:36). Illetve, vannak olyan helyzetek, amikor konkrétan a romák problémáiról beszélnek, de Zsigó szerint ez csak egyfajta technika. „[...] Korokon átívelő technikáról van szó, amellyel mindig elodázhatók a konkrét cselekedetek. Elég, ha papíron vagy nyilatkozatainkban teszünk valamit” (Zsigó 2005:32). Zsigó itt nemcsak a megnevezést, hanem a konkrét tudományos felmérésen alapuló politikai cselekvést is hiányolja. Képletesen „üveggyöngyeffektusnak” nevezi mindezt, „ami csillog-villog, csak nem az igazi”. Továbbá, azt is állítja, hogy ez nagy mértékben hozzájárul ahhoz, „hogy újratermelődjön a többség nyomora, az elnyomórendszer” (Zsigó 2005:37). Zsigó világosan fogalmaz: az a rendszer, amely egyenjogú állampolgárságot deklarál, nem feltétlenül biztosít egyenlőséget és hozzáférést a társadalom materiális és szimbolikus javaihoz.

Neményi társadalomtudósként bátran kritizálja a rendszerváltás utáni idők meghatározó – modern, liberális demokrácia-felfogással jellemezhető – kutatóit, akik az objektivitásra való törekvés jegyében és az egyenlő jogok biztosításának a leple alatt nem nevezik meg a faji diszkrimináció intézményes módjait. Szerinte, amikor a „halmozottan hátrányos helyzet” kategóriájával írjuk le a roma gyerekek iskolai diszkriminációját, akkor leginkább társadalmi státuszuk – marxista szóhasználattal: osztályhelyzetük – alapján nevezzük meg őket, ám ugyanakkor ezzel elfedjünk a „faji” diszkrimináció strukturális mintázatát, amelyben az iskola csak az egyik alrendszere a társadalomnak.

1988-ban a Zsigó Jenővel készített interjúban Neményi Mária felteszi a kérdést: „Miért nem kezelhetőek a cigányok ugyanolyan többszörösen hátrányos helyzetű szociális rétegként, mint a fizikai és társadalmi életesélyeik szempontjából hasonló más rétegek?” (Magyar Nemzet 1988). Zsigó Jenő válasza ugyanarra utal, amire a feministák is felhívják a figyelmet, hogy a testbevésett különbségek hatását (rasszizálását) nem lehet elkerülni, meg kell nevezni. Zsigó ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Valóban nagyon sok csoport került hátrányos helyzetbe, nem csak a cigányság. De ettől még nem bélyegeződnek meg e csoportok tagjai, nem kezdik gyűlölni önmagukat, hanem több választási lehetőségük is van” (Magyar Nemzet 1988).

Neményi mint az már említettem a romák különbözőségét testbevésett különbségként konceptualizálja; „testükkel megjelölt” kisebbségként ír a romákról. Ez párhuzamban áll a feminista elméletekkel, amelyek azt állítják, hogy a nőket, vagy például a transzneműeket a testi különbözőségük alapján definiálják.

Neményi tanulmányában Iris Marion Young kulcsfogalmait használja; alkotó módon értelmezi azokat, és megkísérli a közbeszéd „romátlanításának” jelenségével összefüggésben alkalmazni. Iris Marion Young (1990) „Igazságosság és a különbözőség politikája” című könyvének fő állítását veszi alapul a saját érvei továbbgondolásához. Neményi olvasatában a könyv „fő állítása, hogy a különbözőség tagadása a különbözőnek tartott társadalmi csoportok elnyomásához vezet” (Neményi 2006). Hasonló módon látta ezt Zsigó Jenő is a vele készített 1988-as interjúban, amelyben a romák stigmatizáltságát hangsúlyozva arra hívja fel a figyelmet, hogy egyetlen társadalom sem hagyhatja figyelmen kívül a romák több generáción keresztül felhalmozott hátrányait. Mindezt nagyon szemléletesen mondja el: „Sportszerűtlen társadalomnak érzem a miénket. Úgy hirdetjük meg a versenyfeltételeket, hogy azzal mindenkinek egyenlő esélyeket adunk. Ezzel szemben mindenki csal a valóságban: az időmérő, a rajtbíró, a versenyzők. Százméteres versenyfutásban ábrázolva, a cigányság kezén-lábán különböző béklyókkal kerül a rajtvonalra. Ezek a béklyók a lakáskörülmények, az iskolázatlanság, a munkakörülmények és munkanélküliség, az előítéletek. A versenytársak pedig nem a rajtvonalról indulnak, hanem a társadalmi rétegződésnek megfelelően ki harminc méterre áll, van, aki a kilencven vagy éppen kilencvenkilenc méterre, így folyik a verseny. Aki célt ér, az társadalmi megbecsülést, előnyöket élvez, aki vesztes, az viszont nem kap segítséget, szolidaritást, mint a sportban a fair-play szabályai szerint, hanem megbélyegződik. Ez a megbélyegződési folyamat kíséri a cigányság nagy részét élete végéig” (Magyar Nemzet 1988).

A stigmatizáltság – vagy Zsigó szóhasználatával élve: a megbélyegzés és a – társadalmi hátrányok értelemben használt – „béklyók” felhalmozása ebben az értelemben strukturális elnyomást eredményez. Szándékosan használom az „elnyomás” fogalmát, abban az értelemben, amelyben a hatvanas és hetvenes évek újbaloldali mozgalmai is értelmezték. A feminista és az antirasszista mozgalmak újragondolták a marxista, antikapitalista elnyomás rendszerét, és az elnyomásnak nemcsak az osztályuralmon, hanem a szexizmuson és a rasszizmuson alapuló elnyomórendszerét is feltárták. A feminista társadalomtudomány egyik erénye, hogy az elnyomás fogalmát sokkal szélesebben értelmezi, mint a marxisták.

Iris Marion Young az elnyomást a következőképpen fogalmazza meg: „azokat a hátrányokat és igazságtalanságokat jelöli, amelyeket bizonyos egyének nem egy önkényuralom kényszerintézkedései folytán, hanem egy jó szándékú, liberális társadalom mindennapi gyakorlatainak következményeként szenvednek el” (Young 1990:41). A normákban, törvényekben, szokásokban, szimbólumokban, szabályozásokban megjelenő intézményes diszkriminációt nem lehet másnak nevezni, mint strukturális elnyomásnak. Az ilyen típusú elnyomásnak általában nincs konkrét elkövetője és felelőse. Az erőszaknak ez egy sokkal kifinomultabb és láthatatlanabb formája, amely átjárja a „társadalom kapillárisrendszerét”. Young Michel Foucault idézi, amikor a hatalom strukturális jellegéről ír: Foucault szerint el kell rugaszkodnunk azoktól az elképzelésektől, amelyek szerint a hatalmat kizárólag uralkodó és alattvalók hierarchikus viszonyában tudjuk elképzelni (Young 1990:41). Young arra biztatja a kutatókat, hogy a megszokott, tradicionális hatalmi viszonyok helyett sokkal inkább a társadalmi újraelosztási módokat elemezzék, beleértve például az oktatási rendszerek vizsgálatát is. Állítása szerint nagyon sok olyan, látszólag semleges társadalmi gyakorlat van, amely hozzájárul az elnyomás fenntartásához és társadalmi újratermelődéséhez. Ezek a társadalmi, gazdasági és politikai gyakorlatok, amelyek az állampolgárok egyenlőségének elve alapján működnek, a különbözőség társadalmi hatásának felismerése nélkül további elnyomáshoz vezetnek.

Neményi Mária a tanulmányában Iris Marion Young elméleti keretébe ágyazva indít vitát az egyenlő bánásmód elvének gyakorlati alkalmazásáról, valamint annak hatásairól. „A liberális demokráciákban hangoztatott, a politika főáramába emelt egyenlő bánásmód elve elméletileg és formálisan garanciát ad ugyan az egyenlő elbírálásra mindenki számára – így a társadalmi kisebbségek, tehát a nők, Magyarországon a romák, vagy éppen a testi-lelki fogyatékkal élők számára is. Azonban arra, hogy nem elég az egyenlő bánásmód elvét mechanikusan értelmezni, éppen a különböző – tehát bőrszíne, neme, testi állapota, szexuális szokása alapján eltérő – csoportok mozgalmai és az e mozgalmakat támogató ideológiai áramlatok hívták fel a figyelmet” (Neményi 2006).

Neményi utal a különböző női, fekete vagy más „testükkel megjelölt” csoportok mozgalmaira, akik újraértelmezték az identitásukat, és megpróbáltak egy új, pozitív önképet megjeleníteni. Ugyanakkor megemlíti, hogy a különbözőség felvállalása akár további sztereotipizálással és stigmatizálással is járhat. Young nem a csoport által meghatározott különbözőségre teszi hangsúlyt, hanem a különbözőség konstruálásának társadalmi és politikai gyakorlatára, illetve annak a fel nem ismerésére.

Neményi szerint az esélyegyenlőség, illetve az egyenlő bánásmód feltétele a színtudatos politika felvállalása: „Ahhoz, hogy az egyének tisztességes bánásmódban részesüljenek, néha színtudatos politikára van szükség, mert csak így vagyunk képesek annak megértésére, hogy a faji-etnikai hovatartozás milyen mértékben befolyásolja az adott közösséghez tartozó állampolgárok esélyeit” Neményi 2006).

A „színtudatos politika”, amit Neményi javasol, hasonló logika és érvrendszer alapján fogalmazódik meg, mint a Charles Taylor által kidolgozott elismerés politikája. A romák esetében is többre van szükség, mint a formális jogegyenlőségre. Neményi javaslata szerint az egyenlő bánásmód strukturális feltételeit is meg kell teremteni.

S itt jutunk el egy nagy fontos elméleti, módszertani és politikai dilemmához: a csoport fogalmának használatához. Kik legyenek a színtudatos politika haszonélvezői? Ki tartozik a romák csoportjához? Kállai Ernő kritikus megfogalmazásában: „Vannak-e cigányok, és ha nincsenek, akkor kik azok?”, szerinte Magyarországon „a cigányság fogalma egy olyan csoportot jelöl, amelynek funkcionalitása a „vizsgálati terep” biztosításában és a „bűnbak” kijelölésében rejlik” (Kállai 2014:114). Kállai részletesen elemzi, hogy hogyan lehet a cigányságot kutatási funkciók alapján meghatározni, illetve a XX. század különböző történelmi időszakaiban és társadalmi szituációiban hogyan konstruálták meg a cigányok csoportját. Neményi nem megy bele azokba a vitákba, amelyeket kortárs társadalomtudósok kezdeményeztek: nevezetesen az egyének és csoportok kapcsolódásának ontológiai és módszertani vitájába (a nemzetközi térben Rogers Brubaker és Craig Calhoun vitája említhető itt, a hazai szociológia viszonylatában pedig Ladányi János, Szelényi Iván, Kemény István, Kertesi Gábor és Havas Gábor vitája).

Neményi az írásaiban nem vitatkozik az előbb említett szkeptikus individualista megközelítést előtérbe helyező szerzőkkel. Ők azok, akik a „csoportként létezést” naiv tudományosságként vagy – a negatív kicsengésű – etnopolitikai projektként értelmezik (Brubaker 2001, Feischmidt 2010). Neményi elemzésein keresztül egyértelmű, hogy a rasszizmus és a „testükkel megjelölt” egyének és közösségek faji diszkriminációja és stigmatizáltsága kollektív kirekesztettségre utal. Az egyének azért válnak a rasszizálódás áldozatává, mert egy bizonyos kisebbségi vagy „szubaltern” csoporthoz tartoznak.

Glenn C. Loury fekete közgazdászprofesszor szerint „ha az érintettek tudják, hogy mások testi jegyeik alapján szokták csoportosítani őket, és emiatt másként viselkednek velük, mint a többi emberrel, akkor e testi jegyek az ő számukra is fontossá válnak. Felfigyelnek saját testi jegyeikre, e testi jegyek tudatosulnak bennük – sőt [...] ez a dolog énjük részévé válik. Az érintettek bizonyos mértékben egy faj képviselőjeként fogják megérteni és azonosítani önmagukat” (Loury 2006:32 – idézi Neményi 2006). Neményi ugyanúgy, ahogy Loury, a faji kategóriát nem biológiai, hanem politikai és társadalmi konstrukcióként értelmezi. Az egyének és csoportok testi jegyei alapján való megbélyegzése és alacsonyrendűvé tétele a rasszizálás alapmechanizmusa. Neményi azt állítja, hogy a „stigmatizált, és ilyen értelemben egységes csoportot alkotó, társadalmilag marginalizált és gazdaságilag hátrányos helyzetbe került kisebbségek – akárcsak a magyarországi romák – kettős elnyomás áldozatai” (Neményi 2010- kiemelés tőlem). Bell Hooks amerikai fekete feminista aktivista-tudós azt állítja, hogy az elnyomott, „testükkel megjelölt” csoportok hátrányos helyzetét a politikai-gazdasági struktúra és a megkülönböztetését pedig a „társadalmi tudatban rögzítő, történetileg kialakult kategorizációs sémák” okozzák (Bell Hooks 1990 – idézi Neményi 2006).

Zárszó

Az elmúlt években nagyon sok elemző munka született a magyarországi romák helyzetéről, miközben helyzetük nemhogy javult volna, hanem inkább rosszabbodott.

Talán mondanom sem kell, hogy a helyzet nehézségei ellenére Neményi Mária és munkatársai, Szalai Júlia a tudományos, Zsigó Jenő a politikai szcénában – de hasonló módon – küzdenek a láthatóságért, elismerésért és a strukturális elnyomás kollektív megnevezéséért. Amíg Zsigó a politika és közpolitika területén vitát kezdeményezett a színvak és színtudatos politika hatásáról, addig Neményi és Szalai a társadalomtudományos közegben még mindig ellenállásba ütköznek, hogy vitát folytassanak a színvak és színtudatos politika tudományos megközelítéséről. Neményi bátran megnevezi a színtudatos megközelítés egyik korlátját, amit ő „liberális paradoxonnak” nevezett el. Szerinte „egyenlő esélyek hamis értelmezéséből, az adatvédelmi óvatoskodásból, a roma jelző használatának a politikai korrektség és a címkézéstől való félelem okán történő kínos elkerülésből adódik össze, nem lehet névtelenséggel, a névtől való kulturális megfosztással feloldani” (Neményi 2006).

Neményi hisz abban, hogy a megbélyegzett csoportok elismerése csakis az elnyomásuk láthatóvá tételével valósulhat meg. Az általa követelt színtudatos politika a romák sérelmeinek és generációs hátrányainak a jóvátétele lenne. Annak érdekében, hogy erről egyáltalán beszéljünk és vitázzunk, folytatni kell a Neményi által képviselt tudományos irányvonalat és követelni az egyenlő elismerés és méltóság politikai garanciáit, mert még mindig „sokan várjuk a kapukon kívül, hogy bizalmatok rézkrajcárjaival megajándékozzatok” (részlet Bari Károly: Azt hiszitek... című verséből).

Hivatkozások

Brubaker, R. (2001) Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő. 6. 7-8. . Hozzáférhető: http://beszelo.c3.hu/cikkek/csoportok-nelkuli-etnicitas [3] [letöltve: 2016-05-26]

Chodorow, N. J. (2000) A feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet. Budapest: Új Mandátum.

Feischmidt M. (2010) Megismerés és elismerése: elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásban. In: Feischmidt Margit (szerk.) Etnicitás: Különbségteremtő társadalom. Budapest: MTA KI – Gondolat. Pp. 8-29

Fraser, N. (1995) From Redistribution to Recognition? Dilemmas of justice in a ‘Post-Socialist’ Age. New Left Review I/212, July-August. Hozzáférhető: http://newleftreview.org/I/212/nancy-fraser-from-redistribution-to-recognition-dilemmas-of-justice-in-a-post-socialist-age [4] [letöltve: 2016-05-23]

Glenn, C. Loury (2006) A faji egyenlőtlenségek anatómiája. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Goldberg, D. T. (2009) The threat of race : reflections on racial neoliberalism. Malden, MA: Wiley – Blackwell.

Harvey, D. (2005.) A Brief History of Neoliberalism, Oxford University Press

Horváth Á. – Landau E. – Szalai J. (szerk.) (2000) Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok- Budapest: Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum.

Honneth, A. (1996) The Struggle for Recognition: The Moral Grammar of Social Conflicts. MIT Press

Honnet, A.- Fraser, N.(2003) Redistribution or Recognition?: A Political– Philosophical Exchange, , Verso Press

Kállai, E. (2014) Vannak-e cigányok, és ha nincsenek, akkor kik azok? Regio. 22. 2. 114-146.

Kemény, I.- Janky B.- Lengyel, G. (2004) A magyarországi cigányság 1971-2003 Budapest: Gondolat Kiadó

Kovács Éva ( 2009) Fekete testek, fehér testek. Beszélő 14 évf. 1 szám. http://beszelo.c3.hu/cikkek/fekete-testek-feher-testek [5]

Kymlicka, W. ( 1995) Multicultural Citizenship. Oxford: Clarendon Press

Lorde, A. (1984) Age, Race, Class, and Sex: Women Redifining Difference. In: Sister Outsider: Essay and Speeches by Audrey Lorde.,Freedom, CA: The Crossing pp. 114-124

Magyar Nemzet (1988) Válságos a cigányság helyzete, Neményi Mária interjúja Zsigó Jenővel, Magyar Nemzet, 1988. jún. 6

Mbembe, A. ( 2001) On the Postcolony. University of California Press

Neményi, M. (2006) A megnevezés dilemmái. Amaro Drom, 2006 .16 évf. 6 sz. 16-19. [újraközölve: Kovách Imre – Dupcsik Csaba – P.Tóth Tamás – Takács Judit (szerk.) Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon. Budapest: Argumentum – MTA TK (SzI). 306-313.

Neményi M. (2010) A kisebbségi identitás kialakulása: Roma származású gyerekek identitásstratégiái” In: Feischmidt Margit (szerk.) Etnicitás: Különbségteremtő társadalom. Budapest: MTAKI – Gondolat. 48-56.

Pogonyi Sz. (2007) Charles Taylor – filozófia és politika. Doktori disszertáció. ELTE BTK Filozófiai Doktori Iskola. Hozzáférhető: http://doktori.btk.elte.hu/phil/pogonyi/pogonyi_dissz_hun.pdf [6] [letöltve: 2016-05-26]

Said, Edward W. 1978. Orientalism. Vintage Books

Spivak, G. C. (1988) "Can the Subaltern Speak?" in Cary Nelson and Larry Grossberg, eds. Marxism and the Interpretation of Culture. Chicago: Uni of Illinois Press p.271-313.

Stewart, M. (1993) Daltestvérek. Az oláh cigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest: T-Twins – MTA szociológiai Intézet – Max Weber Alapítvány.

Szalai, J. (2000) Az elismerés politikája és a "cigánykérdés". /1.-2./ in Holmi. 12 evf. 7, 8. sz. (779-794., 988-1005.) I. A cikk online változata itt érhető el: http://www.c3.hu/scripta/holmi/00/07/06szalai.htm [7](1. rész) http://www.c3.hu/scripta/holmi/00/08/16szalai.htm (2 [8]. rész)

Szuhay P. (1999) A magyarországi cigányok kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest: Panoráma.

Taylor, C. (1992) Multiculturalism and The Politics of Recognition, Princeton University Press

Young, I. M. (1990) Justice and the Politics of Difference. Princeton, N.J: Princeton University Press.

Zsigó J. (2005) Feltárni és megnevezni az elnyomások direkt rendszerét.In: Neményi M. – Szalai J. (szerk.) Kisebbségek kisebbsége. Budapest: Új Mandátum. 7–41.

Jegyzetek

 

• Nincstelen [13]