2004-ben lesz hatvan éve, hogy bekövetkezett a holokauszt magyarországi fejezetének szörnyű tragédiája. Nem véletlen, hogy a történeti kutatások is elsősorban arra próbálnak választ találni, hogyan történhetett meg mindez. Tény, hogy a népirtás története háttérbe szorítja a század többi eseményét. Pedig számos olyan megválaszolatlan kérdés van még napirenden, amelyek szintén döntő jelentőségűek a zsidóság múlt századi történetében. Ezek közé sorolhatjuk a háború utáni kivándorlási hullámot. Igaz, ebben az esetben sem szakadhatunk el teljesen a holokauszttól, hiszen az egyik fő kiváltó ok közvetve vagy közvetlenül a holokausztra vezethető vissza. Nemcsak a német megszállás hozott gyökeres változást a zsidóság életében, hanem az 1945 utáni új korszak is.
A zsidó kivándorlás története fehér foltnak számít a huszadik századi magyar történetírásban, eddig még nem készült részletes, átfogó elemzés. Pedig ha jobban belegondolunk, több tízezer ember életét megváltoztató folyamatról volt szó. Az utóbbi időben egyre több könyv, tanulmány, cikk foglalkozik a második világháború utáni korszakkal, mégis az az ember érzése, hogy jelentőségéhez képest a kivándorlás másodlagos szerepre kényszerül. Az ok egyszerű, a téma meglehetősen szerteágazó és a források hiánya miatt nehezen feldolgozható. E tanulmány elsődleges célja, hogy áttekintse a hazai zsidóság migrációjának főbb összefüggéseit az adott időszakban, és felkeltse az érdeklődést a kérdéskör iránt.
A holokausztot túlélő zsidóság anyagilag teljesen kifosztva, régi gazdasági súlyát elveszítve tekintett a jövőbe. A zsidótörvényeket ugyan hatályon kívül helyezték, de a választások után alakult demokratikus kormány erejéből nem futotta többre, mint az 1946/XXV. törvény megalkotására, amely csupán egy segélyalap létrehozásáról rendelkezett. Gyakorlati lépéseket azonban nem tettek az újrakezdéshez szükséges feltételek megteremtésére. Kárpótlásról, jóvátételről pedig egyáltalán vagy csak elvétve lehetett hallani. Igaz, a kormány lehetőségei a katasztrofális gazdasági helyzetet figyelembe véve meglehetősen szűkre szabottak voltak. A háborús károk összege – 1938-as árfolyamon számolva – meghaladta a 22 milliárd pengőt, amely a nemzeti vagyon 40%-ának felelt meg.
Számarányát tekintve – az 1937-es határokon belül – csaknem a felére zsugorodott a zsidó közösség lélekszáma. A kutatók általában 220 és 260 ezer főre becsülik a vészkorszak túlélőinek számát, arányait tekintve a fővárosi zsidó lakosság 40, míg a vidéki 75 százaléka esett áldozatul a háborús népirtásnak.[1] Demográfiai összetételében is visszafordíthatatlan változások történtek: 60 százalékkal több férfi vesztette életét az üldöztetések során, mint nő.[2] Ráadásul 1945 után tíz évvel csökkent a zsidóság átlagéletkora, ami ismételten a férfiakat sújtotta. A háború utáni állapotok a legárnyaltabb megfogalmazás szerint is kétségbeejtő képet mutattak. A megélhetés feltételeit csak tovább nehezítette, hogy gyakran a legszükségesebb vagyontárgyak, ingóságok hiányoztak az újrakezdéshez. Így nem meglepő, hogy jóformán mindegyik család rá volt utalva az AJDC (American Joint Distribution Committee) segélyeire. A Zsidó Világkongresszus Magyarországi Képviselete összefoglaló jelentésében (1946. július 1.–október 31.) kimutatást készített a zsidóság szociális helyzetéről. A vizsgálat eredménye szerint a hazai zsidóság 81 százaléka szorult valamilyen formában segélyre.
Alternatívák 1945 után. Menni vagy maradni?
Joggal teheti fel mindenki a kérdést, hogy az átélt borzalmak ellenére milyen lehetőséget kínált Magyarország a túlélőknek. A holokauszt pusztítása minden addigi eredményt egy csapásra megváltoztatott, amit a megelőző évszázadban sikerült elérni. Az átélt trauma a teljes disszimiláció veszélyét hordozta magában. Ennek ellenére nem lehet csupán az aszszimiláció vagy disszimiláció oldaláról megközelíteni a hazai zsidóság sorsát 1945 után. Az okok általában számos tényező együttes hatásaira vezethetőek vissza, így megemlíthetjük a politikai változásokat és az ehhez kapcsolódó gazdasági válságot, vagy az antiszemitizmus újraéledését. Az alábbiakban arra próbálok választ keresni, hogy akik elhagyták az országot, miért döntöttek a kivándorlás mellett, és milyen szempontok határozták meg a célország kiválasztását.
Sokak számára a kommunista párt ideológiája biztosította az egyedüli garanciát arra nézve, hogy nemre, vallásra, fajra való tekintet nélkül lehet bárki a társadalom egyenjogú tagja. A párt ideológusai az antiszemitizmust a kapitalista rendszer produktumaként értelmezték, gyakran hangoztatták a jól ismert szlogent: „Szüntesd meg a kapitalizmust, megszünteted a zsidókérdést.”[3] Ezt a felfogást csak tovább erősítette az a tény, hogy a zsidó középrétegnek – először a magyar történelemben – lehetősége nyílt elhelyezkedni az államigazgatási, rendvédelmi szerveknél. Az ok kézenfekvő, a hatalom új birtokosai minden szálat el akartak vágni, ami a „régi”, bűnös rendszerhez kapcsolódott. Mindenki gyanús és politikailag megbízhatatlan volt, aki a Horthy-korszakban az államigazgatásban dolgozott. Viszont azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az állások betöltéséhez elengedhetetlen feltétel volt a szaktudás. Így amikor a zsidóság térnyeréséről beszélünk az állami pozíciókban, azt is látnunk kell, hogy a zsidóság képzettsége, felkészültsége jóval az átlagos szint felett állt. Sokakban visszatetszést keltett a zsidóság aktív szerepvállalására is építő új rendszer, és ebből kiindulva vontak le következtetéseket. Szemükben a zsidóság mint az új állam egyedüli haszonélvezője jelent meg. Az ilyen és ehhez hasonló teóriák elvezettek oda, hogy a közéletet ismét áthatotta az antiszemitizmus. Ráadásul az emberek tisztánlátását és józan ítélőképességet egyre jobban összezavarta, hogy a kommunisták a háborús bűnösök felelősségre vonásának jelszavát saját politikai ellenfeleik likvidálására is felhasználták. A társadalom jelentős része már nem tudta megkülönböztetni, hogy éppen kit és miért állítottak félre, így annak a lehetősége is megszűnt, hogy a múlt szörnyűségeit objektíven tisztázza a nemzet.[4]
Mi lett mindennek a következménye? Az, hogy sokak agyán rémisztő gondolatként villant át a zsidó bosszú gyanúja. A történeti hűséghez hozzátartozik persze az is, hogy a közhangulat ilyen irányú feltüzeléséhez mindig kellenek aktív közreműködők. A gazdasági, szociális nélkülözések, valamint a kormány kommunisztikus intézkedéseinek sorozata (államosítások, beszolgáltatási kötelezettség) csak olaj volt a tűzre. Pedig a valóságban a megmaradt zsidóságnak ugyanazokkal a problémákkal kellett szembenéznie mindennapjaiban, mint bármely más embernek az országban. A többség örömmel üdvözölte az ország demokratikus átalakulását, mert ebben látta a sikeres asszimiláció lehetőségét. Ezt támasztják alá az 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választások eredményei. A szavazásra jogosult 110 ezer zsidó állampolgárból mindössze 25% voksolt a kommunistákra.[5] Két évvel később az úgynevezett kékcédulás választásokon – az antiszemita megmozdulások hatására – a zsidó kispolgárság jelentős része is az MKP-ra (Magyar Kommunista Párt) szavazott. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy ezek az emberek időközben kommunistákká váltak vagy egyetértettek a párt kapitalizmus elleni kirohanásaival – tettük egyedüli mozgatórugója a félelem volt. Ettől függetlenül, ismételten termékeny táptalajt biztosított olyan emberek számára, akik egyenlőségjelet tettek a kommunizmus és a zsidóság közé. Ez az azonosítás a Tanácsköztársaság után vált közhellyé a magyar politikai közgondolkodás történetében.[6]
A háborút követően minden addigi mértéket meghaladva jelentkezett a cionizmus. A mozgalom gerincét főleg a fiatalok alkották, akik a tömeggyilkosságok következtében elveszítették családtagjaikat és egzisztenciális hátterüket egy új élethez. Számukra az egyetlen elképzelhető megoldás az alija (Palesztinába hazavándorlás) volt, visszatérni az „ősi” földre, ahol nem gyötrik tovább őket a vészkorszak kínzó emlékei. A cionista szervezetek jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az egyre növekvő taglétszám, amely 1946 tavaszán már elérte a 28 ezer főt.[7] A fiatalok speciális táborokban (plugák) sajátíthatták el a Palesztinában rájuk váró ipari és mezőgazdasági munkák alapjait.
A cionisták jól szervezett akcióit az MKP már a kezdetektől rossz szemmel nézte, és megpróbálta a közvélemény előtt lejáratni a mozgalmat. A kommunisták anticionista szemlélete nem tekinthető tipikus magyar jellegzetességnek. A munkáspártok általában úgy tekintettek a cionizmusra, mint a munkásmozgalom egységét veszélyeztető irányzatra. Azonban nemcsak retorikájukban támadták hevesen a cionistákat, gyakorlati lépéseket is foganatosítottak a mozgalom ellenőrzésére. A Péter Gábor vezette ÁVO (Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya) ebben az esetben is hatékonynak bizonyult, beépített embereiken keresztül folyamatosan informálódtak a készülő eseményekről. A kommunisták kirekesztő álláspontja nem tükrözte a kormányzat egészének véleményét. A kisgazdapárti Ortutay Gyula volt az első, aki vallás- és közoktatási miniszterként hivatalosan is látogatást tett zsidó gimnáziumokban. Egyik beszéde alkalmával a következőket mondta a diákoknak: „Tudom és megértem, hogy vannak köztetek olyanok, akik elhagyják ezt az országot. Megértem ezt az érzést és csak arra kérem ezeket…, ne érezzenek haragot a magyarság iránt…”[8] A kormányzati szándékok komolyságát jelzi, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium saját kultúrattasét delegált Palesztinába.
A kivándorlás lehetősége
A magyarországi migráció történetének új korszaka kezdődött 1945 után. Az okok elsősorban a megváltozott politikai, ideológiai és társadalmi berendezkedésre vezethetőek vissza. Az addigi gyakorlatot az 1903:IV. és az 1909:II. törvény szabályozta. Az idevonatkozó passzus azokat a személyeket tekintette kivándorlónak, akik tartós kereset céljából hagyták el az országot.[9] Az első világháborút követően a legtöbb ország már csak érvényes útlevél birtokában engedélyezte külföldi állampolgárok belépését.
Egyértelműen látszik, hogy a századfordulón a kivándorlást elsődlegesen gazdasági okok befolyásolták. Az állampolgár szabad döntésén alapult, hogy elhagyja-e az országot vagy sem. Ezzel szemben 1945 után a migráció másik fő típusa, a kényszervándorlás került előtérbe. A motiváció természetesen mindenkinél más volt. Egyesek féltek az új hatalom boszszújától, mások a háborúban vállalt szerepük miatt döntöttek a kivándorlás mellett. A zsidóság okait a korábbiakban felvázoltakból ismerhetjük. A Dálnoki Miklós Béla vezetésével létrehozott ideiglenes kormány 4.340/1945 miniszterelnöki rendeletében tejesen új alapokra helyezte a kivándorlást.
A rendelet 2. §-a értelmében a kivándorlónak igazolnia kellett, hogy hol tartózkodott 1944. március 19. és 1945. április 5. között, és teljesített-e a fenti időtartam alatt katonai szolgálatot – ideértve a honvédelmi munkaszolgálatot –, és ha igen, melyik alakulatnál.[10] Ez csak az egyik fele volt a kivándorlási tortúrának, a másik, lényegesebb változás a korábbiakhoz képest, hogy az alispánokat megfosztották útlevél-kibocsátási jogkörüktől. A birtokukban lévő nyilvántartásokat, nyomtatványokat, útleveleket kötelesek voltak 8 napon belül beszolgáltatni az illetékes rendőrkapitányságokon. Az útlevélkérelmeket személyesen kellett leadni az államrendőrség következő szerveinél: Budapesten a budapesti főkapitányság útlevélosztályánál; törvényhatósági jogú városban a városi főkapitányságon; megyei jogú városban a városi kapitányságon; községeknél a járási kapitányságon. Ezt követően a kérvényt közvetlenül a belügyminiszterhez kellett továbbítani a politikai magatartásra és előéletre vonatkozó adatokkal együtt. Természetesen alsóbb szinten a megyei főkapitányság volt az első lépcső a belügyminiszterhez vezető úton.
Fontos változás volt még a kivándorlási folyamatnál, hogy a rendelet 3. §-a a belügyminiszter kizárólagos jogkörébe utalta az útlevek kiállításának és a fellebbviteli kérelmek elbírálásának a jogát, amely ellen protestálni már nem lehetett.[11] Ez a rendelkezés akarva-akaratlanul is a kommunisták malmára hajtotta a vizet. Az 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választásokat követően Vorosilov hathatós közreműködésére volt szükség, hogy a kommunisták megszerezzék a belügyi tárcát. Így a rendőrség és a közigazgatás feletti felügyelet is az MKP kezében összpontosult. A kérdés ezek után csak az volt, hogy a Párt milyen álláspontot képviselt a kivándorlásról. A Szabad Nép 1945. június 26-án megjelent száma is foglalkozott a rengeteg kivándorlási kérelemmel. Ács Tivadar kivándorlási biztos a következőképpen értékelte a kivándorlók helyzetét: „Nem valószínű, hogy az ipari demobilizáció természetes folyományait a levert államok kivándorlói számára tartsák fenn akár a brit világbirodalomban, akár az Amerikai Egyesült Államokban vagy a Szovjetunióban. A bevándorlás számára talán egyetlen lehetőség Latin-Amerika, ahol nagy munkalehetőségek kínálkoznak majd. A kivándorlásra a nemzetközi politikai és gazdasági helyzet egyelőre nem nyújt semmiféle lehetőséget.”[12]
Egyszóval felesleges a kivándorlással mint reális alternatívával számolni. Ekkor azonban még sem a bel-, sem a külpolitikai viszonyok nem tették lehetővé a kivándorlók megállítását. Az MKP hatalomra kerülésével fokozatosan szűkültek a kivándorlás jogi feltételei. Az 1947:X. törvény szerint a külföldre menekülteket megfosztathatták állampolgárságuktól, amennyiben a hatóságok úgy ítélték meg, hogy az illető veszélyt jelent a fennálló rendszerre. Az 1948:XXVI. törvény lehetővé tette az állampolgárságuktól megfosztott személyek vagyonának elkobzását. Az új állampolgársági törvény (1948:LX.) még ezen is túlment, bárki megfosztható volt állampolgárságától, aki az ország törvényeit megszegve külföldre távozott. A népi demokrácia új alkotmánya (1949:XX. tv.) pedig egyáltalán nem rendelkezett a kivándorlásról.
A kivándorlás
A magyarországi zsidó szervezetek vezetői a londoni zsidó konferenciára készülődve 1946. február 6-án megbeszélést tartottak. Általánosságban mindenki azt az álláspontot képviselte, amit Groszman Sándor fogalmazott meg a legmarkánsabban: „a zsidóság döntő többsége a kivándorlás mellett fog dönteni, ha nem politikai, akkor lelki okok miatt. A fiatalok nem akarnak a halottak árnyékában élni.”[13] Az események azonban rácáfoltak a vezetők és kételkedők borúlátó jövőképére. A többi közép-kelet-európai országhoz viszonyítva a magyarországi zsidóság közel sem mutatott akkora elszántságot a kivándorlásra, mint ahogy azt várták. A válasz valószínűleg a magyarországi zsidóság asszimilációs képességében keresendő. Azonban arról sem feledkezhetünk meg az asszimiláció és a disszimiláció kérdéskörének vizsgálatánál, hogy utóbbi megvalósítása jóval nehezebb, mivel sokkal súlyosabb társadalmi vonzatai vannak, mint az asszimilációnak. Egy konkrét példán keresztül érdemes megnézni a kivándorlás mellett és ellen felsorakoztatott érveket.
A Zsidó Világkongresszus Statisztikai és Tudakozó Hivatala 1946. március 29-én felmérést készített Alsódabas zsidó lakosai körében. A falu 125 zsidó lakosából – 75 aktív, 50 áttért – mindössze tizennyolcan választanák a kivándorlást mint alternatívát, és csupán nyolcan jelölték meg végcélnak Palesztinát, pedig a zsidó szervezetek tudatos propagandával szerették volna a kivándorlók figyelmét az ősi föld felé irányítani : „…a most megnyilvánult szavazás oka részben a helyzet nem ismerése, részben a palesztinai célok és az ottani állapotok félreismerése – másrészt pedig hittestvéreink gazdasági helyzetének erősen divergált volta és legvégül a kitérések által remélt assimilációba vetett hitük! (…) Anélkül, hogy bármely irányban is pressiónálni igyekeznénk hittestvéreinket – amely már magában is ellenkező eredménnyel járhatna, oda kívánunk hatni, hogy megfelelő felvilágositó munka árán helyes világszemlélethez segitsük őket! (…) Hittestvéreink között vannak elég szép számmal 20-100 hold földdel rendelkezők, akik a föld iránti szeretetükkel telítve minden áldozatra hajlandók volnának, csak hogy itthon maradhassanak! Ezek csakis az esetleges ereczi föld-csere reményében aktiválhatók! Egyébbként is ez a jobban szituált réteg inkább orientálódik kivándorlás esetén egy amerikai célhoz, míg a nincstelenek a Szovjet Unióban látják boldogulásuk lehetőségét, de ezek feltétlenül hamarabb nyerhetők meg Erecz számára, ha feltárjuk elöttük az ottani mindjobban fejlődő életlehetőségeket!”[14]
A forrás és a kivándorlók társadalmi összetételének ismeretében egyértelműen levonhatjuk azt a következtetést, hogy a zsidó szervezetek Palesztinát népszerűsítő propagandája főleg a fiatal generáció körében volt sikeres. Ez nem véletlen, hiszen Palesztina státusa még teljességgel rendezetlen volt a háborút követő években. A középosztály inkább az egzisztenciális szempontokat tartotta fontosnak a célország kiválasztásánál, ezért figyelmük középpontjába a tengerentúl került. Igazság szerint az európai országok többsége a háború okozta gazdasági válság miatt nem is szerepelhetett a kivándorlók letelepedési céljai között. Az áttörésre 1947-ig kellett várni, amikor az angol kormány több mint 80 ezer DP- (Displaced Persons) táborokban élő hontalan betelepülését engedélyezte. A Munkaügyi Minisztériumot nemcsak az emberbaráti szempontok vezérelték a program kidolgozásánál, sokkal inkább az export növelésében érdekelt új gazdaságpolitikai koncepció. Az angol példán felbuzdulva Kanada és Ausztrália mellett több latin-amerikai állam is megnyitotta kapuit – megfelelő szabályzások mellett – a bevándorlók előtt. A bevándorlási kérelmek elbírálásánál előnyben részesültek a fiatal, életerős, hétköznapi szakmával rendelkező menekültek. Ezzel a szelekciós szisztémával szembesülve egy ötvenes éveiben járó értelmiségi nem lehetett irigylésre méltó helyzetben. Értelemszerűen a zsidó állam megalakulását követően az izraeli törvények támasztották a legenyhébb követelményeket a zsidó bevándorlók előtt, elegendő volt bizonyítani, hogy anyai ágról zsidó származású valaki, és megkapta a letelepedési engedélyt. Ez nem azt jelentette, hogy aki nem tudott megfelelni ennek a kritériumnak, az elbúcsúzhatott a bevándorlástól, csupán arról volt szó, hogy hosszabb eljárás keretében kaphatta meg a szükséges engedélyeket.
A forrás is említést tesz a vidéki zsidóságról mint a kivándorlási folyamatba bevonható csoportról. Véleményem szerint az egyik leglényegesebb különbség a második világháború előtti és utáni zsidó kivándorlás között a vidéki zsidóság aktivizálódása volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy statisztikai adatokkal egyáltalán nem rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy ténylegesen hányan hagyták el az országot és mennyien maradtak a fővárosban. A fogadó országok bevándorlási hivatalai általánosságban csak a származási ország után érdeklődtek, a szűken vett lakóhely nevére már nem kérdeztek rá. Ez az eljárási rendszer egy másik bonyolult kérdéssel szembesíti a téma kutatóit, nevezetesen, nem tudni, hányan érkeztek az elcsatolt területekről. Statisztikailag nem tettek semmiféle különbséget a magyarok között, így azt, aki magyarnak vallotta magát, habár jogilag nem a magyar állam területéről jött, szintén a magyarországi statisztikához sorolták. A másik szembetűnő különbség a migrációs periódusok között, hogy 1945 után a szegényebb, iskolázatlanabb egyének nagy számban hagyták el az országot.[15]
A kivándorlás gyakorlati lebonyolításának megkönnyítésére létrehoztak országos, kerületi és vidéki bizottságokat. Az országos bizottság hatáskörébe tartozott a jelentkezési ívek kibocsátása és a kerületi, vidéki bizottságokra egyaránt érvényes határozatok meghozatala. Egy kivándorlási egységet alkottak az egy háztartásban élő családtagok, akik gazdasági szempontból is függetlenséget élveztek. A jelentkezéseket először a kerületi, hitközségi bizottságok véleményezték, majd felterjesztették az országos bizottságnak. Az elbírálásnál szem előtt tartották a család nagyságát, anyagi helyzetét, életkori átlagát. Külön szempontnak számított, hogy egyenlő számú budapesti és vidéki jelentkező essen pozitív elbírálás alá. Ha már valaki idáig eljutott, még mindig nem érezhette úgy, hogy zöld kártyát kapott a kivándorláshoz, mert az útlevélhez mellékelni kellett a hajótársasággal megkötött érvényes szállítási szerződést.[16] A szükséges okmányok beszerzése a hosszadalmas eljárási procedúra miatt szinte teljesen ellehetetlenítette volna a sikeres kivándorlást, ezért a legtöbb esetben a Jewish Agency for Palestina vállalta magára – általában anyagilag is – a hivatalos ügyek intézését.
A fordulat. Egyedüli megoldás az illegális kivándorlás?
Magyarország a háború végét követő hónapokban az egyik legfontosabb tranzitállomás volt a Palesztinába vezető úton. Ennek megfelelően az első sliachok (palesztin cionista pártok vagy intézmények küldöttei) 1945 nyarán érkeztek Magyarországra, hogy megszervezzék az illegális kivándorlást Palesztinába. Általában a szervezési feladatokat a sliachok végezték, de határátlépéseknél vagy egyéb helyi nehézségek leküzdésénél igénybe vették az adott országban működő cionista szervezet segítségét. Kezdetben a Budapest–Sopron– Wienerneustadt útvonalon hagyták el az országot az alijázók, de 1945 őszén létrehoztak egy másik útvonalat is, amely Szabadka érintésével Zágrábba tartott.[17]
A belügyi hatóságok természetesen tudtak az illegális határátlépésekről, mégis szemet hunytak a törvénysértések felett. Az MKP álláspontját megismerhettük a kérdéssel kapcsolatban, de akkor miért voltak ilyen elnézőek a menekültekkel? Sztálin ekkor még bízott abban, hogy a létrejövő zsidó állam a Szovjetunió szövetségese lesz. Tulajdonképpen ez a felső érdek kényszerítette a magyar elvtársakat arra, hogy 1948 végéig kisebb-nagyobb fennakadásokkal ugyan, de engedélyezzék a zsidóság kivándorlását. Az első baljós előjel 1946 tavaszáig váratott magára. Az ÁVO koholt vádak alapján több olyan személyt letartóztatott, akik aktív szerepet vállaltak a kivándorlás lebonyolításában. A foglyok szabadságáért cserébe 200 ezer dollárt fizetett a nemzetközi cionista szervezet. Ez az eset két, lényegében összefüggő dolgot tudatosított mindenkiben. Egyrészt a kommunisták hatalmi pozícióikat kihasználva, a felelősségre vonás kockázata nélkül tudják érvényesíteni politikai akaratukat. Másrészt a kivándorlás addig folytatódik, amíg Moszkvából nem jön más utasítás.
További nehézséget jelentett, hogy az MKP mindenhová beépítette saját megbízható embereit, így a zsidó szervezetek akcióiról gyakran a kommunisták hamarabb szereztek tudomást, mint az érintettek. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a zsidóság vezetői képtelenek voltak egymással együttműködni. Az okot nem nehéz kitalálni, mindenki a saját szervezetének követelte a magyarországi zsidóság képviseletének a jogát.[18] Így még annak a lehetősége is megszűnt, hogy egységesen lépjenek fel a zsidóság érdekeiért, pedig erre nagyobb szükség lett volna, mint 1945 után bármikor.
A totális kontroll 1948-tól vette kezdetét, amit a szakirodalom a vezér neve után csak Rákosi-korszaknak nevez. A magyar történelem egyik legsötétebb időszakát jelentették ezek az évek, minden ember megszenvedte a féktelen diktatúra tombolását. A kommunista ideológiából eredendően a zsidókérdés lekerült a napirendről, a hallgatás sötét fátyla árnyékolta be a közéletet és a sajtót. Eltűntek azok a viták, amelyek a koalíció évei alatt jellemezték a témával kapcsolatban kialakított álláspontokat. Elviekben az állam biztosította a szabad vallásgyakorlást, és rendszeres támogatást kapott az izraelita felekezet, de a valóság teljesen más képet mutatott. A zsidó hitközségek tevékenysége az ötvenes évek elejére teljesen visszaszorult, iskoláikban eltörölték a hitoktatást, 1949-ben pedig a héber nyelvű érettségit. A zsidóság hivatalos lapját (Új Élet) papírellátási gondokra hivatkozva csak havonta, korlátozott számban engedték megjelenni. A legrosszabb helyzetben azok voltak, akik vallási hagyományaikat megtartva szerettek volna tovább élni. A szombati munkanap bevezetése, az államosítások, a magánszektor minimálisra redukálása azt jelentette, hogy ezeknek az embereknek egyszerűen ellehetetlenült a munkavállalása. Válaszút elé kerültek: vagy a vallásukat tagadják meg, vagy a munkahelyüket veszítik el. Sokaknál ez a döntési kényszer adta meg a végső lökést a kivándorláshoz, ráadásul 1950. február 20-án egyesítették az ortodox és neológ irányzatokat.
Halvány reménysugarat jelentett Izrael állam megalakulása, amelyet a magyarországi zsidóság jelentős része örömmel üdvözölt.[19] Ez nem véletlen, hiszen egyik napról a másikra realizálódott egy rég várt álom beteljesülése. A nagyhatalmi érdekek azonban ismét közbeszóltak. Miután egyértelművé vált Sztálin előtt, hogy a zsidó állam nem a Szovjetuniót tartja kizárólagos szövetségesének, egyből bosszúért kiáltott a hálátlan Izrael ellen. Megtiltották a zsidóság kivándorlását Közép-Kelet-Európából. Magyarországon ennek első látványos lépése a cionista mozgalom felszámolása volt, majd a határok lezárásával a kivándorlás megakadályozása. 1949-re gyakorlatilag nem maradt más lehetőség az ország elhagyására, mint az illegális kivándorlás. A politikai rendőrség 300 cionista kivándorlását akadályozta meg 1948 végén, szabadságukért cserébe I. G. Jacobson – az AJDC elnöke – egymillió dollár értékben gépeket vásárolt az államnak.[20] A szigorító intézkedések mellett a zsidóság félelmei csak tovább erősödtek, amikor Izraelt a politikai vezetés hivatalosan is az „ellenséges tábor” országai közé sorolta. Senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy Rákosi maradéktalanul végrehajtja a Kremlből kapott utasításokat, sőt legjobb tanítványhoz méltóan, még túl is teljesíti. Ezek után gyakorlatilag egyik zsidó család sem érezhette magát száz százalékig biztonságban, hiszen majdnem mindenkinek éltek hozzátartozói Izraelben, így bárkit azonnal letartóztathattak imperialista összeesküvés vádjával. Stöckler Lajos (a Pesti Izraelita Hitközség vezetője) a feszültségek enyhítésére azt javasolta, hogy a kivándorlást korlátozzák, de ne állítsák le teljesen. A választ Szirmai István, az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) Szervező Bizottság titkárságának vezetője öt pontban foglalta össze. Javasolta az MCSZ (Magyar Cionista Szövetség) feloszlatását, a silachok kiutasítását, a kivándorlási korhatár 50 év fölé emelését, a kivihető értékek 5000 Ft-ban történő maximalizálását, továbbá az ideológiai harc megindítását a cionizmus ellen. Az MDP vezetősége ugyan elfogadta az előterjesztést, de végrehajtását a kedvezőtlen politikai viszonyok miatt elhalasztották. Az idő azonban ebben az esetben sem a kivándorlóknak dolgozott.
A szovjet–jugoszláv kapcsolatokban bekövetkezett negatív tendenciák miatt a szovjet katonai tanácsadók indítványozták Magyarország határainak fokozottabb védelmét. A döntés hátterében az illegális határátlépések visszaszorítása állt. Ez a déli és nyugati területeken egyet jelentett a határ teljes lezárásával. A csehszlovák határon keresztül 1949 első felében még 4-5 ezer – az ÁVH (Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága) szerint 10 ezer – cionista fiatalnak sikerült elhagynia az országot. A déli határnál aknamező telepítéséről döntöttek, majd 1950 áprilisában bizottsági határozat született egy 15 kilométer széles határsáv létrehozásáról. Az osztrák határszakaszon 1949 áprilisában rendelték el a szigorító intézkedéseket. A határsáv egyötöd – Jugoszláviánál egyhatod – részén kétsoros drótakadályt létesítettek. A határok megerősítése után már csak szórványosan találkozhatunk illegális határátlépéssel, az ÁVH 1949 májusában végleg megálljt parancsolt az illegális kivándorlásnak. Az állítólagos szervezőket letartóztatták, akik később mint a cionista per fő vádlottjai híresültek el. Jacobson sem kerülhette el a sorsát, 1949 decemberében az ÁVH letartóztatta, majd alig öt nap leforgása alatt kierőszakolták beismerő vallomását, amelyben Jacobson elismerte, hogy pozícióját kémkedésre használta fel.
A szerkezeti átalakulások a határőrséget sem hagyták érintetlenül, Kádár János belügyminiszter javaslatára a hatékonyság növelése érdekében az ÁVH-ba integrálták a határőrséget, és megemelték a személyi állomány létszámát. A további átszervezéseknek köszönhetően 1950 januárjától az ÁVH kikerült a központi kormányzati szervek fennhatósága alól, egyszóval állam lett az államban. A döntés hátterében az ÁVH pozícióinak megerősítése állt, felügyelete alá tartozott a határrendészet, az útlevél-kibocsátás monopóliuma, a katonai hírszerzés és elhárítás.
Az ország köré 1950 nyarára átjárhatatlan vasfüggöny ereszkedett. A kivándorlás kérdésének rendezésére az egyetlen lehetséges alternatívát a diplomácia kínálta.
Magyar–izraeli külügyi kapcsolatok
Izrael állam megalakulása komoly dilemma elé állította a magyarországi zsidóságot. A kételkedőknek egyértelmű visszajelzés volt, hogy nem csupán az ősi földre, hanem egy új szabad zsidó államba tudnak visszatérni. A döntést pedig nem lehetett sokáig halogatni, Izrael már államiságának első perceitől kezdve a létéért harcolt az ellenséges arab országok seregeivel szemben. Senkinek nem kellett külügyi szakértőnek lennie ahhoz, hogy belássa azt a kézenfekvő tényt: Izraelnek az életben maradáshoz a fegyvereken kívül ember-utánpótlásra volt szüksége. Ennek megfelelően az izraeli kormányzat nem sokat tétovázott, és a diplomáciai csatornákat felhasználva tárgyalásokat kezdeményezett. A megbeszélések során három kérdésben mutatkozott lényeges véleménykülönbség a felek között, nevezetesen a kivándorlók számáról, korhatáráról és a kivihető értékekről. Rákosi a kivándorlást elviekben támogatta, de az izraeliek által 1949 januárjában kért 50 ezer főt erősen túlzónak találta. Ezt érzékelvén az izraeli oldalon módosítottak az eredeti javaslaton, nehogy elakadjanak a tárgyalások. Az izraeli követ, Ehud Avriel február 17-én már csak 30 ezer főről beszélt egyeztetései során.[21] A magyar vezetők hajthatatlanságát jól példázza az 1949. október 20-án létrejött szerződés, amelynek értelmében mindössze 3 ezer zsidónak engedélyezték a kivándorlást Magyarországról.[22] Figyelemre méltó, hogy a kivándorlók kiválasztásánál előnyben részesültek azok, akik betöltötték ötvenötödik életévüket vagy legálisan kivándorolt rokonaik éltek Izraelben. Ha összegezzük a végeredményt, akkor nyilvánvaló, hogy az izraeli fél csak azt nem kapta meg, amit a leginkább szeretett volna, zsidó fiatalok ezreit, akik hajlandók harcolni Izraelért.
Az első csoport 1950 áprilisában indult útnak, majd egészen szeptemberig újabbak követték 2-300 fős csoportokra bontva. A diplomáciai kapcsolatok megromlása miatt az egyezményt – 13 főt leszámítva – csak 1953 novemberében teljesítette a magyar kormány.[23] Visszaemlékezések alapján tudomásunk van arról, hogy a magyar hatóságok jól bántak a kivándorlókkal, sőt segítették az út megszervezését Velencéig.[24] Ezen nem is szabad csodálkoznunk, hiszen a mai szóhasználattal élve jó business volt a kivándorlás. A háború utáni években az illegális kivándorlás engedélyezésének egyik feltétele az volt, hogy a kivándorlás szervezői a külföldi zsidó segélyszervezetektől kapott dollárokat a Nemzeti Banknál váltsák be. A későbbiek folyamán is ebből a pénzforrásból fizették a kivándorlás lebonyolításában részt vevő állami szerveket. Stöckler Lajos 1950. július 11-én Vas Zoltánhoz írt levelében részletes kimutatást készített a migrációs célokra felhasznált összegekről.[25]
|
<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> |
Kiutalások |
Felhasználások |
Követelések |
|
IBUSZ |
1 767 773 |
1 288 365 |
479 408 |
|
MASPED |
1 446 154 |
846 154 |
600 000 |
A táblázatból egyértelműen kitűnik, hogy több mint egymillió forinttal nem tudott az IBUSZ (Idegenforgalmi, Beszerzési, Utazási és Szállítmányozási Rt.) és a MASPED (Magyar Általános Szállítmányozási Vállalat) elszámolni, de mindezek ellenére az átutalások továbbra is zavartalanul folytatódtak a két céghez.
Közben a diplomáciai kapcsolatok – Rákosi zsidóellenes politikájának köszönhetően – a mélypontra süllyedtek. Hatalmának stabilitása miatt az ötvenes években még érzéketlenebbül viszonyult a zsidókérdéshez, mint korábban. Rákosi döntésének a hátterében ismételten a Moszkvában történt változások szolgáltak alapul. Sztálin az 1940-es évek végén látta elérkezettnek az időt, hogy végleg leszámoljon a kommunista pártokban megmaradt zsidó származású elvtársakkal. Rákosi ez esetben sem okozott csalódást Sztálinnak, ördögien felépített forgatókönyv szerint befolyásolta az események alakulását. A Rajk-per csupán a kezdetet jelentette. Rákosi saját maga dolgozta ki a vádiratot, sőt még arra is gondja volt, hogy az egész pert végigkísérje az antiszemitizmus szelleme. Igaz, a „cionista összeesküvés szervezése” kitétel a Rajk-pernél még nem jutott központi szerephez. Péter Gábor és társai letartóztatásakor viszont fordult a kocka, és csak Sztálin halálát követően törölték a vádpontok sorából. Az elgondolás már önmagában nézve is abszurd volt, hiszen a vádlottak sokkal közelebb érezték magukat a kommunista mozgalomhoz, mint a zsidó hagyományokhoz. Tulajdonképpen Rákosi a koncepciós perekkel két legyet ütött egy csapásra. Egyrészt megvolt az indok pártbeli ellenfeleinek félreállításához. Másrészt végleg elejét kívánta venni az oly gyakran hangoztatott vádaknak, amelyek a kommunisták hatalomra jutását a zsidóság bosszújával azonosították. Ebbe a koncepcióba tökéletesen beleillettek a kitelepítések vagy éppen az illegális kivándorlást megszüntető határvédelmi átalakítások.
A szigorító intézkedések hatására az izraeli attasé a nyilvánosság teljes kizárása mellett egy utolsó kísérletet tett arra, hogy a magyar hatóságok engedélyezzék a kitelepített zsidók számára az Izraelbe történő kivándorlást. A korábbi tárgyalások sikertelenségének tükrében nem igazán okozott meglepetést a magyar elutasítás. Tudomásunk van olyan spontán akciókról is, amikor a kitelepítettek a budapesti izraeli követségre menekültek annak reményében, hogy majd a képviselet – kénytelen-kelletlen – elintézi kivándorlásukat. Az elképzelés nem volt teljesen légből kapott, hiszen az izraeliek tényleg mindent elkövettek annak érdekében, hogy segítsék a zsidóság kivándorlását. A követség szervezésében 1951–1952 folyamán 150 magyarországi zsidónak sikerült hamis román útlevéllel Izraelbe távoznia.
A diplomáciai kapcsolatok 1953-ra teljesen mélypontra süllyedtek, de ennél jóval veszélyesebb volt, hogy a moszkvai orvosper mintájára megkezdődtek egy újabb cionista per előkészületei, ami egyet jelentett volna a megmaradt zsidó közösség ellehetetlenítésével. A vád nemes egyszerűséggel az imperializmus legfőbb támaszának és a népi demokráciák ellenségének nevezte a zsidóságot. A megváltást végül Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála hozta el. A Kreml új urai a politikai változások mellett döntöttek. Rákosi helyét a reformpárti Nagy Imre vette át, aki sokkal megértőbbnek és nyitottabbnak mutatkozott a hazai zsidóságot érintő kérdésekben, mint elődje. Ennek ellenére az első lépést mégis az izraeli fél tette meg. 1953. október 14-én Avner – egykori követségi ügyvivő – a Külügyminisztériumban folytatott tárgyalásán felvetette 30-40 ezer zsidó kivándorlásának a lehetőségét. Természetesen ekkor még nem került szóba egy új szerződés lehetőségének a gondolata, de kezdetnek ennyi éppen elegendőnek bizonyult a párbeszéd felújítására és a feszültségek enyhítésére. Hivatalosan Dak követségi titkár 1954 januárjában folytatott tárgyalásain javasolta egy új kivándorlási egyezmény megkötését. A politikai vezetés nem volt könnyű helyzetben álláspontja kialakításakor. Számos olyan tényezővel kellett szembenéznie, amelyek várható hatásait nem lehetett előre kiszámítani. Ennek megfelelően értékelték egy új szerződés előnyeit, illetve hátrányait.
Előnyök:
– Magyarország hozzájárulna a nemzetközi feszültségek enyhítéséhez,
– a rendszer megszabadulna azoktól a személyektől (rendszerellenesek), akikre nem számítanak a szocializmus építésénél,
– Izrael anyagi ellenszolgáltatásokkal honorálná az új egyezményt.
Hátrányok:
– a hazai zsidóságon belül ismét előtérbe kerülne a kivándorlás gondolata,
– Izrael a budapesti követségén keresztül szorosabb kapcsolatot tudna fenntartani a magyarországi zsidósággal,
– Izrael a magyar egyezményt felhasználva próbálná rábírni a népi demokráciákat hasonló szerződés megkötésére.[26]
Boldoczki János külügyminiszter a felvázolt szempontok figyelembevételével 1954 februárjában felvetette egy új kivándorlási egyezmény lehetőségét. A tervezet támogatói számításaikból kifelejtették az akkor éppen a belügyminiszteri tárca élén álló Gerő Ernőt, aki továbbra is az egyéni kivándorlást részesítette előnyben. Döntését azzal indokolta, hogy az egyezmény szabad mozgási területet biztosítana a korábban hírszerzőként dolgozó Dak számára. Gerő annyi kompromisszumra hajlandó lett volna, hogy könnyítsenek a kivándorlási eljáráson. Azt nem nehéz belátni, hogy a megváltozott politikai légkörben Gerő egymagában nem tudta volna megakadályozni az új egyezmény megszületését. Szövetséges kellett, mégpedig olyan személy, aki a magyar és szovjet pártvezetésben egyaránt befolyásos kapcsolatokkal rendelkezett. A döntés Gerő számára nem okozhatott különösösebb nehézséget, hiszen kizárásos alapon a Rákosi kínálta szövetség jelentette az egyedüli reális alternatívát. Az is közismert tény, hogy kettejük kapcsolata nem volt mindig felhőtlen, de a közös ellenség, Nagy Imre összekovácsolta a trojka kettős fogatát.
Az illegális kivándorlás továbbra is kivitelezhetetlen feladatnak bizonyult. A Belügyminisztérium minden eszközt felhasznált, hogy megőrizze a határok különleges státusát. Egy dologgal valószínűleg az összes vezető tisztában volt, történetesen azzal, hogy a pattanásig feszült politikai légkörben a döntő szót Moszkvában mondják ki. Rákosi ennek tudatában építette fel stratégiáját. Miután az 1954. október elején megtartott központi vezetőségi ülésen alulmaradt a reformerekkel szemben, gyógykezelésre utazott egy Moszkva melletti szanatóriumba. Nem sokat tétlenkedett, minden alkalmat felhasznált, hogy Nagy Imrét lejárassa az SZKP (Szovjet Kommunista Párt) vezetői előtt. Igyekezetét siker koronázta, hazatérve, november 30-án tájékoztatta az MDP vezetőit a Nagy Imre politikáját bíráló üzenetről. A változásokról természetesen Moszkvában, a szokásos pártközi tanácskozáson tájékoztatták a magyar vezetést. Innentől kezdve már senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy a miniszterelnök napjai meg vannak számlálva. Nagy Imre menesztésével az új kivándorlási egyezmény tervének felülvizsgálata is elmaradt.
Statisztika
Kétségtelen, a témakör kutatásának Achilles-sarkát a kivándorlók számának pontos meghatározása jelenti. A kérdés kutatásánál szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy a hivatalos statisztikai kimutatások gyakorta hiányosak, vagy egyáltalán nem is készültek, ezért a kutatók sokszor kénytelenek becslésekre, másodlagos forrásokra hagyatkozni. Az okokat általában a háború utáni kaotikus helyzetre lehet visszavezetni. Az általános gazdasági válságot csak tovább tetézték az Európa útjait benépesítő, hazájukból menekülő hontalanok ezrei, akiknek az ügyével sem a nemzetközi szervezetek, sem az adott kormányok nem tudtak megfelelően foglalkozni. Ebből következően szinte lehetetlen pontosan meghatározni a vészkorszak utáni migráció nagyságát. Igazán két tényező hiánya zavarja a tisztánlátást. Egyrészt nem rendelkezünk egységes adatokkal a holokausztot túlélőkről, másrészt a kivándorlás lebonyolítása nem a kormányszervek ellenőrzése mellett történt. Az előbbiről szólva, a közreadott statisztikák nagy eltéréseket mutatnak. A tanulmány elején már utaltam rá, hogy a kutatók általában 220-260 ezer fő közé teszik a túlélők számát. A nagyobb nehézséget mégis a második tényező okozza. Mivel a kivándorlás rendszerint állami felügyelet nélkül, szervezetlen formában történt, így nem készülhettek hitelt érdemlő statisztikák. Ezért gyakorta kénytelenek vagyunk a befogadó országok későbbi népszámlálási eredményeire hagyatkozni. Ez a kutatási módszer azonban rengeteg hibaforrást rejt magában.
A kivándorlók többsége kisebb csoportokban vagy egyénileg vágott neki a hosszú útnak, amelynek első, jelentősebb állomása valamelyik ausztriai vagy németországi hontalan tábor volt. Ezekben a táborokban várták sokszor hosszú évekig sorsuk jobbra fordulását. 1945–1948 között megközelítőleg 25 ezer magyarországi zsidót regisztráltak hontalan táborokban.[27] A zsúfoltság miatt sokan a táborokon kívül rekedtek, ezért ezeket az embereket nem tudták nyilvántartásba venni a statisztikák készítésekor. Ráadásul az angolszász szövetségesek eleinte nem származásuk szerint csoportosították a táborlakókat, hanem születési helyük alapján. Így kerülhettek a magyar és román zsidók az ellenséges nemzethez tartozó státusba, amely sok szempontból hátrányos megkülönböztetést jelentett.
Értelemszerűen a legtöbben Palesztinát tekintették célországnak. A budapesti Palesztina Hivatal 1947. február 26-ig összesen 32 007 nevet írt össze. Mégis, a statisztikai adatok összehasonlításakor – az 1937-es határokat figyelembe véve – megállapíthatjuk, hogy 1946 eleje és 1949 vége között megközelítőleg 15 020 magyar zsidó érkezett Palesztinába.[28] Ezt követően a kérdés magától értetődik: vajon mi az eltérés oka?
Elsősorban a Palesztina státusa körül kialakult kaotikus állapotok akadályozták a zsidó bevándorlók letelepedését. A brit kormányzat nem támogatta a zsidóság tömeges – maximum havi 1500 telepes – bevándorlását, ezért az egyetlen lehetséges alternatívát az illegális bevándorlás jelentette. Ebből következően az 1945–1948 közötti időszakra vonatkozóan nem rendelkezünk pontos adatokkal a betelepülők számáról. A brit fennhatóság vége alapvető változásokat eredményezett, megszűntek a tömeges bevándorlást akadályozó jogi korlátok. Izrael államba végre bebocsátást nyerhettek a DP-táborok lakói. Elég csak arra utalni, hogy 15 020 magyar bevándorlóból körülbelül 10 ezer a zsidó állam megalakulása után telepedett le. Elviekben az eltérést okozhatta még az időközben bekövetkezett elvándorlás (jerida) Izraelből. A kommunista hatalomátvétel után kiteljesedő diktatúra majdnem teljesen felszámolta a kivándorlást. Az izraeli statisztikák 1950–1955 között alig több mint 4 ezer Magyarországról érkezett bevándorlót regisztráltak, de ebből 3 ezer fő a magyar–izraeli megállapodás keretében hagyhatta el az országot.[29]
A kivándorlás másik fő iránya az Egyesült Államok és Kanada volt, ahol a magyarországi zsidó kivándorlók körülbelül 20 százaléka telepedett le. Ha ezt az arányt számszerűsítjük, akkor megközelítőleg 10 ezer főt kapunk eredményül.[30] Érdemes megemlíteni még azokat az országokat, ahol körülbelül 4-5 ezer magyarországi zsidó talált új hazára. Idesorolandó Ausztrália, Új-Zéland, Latin-Amerika és végül egyes nyugat-európai országok.
Természetesen az idézett számokat ugyancsak fenntartásokkal szükséges kezelnünk, hiszen gyakorta előfordult, hogy a bevándorlási hivatalok csak a nemzetiségüket kérdezték meg a bevándorlótól, a vallását már nem. A magyarázat igen logikus, egy szabad országban nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a felekezeti hovatartozásnak, egyszerűen magánügynek tekintették. Ezeknél az országoknál sem szabad megfeledkeznünk az illegális bevándorlásról, amelynek mértékéről szintén csak becslésekre hagyatkozhatunk. Ám ha minden lehetséges hibaforrás ellenére megpróbáljuk összeadni a kivándorlók létszámát 1945–1955 között, akkor körülbelül 35-45 ezer fő közötti értékkel kalkulálhatunk.
Ez az adat pedig azt bizonyítja, hogy a kutatásoknak még rengeteg megoldatlan kérdésre kell választ adniuk.
Jegyzetek
[1] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, Budapest, 2001. 581.
[2] Zsidó Levéltár T:80.147.
[3] Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In Kende P. (szerk.): Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Magyar Füzetek, Párizs, 1984. 10.
[4] Gyurgyák, i. m., 583.
[5] Győri Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság. Windsor Kiadó, Kiskunlacháza, 1997. 86.
[6] Bibó István: Összegyűjtött munkái. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1982. II. kötet, 496.
[7] Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyűjtemény, XXXIII-5-a 1d. 23t. 1946. március 23.
[8] Karády, i. m., 156.
[9] Magyar Törvénytár: 1903 Évi törvényczikkek. Franklin Társulat, Budapest, 1904. 45.; 1909. Évi Törvényczikkek. Franklin Társulat, Budapest, 1910. 4.
[10] Magyar Közlöny, 1945. 07. 07.; Szombat 70. szám.
[11] Magyar Közlöny, 1945. 07. 07.; Szombat 70. szám.
[12] Szabad Nép, 1945. június 26. 4.
[13] MOL J.GY. XXXIII-3 2d. 14t. 6–7.
[14] MOL J.GY. XXXIII-3 1d. 7t. 01527/46. Az idézett dokumentumot eredeti helyesírással használtam fel.
[15] Karády, i. m., 108.
[16] MOL J.GY. XIX-B-7 24d.
[17] Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2000. 36.
[18] MOL J.GY. XXXIII-3 1d. 7t. 2140/1947/Dok.
[19] MOL J.GY. XXXIII-3 1d. 7t. 7065/1948.
[20] Kiszely Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története. Korona Kiadó, Budapest, 2000. 291.
[21] Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1939–1955. MTA, Budapest, 1995. 94–5.
[22] MOL J.GY. XXXIII-3 2d. 24t.
[23] MOL XIX-j-1-k KÜM Izrael Általános Iratok 12d. 29t.
[24] MOL J.GY. XXXIII-3 2d. 24t. Magyar Emigránsok Izraelben.
[25] MOL J.GY. XXXIII-7-b 2d. 10t.
[26] Győri Szabó, i. m., 339–40.
[27] Raul Hilberg: The Destruction of European Jews. New York, 1985. III. kötet, 1153.; Mark Wyman: Europe’s Displaced Persons, 1945–1951. Cornell University Press, Ithaca–London, 1998. 149. Kutatásai szerint 1947-ben 8445 magyarországi zsidó állt a UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration) védnöksége alatt.
[28] Karády, i. m., 99. Igaz, az adatok teljesen ellentmondóak, Karády három oldallal később már csak 13 998 főről ír. Stark, i. m., 102.: A szerző erre az időszakra vonatkoztatva 12 544 kivándorlóval számolt.
[29] Karády, i. m., 102.: 4063 fő; Stark, i. m., 102.: 4855 fő.
[30] Stark, i. m., 106.