[1]
Az árnyalt Teleki és a konszolidáció
„Diákja voltam a tudós professzor Teleki Pálnak, a burzsoá Magyarország egykori miniszterelnökének, aki nem tudván a politikai kátyúból kivezetni hazáját, szilárd következetességgel önkezével vetett véget életének. Engem egy világ választott el az öreg csáklyásnak nevezett tanár úrtól, a feudális, konzervatív világnézet eme konok hívétől. Tiszteltem tudását, a már említett következetességét és puritánságát, megmosolyogtam, amikor pipaszár lábszáraival cserkészruhában jelent meg a nyilvánosság előtt és miniszterelnöksége alatt, mint újságíró, tollal hadakoztam politikája ellen” – kezdi Barcs Sándor, a Rajk-per népi ülnöke, a Kádár-korszak dédelgetett sporttótumfaktuma és újságírója múltba révedező visszaemlékezését Teleki Pálról, a Kossuth Rádió Tiszta Szívvel című műsorában, 1968. április 4-én, 12 óra 50 perckor.[1] Barcs e rövid jegyzetben elmeséli egyetlen személyes találkozóját Telekivel. Gazdaságföldrajzból vizsgázott nála, majd a vizsga után már éppen távozni készült, amikor Teleki „szokott szenvtelen hangján váratlanul megkérdezte: márciusi front? Meglepetésemben elmosolyodtam és szaporán bólintottam: igen, szívvel-lélekkel híve vagyok a márciusi frontnak. – Tárgyilagos, monoton hangon beszélni kezdett. Inkább azt mondhatnám, hogy előadást tartott. Higgyem el, hogy ő megért minket, de van egy európai politikai konstelláció, s ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, csak holdkóros fantaszták lehetünk. Maguk is és a jelenlegi kormány is ezen a kis földdarabkán szeretnének segíteni, s fejével Magyarország térképe felé bökött. Csakhogy a kormány reálpolitikát folytat és nem délibábokat kerget, mint maguk” – mondta állítólag Teleki Barcsnak. Barcs ezek után, visszaemlékezése szerint lánglelkű szavakkal ecsetelte, hogy e kis földdarabon kisemmizett milliók nyomorognak, miközben munkájuk gyümölcsét egy szűk, kiváltságos elit fölözi le. „Merően nézett rám, mintha kutatna hátsó gondolataimban” – folytatja ezután Barcs. „Aztán legyintett egyet. Maguk itt az egyetemen törpe kisebbségben vannak, olvasta hidegen a fejemre, majd hozzátette: és ez a szerencse. Mert a fantazmagóriák kergetése mindig veszedelmes! Ez osztályegyetem, persze, hogy kisebbségben vagyunk, érveltem, Teleki azonban már befejezettnek nyilvánította a beszélgetést. Felállt és kezet nyújtott. Isten vele. Nem osztom ugyan a nézeteiket, de igyekszem megérteni magukat. Politikájuk a mai korban teljesen anakronisztikus. Születése pillanatában halálra volt ítélve – mondta ő –, és éppen ő. Kezet szorítottunk és én elhagytam a tanári szobát.”
Teleki Pál politikusi ténykedésének bemutatásával nem foglalkozom, hiszen kiváló történészek ezt megtették az utóbbi hetekben.[2] A szoborállítás kezdeményezésének így mindenképpen volt jótékony hatása. A szélesebb közvéleménynek a skandalum következtében módjában volt értesülnie Teleki pályájának olyan részleteiről, melyek eddig jórészt homályban maradtak. A szélesebb közvélemény tájékozatlansága azonban nem volt véletlen. Az öngyilkos miniszterelnök mitológiájának továbbszövögetéséből már a Kádár-rendszer is alaposan kivette a részét. Az alábbiakban ennek okairól és máig ható következményeiről ejtek szót.
Teleki figuráját a kádári konszolidációs politika több szempontból is jól kiaknázhatta. Barcs Sándor idézett rádiójegyzetének alaphangja az, hogy Teleki – legalább ő – nemes ellenfél volt. Barcs ábrázolásában Teleki magába forduló (roskadó?), a tragédia előszelét érző, megértő, vívódó személyiség, akit súlyosan nyomasztanak a hazára leselkedő veszedelmek. A magyar történeti köztudat számára ismerős archetípus. Személyes tragédiája az, hogy politikai, műveltségbeli, neveltetésbeli korlátai, – a kor szóhasználata szerint – „osztályhelyzetéből” fakadó meggyőződése és korlátai képtelenné tették arra, hogy az ésszel felfogott valóságértékelését előremutató politikai tettekre fordítsa. Teleki „puritán” volt, tehát nem a maga hasznára ügyködött, mentes volt a kortársait, az uralkodó osztályt általánosan jellemző rövidlátástól és önzéstől. Felismerte a veszélyt, de képtelen volt azzal szembesülni és megtalálni a kitörési pontot, amely Barcs és a Kádár-rendszer történeti perspektívájából természetesen a társadalmi reform, végső soron a szocializmus győzelmeként beállított és ünnepelt „felszabadulás” volt. De ezt igazából nem lehet zokon venni. Kivételes, emberfeletti szellemi és erkölcsi bátorság, tisztánlátás és elszántság kellett volna ahhoz, hogy az ő (osztály)helyzetében valaki képes legyen levonni az elkerülhetetlen következtetéseket – sugalmazza Barcs meséje. A tehetséges, tiszta szívű, ámde szerencsétlen grófból azonban ezek a tulajdonságok hiányoztak, mégis volt benne annyi erő és „következetesség”, hogy legalább maga fölött ítélkezzen. Ezért főbe lőtte magát. Teleki egy személyben testesítette meg a háború előtti elit jobbik felét, egyszersmind e rendszer és eme elit erkölcsi és politikai csődjét. Az ő világuk halálra volt ítélve, de személye iránt Barcs legalább annyira „megértő” 1968-ban, mint iránta egykor a jegyzet „Telekije”. Ellenfél volt ugyan, de karakán magyar úr.[3]
Teleki részleges erkölcsi rehabilitációja nem rendítette meg a rendszer ideológiai alapjait. Halála azt példázta, hogy a rendszer, melyet képviselt, halálra ítéltetett, és ez volt a lényeg. Azonban mást is példázott. Azt, hogy az egykori uralkodó osztályból, tágabb értelemben a kommunizmustól rettegő, attól idegenkedő „keresztény magyar arisztokráciából” és „úri középosztályból” nem volt mindenki megátalkodott nyilas, antiszemita, németbérenc fasiszta. Ahogyan azt a rákosista történetírás állította. A Kádár-korszak jellegzetes történetpolitikai manőverezésében Teleki óvatos rehabilitációja tehát a konszolidációs ajánlat része volt. Azt üzente a „keresztény középosztálynak”, hogy nincs többé kollektív megbélyegzés, amit a Rákosi-korszakban kellett elszenvedniük, az új rezsim „tárgyilagosabb”, „megértőbb” irántuk és múltjuk iránt. Ennek megfelelően a Kádár-korszakban elsősorban Teleki pályafutásának a végére koncentrált a történeti ismeretterjesztés: szerepére a második világháború kezdeti időszakában, németellenes és háborúellenes tetteire (lengyel menekültek), valamint öngyilkosságának erkölcsi gesztusára. Szerepe az antiszemita törvénykezésben, politikai nézetrendszerének és céljainak finoman szólva kínos árnyoldalai homályban maradtak, hiszen akkor nehéz lett volna a koránál jobb, erkölcsösebb figuraként, pozitív történelmi példázatként fölmutatni. A közvélemény sem a népszerűsítő televíziós történeti dokumentumfilmekből, sem az iskolai tankönyvekből nem értesülhetett azokról a részletekről, amelyek ezt a képet megkérdőjelezhették volna.
Teleki figurája ebben a konstrukcióban az egykori „úri” világnak azon szegmensét reprezentálta, amelyik ugyan tévúton járt, de nem ment végig a kárhozat útján. Az antikommunista „ellenforradalmat” támogatták (mi mást is tehettek volna?), de erkölcsi érzékük meggátolta, hogy eljussanak a tömeggyilkosságok és a nyilas uralom igenléséig. Ennek az osztálynak és az általa képviselt rendnek, kultúrának történelmileg és politikailag nincs jövője, de egykori tagjai (képviselői, leszármazottai) Teleki fölkínált szerepével azonosulva megőrizhetik erkölcsi méltóságuk nem jelentéktelen maradékát – hangzott az ajánlat.
A Horthy-korszak megítélése
Mindez természetesen egybeesett a Horthy-rendszer óvatos átértékelésével. A sztálinista történetírásban Horthy „ellenforradalmi” rendszere a fasizmus prototípusa, világtörténelmi belépője volt, amiben még Hitlert is lekörözték. A Tanácsköztársaság leverésétől a numerus claususon át egyenes út vezetett az 1944-es deportálásokig és a nyilas uralomig. Horthy rendszere per definitionem fasiszta volt, hiszen a rendszer alapja Trianon revíziója mellett a kommunizmus elleni kérlelhetetlen harc volt. Mi több, e két törekvés szervesen összekapcsolódott.
Az 1956-os forradalom leverése utáni megtorlás idején értelemszerűen újra erőre kapott a Horthy-fasizmus koncepció. A Kádárék által konstruált „ellenforradalom” 1956-ban az 1919-es fehérterror és 1944–45, a nyilas őrjöngés „újabb kiadása” volt. Ebből a perspektívából nézve az „ellenforradalom” lényege születése pillanatában a fasizmus volt, amennyiben a fasizmus lényege, hogy az a kommunista forradalom ellenforradalma. 1956 nyilvánvalóan hazug „ellenforradalmi” interpretációja azonban a konszolidáció, a közelmúltat, a Rákosi-rendszert idéző terror és retorika enyhítésének gátja volt. 1956-ról célszerűbb volt hallgatni, és ez a hallgatás teret adott a Horthy-rendszer „tárgyilagosabb”, „szakszerűbb” értékelésének. A konszolidációs politikát, a rezsim ideológiai engedékenységét és a sztálini korszaktól való óvatos elhatárolódását, mivel 1956 átértékeléséről szó sem lehetett, indirekt módon a Horthy-korszakkal kapcsolatos hivatalos álláspont enyhülése volt hivatott jelezni.
Engem mindig meglep, amikor mai jobboldali publicisták az egy kalap alá vett „baloldali” (értsd: sztálinisták, kommunisták, szocialisták, liberálisok) történetírás közös és máig folytatólagosan elkövetett ősbűnéül róják föl a nyakló nélküli „fasisztázást”, vagyis a Horthy-korszak egységesen fasisztának bélyegzését. A későn (vagy messziről) jövőknek annyit, hogy a magyar történetírás mainstream, azaz mértékadó álláspontja idestova több mint három évtizede, ahogy mondani szokás, ennél árnyaltabb. Komoly magyar történész már nagyon régóta nem állítja és nem írja, hogy Horthy rendszere velejéig fasiszta konglomerátum lett volna.[4] Ám könnyű lenne a kérdést azzal elütni, hogy mindez a jelenkori engesztelhetetlen politikai és ideológiai harc terméke. A helyzet, sajnos, bonyolultabb. A konszolidációs ajánlat lényegét annak idején mindenki megértette, és mindenki annak értette, aminek szánták. Sok tekintetben ma is ennek a levét isszuk.
„1978-ban igazi politikai szenzáció volt, hogy Magyarországon legálisan megjelenhetett Kádár Gyula egykori vezérkari ezredesnek, a VKF/2, a hírszerzés-kémelhárítás katonai szervezete (…) 1943 júliusa és 1944 áprilisa között működött parancsnokának az emlékirata” – kezdte írását Szabó Miklós Kádár Gyula, A Ludovikától Sopronkőhidáig című könyve megjelenésének hátteréről a Beszélő évek sorozatban.[5] A nemrég elhunyt kiváló történész a könyv kiadását részben a formálódó ellenzéki csoportoknak szóló üzenetként értelmezte: „Kiadása a »finom manipuláció« jellegzetes megnyilvánulása volt a kialakulóban levő értelmiségi ellenzékkel szembeni védelmi harcban. Az emlékirat tömeghatásával indirekt módon az ellenzék tudomására hozhatták, hogy lám, azt a közlési szabadságot követelő értelmiségi és félértelmiségi közeget, amelyet meg akarnának szólítani, egyáltalán nem a marxizmus újraértelmezésének, történelmi helye kijelölésének szubtilis kérdései izgatják, hanem sokkal inkább igényt tartanak az 1945 előtti úri Magyarország tárgyilagosabb és életközelibb bemutatására. Ha ezt megkapják, úgy fogják érezni, hogy enyhült a rendszer ideológiai doktrinersége. Azzal számoltak, hogy a marxizmus által alig érintett »közértelmiségiek« sokkal inkább érzik majd a »falak lebontását«, ha megjelenik egy könyv, amelyben szinte piedesztálra emelik Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, akiről eddig a szemináriumon azt hallották, hogy megveszekedett kommunistaüldöző volt, mintha egy kevésbé olvasmányos könyv rehabilitálja a »rózsaszínű« Jászi Oszkárt.” Ennél is érdekesebb azonban, amit Szabó Miklós a könyv kiadása körüli, történészek közötti konfliktusról írt. A szerző akkoriban a Történettudományi Intézet munkatársa volt, így a cikkében felidézett események alakulásáról első kézből szerezhetett információkat: „A Kádár-memoár megjelenésének hátteréhez tartozik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének szellemi műhelye Ránki György vezetése alatt politikai színezetű aktivitást fejtett ki, mondhatni harcot folytatott a második világháború alatti »kiugrási politika« rehabilitálásáért. A harc végső célja a pártmítosz kikezdése volt. Ehhez tartozott az a tényfeltáró tevékenység, amely bizonyította, hogy a »kiugrási politika« nem a kollaboráció egyik változata volt, hanem az ellenállás előkészítése. A pártmítoszt azon az alapon támadta ez a történelemértelmezési koncepció, hogy rávezette az értelmiségi közönséget annak felismerésére, hogy a párt nem lehetett egy lehetséges magyar ellenállás vezető ereje, ellenállás csak a hivatalos hatalmi központ németellenes irányzatának körében alakulhatott ki. Ez a koncepció a hetvenes években hallgatólagosan hivatalossá vált. A kádár(jánosi) vezetés ezt úgy tekintette, mint egy tágabb népfront-koncepciót a vonalasok szektásságával szemben.”[6] A szerző a cikk végén utal arra, hogy a memoár kiadása indirekt módon elvetette a Nemes Dezső párttörténész által fémjelzett hagyományos, doktriner álláspontot.
A 70-es és 80-as években milliókat szögezett a televíziókészülékek elé Bokor Péter Századunk című dokumentum(játék)film sorozata, amely a korszak legjobb történészeinek közreműködésével készült. A sorozat indítása körül Ránki György bábáskodott, de a munkában részt vett Juhász Gyula, Ormos Mária, Vida István, Tóth Sándor, Berend T. Iván és mások. A filmsorozat készítője 1976-ban egy Zöldi László által készített interjúban még hárítani kénytelen az ideológiai kifogásokat. Leszögezi, hogy azonosul Nemes Dezső fasizmuskoncepciójával, melynek lényege, hogy a fasizmus nem németspecifikus, egy németellenes is lehet fasiszta. A sorozat legmegdöbbentőbb újdonsága a rákosista lózungokhoz szokott közvélemény számára azonban mégis a második világháborús magyar szereplés, főleg a kiugrási politika vitathatatlanul szakszerűbb és kiegyensúlyozottabb, már-már emberközeli ábrázolása volt. A film szereplői egy kilátástalan helyzetben, saját politikai és ideológiai meggyőződésük szűk korlátai közé zárva próbáltak kiutat találni. Bokor az említett interjúban ezt a borbélya és házbeli ismerősei szájába adja: „amit a borbélyom és házbeli ismerőseim fogalmaztak meg. Először meglepetten kérdezték: »Jé, hát Horthy 1944-ben ott tartott, hogy szembeszegült Hitlerrel?«” A szerzők persze tisztában voltak azokkal a korlátokkal, amelyeket nem lehetett átlépni. Bokor erről akkor így beszélt, ezt már részben kedvenc trafikosa szájába adva: „Teljesen egyértelmű volt – pontosabban lett – számukra [mármint a nézők számára], hogy Horthy mindenáron meg akarta őrizni a hatalmát. »Mindenkitől félt – kommentálta viselkedését a trafikos, akihez naponta járok –: félt az oroszoktól, de borzasztóan félt a németektől is, végső soron mégis jobban félt az oroszoktól, mint a németektől. Kiutat keresett az angolok irányában, de hát miért nem nézett a térképre?« (…) »Kiélezett történelmi helyzetekben nincs harmadik út« – folytatta a trafikos. »Ehhez csupán azt teszem hozzá« – vette át a szót Bokor Péter az interjúban –, »hogy bizonyára voltak a történelemben olyan időszakok, amikor lehetett lavírozni, de a huszadik században, a nemzetközi méretű osztályharc korában a lavírozás leghalványabb lehetőségei is megszűntek. Márpedig ha így – tehát osztályalapon – nézem az 1940–44-es eseményeket, akkor nyilvánvaló, hogy Horthyék csak látszólag lavíroztak. Valójában eldöntötték, hogy a barikádnak melyik oldalán állnak: az összes másodlagos döntésükben ez az első döntés a lényeges, a szovjetellenesség.«”[7] Mi pedig azt tehetjük hozzá, hogy a filmet a közönség akkoriban föltehetőleg nem osztályalapon nézte. Ennél meghökkentőbb újdonság volt, hogy a barikád másik oldalán is hús-vér embereket láttak, akik próbálták menteni a menthetőt, és persze magukat, ami kétségkívül korrektebb ábrázolás volt, mint a sztálinista démonizálás korábban.
A probléma látensen, ámde óhatatlanul szorosan összefüggött Telekivel. Az öngyilkosságba menekülő miniszterelnök a kudarcot vallott „benemugrási politika” önkéntes mártírja volt, így magától értetődően vált a „kiugrási politika” előfutárává és a „hivatalos hatalmi központ németellenes irányzatának” tragikus hősévé, amint ezt a kortársak (és egykori tanítványok a frissen alapított Teleki Intézetben) ezt pontosan így is gondolták.[8]
A Horthy-rendszer részleges „fasisztátlanítása”, mint politikai igény, tehát találkozott a történészek azon törekvésével, hogy munkájukat szabadabban, a sztálinista ideológiai kötöttségektől mentesen végezzék. Ugyanakkor a történettudomány művelői is tisztában voltak azzal, hogy erre éppen a konszolidáció belső logikája kínál számukra lehetőséget. Sőt, avval is tisztában voltak, hogy a konszolidációs kényszer ki is használható, tágítható a tér. A Horthy-korszakkal kapcsolatos álláspont enyhülését, a „tárgyilagosabb”, „mértéktartóbb” ábrázolást a Kádár-korszakban azok a (poszt)sztálinisták ellenezték, akik ragaszkodtak a fasizmus sztálinista értelmezéséhez (ebben lényegében mindenki, aki nem kommunista, fasiszta vagy a fasizmus szekértolója), és ennek kapcsán sérelmezték, hogy a rezsim 1956 kérdésében letért a kemény, „ellenforradalmi” álláspontról és a „gyáva”, „opportunista” hallgatást választja, és persze végső soron azon aggódtak, hogy az ideológiai engedmények kikezdik a párt hegemóniáját. Ám ennél is messzebbre vezető következmény, hogy az egymással rivalizáló történeti rekonstrukcióknak nem volt önértékük, hanem e politikai erőtér kontextusában értelmeződtek.
A lecsendesíteni vélt középosztály is elértette az ajánlatot, és azt politikai engedményként fogta föl. Az új diskurzus nem késztette szembenézésre önmaga múltjával és felelősségével, és a rezsim már nem törekedett erre emlékeztetni. Ám jelentős részük a Horthy-korszakról megjelenő új interpretációkat bizonyára továbbra sem „szakmailag megalapozottabb és korrektebb” történeti szövegekként értelmezte, hanem úgy, hogy mostantól a kommunisták politikai megfontolásokból már nem hazudnak akkorákat a Horthy-korszakról, mint korábban, ámde persze továbbra is hazudnak. A teljes igazság még várat magára. A teljes igazság pedig az, hogy a második világháború előtti politikai rendszer a kor demokratikus elvárásainak alapvetően megfelelő parlamentáris berendezkedés volt. Az antiszemitizmus marginális tényező volt, illetve ha volt is, az érthető, hiszen a zsidó-kommunisták a felelősek érte. Magyarország a második világháborúban a kommunista fenyegetés ellen harcolt, a háború nagyobbik részében Magyarország a zsidók menedéke volt, a deportálásért pedig kizárólag a német megszállók a felelősök. Az 1945 után az ország nyakára ültetett zsidó-kommunisták pedig nekiláttak, hogy bosszút álljanak sérelmeikért, és hogy a fasizmus elleni harc ürügyén megbélyegezzék, kifosszák és megsemmisítsék a mindig is gyűlölt magyar nemzetet, annak elsősorban is három oszlopát, a középosztályt, a parasztságot és a keresztény egyházakat. A többi rágalom, hazug mocskolódás. Aki ezt a történeti képet vitatja, az a kommunizmus szellemi örököse. Ma többé-kevésbé ezt láthatjuk a Terror Háza állandó kiállításán.[9]
A magyar holokauszt az 50-es években
A fentiekben vázolt keret nagymértékben befolyásolta az 1945 és 1989 közötti korszakban a magyar holokauszt tárgyalását is. Ennek részletes végigkövetésére itt nincs mód, pusztán néhány elemre hívnám föl a figyelmet. Elöljáróban annyit, hogy nem igaz az a ma is sokat hangoztatott állítás, hogy a magyar holokausztot a kommunizmus idején elhallgatták. A helyzet az, hogy nem hallgatták el. Főleg a Kádár-korszakban időről időre, mindenekelőtt a kerekebb évfordulók alkalmából terjedelmes, a főbb napilapokban publikált cikksorozatokban taglalták olykor jeles, máskor kevésbé jeles szerzők a borzalmakat. A baj nem a hallgatás volt, hanem az, ahogyan beszéltek róla.
A Rákosi-klikknek közvetlen politikai és mélyebb, ideológiai érdeke fűződött ahhoz, hogy távol tartsa magát a magyar holokauszt és a magyarországi zsidóság problémájától. A közvetlen politikai ok nyilvánvaló: elejét akarták venni annak, hogy őket és általában a rezsimet a zsidó elementummal hozza összefüggésbe a köztudat. 1948-ban azért „nyúlták” le 1848 centenáriumát, hogy a kommunista hatalomátvételt a magyar nemzeti történelem, benne a nemzeti függetlenségi harc szerves folytatásaként és betetőzéseként ábrázolják. A kommunista eszme nemzetiesítése, a nacionál-bolsevik történeti narratívák kidolgozása minden sztálinista párt meghatározó vonása volt a korban. Ebbe a keretbe a holokauszt és az antiszemitizmus problémája nehezen volt beleilleszthető. A mélyebb ok pedig az volt, hogy a kommunisták számára a fasizmus lényege nem a fajelmélet volt, a rasszizmus és az antiszemitizmus, hanem az antikommunizmus. Az antiszemitizmus ebben a konstrukcióban azt a célt szolgálta, hogy a széles tömegek figyelmét elterelje az osztályharcról, a fasizmus valódi osztálytartalmáról. A hidegháború korai időszakában a szovjet blokkal szembeforduló Nyugat, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Nyugat-Németország e logika szerint vált a fasizmus örökösévé és folytatójává.[10] A fasizmus üldözöttei és áldozatai így nem elsősorban a zsidók voltak, hanem a kommunisták, általában a haladó emberek, a dolgozók, a munkásmozgalom – és csak mellékesen a zsidók.
Kitérő: A kitelepítések
A helyzetet bonyolította, hogy a sztálinista diktatúra osztályelnyomása nem tett kivételt származási alapon. A jogfosztás, a tulajdontól való megfosztás és a kitelepítés osztályellenségnek minősített zsidókat is válogatás nélkül érintett, általában idős embereket, és nem ritkán olyanokat, akik néhány évvel korábban megjárták a náci haláltáborokat is. Stöckler Lajos, a Magyar Izraeliták Országos Irodája akkori elnöke igyekezett egyes ügyekben közbenjárni, és fölhívni a figyelmet a hatóságok „túlkapásaira”. Többek között fölhívta a figyelmet arra is, hogy a sértettek óhatatlanul a deportálásokkal állítják párhuzamba a kitelepítéseket, hivatkozva Grossman Pál panaszlevelének egyes kitételeire. Kossa István, az Állami Egyházügyi Hivatal akkori vezetője a következőket írta neki válaszlevelében: „Végül, ami Grossman Pál aláírású levelet illeti, meg kell mondanom, azt én az ellenség hangjának tartom. Először is szó sem lehet arról, hogy itten összehasonlítsák a mostani kiköltöztetést a fasiszták által végrehajtott deportálásokkal. Itt nem csak a családfő vihet magával 500 kg. sulyt a holmiaiból, hanem még családtagonként 250 kg.-t. Azonkívül az ittmaradt holmijukat az Állami Bizományi Áruház pontosan leltározza, értékesíti, és a tulajdonos kezeihez kifizeti. Az ami döntő érv, mindenki előre kijelölt lakásba költözik, méghozzá nem is akármilyen lakásba, hanem a falu környékének legszebb lakásaiba.
Főleg pedig azt kell megértetni mindenkivel, hogy itt nem a dolgozó emberről van szó, hanem volt nagybirtokosokról, kapitalistákról és kizsákmányolókról és a jelenleg élősködő elemekről. Aki a két eljárást összekeveri, az ezt csak tudatosan teheti, mert a két eljárás közti különbség a legegyszerűbb emberek előtt is világos.”[11]
A korabeli propaganda a holokauszttal és a kitelepítésekkel összefüggésben előszeretettel hangoztatta azt is, hogy a Horthy-rezsimet támogató gazdag zsidók a holokauszt idején lepaktáltak a nácikkal, és megvásárolták az életüket, szegényebb társaikat sorsukra hagyva. Ebben a kontextusban taglalták az ismert Kasztner-ügyet is. Mindenesetre 1951 júliusában a magyar zsidóság képviselői, nyilvánvalóan politikai nyomásra, közös nyilatkozatban cáfolták a kitelepítéseket a deportálásokkal párhuzamba állító nézeteket: „A most folyamatban lévő kitelepítések során egyetlen zsidó vallású egyén sincs, aki azért került volna a kitelepítettek közé, mert felekezetünk tagja. A híresztelésekkel szemben a kitelepítettek mind volt dúsgazdag nagykereskedők, gyárosok, földbirtokosok, valamint azok, akik ezekkel együtt részesei és haszonélvezői voltak annak a Horthy-rendszernek, melynek zsidóüldözése az egész világon közismert és amely rendszert a kitelepítettek annak idején erkölcsi és anyagi támogatásban részesítettek. Felemeljük tiltakozó szavunkat és visszautasítjuk a nyugati hatalmak és csatlósaik rágalmait. Nem tűrjük, hogy a kitelepítést zsidóüldözésnek tüntessék fel, hogy ilyen módon igyekezzenek külföldi hittestvéreink előtt népi demokráciánk tekintélyét aláásni, jó hírnevét csorbítani. (…) Azt üzenjük, hogy keressenek a maguk portáján, ha zsidóüldözést, faji megkülönböztetést akarnak találni. Ezek a rágalmazók nem mások, mint a fasizmus újjáélesztői: annak a fasizmusnak, amely csak a magyar zsidóság köréből 600 000 áldozatot szedett. Nem kérünk az ilyen »védelemből«.”[12]
A holokauszt a Kádár-korszakban
Az ’56-os forradalom leverése után, a megtorlás időszakában egy ideig tovább élt a sztálini korszak hidegháborús történeti logikája. A magyar sajtó 1961-ben hosszú cikksorozatokban ismertette az Eichmann-pert, a fasizmus folytonosságának kimutatása jegyében. A per kommentálása alkalmat adott arra, hogy fölhívják a figyelmet Nyugat-Németország és a náci Németország közötti politikai és személyi folytonosságra. A folytonosságot mi sem bizonyította jobban, mint hogy ez a Németország az Egyesült Államokkal együtt aktív szerepet játszott az 1956-os „ellenforradalom” kirobbantásában. A propaganda kifejtésében a prímet a rezsim belügyes újságíró-csapatának krémje vitte, Komlós János, Pintér István és Szabó László, az „ellenforradalom” legszorgosabb tudósítói. A magyar holokausztról tehát továbbra is csak a hidegháborús antifasiszta propaganda keretén belül és ürügyén eshetett szó.
A hatvanas években a hangvétel, nem utolsósorban a rendszer külpolitikai nyitásának következtében megváltozott. Amit viszont örökül hagyott ez a diskurzus, az a német felelősség hangsúlyozása volt. A konszolidációs törekvések továbbra is akadályozták a második világháború előtti politikai rendszer és főbb szereplői felelősségének teljes körű föltárását. A Kádár-rendszer sem akart a „zsidó-üggyel” azonosulni, és nem akart abba a gyanúba keveredni, mintha folytatná a magyar nép és a magyar politikum kollektív lefasisztázásának rákosista gyakorlatát. Azzal is tisztában voltak, hogy a Horthy-rendszer bűnösségének sulykolása nemcsak a közvélemény egyes rétegeiben idézne rossz emlékeket, hanem indirekt módon a párton (és a történettudományon) belüli „keményvonalasok” pozícióját erősítené. Ezért a magyar állam, az antiszemita törvénykezés, a magyar közigazgatás, csendőrség részvételét és felelősségét a deportálásokban – ezek ma már közismert tények –, illett, ha nem is elhallgatni, de legalábbis szőrmentén emlegetni. Az egyensúlyozás egyik jellegzetes dokumentuma Ránki György 1984 nyarán, a História című népszerűsítő történeti folyóiratban publikált írása, „A németek felelőssége a magyar zsidók elpusztításában” címmel. A közegről érdemes megemlíteni, hogy ez nemcsak a magyar holokauszt 40. évfordulójára esett, de hosszú évtizedek óta ez volt az első alkalom, hogy a magyar állam magas rangú képviselői, Kállai Gyula és Pozsgay Imre személyükben is részt vettek az államilag szervezett megemlékezéseken. Ez kétséget kizáróan összefüggött azzal, hogy ez időben folytak a puhatolódzó tárgyalások a Magyarország és Izrael közötti diplomáciai kapcsolatok felújításáról.
Ránki az alábbi megállapítással kezdi írását: „1944 történetének megírása során a történetíró óhatatlanul ítéletet mond. A bűnösség kimondása ritkán kétséges. Nem célom a magyar zsidóság elpusztításáért a felelősséget a németekre hárítani, sem az, hogy megpróbáljam a belekevert magyarokat tisztára mosni. (…) Mindamellett, a jelentős magyar komponenst nem figyelmen kívül hagyva, az 1944-hez vezető események történeti vizsgálata során senki sem juthat más következtetésre, mint hogy a náci Németország nélkül ez nem történhetett volna ugyanígy.”[13] Ránki az írásban röviden összefoglalja a magyar–német kapcsolatok alakulását a második világháború előtt és alatt, kiemelten koncentrálva azokra az elemekre, amelyek a német nyomás meglétét bizonyítják a zsidók jogfosztásában és deportálásában, és kitér a magyar vezetők ellenállási próbálkozásaira is. Az cikk végén néhány mondatban utal a magyar közigazgatás és csendőrség közreműködésére, de a fő téma nyilvánvalóan nem ez. „Az 1938-ban bevezetett ún. első zsidótörvény közvetlenül nem kapcsolódott német nyomáshoz (…)” – írja. „Mégis, a magyar kormány sem csupán a belső nyomásnak engedett az első zsidótörvény bevezetésével sem, hanem ezzel is erősíteni kívánta a Csehszlovákia elleni magyar–német együttműködést. De ha feltételezzük is, hogy ezt még önként tette, a második zsidótörvényt (1939) és a rákövetkező egyéb intézkedéseket már közvetlenül német nyomásra vezették be, vagy fizetségül a német támogatásért. (…) 1941-ben, amikor a németek döntöttek a »végleges megoldás«-ról, vagyis az európai zsidóság fizikai megsemmisítéséről, a Magyarországra gyakorolt német nyomás növekedni kezdett. Senki nem vonja kétségbe, hogy a »végleges megoldás« német találmány volt. Szórványos kiirtási programok, elgondolások egyfajta kitelepítési politikáról korábban is felmerültek, az orosz Pobjedonovcesztől a magyar fajvédőkig és nyilasokig, de a zsidóság kiirtására vonatkozó szisztematikus tervet sohasem gondoltak ki, alkalmaztak és hajtottak végre.” Két oldallal később pedig ezt olvashatjuk: „…az ún. zsidó probléma Hitler kezében jól alkalmazott eszközzé vált, amellyel Magyarországot és a délkelet-európai államokat jobban a német érdekkörbe vonhatta. Kívülről a gazdasági és katonai nyomás sajátos kombinációjával tartotta fogva őket, belülről pedig az antiszemita erők hathatós támogatásával. (…) A német elképzelés nem érvényesülhetett volna Magyarországon 1944. március 19-e, az ország megszállása nélkül. Minden jel arra mutat, hogy az ország megszállása után a németek egyik legfontosabb célja a »végleges megoldás« megvalósítása volt. Magyarországra küldték Eichmannt és törzsét, végrehajtották a deportálást, és újra és újra siettették a »végleges megoldás« befejezését.”
A Teleki szobráról napjainkban zajló viták tükrében feltűnő, hogy Ránki említést sem tesz Telekiről és a zsidóellenes törvények meghozatalában betöltött szerepéről. Az is feltűnő, hogy a német nyomás kérdésében a szoborállítást ellenző történészek, Ungváry, Karsai, valamint Ablonczy is[14] hivatkozott írásaikban határozottan leszögezik, hogy a zsidótörvények meghozatalakor semmiféle német nyomás nem nehezedett a magyar kormányra és Telekire, azt belső meggyőződésből támogatták. Ránki szót ejt az antiszemitizmus szerepéről is, de e téren is kissé enigmatikusan, többértelműen fogalmaz. „Az antiszemitizmust ugyan tekinthetjük a »csőcselék mentalitásának«, de túlzott leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy az antiszemitizmus automatikusan a »végleges megoldás«-hoz vezet. Voltak, akik családi hagyományokból nem szerették a zsidókat, vagy éppen csak azért, mert »mások« voltak. Többen a fajelméletben találtak indítékokat, mások a társadalmi problémákban vagy gazdasági nyomorban találták meg érveiket. A radikális antiszemiták a kapitalizmus bástyájának tekintették a zsidókat. A konzervatívok gyökértelen embereknek, a társadalmi nyugtalanság és forradalom ügynökeinek. Az országban egyre fokozódó zsidógyűlölet jelentősen megkönnyítette a hitleri »végső megoldás« keresztülvitelét.”[15] Sem nevek, sem tettek, akik és amelyek eme zsidógyűlölet szításához jelentősen hozzájárultak volna. Mindenesetre az állítás elég világos: az antiszemitizmus még nem fasizmus. „Belekevert” magyarokról ír, nem a rendszerről, a rendszerben és vezető figuráiban kimutathatóan meglévő belső intenciókról.
A 80-as évek elején azonban megváltozott a kontextus. Ez az időszak a különböző ellenzéki csoportok és a szamizdat megizmosodásának kora. Már nemcsak a (poszt)sztálinisták kifogásolták a Horthy-rendszer enyhébb megítélését és a holokausztban viselt magyar felelősség elkenését, hanem bizonyos ellenzéki csoportok is hangot adtak elégedetlenségüknek. Számukra a holokausztról folyó hivatalos beszéd valójában mégis a teljes igazság elhallgatása, elmaszatolása volt. A Salom Békecsoport 1984 nyarán a Demszky Gábor által szerkesztett Hírmondó című szamizdat lapban tette közzé „Nyílt levelét”, amelyben sürgetik, hogy az állam méltó módon emlékezzen meg a magyar holokausztról, és végre adjon kárpótlást az áldozatoknak. A levél ismertetésére nincs mód, annak csak 5., a „Történelmi felelősség” alcímet viselő pontjából idézek: „(…) 1944 hazai eseményein világosabban felismerhetők a specifikus magyar vonások. A magyar zsidókkal ekkor könyörtelenebbül bántak el, mint akár az olasz zsidókkal a fasiszta Olaszországban, akár a bolgár vagy román zsidókkal Hitler bolgár és román csatlósai. A hitleristák maguk megmondták, hogy mennyire megkönnyítette a dolgukat a deportálás lebonyolításához nyújtott magyar segítség. Ennek ódiumát nem lehet egyedül a németekre és a csendőrségre hárítani. A kérdést azzal sem lehet elintézni, hogy megbukott a fasiszta rendszer, amely a magyar népet is sanyargatta, a magyar népnek pedig semmi köze a rendszer bűneihez. Fel kell és el kell ismerni, hogy a magyar nemzetet bizonyos történelmi felelősség terheli a magyar zsidóság pusztulásáért, és ebből a felelősségből a nemzet minden akkori osztályának és rétegének jut egy-egy rész, ha nem is egyenlő rész. És ki kell mondani, hogy ez a felelősség nagyobb, mint amekkorát a magyar zsidóságnak kell éreznie a Rákosi-féle vörös fasizmusért vagy az 1956-ot követő ellenforradalmi terrorért.”[16]
Látható, hogy a ma is dúló viták első csírái már igen korán előbukkantak. Helyesebben, a reménybeli, bár még megfoghatatlan messzeségben lévő posztkommunista Magyarország arculatáról, illetve ennek a kérdésnek a történelmi vetületeiről már ekkor kirajzolódtak a vita egyes frontvonalai. Tágabb értelemben (és 1989 óta) a vita tétje természetesen az, hogy tekinthető-e az 1945 előtti Magyarország, annak egésze vagy jelentékeny része a posztkommunista Magyar Köztársaság történelmi előképének, modelljének, politikai vagy akárcsak kulturális és mentalitásbeli értelemben, pusztán azért, mert az a rendszer minden kétséget kizáróan antikommunista volt. A másik mögöttes alapkérdés pedig az, hogy melyik rendszer volt erkölcsileg jobb vagy rosszabb. Úgy vélem, a demokratikus köztársaság hívének az első kérdésre határozott nemmel kell válaszolnia, a második kérdésre pedig az a válaszom, hogy az állandó méricskélés, az összehasonlítás csak zavarja a tisztánlátást. Mértéket vesztett jobboldali publicisták újra és újra kaján örömmel fedezik föl a párhuzamot: a Horthy-rendszert a kommunisták feketítették be, azok a demokraták és liberálisok tehát, akik szintén elítélően vélekednek az 1945 előtti rendszer, illetve elit politikai és erkölcsi teljesítményéről, valójában tehát szintén kommunisták, vagy egy követ fújnak velük. (A konstrukció rejtett vagy éppenséggel nyíltan hangoztatott antiszemita dimenzióiba most nem megyek bele, úgyis mindenki pontosan tudja, miről van szó.) Ez azonban sunyi rágalom. A kommunisták a párt uralmát, a pártállami diktatúrát féltették a történelmi igazság feltárásától. Történelmi mondandójukat ennek az érdeknek vetették alá, mindenkor, a puha diktatúra idején is. A köztársaság mai hívei az alkotmányos elvek, a demokrácia és a jogegyenlőség alapján vetik el a Horthy-korszak és főszereplőinek mérték nélküli rehabilitációját, piedesztálra emelését, és ugyanezen elvek alapján ítélik el a pártállami diktatúrát is. A köztársaságnak egyik sem lehet történelmi előképe. De erről majd még később. Most térjünk vissza egy pillanatra Telekihez.
Teleki és Kádár
Barcs idézett rádiójegyzetének van egy másik, mélyebb rétege is: a kis földdarab, az agresszív és mohó nagyhatalmak közé beszorult védtelen kis ország, a reálpolitikusok szemben a holdkóros fantasztákkal, akik délibábokat kergetnek. A Kádár-korszak (és benne a megváltoztathatatlanba beletörődő értelmiség túlnyomó része) vitathatatlanul kedvelte azokat a magyar történelmi hősöket, akik a „politikai konstelláció” nyomasztó keretei között vergődtek és elbuktak (öngyilkosok lettek, mint gróf Széchenyi István, Teleki László, Teleki Pál), vagy ügyesen és sikeresen lavírozva elkerülték a katasztrófát, szolgálták a túlélést, mint például Bethlen Gábor. A reálpolitikusok és fantaszták szembeállítása könnyen átlátható keretet adott Kádár 1956-os árulásának értelmezéséhez, az erkölcsi felmentéshez és a belenyugváshoz. 1968-ban nem volt nehéz beazonosítani a kor reálpolitikusát és délibábkergetőit. Ezzel kapcsolatban az első, magától értetődő megjegyzés az lehetne, hogy valóban, akik az ország második világháborús tragédiáját kizárólag a nagyhatalmi kényszerek, nyomás és a védtelen kis ország terminusaiban értelmezik, és így vélik menthetőnek, érthetőnek és magyarázhatónak mindazt, amit Teleki is tett, azoknak fel kell menteniük Kádár Jánost is.[17] Sőt, Kádárt inkább tisztelniük kell, hiszen ő nem futamodott az öngyilkosságba, hanem vállalta a felelősséget, és kihozta az adott helyzetből a legjobbat, amiképpen a magyar közvélemény nem jelentéktelen része ezt mindmáig így gondolja. Ez azonban még nyilván nem kielégítő érv. Úgy vélem ugyanis, hogy nem érdemelnek sem tiszteletet, sem felmentést.
A politikusok és államférfiak gyakran kényszerülnek arra, hogy nehéz, fájdalmas döntéseket hozzanak, bepiszkolják a kezüket. Olykor az is elkerülhetetlen, hogy a többség megmentése érdekében egyes embereket vagy akár csoportokat is feláldozzanak. E tettek erkölcsi mérlegelésekor mindenekelőtt azt szokás számba venni, hogy volt-e alternatív, kevesebb áldozattal járó megoldás, a döntés helyes cél érdekében történt-e, hogy előmozdította-e lényegesen e cél elérését, illetve a meghozott áldozat nem volt-e megengedhetetlenül és értelmetlenül nagy, túlzó. Például, hogy a rendteremtés ürügyén – merőben bosszúvágyból vagy hatalmi és politikai célból – nem ért-e sokkal több embert sokkal súlyosabb retorzió, mint ami indokolt lett volna (l. az 1956 utáni megtorlást). Ez több, mint a költség-haszon szokásos, bár gyakran igen bonyolult utilitárius elemzése. A tett megítélésekor elkerülhetetlen szemügyre venni azt a politikai víziót, amelynek megvalósítása érdekében emberek feláldozásáról döntöttek. Vagyis azt, hogy mi volt a végső cél, mi volt az a nemzetpolitikai vízió, amelynek jegyében a politikus a döntést hozta. Kádár esetéről most nem ejtenék szót, egy korábbi írásomban erre már kísérletet tettem.[18]
Teleki tettei mindezen szempontok mérlegelése alapján igazolhatatlanok. Ránki György szóhasználata az idézett írásában árulkodó, és nyilvánvalóan megkerüli a kérdést. A német nyomást abban éri tetten, hogy valamiképpen ellentételezni kellett a németeket a magyar revíziós célok megvalósításához nyújtott támogatásért. Az első zsidótörvény esetében „erősíteni kellett az együttműködést”, a későbbieket már „közvetlenül német nyomásra vezették be, vagy fizetségül a német támogatásért [kiemelés tőlem, M. A.]” – írja Ránki. A zsidókat tehát a trianoni sérelmek orvoslásának oltárán kellett feláldozni. A revízió ára a zsidók voltak. Túl azon, hogy a közvetlen német nyomás tézise nem igazolódott, ahhoz, hogy ezt magyarázatul elfogadjuk, föl kell tenünk, hogy a revíziós politika az első világháború utáni magyar nemzetpolitika, a nemzet problémái megoldásának legfontosabb parancsoló szükségszerűsége volt, amely minden áldozatot megérdemel, és minden más megfontolást, politikai célt felülír. Továbbá azt is el kell fogadnunk, hogy az ár, vagyis a zsidók jogfosztása kauzális összefüggésben áll ezzel a törekvéssel, valamint azt is, hogy a magyar állampolgárok jelentős csoportjának jogfosztása és kiszolgáltatása erkölcsileg elfogadható és elgondolható ellentételezés e cél megvalósítása érdekében. Nyilvánvaló, hogy a demokratikus köztársaság hívei sem külön-külön, sem összefüggésében nem fogadhatják el ezeket az állításokat. Teleki és kortársai, a Horthy-korszak uralkodó felfogásának, az antiszemita és németbarát revíziós politikának bűne és felelőssége éppen abban áll, hogy alakítói mindezt összefüggő kérdésnek és elfogadható árnak gondolták. „Kétségtelen, hogy Teleki meggyőződéses antifasiszta volt, de nem mindegy, hogy valaki demokrataként vagy rasszistaként antifasiszta. (…) Teleki antifasizmusa nem liberális vagy demokrata alapelvekből táplálkozott, hiszen ezeket 1919 óta mindig megbélyegezte. Teleki a németekben, miként a zsidókban, »faji« veszélyt látott. A nyilasokkal szemben is az »idegenszerűség«, a »külföldi minták másolása« és a »guruló márka« voltak a fő érvei, és nem az, hogy totális államot akarnak” – írta a mostani vitában Ungváry Krisztián.[19]
Senki nem vitatja, hogy Teleki sosem küldte volna gázkamrába a magyar zsidókat. Azonban ez kevés az utókor tiszteletéhez. Teleki ugyanis minden kétséget kizáróan hitt abban, hogy a magyarság megújításának útja az idegen elemektől való megtisztítás, a „zsidótlanítás” (még ha nem is a náci brutalitással), és a nemzet erejét egy tekintélyuralmi, a társadalmi hierarchián szigorúan őrködő politikai rendszerben összefogva kell a revíziós politika szolgálatába állítani. Politikáról, nemzetről, társadalmi rendről, fajvédelemről vallott nézetei nemcsak a köztársaság ma elfogadott alkotmányos elveivel vannak szöges ellentétben, hanem kora demokráciáról alkotott közfelfogásának standardjaitól is távol estek, és nemcsak az akkori nyugati demokráciákkal összehasonlítva. „Teleki pályájának legsúlyosabb tehertétele a zsidókat sújtó diszkrimináció állandó szorgalmazása és a zsidótörvények megszavaztatása. Ezek a törvények azonban nemcsak Teleki Pál, hanem az egész kor antiszemitizmusát tükrözik: a magyar politikai elit és a társadalom erőteljes nyomásának engedve más kormányzat is meghozta volna őket. A mából visszanézve, a későbbi szörnyűségek ismeretében Teleki politikája nem menthető” – összegezte véleményét Ablonzcy Balázs a Rubiconban írt tanulmányában.[20] Nem tudom, hogy a „más kormányzatot” afféle finom rezervációnak szánta-e a szerző, mindenesetre tény, hogy Teleki nem magányos váteszként szorgalmazta az antiszemita törvényeket. Általánosabban fogalmazva: Teleki politikai tév- és rögeszméi jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az ország a korszak végére teljes politikai és erkölcsi katasztrófába sodródjon, és ezen öngyilkosságba menekülése mit sem változtat. „Az azonban, hogy Teleki érdemel-e szobrot, par excellence társadalmi és nem történeti kérdés, melyben a tájékozott magyar közvéleménynek kell döntenie, annak mérlegelésével, hogy a modern magyar demokrácia alapelveivel és a nemzet értékeivel mennyiben összeegyeztethető, és mennyiben nem az” – írja Romsics Gergely a Rubiconban.[21] A megállapítással egyetértve a magam részéről választ is adnék az állításban megbúvó kérdésre: Teleki szobrának nincs keresnivalója a Magyar Köztársaság Elnöki Palotája előtti téren.
Patetikus záró megjegyzés a felszabadulásról
A felszabadulás, az 1989-es, azt jelenti, hogy elvileg nincs szükség a fennálló rend történeti legitimációjára. Ezért a történészi megállapításokat nem kell alárendelni hatalmi szempontoknak vagy fölső elvárásoknak, a fennálló rend igazolása kényszerének. Az 1989 előtti két korszakra vonatkoztatva, attól a tehertől is megszabadulhattunk, hogy az egyikre vonatkozó állításaink erősítik-e vagy gyengítik a másik erkölcsi legitimitását. A kommunizmus és a fasizmus folyton egymásra mutogatott, minduntalan a másik létével akarta igazolni önmagát, méghozzá visszamenőleg is. A felszabadulás nyomán a történeti rekonstrukció kiszabadulhat ebből a mókuskerékből, és szabadon foglalkozhat a tárgyával, egyik vagy másik rendszerrel, korszakkal vagy éppen mindkettővel.
Az összehasonlítgatás egy bizonyos ponton túl amúgy is értelmetlen, és csak zavarossá teszi a képet. Mindkét korszakban másként definiálták a politika szubjektumát, ennek megfelelően másként, másoknak adagolták a szabadságot és a repressziót. Mindkét korszak ráadásul szakaszokra osztható, melyek e tekintetben egymástól is különböztek. 1927-ben nem ugyanaz volt Magyarországon, mint 1944-ben, és 1982-ben sem ugyanaz volt, mint 1952-ben, 1961-ben vagy 1973-ban. Ám közös volt bennük, hogy a közösséget felülről definiálták, a szabadságot és repressziót (valamint a történelemírást) pedig a rezsim aktuális érdekei és állapota szerint adagolták. A szabadság perspektívájából erkölcsi értelemben elegendő ennek megállapítása. A szabad közösség ugyanis önmagát definiálja, és szabadságát nem adagolják, ellenkezőleg: egyénileg és kollektíve él a szabadságával. Ám mégis van egy történelmi pillanat, melynek kapcsán, úgy hiszem, egyértelműen színt kell vallani. Ez pedig 1945.
1945 nemcsak a háborús vereség és az összeomlás éve, hanem a rendszerváltás éve is volt. A kérdés egészen konkrétan az, hogy a magyar történelem modernkori fejlődésében a háború előtti korszak politikai berendezkedésének, társadalmi rendjének, hangadó ideológiáinak összeomlását, eltakarítását helyesnek véljük-e, vagy pedig siratjuk. Én helyeslem. A helyeslésem értelemszerűen nem vonatkozik sem azokra a retorziókra és szabadságkorlátozásokra, melyeket 1945 és 1948 között kellett sokaknak érdemtelenül és méltánytalanul elszenvedniük, sem a kommunista diktatúra későbbi tetteire.
Az 1945-ös rendszerváltás a magyar nép széles körű politikai támogatását élvezte, és nem következett belőle a kommunista diktatúra. Ezen nem változtat az, hogy az előző rendszer megbuktatását a szovjet hadsereg hajtotta végre, és ennek következményeként a kommunista párt vette át rövid idő elteltével a teljhatalmat, évtizedekre. Az 1945-ös rendszerváltásból önmagából nem következett a kommunista diktatúra, a túlnyomó többség nyilvánvalóan nem akart kommunizmust, és sokan talán még azok közül sem, akik 1945-ben és 1947-ben egyébként önszántukból és meggyőződésből szavaztak a kommunista pártra. Hogy milyen politikai víziót dédelgetett és milyen jövőt képzelt magának a második világháború után a magyar politikai közösség, azt a legélesebben egy történelmi pillanatra az 1956-os forradalom villanófényében lehetett látni.
Ám óvnék attól az elhamarkodott következtetéstől is, hogy ilyen értelemben mégis a kommunizmus takarította el a modern magyar politikai fejlődés útjából a régi rend zárványait, még ha ezért súlyos árat is kellett fizetni. Úgy gondolom, az igazság ennek az ellenkezője: a kommunista hatalomátvétel és a diktatúra akadályozta meg hosszú évtizedekre, hogy létrejöjjön az a jogegyenlőségen alapuló, demokratikus és pluralista rend, amelyben a szovjet csapatok fenyegető jelenlétének tudatában is oly sokan reménykedtek 1945-ben és 1956-ban.
Jegyzetek
[1] A szöveget a Nyílt Társadalom Archívum id. Teleki Pál, 1968–1991 című életrajzi dossziéjából idézem (az évszámok nem Teleki Pál életére vonatkoznak, hanem a dossziéba rendezett róla szóló írások megjelenési idejére). A Szabad Európa Rádió egykori kutatórészlege nap mint nap leiratokat készített a szovjet blokk hivatalos rádióadásainak műsorairól. A magyar rádió (a Kossuth és Petőfi adó) műsorait a Hungarian Monitoring-sorozatban gyűjtötték és fűzték le, időrendi sorrendben. Egy példányt az adott műsorról a téma okán Teleki életrajzi dossziéjába is lefűztek. Az idézett szöveg tehát a Münchenben rögzített rádióadás leirata.
[2] A legfontosabb írások: Ungváry Krisztián: Szobrot Teleki Pálnak? Népszabadság, 2004. február 17.; Karsai László: Még egy szobrot Teleki Pálnak? Magyar Narancs, 2004. február 19.; Karsai László: Érvek a Teleki-szobor mellett. Élet és Irodalom, 2004. március 12.; valamint Ablonczy Balázs tanulmánya a Rubicon 2004/2-es számában.
[3] Mindennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy a valóságos Teleki Pál egyébként puritán volt-e, következetes vagy karakán. Ez lényegtelen, hiszen az elemzés tárgya az a kép és értelmezés, és annak mögöttes jelentése, amit a leírás sugall róla.
[4] A könyvtárnyi és történészhallgatók számára már évtizedek óta előírt irodalom fölsorolásától most eltekintenék.
[5] Szabó Miklós: A Ludovikától a Magvetőig. Beszélő, 1998. október.
[6] Szabó, i. m.
[7] Történelem a képernyőn. Beszélgetés Bokor Péterrel. Zöldi László interjúja, Élet és Irodalom, 1976. december 18.
[8] L. Tóth János interjúját Kosáry Domokossal: „Kárpát-Európa”-kutatás a Teleki Intézetben. Valóság, 1983. szeptember. 3–9.
[9] Mink András: Kommunizmus, terror, Péter Gábor ollója. Beszélő, 2002. március. E helyütt említést érdemel a Terror Háza most látható időszaki kiállítása a magyar holokausztról. Továbbra is kifogásolom, hogy az általuk prezentált történeti rekonstrukció homályban hagyja a deportálásoknak az akkori magyar politikában gyökeredző, belső indíttatású előzményeit, és ragaszkodik ahhoz, hogy a bajok úgymond a „kettős megszállással” kezdődtek, ugyanakkor a kiállítás nem rejti véka alá sem a magyar állami szervek részvételét, sem a magyar felelősséget a deportálások végrehajtásában.
[10] E koncepció legékesebb kifejtése Lukács György: Az ész trónfosztása című könyvének záró fejezetei. Elméletileg a koncepció lényege, hogy a fasizmus az imperializmus válasza a szovjet bolsevik forradalomra. Érdekes, hogy ez nemcsak a göbbelsi propagandájával vág egybe, amely Németország harcát a bolsevizmus elleni keresztes hadjáratként próbálta „eladni”, ezzel éket verendő az antifasiszta koalícióba, hanem például Ernst Nolte is egyetértőleg hivatkozik Lukács művére A fasizmus korszaka című, tavaly magyarul is kiadott jelentős könyvének bevezetőjében.
[11] A levél keltezése: 1951. május 31. Forrás: Zsidó Múzeum Levéltára, Budapest, XXXIII-8-b/5. doboz, 34. sz. iratcsomó.
[12] A magyar zsidóság képviselőinek nyilatkozata. Szabad Nép, 1951. június 17.
[13] Ránki György: A németek szerepe a magyar zsidóság elpusztításában. História, 1984. július, 18–22.
[14] Ablonzcy, i. m., 62.
[15] Ránki, i. m., 18., 20., 22.
[16] Nyílt levél a magyar társadalomhoz és a magyar zsidósághoz. Hírmondó, 1984. május–június, 26.
[17] Ezt a logikailag magától értetődő álláspontot sugallja Hegyi Gyula: „Teleki Pál (vagy Kádár János) szerintem akkor kaphat köztéri szobrot Magyarországon, ha mindenki tudja, hogy az nem a demokrácia felszámolására buzdító jelkép, hanem az antidemokratikus múlt ellentmondásos, de nem eredendően gonosz hőseinek tűnődésre késztető mementója. Ha soká élünk, ezt is megérjük.” Hegyi Gyula: A Teleki-szobor másik arca. Népszabadság, 2004. február 25. A mondatot úgy is értelmezhetjük, hogy Hegyi szerint voltaképpen a probléma az, hogy mi, vagyis az utókor még nem nőttünk fel ahhoz, hogy e két férfiúnak szobrot állítsunk.
[18] Mink András: A történelmi Kádár. BUKSZ, 2002. tavaszi szám. Röviden: ebben az írásban nem csak az 1956 utáni megtorlást tartom erkölcsileg elfogadhatatlan bűnnek. Arra is megpróbálok rámutatni, hogy Kádár politikai víziója, kommunista meggyőződése és a párt diktatúrájába vetett töretlen hite cáfolja a Kádár-legendárium közkeletű feltételezéseit, és kizárja, hogy Kádárt, „bűnei ellenére”, történelmünk nagy alakjaként tiszteljük.
[19] Ungváry, i. m.
[20] Ablonczy, i. m., 62.
[21] Romsics Gergely: Tér, hatalom, emlékezés. Rubicon, 2004/2, 7.