A roma közösséggel szembeni előítéletességet lassan tabusító, a médiában is kialakulóban lévő normák törékenységét 2003 márciusának végén a Bazi nagy roma lagzi[1] néven sugárzott paródia minden addiginál egyértelműbben megmutatta. Az alábbiakban annak bemutatására teszek kísérletet, hogy a magyarországi média jellegzetes romaábrázolása a róla kialakított több évtizedes diskurzus része, és sok tekintetben fenntartója. E médiakép egyes elemei (mint például a tényfeltárás hiányában előretörő hivatalos kommunikáció) a magyar média általános gyengeségeiből, mások az e sztereotípiák által meghatározott (és a témaválasztást irányító) szocializációs mintákból, míg megint mások pedig abból a helyzetből fakadnak, hogy a közönségben meggyökeresedett sztereotípiáktól a legjobb szerkesztői szándék sem tudja magát függetleníteni.
Az árnyalatnyi különbségek persze még csak sovány vigaszt sem nyújtanak azoknak, akiknek az életét – magyarországi romaként – ezek a masszív sztereotípiák évtizedek óta befolyásolják. Kicsit sarkítva: hogyan is lehetnének nyugodtak, amikor ők állják a cechet, ők fizetik leginkább a többségi önkép fenntartásának árát.
Jellegzetes ábrázolások
A tartalomelemzések azt mutatják, hogy – ha vannak is eltérések az egyes médiumok között – a többségi médiakép fő tematikája nagyjából egybeesik magyarországi romákkal kapcsolatos sztereotípiákkal. E médiaképben a magyarországi romák három nagyobb témakörben kaptak jelentős figyelmet a médiától: a szegénység, a kultúra és a konfliktusok területén. (1. táblázat)
1. tábla. Témakörök 1997-ben[2] és 2000-ben[3]
|
1997 |
2000 |
|
|
Szervezetek, kisebbségi önkormányzatok muködése |
11% |
8% |
|
Kormányzati politika, támogatások |
18% |
33% |
|
Jogi kérdések, kisebbségi jogok |
16% |
15% |
|
Általános háttéranyag |
11% |
3% |
|
Szociális kérdések/szegénység |
20% |
32% |
|
Foglalkoztatás |
4% |
7% |
|
Vállalkozások, gazdaság |
2% |
2% |
|
Kultúra |
21% |
25% |
|
Oktatás |
14% |
13% |
|
Egészségügy |
1% |
3% |
|
Bűnözés |
25% |
21% |
|
Konfliktusok, diszkrimináció |
25% |
37% |
|
Külföldi romák |
2% |
5% |
|
Kivándorlás |
– |
18% |
|
Előítéletek |
– |
11% |
|
Egyéb |
9% |
2% |
Megjegyzés: Egy cikk egyszerre több témát is felvethet.
A szegénység. Kétségtelen, hogy a szegénység, a munkanélküliség a roma családok többségének napi valósága. A szociális kérdésekkel kapcsolatos alminta mélyebb elemzése alapján azonban jól láthatók a torzítások is: a romák szegénységének témakörét dominálták a különböző többségi (elsősorban állami, önkormányzati) támogatások. (1997-ben nem találtunk olyan cikket, amely például sikeres roma vállalkozóról szólt volna, és elenyésző arányban voltak olyan tudósítások, amelyekben a romák aktívan próbálták befolyásolni a sorsukat.)
A hírforrások ebben a témakörben túlnyomórészt a programokkal előálló többségi intézmények voltak, és a média nem tett mást, mint rövidhírekben tudósított ezek bejelentéséről. 2000-ben is a kormányzati politika és programok voltak a figyelem homlokterében, sőt: 2000-re a cikkek harmada érintette ezeket.
A cigány kultúra. 1997-ben a cikkek közül minden ötödik, 2000-ben már minden negyedik a kultúra kapcsán számolt be a romákról. A cikkek túlnyomó többsége kulturális eseményekről szóló meglehetősen érdektelen rövidhír volt kiállításokról, tánccsoportok fellépéseiről, koncertekről, míg másik hányadát művészportrék tették ki.
A bűnözés. 1997-ben 25%-os volt azon írások aránya, amely a romák kapcsán bűnügyekről számolt be. Kevés annyira egyértelműen előítéletes jellegzetessége van a romák médiaképének, mint 1997-ig rutinszerű szerepeltetésük a bűnügyi tudósításokban – például más kisebbségi csoportok esetében az elkövető vagy a gyanúsított etnikai hovatartozását majd hatvan év óta nem jelölik. Az etnikai hovatartozás nyilvánosságra hozatalát a Roma Polgárjogi Alapítvány panasza nyomán az adatvédelmi- és a kisebbségi ombudsman 1997-ben közös állásfoglalásban ítélte törvényellenesnek. Az adatok alapján azt hihetnénk: a romák médiaképét 2000-ben is egyértelműen meghatározta a bűnügyekkel kapcsolatos írások 21%-os aránya. Ez azonban a kis mintavétel torzításának a következménye. Valójában a magyar sajtóban ma már csak elvétve utalnak a gyanúsítottak, vádlottak roma származására.[4]
Új témakörök. 1997 és 2000 között más is jelentősen megváltozott: 2000-re a legerőteljesebb témakör egyértelműen a romákkal szembeni diszkrimináció kérdése lett, ami köszönhető annak is, hogy a viszonylag kis mintában nagy súlyt kapott az éppen tetőző roma kivándorlás, valamint, hogy a roma szervezetek is már erőteljesebb kommunikációra képesek.
Roma szerepek
E médiakép másik jellegzetessége, hogy a romák nagy részének nincs semmilyen speciális szerepe és véleménye sem a médiában: homogén masszaként ábrázolják őket. Kutatások hiányában nem tudható, hogy más csoportoknál milyenek lennének ezek az arányok. Ezzel együtt bizonyos, hogy ennek a kérdésnek az előítéletekkel övezett, homogén külcsoportnak tekintett kisebbségek esetében különleges tétje van. (2. táblázat)
2. tábla. Roma szerepek 2000-ben
|
Megszólal, megkérdezték |
Nem szólal meg, nem kérdezték meg |
Összesen (a cikkek százalékában) |
|
|
Politikai |
29 |
19 |
24% |
|
Jogi |
14 |
16 |
15% |
|
Kisebbségi önkormányzati |
7 |
9 |
8% |
|
Kultúra, művészet |
8 |
23 |
16% |
|
Civil |
9 |
35 |
22% |
|
Gazdasági |
5 |
2 |
4% |
|
Bűnüggyel kapcsolato |
6 |
26 |
16% |
|
Szerep nélkül, romák általában |
5 |
68 |
37% |
|
Egyéb |
5 |
3 |
4% |
|
Összesen |
88 (30%) |
201 (70%) |
100% |
A korábbi „arctalan” bemutatások 2000-ben már kevésbé jellemezték a sajtót: míg 1997-ben a cikkek 60%-ában a romák általánosságban, homogén csoportként jelentek meg, 2000-re ez az arány 37%-ra csökkent. Ezzel párhuzamosan mind az emberi jogi tematika, mind a jogvédő szervezetek nyomásgyakorló képességének erősödését mutatja, hogy a cikkek 15%-ában jelentek meg roma jogvédők. Ugyanakkor a szereplők még mindig kevesebb, mint harmada jutott közvetlenül megszólalási lehetőséghez. Ez az arány – még akkor is, ha jobb az 1997-es arányoknál – azt mutatja, hogy a sajtó változatlanul hajlamos úgy írni a romákról, hogy véleményük bemutatásának nem ad teret.
Szórakoztatás és közszolgálat
Közhely, hogy a média nemcsak tájékoztat, hanem hordozója és alakítója is annak a képnek, amelyet a társadalom saját magáról és saját magának alakít ki. E képet talán a híreknél is jobban befolyásolják a média szórakoztató műsorai, amelyekből ma nem csak a romák hiányoznak, hanem más kisebbségek is.
Ugyan némiképp árnyalják, de voltaképpen nem cáfolják ezt a két kereskedelmi csatorna show-műsorában meg a Lagzi Lajcsi show-kban megjelenő romák is. Ráadásul a Romantic vagy a Fekete Szemek állandó jelenléte – ha a korábbi „csendőrpertus”, szórakoztató/szolgáltató imázsból ki is vezet némiképp – ugyanabban a sztereotípiamezőben marad. Nincsenek, vagy csak alkalomszerűen jelennek meg kisebbségi karakterek a magyar szappanoperákban, a Duna TV és az M1 egyik hajnali műsorát kivéve nincsenek roma bemondók a többségi televíziókban, de ugyanúgy hiányoznak a romák a napilapok „megkérdeztük az utca emberét” rovataiból is.
A „bűnözés-szegénység-kulturális élet” csaknem kizárólagos tematikájából kivezető szerepek nélkül nem várható, hogy a többség a magyarországi romákra ne úgy tekintsen, mint az előítéleteit visszaigazoló arctalan csoportra. A média egésze ma nem találja azokat a történeteket, amelyek ne ezeknek a témasztereotípiáknak a megerősítései lennének. Olykor maguknak a kliséknek a direkt cáfolatából sem származik túl sok jó. Gyakorta ebbe a zsákutcába gyalogolnak bele azok a szerkesztők, akik imádják a különböző sikersztori-portrékat; a roma vállalkozók, egyetemisták, pedagógusok kontextus nélküli bemutatása nagy körültekintést igényel: a közönség hajlamos ezeket ugyanis a szabályt erősítő kivételként vagy egyszerű propagandaként elhárítani. Az efféle műsorszámok azt sugallhatják: tényleg csak a romákon múlik, hogy „ki tudnak-e törni” a nyomorból, kirekesztettségből.
De mindez még mindig a többségiek beszélgetése. A kérdés ugyanis úgy is felvethető, hogy a magyarországi többségi média felajánl-e olyan szerepeket, amelyek nem sztereotipak, és a sajtó lehetővé teszi-e, hogy a romák büszkék lehessenek identitásukra, vagy éppen annak eltitkolása felé tereli őket. Az első és mindezidáig egyetlen magyarországi roma médiafogyasztási kutatás[5] alapján a roma közönség leginkább a média konfliktusorientált ábrázolásainak túlsúlyát kifogásolja: tízből nyolcan osztják azt a tapasztalatot, hogy a televízió csak problémákkal összefüggésben mutat be romákat, és tízből kilencen azt, hogy „a tévének azt is meg kellene mutatnia, ami jó a romák életében”. A sztereotípiákat megtörő személyiségek (például egy roma tévébemondó) szerepeltetésének igényét is megerősítették: közel háromnegyedük tartotta ezt fontosnak. A televízió a romák többségének véleménye szerint nem ad róluk reális képet. Ugyanakkor a 46, illetve 48 százalékos egyetértési arány azt is mutatja, hogy a negatív ábrázolások nem maradtak hatástalanok a romák számottevő részénél. De még így is egy félmilliós csoport fele olyan képet kap vissza magáról a televízióból, amelyet önmaga sértőnek érez.
A szórakoztató- és a hírműsorok között ebből a szempontból köztes helyet elfoglaló közszolgálati magazinok esetében sem jobb a helyzet. Az ezekről született eddigi legteljesebb felmérés[6] szerint még „az alapvetően segítő szándékú, jóindulatú kisebbségekkel foglalkozó riportok esetében sem találkoztunk a kisebbségi lét »egyenlő« voltának hiteles közvetítésével. Az esetek többségében a bemutatás a különlegességre (különcségre), a kiszolgáltatottságra vagy éppen a sajnálatra épít.” A vizsgálat egy másik megállapítása szerint „a fogyaszthatóság elve miatt az olyan különösen kényes, érzékeny témák esetében, mint amilyenek a kisebbségekkel kapcsolatosak, felmerülhetnek komoly nehézségek. Ezek könnyen eredményezhetnek sugalmazó vagy előítéletes véleményalkotást, de még inkább az ellenhatások lehetőségét nem megfelelően kiszűrő bemutatásokat.”
A tágabb környezet
A fenti elemzések azt mutatták: a romák médiabemutatását erőteljesen meghatározó klisék nagyjából egybeesnek a romákkal kapcsolatos többségi sztereotípiákkal. Ezért úgy is felvethető a kérdés, hogy ez a médiakép hozzájárul-e a többségi sztereotípiák fenntartásához. Kutatások bizonyítják, hogy bár a média még hosszú távon is nehezen tud mélyen gyökerező negatív előítéleteket megváltoztatni, az azokkal megegyező ábrázolások igenis megerősíthetik a meglévő beidegződéseket. A sajtó nyelvhasználatának virulens társadalmi sztereotípiákkal való összevetése adalékokat szolgáltathat arról, hogy az újságírók témaválasztásában, nyelvezetében szerepet játszanak-e a romákkal kapcsolatos általános attitűdök, és a többségi média romaképe mennyire reprezentálja „a cigánysággal” kapcsolatos többségi elvárásokat, illetve az előítéletek miként befolyásolják az egyes híradásokból kibontakozó kép értelmezését. De a romákkal szembeni közbeszéd elemzése más szempontból is hozzájárulhat e médiakép feltárásához: ha például egy társadalom közbeszédében nyíltan, a döntéshozók által is eltűrt, olykor pedig támogatott módon, széles körben elfogadott például egy népcsoport saját tétlenségére, lustaságára hivatkozva elhárítani a szegénység kérdését, úgy e retorika folyamatos fenntartásához és megerősítéséhez elég az is, ha a média mindössze továbbadja e szereplők nyilatkozatait. (Persze az is igaz, hogy nem minden nyilatkozathoz lehet odaállítani egy árnyalt kommentárt.)
Ezért az adatok értelmezéséhez meg kell kísérelnünk a cigányellenes előítéletek feltárását, és annak a vizsgálatát is, hogy a közbeszédben ezek milyen mértékben vannak jelen. Milyen retorikát használnak ma egyes közszereplők a romákkal kapcsolatban, és ezzel milyen legitimációs konszenzusra támaszkodhatnak? Ezzel párhuzamosan annak részleges feltárásra is kísérletet teszünk, hogy e médiakép bizonyos jellegzetességeinek folyamatos jelenlétéhez mennyiben járult hozzá desifrírozható kódjaival a rendszerváltás előtti többségi hatalmi intézményrendszer (amely gyakran erőteljes „szocializációs mintaként” működik az újságíró-társadalmon belül is).
Az előítélet-kutatások
Lázár Guy a magyar nemzeti identitással kapcsolatos kutatásai[7] szerint a magyarországi többség romaképe erősen kötődik saját önképéhez. A „cigányság” ebben az önképben egyfajta negatív referenciacsoportként van jelen: a magyarok és a romák jellemzésére használt jelzők csaknem teljes pozitív-negatív tükörképei egymásnak, főként a szorgalom, a becsületesség és az életvitelbeli kulturáltsággal kapcsolatos képzetek terén.
Egy 1997-es kutatásban[8] a válaszolók 81 százaléka értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a romák nem szeretnek dolgozni”, és 87 százalékuk azzal, hogy „lazább erkölcsök szerint élnek”. A többségiek meglehetősen bizalmatlanok azzal kapcsolatban, hogy ezek a tételezett különbségek csökkenhetnének: Lázár Guy mindkét, 1987-es és 1992-es vizsgálatában a válaszadók körülbelül kétharmada értett egyet azzal a megállapítással, hogy „a cigányok sohasem fognak beilleszkedni a magyar társadalomba”. A Gallup 1993 óta folyamatosan végzett felmérései azt mutatják, hogy 1995 óta már a nyíltan vállalt cigányellenességgel kapcsolatos gátlások sem igen működnek a közvéleményben. A negatív attitűdök jóval szélesebb körűek a romákkal valamilyen módon kapcsolatba kerülők rétegénél, mint azoknál, akiknek személyes kapcsolata nincs a romákkal, ám az előítéletek elterjedtségében jelentős szerepet játszanak a közvéleményben zajló kommunikációs folyamatok is.
A médiaképben kimutatható sztereotípiák mindegyike hosszú évtizedek óta a romákról szóló közbeszéd meghatározó eleme. A Kádár-korszakban a „cigánylakosság tudatának fejlesztése”[9] feladata mellett éles bírálatok is érik a médiát: „tömegkommunikációs fórumaink rendszeresen és általában politikai törekvéseinknek megfelelően foglalkoznak a cigányok helyzetével. Előfordulnak azonban hangsúlytévesztések is: gyakrabban teszik szóvá a cigányok körében mutatkozó antiszociális megnyilvánulásokat, és kevesebb figyelmet fordítanak a cigánylakosság körében észlelhető pozitív változásokra. Viszonylag ritkábban bírálják az előítéletek következtében elkövetett visszaéléseket.”[10] Egy másik jelentés úgy fogalmaz: „a társadalom jelentős hányada hajlamos a cigányságnak az életkörülményekben, a képzettségben és a művelődésben mutatkozó elmaradottságát részben vagy egészben e réteg saját hibájának tekinteni. E szemléletet a tömegtájékoztatás – különösen a bűnözésről szóló híradásokkal – gyakran még erősíti is.”[11] Miközben a Kádár-rendszer folyamatosan bírálta a médiát az előítéleteket erősítő képért, a különböző hivatalos jelentések hemzsegnek a „cigánybűnözésről” és a szociális juttatásokkal való visszaélésekről szóló utalásoktól.
A bűnözés etnicizálása
Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az elmúlt évtizedekben tartalomelemzések sora bizonyította, hogy a kisebbséghez tartozó által elkövetett bűncselekmény nagyobb eséllyel kerül a hírekbe. Az elemzések pedig rendszerint jóval nagyobb arányú kisebbségi bűnözést mutatnak be, mint amilyen az elkövetési arány a való életben.
A magyarországi gyakorlat, amely szerint kizárólag a roma bűnelkövetők etnikai hovatartozásának van hírértéke, más magyarországi kisebbségek (vagy éppen a többségiek) esetében nincs, természetszerűleg járult hozzá a roma identitás és a bűnözés közötti közvetlen összefüggés folyamatos sugalmazásához. Bár kutatások[12] már a nyolcvanas években bizonyították, hogy a romák körében nem nagyobb a bűnözés, mint a hasonló szociális helyzetű csoportok körében, ez nem befolyásolta a romákkal szembeni közvélekedést.
A „cigánybűnözés” sztereotípiáját nem csak a többségi előítéletek vagy a sajtó, hanem évtizedekig a bűnüldözés intézményrendszere maga is támogatta. A rendőrség kötelékében a kilencvenes évekig működtek, és offenzív sajtómunkát végeztek az úgynevezett cigányvonalak,[13] amiket ugyan a rendszerváltás környékén megszüntettek, azonban az évtized közepéig kellett várni arra, hogy a rendőrség (körözési) gyakorlatában a „cigány származás” ne legyen különös ismertetőjel. Az országos rendőrfőkapitány egy 1996. novemberi belső utasításáig, ami „szerint normasértő az, ha a rendőrség (...) a körözésnél vagy egyéb esetekben alkalmazott személyleírásnál népcsoportra, nemzetiségre vagy etnikumra utaló megjelölést használ”, ugyanakkor eloszlatja a gyakori feltételezést is, amely szerint az etnikai hovatartozás jelölése megkönnyítheti a nyomozást: „az ilyen megjelölés az esetek többségében a testi jellemzők egyértelmű azonosítására egyébként sem alkalmas, s így szakmai értelemben is kifogásolható.”
Egyes lapoknak a rendőrségtől származó körözési híreiben azonban ma is előfordulnak a roma származásra utaló kitételek, néhány nyilatkozat[14] pedig arra enged következtetni, hogy a roma bűnözéssel kapcsolatban ma is folyik adatgyűjtés rendőrségi körökben.
A bűnözés dominanciája a romák médiaképében a legtöbb kelet-európai országban megfigyelhető jelenség: az egyik romániai kutatásban[15] a romák kapcsán a jelzős szerkezetek kétharmada az erőszakosságra, bűnözésre utalt. A magyarországi rendőrségi gyakorlatra, a romákkal kapcsolatos általános közvélekedésre és az egyes médiumok nyílt előítéletességére is jó példa az Országos Rendőr-főkapitányság által kiadott bűnügyi hetilap, a Zsaru Magazin romákról szóló anyagainak elemzése.[16] E magazin esetében – egy központi rendőrségi lapról lévén szó – fokozottabban várnánk el, hogy tiszteletben tartsa például a szabad identitásválasztás jogát, vagy ne sértse az adatvédelmi törvényt. A cikkek kapcsán a „roma származás” az újságíró meghatározása vagy a fényképekkel történt egyértelmű beazonosítás révén történt. A cikkek túlnyomó többségében „erősen kérdéses a bűncselekmény mint jogi kategória használata is”, és mindössze egyetlen cikk esetében sikerült bizonyítani az elkövetők bűnösségét, illetve azt, hogy valóban bűncselekmény történt. Az elemzés szerint a cikkek nem állnak meg az „elkövetők” bemutatásánál, hanem „egy tágabb kontextuális keretbe helyeződve, a cigányságról alkotnak véleményt” – az „érdemtelenül támogatott cigánytól” a szegénység kriminalizálásán át az erkölcstelenségig és a bujaságig az összes létező sztereotípiát megerősítve. Erre utalnak a címek is: Siserehad; Analfabétának a rossz is jó; Megeszik a házukat. Az elemzés érzékenyen tárja fel, hogy az egyik alapvetően pozitív sztereotípia, a „romák legendás gyerekszeretete”, miként fordul át a „magyar népet fizikai létében is fenyegető” szaporaságába, amikor a szerző azt írja: „a vérfertőzés sem elképzelhetetlen köztük”. Az egyik elemzett cikkben az újságíró szakmája elemi szabályait megszegve alkot ítéletet, amikor a máshol „cigánykenyérnek” is nevezett hagyományos roma étel kapcsán úgy fogalmaz: „a szobai sparhelten nagy fazéknyi ‘vakarónak’ nevezett, ismeretlen összetételű étel rotyog.”[17]
A roma bűnözés sztereotípiája ugyanakkor folyamatos megerősítést nyer a közbeszédben is: magas rangú politikusok és vezetők gyakorta játszanak rá ezekre az előítéletekre. Magyarországon miniszterelnök is többször hangoztatott olyan, az előítéletességre játszó kijelentéseket, hogy „a cigányok lakta területeken rohamosan nő a bűnözés”, és „a cigányoknak ki kell vetniük magukból a bűnöző elemeket”;[18] vagy a romákat a devianciával azonosító előítéletet: „szomorúan sok lakás sorsa lett az Magyarországon, hogy szépen fölépítették, beköltöztek a roma családok, és akkor azt látták az emberek, még egy év sem kellett, hogy elteljen, hogy ezek a lakások teljes egészében lezüllöttek, föltépkedték a parkettát, tönkrementek a nyílászárók”.[19]
A szegénység etnicizálása
A médiakép másik meghatározó jellegzetessége a szegénység dominanciája, amely kétségtelenül a roma családok többségének napi valósága.[20] Ugyanakkor a tartalomelemzés szociális kérdésekkel kapcsolatos almintájának mélyebb analizálása alapján megkockáztatható, hogy a média jelentős mértékben hozzájárul a szegények és a romák gyakori azonosításához.
Ahhoz, hogy bizonyítani lehessen: a média tovább erősíti a szegénység etnicizálását, olyan kutatásokra lenne szükség, amelyek megmutatják, hogy a médiában megjelenő szegényeknek mekkora hányadát adják a romák. Ilyen kutatások hiányában ennek a tendenciának az ereje nem mérhető. A romákkal kapcsolatos többségi sztereotípiák elemzése, a különböző döntések jellemző retorikai indoklása, valamint a romák többségi médiaképének releváns elemzései azonban közelebb vihetnek a kérdés megválaszolásához.
A különböző attitűdvizsgálatok alapján a romaellenes előítéletek jól beláthatóan megalapozzák az „érdemes” és „érdemtelen” szegények etnikus alapú elhatárolását. Egy 1997-es kutatásban[21] a válaszolók 81 százaléka értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a romák nem szeretnek dolgozni”, míg egy másikban[22] a válaszolók kilenctizede értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni”. Egy 1992-es kutatásban az „indokolatlanul szociális támogatásban részesülők” között első helyen a romákat említették a válaszadók.[23] Az adatok alapján mára a társadalom szélesebb rétegei számára is világossá váltak a szegénység kialakulásában szerepet játszó össztársadalmi tényezők, ugyanakkor „a szegénység kérdése továbbra is a legszorosabban a deviáns magatartásokhoz kötődik a közgondolkodásban.”
A rendszerváltással az elszegényedéstől való félelem minden bizonnyal hozzájárult a szegények megbélyegzéséhez. A kutatások szerint „a nyolcvanas évek közepén jelentős tendenciaváltást regisztrálhattunk a kérdés megítélésében: felerősödött annak az álláspontnak az elfogadása, hogy a támogatást érdemek szerint kell osztogatni”.[24] Ezt nemegyszer az a közbeszéd is támogatja, amelyben rendszerint egybefonódik a „túltámogatottság” motívuma a segélyekre berendezkedett passzív romák képével. A kormányzatok egymásra való kommunikációs „túllicitálása” a roma programokra szánt pénzek körül évek óta folyik Magyarországon: a bejelentések általában nem mulasztják el a felszólítást sem, hogy a kormány csak azokon tud és kíván segíteni, „akik ezt maguk is akarják”. E kitételek folyamatos sulykolása a masszív és széleskörű cigányellenes előítéletek mozgósítására és megerősítésére alkalmasak. (A különböző, a szegényeknek szóló általános szociálpolitikai programok bejelentésekor e kitételek például rendre elmaradnak).
A médiaképben a támogatások és az intézményes erőfeszítések ennyire erőteljes jelenléte tovább mélyítheti azt a szakadékot, amely a – sokkal inkább nagynak hangzó, mint nagy – források és a nyomor változatlan nagysága között fennáll. Ma ezt a távolságot a közvélemény jelentős része úgy próbálja „áthidalni”, hogy magukat a romákat, a tehetetlenségüket, az igénytelenségüket okolja a helyzet változatlanságáért.Pedig már 1982-ben a kormány programját összehangoló Cigányügyi Tárcaközi Bizottság titkára is így írt „a cigánykérdés pozitív alakulásának legfőbb akadályairól”: „a legsúlyosabb tényező azonban e kérdésben minden bizonnyal az a közvéleményben meglehetősen elterjedt mítosz, hogy az állam súlyos anyagi áldozatokat hoz a cigányság felemelkedéséért. Ez a nem cigány társadalomban azzal a tévképzettel párosul, hogy a cigányok mások kárára kedvezményezettjei a szociálpolitikának.”[25]
A kirekesztés retorikája
A kilencvenes évek gazdasági átalakulása a magyarországi romák tömeges munkanélkülivé válása mellett azt is magával hozta, hogy a települések jelentős része tömegével próbál megszabadulni a lakbér- vagy közüzemi díjhátralékossá vált romáktól. Az elmúlt évtized sok tekintetben a gettóügyek és a romákkal szembeni nyílt helyhatósági fellépések évtizede volt: hosszan sorolhatók azok az esetek,[26] amikor a helyi hatalom – később gyakran kiderült: törvénytelenül – próbálta a településről eltávolítani, vagy be sem engedni oda a romákat. A szándékok nyíltságára és széles körű elterjedtségére utal, hogy a Tárki egy 1997-es kutatásában a válaszoló helyhatóságok 43%-a vállalta nyíltan, hogy nem szeretne több romát a településen.
Miután az önkormányzatok a különböző kilakoltatási akciókat legtöbbször a gyengébb érdekérvényesítő képességű, és társadalmi szolidaritás által kevésbé védett romákkal kezdik, az esetek jelentős részében a roma jogvédő szervezetek is kommunikációs csapdahelyzetbe kerülnek: kénytelenek „romaként védeni a szegényeket”, és ezzel maguk is önkéntelenül ezt a szolidaritási bázist gyengítik. A különféle jelentős társadalmi szerveződések az egyházaktól a szakszervezeteken át az erősebb érdekérvényesítő képességű civil szervezetekig ritkán hallatják a hangjukat a romákkal szembeni diszkriminációs esetekben, a romák szerepe e szövetségekben pedig elenyésző.
A „roma példatár”
A George Gerbner és munkatársai által elvégzett, az Egyesült Államokban 1982 és 1992 között sugárzott televíziós anyagok elemzése[27] szerint a szegények és a színesbőrű kisebbségek erőteljesebben telítődnek negatív tartalmakkal, mint a középosztálybeli fehérek. A hősök elemzésekor, míg a mintában „a pozitív értékeket képviselő figurák kétszer- háromszor annyian vannak, mint a gonoszok, (...) minden 100 hősre az alsóbb osztályokban 65, a színes bőrű külföldieknél 79, a latin-spanyoloknál 92 gazember jut.”[28]
Hasonló elemzések a magyarországi médiáról nem állnak rendelkezésre, a sajtó romaképének egyes elemei azonban arra utalnak: a tömegkommunikáció jelentősen hozzájárul a szegénység etnicizálásához. Az egyik ilyen elem a médiában megjelenő romák megszemélyesítésének alacsony foka, ami utat nyit a romák homogén csoportként való bemutatásához. Másrészt, a mélyebb elemzés alapján a romák szegénységének témakörét dominálják a különböző kormányzati erőfeszítések, a helyzet javításáról szóló tudósítások. (Emlékeztetőül: az 1997-es elemzésben csaknem minden ötödik írás érintette ezt a kérdést, míg a másik oldalon az egyéves mintában nem találtunk olyan cikket, amely annak bemutatására lett volna alkalmas, hogy a romák maguk aktívan próbálnák befolyásolni a sorsukat.) Mindez utat nyithat a támogatásra passzívan váró henye romák sztereotípiájának megerősítéséhez.
Ugyanakkor a tényfeltárás hiánya megnehezíti, hogy e kép kiegyensúlyozottabbá váljék. Szemléletes példa erre az előző kormány szabályos számháborút kiváltó bejelentése a roma programokra szánt előbb öt-, majd hét-, majd kilencmilliárd forintról: az egyik országos napilap az összeget egy héten belül többször „milliárdos támogatásként”, míg egy kereskedelmi televízió hírműsora „öt kilométer autópálya áraként” aposztrofálta. Mindketten adósak maradtak azonban annak feltárásával, hogy mire elég ez a pénz, mit eredményezhet, és ellenőrzik-e az elköltését. (Csak egyetlen példa: ennek az összegnek negyedét-harmadát tette ki akkor a roma gyerekek felzárkóztatását és identitásának erősítését célzó általános iskolai kiegészítő normatíva, amiből másfélmillió forint jutott annak a bogácsi általános iskolának, ahol a roma gyerekek külön étkeztek, gyengébb minőségű oktatást kaptak, a magyarok pedig már elsőben „busmanozták” roma társaikat.)
A csendes konszenzus
Bár a roma kultúrának első látásra viszonylag erőteljes a jelenléte a többségi médiában, mindez egy radikálisan kettészakadt kultúraképet takar. A médiának a roma kultúráról alkotott képét a magáról a roma kultúráról keveset eláruló, meglehetősen érdektelen rendezvény-rövidhírek vagy azok a művészportrék dominálják, amelyek pozitív mintát vélnek a közönség elé állítani. A másik oldalon azonban: ma a romák „sajátos”, „eltérő”, „speciális” kultúrájából fakadó különbségeket a médiától a pedagógusokon keresztül a kilakoltató polgármesterig mindenki egyfajta magyarázó érvként használja. Az iskolai szegregáció és a kisegítős roma gyerekek szégyenletesen magas aránya indokaként gyakran a romák „kulturális különbségeire” hivatkoznak. Egy, a magyarországi rendőrök körében készült felmérés[29] alapján a válaszadó rendőrök több mint fele szerint a roma identitás kulcseleme a bűnözés, csaknem kétharmaduk szerint pedig a romákra jellemző a vérfertőzés. Arra, hogy a roma kultúrával kapcsolatos sztereotipikus elképzelések milyen mértékben játszanak szerepet a romákra irányuló programok kialakításában, jó példa, hogy az elmúlt évtizedben országszerte tömegével indultak olyan átképzési programok a munkanélküli romáknak, amelyek „a hagyományos cigány mesterségekre” képezték ki vagy -át a romákat – miközben e szakmák többsége teljesen versenyképtelen.[30]
A roma kultúrára és a kulturális különbségekre való hivatkozás a mai magyarországi közbeszédben nem a roma kultúra leírására, sokkal inkább a romákkal szembeni többségi előítéletek legitimizálására használatosak. Komolyabb elemzést igényelne annak a kettőségnek a feltárása, ahogyan a többség egyik oldalon néhány festőn, zenészen, táncoson keresztül – nem egyszer romantizálva[31] a helyzetüket és alakjukat – elismeri a roma kultúrát, a másik oldalon pedig megbélyegzi és kriminalizálja magukat a roma közösségeket. Ez a megbélyegzés a szocializmus éveiben a politikai retorika részeként, az iskolai elkülönítéstől a megalázó telepfertőtlenítésekig[32] magyarázta az „átnevelés” általános programját.[33]
A tanácsi jelentésektől a „tudományos” dolgozatokig végigvonuló retorika szerint „nagy többségüket az alacsony szintű kultúráltság, tudati elmaradottság jellemzi”.[34] A hivatalos ciganológusokat nem zavarta az az ellentmondás sem, amely szerint egyfelől a roma kultúra nem más, mint „idegen kultúrák disszimilált átvétele”, aminek oka „alapvető anyagi és szellemi igénytelenségük”, míg másfelől a többségi előítéleteket magyarázó, immanens jellegzetességeket tulajdonítottak a roma kultúra lényegének: „torz kép a világról, korszerűtlen életfelfogás, magatartás, s a társadalom írott és íratlan erkölcsétől merőben más követelmények”.[35] A kultúra e leírása magyarázza meg végül az asszimilációs erőszakot: „meg kell változtatni, át kell formálni erkölcsi normarendszerüket, rá kell nevelni őket arra, hogy megértsék az élet igazi értelmét, a hasznos munkálkodást, az egymásért áldozatot hozni tudás nagyszerűségét.”
A többségi előítéletek igazolásában mindmáig kulcsszerepet játszik a nyelv megbélyegzése. Ian Hancock meggyőzően elemzi[36] azokat az évszázadokon átnyúló, nyelvészeti-tudományos köntösbe bújtatott többségi mítoszokat, amelynek alapján nyelvészek tömege a roma nyelv elemzésén keresztül próbálta legitimálni a többségi előítéleteket: egyebek mellett azoknak az áltudományos hazugságoknak a „vak ismételgetésével”, hogy a romaniban nincs kifejezés olyan szavakra, mint a munka, az igazság, az olvasás-írás, az idő.
„A cigánylakosság elmaradott rétegeivel kapcsolatos közművelődési tevékenység szervezéséhez” a kulturális miniszter által 1977-ben kiadott módszertani ajánlás[37] két útját különbözteti meg a beilleszkedésnek: „a közvetlen beilleszkedés útját kell szorgalmazni elsősorban, tehát a magyar nyelv, a magyar kultúra, az egyetemes emberi kultúra elsajátítását”, míg azoknál, akiknél ez nehézségekbe ütközik, „ahol a cigány nyelvet beszélők magyar nyelvi kultúrája alacsony fokú, elkülönülten, telepeken élők, (...) vagy ahol erős csoportöntudat alakult ki, (…) a beilleszkedést közvetett úton segítő” programokra van szükség: „ez a közművelődésben esetenként a cigány nyelv felhasználását jelenti.” Az irányelv – mely szerint a cigány lakosság nagyobb hányadának műveltsége ma is rendkívül alacsony színvonalú, és a romák munkakultúrájának fejlesztése az egyik fő cél – úgy fogalmaz: a közművelődésnek minden eszközzel támogatnia kell annak a rétegnek a törekvését, akik közül „a legtöbben nem vállalják a közösséget a cigányok más rétegeivel, és igyekeznek teljesen hasonulni a környezetükhöz”.
A roma kultúra egyetlen – patronáló stílusban – elfogadott elemeként korábban évtizedekig a „cigányzene” szerepelt, amely végeredményben a populáris magyar kulturális tradíciót népszerűsítette. E kultúra bizonyos elemeit a hatóságok aktív eszközként is használták: jól jelzik ezt az országszerte Dankó Pistáról, a híres cigányzenészről elnevezett telepi utcák. Kápolna község tanácsi beszámolója 1981-ből úgy fogalmaz: „községünkben már a cigányság idetelepülése óta a telep Dankó István nevét viseli. Az ott lakók büszkén viselik ezt a nevet, hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is híres cigányprímás, Dankó István nevét örökítik ezzel.”[38]
Ugyanakkor egyes muzsikus cigányok egyéni élettörténetei nem egyszer ma is a magyarországi romákat érő diszkrimináció túldimenzionáltságával kapcsolatos érvanyagként szolgálnak,[39] és nincsenek jelentős hatással a cigányellenes előítéletekre. (A Gallup 1994-ben és 1997-ben végzett kutatásai arra is kitértek, hogy a „cigányzene” kedvelése milyen hatással van a cigányellenes előítéletekre. 1997 végére abban az 1919-es generációban ugrott meg leginkább a cigányellenesség, amely egyébként a legjobban kötődik a „cigányzenéhez”.)
Nem véletlen, hogy a nézőrekordot döntő Bazi nagy roma lagzi „vicceinek” jó része e kultúrakép konszenzusán alapult: a termékenység, a túlfűtött szexualitás, gyakori partnerváltás („a Szonda Ipsos-szal számoltattam meg a gyermekeimet”), a hagyományőrző roma közösségek életének olyan még sok helyen élő szokásainak kigúnyolása, mint a halottak melletti virrasztás (amit egy olyan insert „magyaráz meg”, miszerint: „találj egy kifogást, és ne menj melózni”); és a romák primitív lényként való bemutatása (az állandó, mind fonetikailag, mind tartalmát tekintve hiányos, durva és torzult magyar nyelvhasználat mellett a „menyasszony” így írja le a születést: [a gyerek] „mindjárt kidzsavel a lyukból”; Bangó Margit „paródia”: „ajaj fekete csaj, becsúszott a baj, nálunk ez nem ritka, szűzhártya rég nyista”).
A nyomásgyakorlás képessége
A kirekesztettekkel, az elesettekkel kapcsolatos közbeszéd alakulása sok tekintetben egyfajta hatalmi kérdés: a mindenkori politikai elit által is meghatározott normák,[40] ám a kisebbségi csoportok nyomásgyakorló képessége is jelentősen befolyásolhatja. E nyomásgyakorlás a médiában a témakínálattól a műsorkészítők képzésén és kiajánlásán át a tiltakozások eszközeiig terjed: beleértve a saját médiumok fenntartását, de a civil polgárjogi akciókat is.
Az elmúlt 10-15 évben (amióta egyáltalán alulról jövő, tényleges önszerveződésről beszélhetünk) a nagyobb roma szervezetek kialakult viszonylag jó médiakapcsolatai, a roma újságírók néhány tucatra tehető első nemzedékének megjelenése, a politikai diskurzusba történt erőteljes bekapcsolódás és jó néhány „megnyert” emberi jogi, polgárjogi ügy után a roma médiaképben egy felemás fordulat látszik kibontakozni. (Ugyanakkor az is megérne egyszer egy elemzést, hogy a diszkriminációs ügyek erőteljes dominanciája vagy inkább egyeduralma milyen hárításokat erősítene a közönségben.)
Ha a például a kirekesztés történetei a korábbinál nagyobb visszhangot kapnak is, mindez – ahogy a Bazi nagy roma lagzi-ügy jól mutatja – nem járt gyökeres fordulattal a média általános tudatosságát illetően. Ha a hírműfajokban el is indult egyfajta tudatosabb közösség közeli ábrázolás, mindez azonban nem érintette az ezeknél jóval erőteljesebb hatású és nagyobb közönséget vonzó szórakoztató műfajokat, egyes reakciókból pedig kiolvasható: a fontosabb média-döntéshozók egy részét sem.
A számukra okozott problémákkal való szembenézés kényszere egyre erőteljesebb, de változatlanul erős az a kényszer is, hogy a többségiek jelentős része úgy tekintsen a romákra, mint egy távoli, homogén csoportra, és ne úgy, mint a köztársaság természetes szereplőire, akik ilyenek is, olyanok is. Pedig – bár a kutatások nem mindig igazolják – lehet, hogy a romák többsége mégis leginkább ezt szeretné.
Jegyzetek
[1] TV2, 2003. március 30. 20 óra.
[2] Az elemzés 1996 novembere és 1997 októbere között hat napilapban (Népszabadság, Mai Nap, Hajdú-Bihari Napló, Dél-Magyarország, Észak-Magyarország, Kisalföld) megjelent cikkeket foglalta magába. Bernáth Gábor–Messing Vera: Vágóképként, csak némában – Romák a magyarországi médiában. Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, Budapest, 1998.
[3] A minta hat országos napilap 2000. október 15. és december 15. között megjelent számait foglalta magába. A kutatás egy Romániában, Szerbiában, Csehországban és Szlovákiában hasonló mintán és módszerekkel készült elemzés része. In Nationalist message in Mass Media. Media Monitoring Agency – Academia Catavencu, Media Works, MEMO 98, Roma Press Center – 2001. A rövid elemzési időszak magában hordozza a torzítás lehetőségét: egy-egy nagy nyilvánosságot kapó ügy az alacsony elemszám miatt jelentősen befolyásolhatja az eredményeket.
[4] A téma magas előfordulási arányát három nagyobb bűnügy kiemelkedő sajtóvisszhangja okozza: egy roma vállalkozó meggyilkolása, egy romákról is publikáló magyar színésznő meggyilkolása – az ezekről szóló cikkek nem bűnözőként szerepeltették a romákat. A harmadik bűnügy a zámolyi roma családok házainál meggyilkolt csákvári fiú esete volt.
[5] Bernáth Gábor–Messing Vera: A magára hagyott közönség. Beszélő, 2001/3. A vizsgálat a Szelényi Iván és Ladányi János vezette, 1999–2000-ben lebonyolított „Közép-Kelet-Európai szegénység/etnicitás”-kutatás magyarországi roma almintáján történt. A mintába a roma közösséget reprezentáló 458 fő került be.
6 A kisebbségek bemutatásának néhány diszkriminatív eleme a magyarországi elektronikus médiában. ORTT, kézirat. Az elemzés a TV2 Forró nyomon, az RTL Klub Fókusz és Akták, a Magyar Rádió 168 óra és Vasárnapi újság című műsorának 2000. április 1. és június 30. között sugárzott, valamint az M1 112 bűnügyi műsor 2001. májusi adásait vizsgálta.
[7] Lázár Guy: A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében In Többség – Kisebbség.Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből. Osiris Kiadó – MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest, 1996
[8] Kód Piac-, Vélemény-, és Médiakutató Intézet. Az elemzést lásd: Magyar Hírlap, 1998. január 13.
[9] Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának 1974. június 11-ei állásfoglalása a Magyarországon élő cigánylakosság helyzetéről. Ez ügyben a médiának eléggé korlátozott szerepe lehetett: a tudomásom szerint egyetlen ilyen jellegű felmérés során 1969–70-ben történt teljes körű, Zala megyei vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy míg a nem romáknál minden harmadik lakosra jutott egy rádió, és minden kilencedikre egy televízió-készülék, addig ez az arány a romák körében a rádió esetében 40, a televízió esetében pedig 155 lakos. (Idézi: Kotnyek István: A cigány gyermekek oktatása Magyarországon. In (szerk.) Szegő László: Cigányok – honnét jöttek, merre tartanak? Kozmosz Könyvek, 1983.) Ráadásul egyes tanácsi jelentések szerint az apparátus nem is igen bízott ebben a hatásban. Ennek egyik komikus példája a Hajdú-Bihar Megyei Tanács 1981. júniusi jelentésének egyik mondata: „Mind több család rendelkezik rádióval, televízióval. Sajnos még sokan vannak, akik csak nézik az adásokat, de nem értik mondanivalóját.” Szociálpolitikai Értesítő, 1984/2. 205.)
[10] Az MSZMP KB Politikai Bizottságának határozata a magyarországi cigánylakosság helyzetéről. 1979. április 18.
[11] Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának jelentése 1984.
[12] Tauber István–Végh Katalin: A cigányság bűnözésének néhány összefüggése. A „cigánybűnözés” fogalmával kapcsolatos problémák. Magyar Jog, 1982/8.
[13] A „cigánybűnözés” tudományos megalapozására komoly kísérletek folytak. Ld.: Tauszik Nagyezsda–Tóth György: A hazai cigányság és a nem cigány lakosság dermatoglyphiai tulajdonságai közötti különbségek. Belügyi Szemle, 1987. június. A publikáció idején a kutatóknak az ország területének mintegy feléről álltak rendelkezésükre reprezentatív minták a roma lakosságra vonatkozóan.
[14] Ld. erről: Az országos rendőrfőkapitány nyilatkozata az Európai Roma Jogok Központjának. Idézi: Lakatos Elza: Élősdi fagyöngyök – Belügyi figyelem a cigányrazziáktól a fekete személyi igazolványokig. Népszabadság, 2000. április 15.
[15] A kutatás 2000 februárja és augusztusa között öt országos és egy vidéki román napilapban megjelent cikkeket elemezte. Media contimination with racism – attitudes towards the Roma minority. Academia Catavencu, Bucharest, 2000., kézirat.
[16] Vida Anikó: A „bűnöző cigány” mítosza a magyar rendőrségi médiában. Kézirat, 2000. A minta 2000 januárja és májusa között megjelent hét olyan cikket tartalmaz, amely a romákat és a bűnözést egymás összefüggésében említi.
[17] Knáb Imola: Terhesteszt. Zsaru Magazin, 2000. február 3.
[18] Horn Gyula szavai. Magyar Helsinki Bizottság–Roma Sajtóközpont: Köznapi események krónikája 1997. Budapest, 1998.
[19] Orbán Viktor szavai. Magyar Rádió Krónika-interjú a miniszterelnökkel 2001. január 10.
[20] Az MTA Szociológiai Intézetének 1993–94-es reprezentatív kutatása alapján a munkaképes magyarországi romák 70%-a szorult ki az évtized első felének végére a munkaerőpiacról, a Világbank 2000-es a magyarországi szegénységről szóló jelentésében pedig a tartós szegénység kialakulását valószínűsítő tényezők között a roma származás megelőzte a szakképzettség, az életkor vagy a lakóhely mutatóit is.
[21] Kód Piac-, Vélemény- és Médiakutató Intézet. Az elemzést lásd: Magyar Hírlap, 1998. január 13.
[22] Erős Ferenc, Enyedi Zsolt, Fábián Zoltán, Fleck Zoltán kutatása.
[23] Vásárhelyi Mária: Rendszerváltás alulnézetben – Domináns véleményáramlatok, közkeletű ideológiák a rendszerváltás néhány sarkalatos társadalmi-gazdasági kérdéséről. Pesti Szalon Kiadó, 1995., 102–108.
[24] Vásárhelyi Mária i.m.
[25] Kozák Istvánné, Dr.: i.m. Külön elemzést igényelne, hogy mindeközben a hasonló retorikától hemzsegő tanácsi jelentések, illetve a már említett speciális rendőri adatgyűjtés milyen mértékben járult hozzá ezeknek a mítoszoknak a fenntartásához a döntéshozókban, és ahhoz, hogy általuk a közvéleményben ezek újra és újra megerősítést nyerjenek.
[26] Ld. erről: Magyar Helsinki Bizottság–Roma Sajtóközpont, i.m.
[27] A kutatás során a fontosabb tévécsatornák 1371 főműsorában és szombat délelőtti drámai műsorában látott 19642 szereplő elemzésén alapult, a napközben sugárzott műsorok, vetélkedők, hírek, kábeltelevíziós műsorok és a FOX drámai műsorainak egy-egy évadot átfogó mintáján. George Gerbner: Szerepek és sorsok a televízió világában. A nők és a kisebbségek megjelen(ít)ése a tévéjátékokban, a vetélkedőkben és a hírekben. In George Gerbner: A média rejtett üzenete. Osiris – MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport Budapest, 2000.
[28] Gerbner i.m. 71–72 o.
[29] Csepeli György–Örkény Antal–Székelyi Mária kutatása, 1996–97. L. Szertelen módszerek. In Szöveggyűjtemény a kisebbségi ügyek rendőrségi kezelésének tanulmányozásához. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet, 1997. A kutatás a magyarországi rendőri állományt reprezentáló 1530 fős mintán készült.
[30] Radó Péter: Jelentés a magyarországi cigány tanulók oktatásáról. Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, Budapest, 1997.
[31] Szép példája ennek a Magyar Nemzet 2000. november 3-ai számában megjelent terjedelmes riport a Honvéd Táncegyüttes egyik műsoráról: „térben és időben járták be a hasonlíthatatlan, Ázsia páradús levegőjét lehelő kultúra képzeletbeli térségeit.”
[32] Ebben a retorikában az egész korszakon végigvonuló megalázó kényszermosdató gyakorlatot is a kulturális jellegzetességek indokolták: „egyes csoportoknál a hagyományos életforma komoly egészségügyi és közegészségügyi feladatok megoldását teszi indokolttá, bár tömeges megbetegedés a cigánylakosság körében nem fordult elő” A Csongrád Megyei Tanács beszámolója a Csongrád Megyében élő cigány lakosság helyzetéről. 1982. Szociálpolitikai Értesítő, 1984. 2. 234. Ezeken a telepeken a hatóságok nem biztosították a vízellátást, és nem szállították a szemetet.
[33] Lásd pl.: A cigánylakosság szociális gondozásának és nevelésének kérdései. Az Egészségügyi Minisztérium IX. Szociálpolitikai Főosztálya által 1974. december 3–7-ig szervezett szakmai továbbképzésen elhangzott előadások. Szerk.: Zagyva Imre.
[34] uo.
[35] uo.
[36] Ian Hancock: Duty and Beauty, Possession and Truth: „Lexical Impoverishment” as Control (1996). In Gypsies. An Interdisciplinary Reader. (ed.: Diane Tong) Garland Publishing, New York and London, 1998.
[37] Kulturális Minisztérium 18336/1977.
[38] Beszámoló a Kápolna községben élő cigányság általános helyzetéről. 1981. Szociálpolitikai Értesítő 1984. 2. 221.
[39] Erre jó példa a TV2 Napló 2001. Február 25-ei riportja a büki „cigánybálról”.
[40] György Péter a Bazi nagy roma lagzi-ügy kapcsán született írásában úgy érvel: míg a pártok saját médiareprezentációjuk ügyében erőteljesen megkövetelték a média kiegyensúlyozottságát, másodlagos szempont maradt számukra egy olyan közbeszéd kialakítása, amely az elesett társadalmi csoportok méltóságával kapcsolatos. (György Péter: A fordulat. Élet és Irodalom, 2003. április 11.) Ugyanakkor a Bazi nagy roma lagzi kapcsán kirobbant tiltakozáshoz csatlakozott a politikai elit egy része is, a csatorna tulajdonosaihoz nyílt levelet írtak alá tekintélyes értelmiségiek, és több politikai napi- és hetilap publicistája elítélte a műsort.
Kapcsolódó cikkek
- Roma-dosszié [7]