A ház, amelyről nem odázhatom el tovább, hogy leírjam (félek is ettől, vágyom is rá), tulajdonképpen a senkiföldjén épült: a két falu összeolvadásának határmezsgyéjén. Itt korábban csak az Orczy bárók régi kúriája állt, vaskos oszlopokkal, zsalus ablakokkal; mögötte a Cifra – vagyis szép – istálló. Ezt a kettős faluvéget (hisz a kastélyok általában kívül estek a falvak határán) „Beltelek”-ként tartották számon, s a mi házunk megnevezése a telekkönyvben: „Ház a Beltelekben”.
Sőt, eredetileg „Kert a Beltelekben. Ártér”. Így jegyezte fel Richter Jenő betétszerkesztő irnok és Zádor Antal kir. albíró. Ekkor még özv. Tepper Józsefné Waktor Helén nevén volt, egyketted részben vétel jogcímén („1898 márczius 17én”), egyketted részben öröklés jogcímén („1900 április 14én”). Sejtelmem sincs, ki lehetett, én már sem Tepper, sem Waktor nevűeket nem ismertem. Richtert és Zádort sem. (Pedig még mindig el tudnám fújni az abádszalóki r. k. elemi iskola I-IV. osztályának névsorát az 1937-41 közötti évekből; így kezdődött: Adamecz, Ádámi, Békássy, Borbás, Csortos, Czinege, Daróczi, Elsner...) (A mi nevünket a vigyázók és hetesek képtelenek voltak megtanulni. Többnyire „Ejzler”-nek mondták, nem mintha azt annyival könnyebb lenne kiejteni, hanem talán azért, mert azt hamarabb megszokták. Élt a faluban Eisler nevű zsidó család is, bizonyára régebben, mint mi.)
Ezeken a régi adatokon kérődzni a legújabb kori történelem kárpótlási törvénye adott nekem lehetőséget; ki kellett váltani ugyanis a telekkönyvi kivonatokat. Számos más zsidó családhoz hasonlóan mi is csak ekkor értesültünk a tényről, hogy a ház már akkor sem volt a miénk, amikor még benne laktunk..., s példának okáért mi, akik végül és véletlenül mégiscsak hazakerültünk, jogtalanul költöztünk vissza a házba, amelyet a sajátunknak véltünk. A tulajdoni lapra, a „Jegyzet” rovatba ezt írta ismeretlen kéz: „Zsidó minőség felj.[egyzése] B. 9.” Hiába, hogy „adásvevési szerződés” alapján a tulajdonjog annak idején annak rendje és módja szerint „bekebeleztetett”, egy további betétlapon az áll, hogy „Érk.[ezett] 1944. április hó 22-én 1365 sz.[ám] a.[latt]. A fenti sz. alatt iktatott bejelentés és az 1600/1944. Mi[niszter] E[lnökségi] sz. rend.[elet] 3. §-a alapján azon körülmény, hogy a B. 6. sorsz. a.[latti] tulajdonos »Zsidó« – feljegyeztetik.”[1]
Előttem van az egykori iktató és telekkönyvvezető arca, figurája a régmúltból – hosszú drapp vászonköpenyt viselt, fekete klott könyökvédőt, felső zsebén egész sorozat csiptetős tollat, ceruzát –, s elképzelem, amint a háború után mély meggyőződéssel bizonygatja: „De hát mi nem tudtunk semmiről! Honnan tudhattuk volna?!”... Ám ez könnyelmű és nem is egészen tisztességes szellemi játék a részemről, hiszen semmi emlékem sincs arról, hogy a deportálásból hazakerülve és az üres, kirabolt ház tárva-nyitva hagyott kapuján szorongva ugyan, mégis magától értetődő természetességgel belépve, találkoztunk volna még valaha is a telekkönyvvezető bácsival, akinek a nevét sem tudom már, csak látom őt magam előtt, amint kiszolgálja apámat a magas regálokról leemelt, nagy formátumú könyvekkel a községháza (vagy a járásbíróság?) egyik rideg szobájában. Lábszára körül buzgón csapdosnak a munkaköpeny szárnyai.
Elgondolkozom: hogyan kerültem én – legfeljebb tíz-tizenkét évesen – a telekkönyvi hivatalba? Édesapám nem egyszer elkísértette magát velem, azaz elvitt magával; láttam én a községi fogdát is a járásbíróság hátsó traktusán, csak szalma volt a padlójára vetve, s borzongva kérdeztem, azon kell a rabnak aludni? (Nem tudhattam, hogy alánk még szalmát sem szórnak, ha majd mi leszünk foglyok a szolnoki cukorgyárban.) Apám megnyugtatott, hogy a „delinkvenseket” – így mondta – nem tartják ott sokáig, a csendőrök hamar átkísérik őket Kunhegyesre, a járási fogdába. Ismertem a fogházőr bácsit is, elsősorban mint tamburmajort, mert március tizenötödikéken ő vezette-vezényelte a dobbal, trombitával és énekszóval a szoborhoz, az ünnepségre feszes menetben érkező... kiket is? Tűzoltókat? Vezénylő pálcáján színes szalagok futottak ferdén körbe, később, Velencében a kikötőoszlopok emlékeztettek rá a lagúnákban. Egyenruhája is volt a fogházőr bácsinak, megkockáztatnám, hogy maga tervezte operettjelmeze, arany vállrojtokkal. A velencei híres karneválon látni hasonlókat... Jól megtermett férfi volt, tekintélyes, pocakos; naphosszat elálldogált az utcán, hátát a bíróság ajtajának vetve; mutogatta az egyenruháját... S milyen méltóságteljesen fogadta az előtte elhaladók köszönését, „Du mein lieber Herrgott!” – álmélkodott a német kisasszonyom. – Te jóságos Isten!
Tárgyaláson nem voltam, de láttam a tárgyalótermet is, apám megmutatta, hol ül a bíró, a jegyzőkönyvvezető, a védő... S a házunkkal átellenben, a községházán is jártam, a kisbíró bácsit is ismertem, aki a faluban több helyen, de elsőnek épp velünk szemben, a községháza előtt dobolta ki mindennap, hogy „adatik tudtára mindenkinek, akit illet...” Volt abban szó eladó előhasi süldőről csakúgy, mint hajtók alkalmazásáról gróf Nemes Vince legközelebbi vadászatához a pusztataksonyi részeken... A kisbíró bácsi szerette a pálcákat táncoltatni a dobon, dallamosan tudta lassítani és szaporázni az ütéseket. Hivatalos szövegek esetén jobban vigyázott, emelt hangon, szinte szótagolva olvasott, de a pusztán helyi érdekű hirdetményeknél visszaesett a tájszólásba.
Kicsi bácsi volt (sokáig azt hittem, azért hívják kisbírónak). Mellényes fekete ünneplőben járt, kalappal, s a legmelegebb napon is csak annyit engedményt tett a nyárnak, hogy nyakban nem gombolta be amúgy is gallértalan ingét. Dobolt délelőtt, dobolt délután. S mintha szigorú menetrendje lett volna, óramű pontossággal jelent meg a dobolásra kijelölt közterületeken. Bekanyarodott például a piactér sarkán, kikiáltotta a rábízottakat a Blum bácsiék háza előtt, azután tovább ballagott – egyre porosabb fejű csizmáiban – a gróf Szapáry utcán, majd lecövekelt Csortos Mihály szabómester műhelyénél, a villanypózna előtt. Dobszó jelezte jöttét, s azt is, ha befejezte a mondókáját; nyakán a szíjat megmozgatva, hasán a dobot egy rukkal odébb igazítva, bandukolt tovább a következő megállójáig. Mindenütt kisebb csődület támadt a dobszóra, s voltak gyerekek – mezítlábas, nyurga kamaszok –, akik előrefutottak a következő állomásáig, loholtak előtte, mint az örvendező fiatal kutyák.
Nálunk azt is kidobolták, hogy a háborúnak vége. Újság akkor már régen nem járt nekünk, rádiónk nem volt (be kellett szolgáltatnunk.[2] Rémlik, hogy mint tizenhárom éves „nagylány”, én vittem át a községházára. Nem volt hosszú út, hiszen csak át kellett mennem a kocsiúton. Hónom alatt a rádiókészülékkel mégis kilestem előbb a kapun, nem kell-e összetalálkoznom valakivel. Mitől féltem? Hogy valakik kigúnyolnak, kárunkon örvendezve? Nem tudom már felidézni, csak a riadalmamat érzem.)
Később, amikor már Pesten voltam gimnazista, valahogy önkéntelenül a humoros módját választván az elfojtásnak, így beszéltem erről az eseményről: „Nálunk kidobolták, hogy vége a háborúnak.” E taktika arra volt jó, hogy senki se kérdezősködjön tovább.
A kisbíró bácsi a napi gyakorlás ellenére sem olvasott igazán folyamatosan. Érezhetően kínlódott egy-egy ritkább, bonyolultabb kifejezéssel. A „feltétel nélküli ka-pi-tu-lá-ció” ezek közé tartozott.
Mi csak arra figyeltünk fel irodai magányunkban, hogy mintha a házakból a dobpergés hatására megindult volna a nép. A kisbíró rövid közleményt olvasott fel.
Engem akkor, ott, elborított a vad, fekete kétségbeesés. Nem tudom, miért akkor és miért ott; nyilván már régen gyűlt bennem. Ráborultam anyámra, rázott, dobált a zokogás.
- Nem jön már meg soha... az én édesapám...
Most is sírok, ahogy ezt leírom.
Hogy miért ez volt az a perc, amikor a rossz érzés bizonyossággá sűrűsödött, erre nem tudok ésszerű magyarázatot. Elvégre 1945. május 9-e után még sokan tértek haza – olyanok is, akikről semmi hír sem jött már régen.
A tiszt felemelkedett a ló nyergében. Körbepillantott, valamiért engem intett magához a ház előtt ácsorgók közül.
– Parlez–vous français? – kérdezte.
Csak némán ingattam a fejem. Ámuló szememet alig bírtam levenni az arcáról: ki volt rúzsozva a szája! Sőt, az út pora alatt pirosító ütközött ki foltosan kétfelől a pofacsontján!
– Beszélni román? – kérdezte immár emeltebb hangon a várakozóktól.
Senki sem jelentkezett.
– Kiüríteni! – kiáltotta ekkor, s rámutatott a házunkra. – Itt lenni tiszti quartier!
– Lám, tud magyarul – morogtak a ház körül egyesek, s indulni kezdtek haza.
– Ezt nem tehetik meg velünk! – sikoltotta anyám. (Sejtelmem sincs, mikor bújt elő az irodából.) – Hát szóljon már valaki! Mondják meg neki, hogy most érkeztünk haza! Ehhez nincs joguk!
Senki sem mozdult. Illetve mindenki mozdult (iszkolt) elfele, de senki sem szólt.
– Czinege úr, kérem – fedezte fel anyám a nyápic kis szabót, aki épp kilépett a községházáról, s vesztére épp arra jött; valami tisztséget viselt most, mint régi szocialista: – Czinege úr, magának ezt nem engedheti a lekiismerete! Maga ismerte az uramat...
A keszeg kis ember elfordult.
– Megszálló sereggel nem lehet vitatkozni, kérem. Különben sincs már abban a házban tudtommal mit kiüríteni...
– Na de itt vagyok egyedül... két kislánnyal! – Anyám rázni kezdte feléje az ökleit, vagy őt is rázta valami belülről? – Bezzeg, ha az uram itt lenne, mindjárt segítenének! Akarnának segíteni! Rohannának segíteni!
– Tessék átköltözni a szomszédba, Mészáros doktorékhoz.
– Összeköltöztetnek? Megint összeköltöztetnek?! – hörögte anyám.
Czinege szabó nem értette.
– Félig üres az a ház – magyarázta –, a Karcsi főhadnagy úrék... ki tudja, merre... Terike nagyságosék is... Már csak ketten lakják...
– Nem költözöm össze! – kiabálta anyám. – Soha többé senkivel nem költözöm össze! Nem kényszeríthetnek!
Czinege bácsi vállat vont.
– Én csak jót akartam – mondta, és elment.
Anyámat valósággal be kellett tuszkolnom a házba. Lerogyott az ágy peremére, azután minden átmenet nélkül rám támadt.
– Mert téged is minek esz a fene az utcán? ... Ha nem szúr ki az a... fűzőbe bújtatott... madárijesztő... Az a kimázolt maskara...
– Nem kuksolhatok egész nap a szobában – feleltem. – Különben sem engem pécézett ki, hanem a házat. Nem tudhatta, hogy közöm van a házhoz...
– „Közöd”! – Anyám most ezen háborodott fel. – Ugyan mi közöd? Hol viselkedtél te úgy, mint akinek köze van hozzá?
– Valami közöm csak van – feleltem (tőlem telhetően logikusan, sőt ünnepélyesen). – Mondjuk: a születés jogán.
Anyám mintha csak erre várt volna.
– Majd ha meghaltam! – visította. – Majd ha már nem leszek! Akkor – és jól jegyezd meg: – majd csak akkor lesz „közöd” hozzá! Bárcsak már ott tartanánk! Bárcsak már meghaltam volna! Bárcsak már te intézhetnél mindent! Na jól is néznénk ki, ha te intézkedhetnél!
Folytatódott a napi pokol, ami elől időnként kimenekültem az utcára. Érthetetlenek voltak számomra ezek a hangulatváltások, összevissza beszédek, rám uszuló gonosz feltételezések, gyanúsítgatások. De még ijesztőbb volt, amikor elnémult, csak ült a vaságyon, keze közé fogta arcát, felduzzasztotta az ajkait, s csak nagy néha szólalt meg, akkor is magának, ránk se nézve:
– Minden mindegy – mondta ilyenkor, csóválta a fejét, messzire elbámult, minket észre se vett: – minden mindegy.
A románok egyelőre nem jöttek vissza, pedig közben már be is esteledett. Anyám kimondta, hogy ruhástul maradunk, s nekem lelkemre kötötte, hogy vele együtt virrasztok, nehogy álmunkban lepjenek meg bennünket.
Ez a „lepjenek meg minket” elég borzasztó kifejezés volt, nem értettem pontosan, mit jelenthet; fantáziával próbáltam pótolni a tudást, ahogy ültem a földön, hátam a falnak vetve. Ahol ültem, régen iratszekrény terpeszkedett, az ajtaja belül puhafával volt bélelve, s azt a bélést én kicsi koromtól, mihelyt elbírt a lábam, s markomba kaparinthattam apám tűhegyesre faragott, félig piros, félig kék ceruzáját, diadallal meghúzott krikszkrakszokkal hintettem tele, előbb csak vízszintes irányban, majd ahogy nőttem, már függőlegesen felfelé haladó sorokban is. Ilyesmi kriksz-krakszokban, villámló-cikázó vonalakban törtek most ránk félő-fájó fejemben a románok, porfelhőkből gomolyogtak elő, viharfelhőkből mennydörögtek ránk, mennydörög az ágyú, csattog a kard... Anyám felrázott:
– Ne aludj! – kiáltotta. – Hogy lehetsz ilyen lelketlen?!
A románok egyébként nem jöttek vissza. Az a néhány lovas, aki megjelent a faluban, elporzott, isten tudja, milyen új hadicélok felé.
(Sok-sok évvel később hallottam, hogy Kunhegyesen voltak. Hogy ugyanazok-e, avagy oda is bevonultak, számomra már sohasem fog kiderülni. Mindössze két napig tartózkodtak ott, rövid pihenőn. S az egyik rúzsos ajkú tisztről mesélték, hogy első este bekopogott az őrszobára, a demokratikus rendőrségre. „Most már bajtársak voltunk, barátkozhattunk – emlékezett egy idős férfi –, s a román tiszt arra kért minket, szerezzünk neki nőt. A némbernek felajánl négy kiló rizst...”
Kilós zacskókban talán?... Mi volt ez, hadizsákmány?... Honnan hozhatta? És mióta?)
Nálunk ellenben egyik reggel megjelentek a bolgárok. Fogalmam sincs, mikor jöttek. Reggel ki akartam menni vizet húzni a kútból, s a kertben mindenfelé idegen egyenruhás katonák hevertek a pokrócaikon, köpenyeiken. Úgy szálltak meg minket az éjjel, hogy észre sem vettük.
Amilyen halkan csak tudtam, behúztam az előszobaajtót, s jelentettem a hadi helyzetet anyámnak. Lehetőleg feltűnés nélkül kikukucskált a váró ablakán ő is.
A bolgárok békésen heverésztek a májusi kertben. Viszonylag még csendben is voltak. Fáradtak lehetettek.
– Maradunk bezárkózva – rendelkezett anyám.
Mást nem is igen tehettünk. Telefonunk nem volt,[3] nem lehetett megkérdezni a szomszédokat, ők is hasonló látványra ébredtek-e? És mit tanácsolnak?
Mosakodás nélkül, halkan felöltöztünk.
– Kopogtatásra sem nyitunk ajtót – mondta anyám.
Később hozzátette:
– Törjék ránk. Öljenek meg.
A dolgunktól nyugodtan otthon maradhattunk, a körben kulcsra zárt irodában. Csak ennivalónk nem volt. Hisz amióta hazajöttünk, azon éltünk, amit szánakozó ismerősök, jólelkű régi kliensek beadtak. Egy kancsó tej, egy nagy cikkely kenyér. Egy darab vaj, egy tálka melasz. Néhány tojás. Frissen sült kukoricagörhe...
Egy tányéron vagy tíz-tizenkét szem puhuló őszibarack volt minden élelmünk. Tegnap szedte a fákról anyám, a Kecskemétről kapott, korán érő, törpe barackfákról... Tányéron akarta megérlelni őket.
– Úristen – mondta egyszer később, miközben mozdulatlanul ült a vaságy szélén –, ezek fel fogják zabálni zölden az összes barackot...
Pedig azzal nagy tervei voltak. Úgy gondolta, kiül majd a piacra, az „őstermelő” asszonyok közé, és pénzzé teszi. Hogy tüntetően akart-e kiülni a kofák közé, vagy komolyan gondolta, hogy ebből élünk meg ezután – nem tudom. A berzenczei szilvával kapcsolatban is hasonló elképzeléseket dédelgetett. De lehet, hogy csak az én idegeimet kívánta borzolni.
Ültünk a félhomályos szobában, vártunk.
– Éhes vagyok – sírt fel a húgom.
– Pofozd meg – sziszegte anyám. – Felhatalmazlak. Nem megmondtam, hogy csendben kell lenni?! Halálos veszélybe sodor minket! Ó, bárcsak meghalhatnánk! Hogy bírunk mi ennyi idegen katonával?
Sírva fakadt ő is.
– Mi lesz velünk? – mozgatta jobbra-balra a törzsét. – Mit nem mérsz még ránk, Uram Isten? Mit akarsz még tőlünk?! Nem volt elég?
A lidércnyomás is fokozható.
Ültünk a félhomályos irodában, anyám az ágy szélén, húgom meg én a földön. Néha kióvakodtunk a váróba, kilestünk az ablak szélén.
A katonák, akik korántsem katonás sorokba rendeződve, hanem úgy és ott tették le a pokrócukat, köpenyüket, ahol épp helyet találtak, ahol leterítette őket a kimerültség, a kútnál mosakodtak, vödörrel zúdították magukra a vizet. Egymással is bolondoztak, ugrándoztak, fröcsköltek. De mindezt valahogy mégis fáradtan, kicsit elfásultan; semmi túláradó jókedv, csillámló vízsugár, mint egykor a német híradófilmeken.
Azután egyszer csak – talán órák múlva – szörnyű kolompolást hallottunk. Nagy döndüléssel kitárták mindkét kapuszárnyat, begördült valami özönvíz előtti szerkezet: vas kerekeken járó sparhelt és fagylaltoskocsi keveréke, könyökben meghajló kéménnyel...
– Tábori konyha – mondta anyám, és szédelegve visszaült.
Vártunk megint a sötétben, nem tudom, mire.
Lehetséges volna, hogy a gulyásleves illata behatolt hozzánk a lezárt előszobán át a lezárt irodába? Húgom szipogni kezdett, azután áttért a sírásra, elállíthatatlanul. Anyám a térdére ültette, mint egy kisbabát, fejét a melle közébe rejtette. Az ő arcán is végigfolytak a könnyek. Én is sírtam, arcomat a könyökhajlatomba dugva, mint a madár, ha nem akar tudni a világról.
Hajnalban arra ébredtünk, hogy az udvaron mozgás támadt. A háborúból hazafelé tartó bolgárok felszedelőzködtek, s pillanatok alatt kiürült a csatatér. Messziről – az utca felől, de mi nem mertünk kinézni azon az oldalon – lódóbogás hallatszott, s egy trombita lüktető, lázas követelődzése.
Mi maradt utánuk? A tárva-nyitva hagyott kapu, amelynek két nehéz szárnyát mi toltuk be anyámmal. Letaposott, lekókadt virágok az ágyásokban, melyeket ugyan nem ültetett senki, csak úgy maguktól éveltek megint. Sár a kerekes kút körül. Szarkupacok a kerítés mentén, az orgonabokrok mögött.
Meg a lekopasztott barackfák.
– Nem megmondtam? – kérdezte anyám szemrehányó hangsúllyal. Azután váratlanul felvidult.
– Micsoda hasmenésük lesz tőle! – kiáltotta, és nevetett, nevetett...
Utóbb hallottuk, hogy halottja is volt annak az éjszakának. Egy hazabujdosó katona halt meg a határban; nem mert bejönni a megszállt faluba vagy nem engedte át a bolgár őrszem. A csalódásba halt bele, hogy hiába ért haza, még mindig várakoztatja a sors? A halálos kimerültségbe? Éhen halt? Már benne volt a betegség, idáig hozta magával, mielőtt összeroskadt?
Akár apám is lehetett volna – futott át az agyamon. Vele is megtörténhetett volna. Hogy itt hal meg a falu küszöbén.
Apám a családi legenda szerint úgy került Abádszalókra, hogy csukott szemmel rábökött a térképre. Más választása nemigen volt; Trianon után a Szepességbe már – Budapesten megszerzett, magyar ügyvédi diplomával – visszamennie nem lehetett.
Egy pillanatra megkísértette Amerika.
Legidősebb bátyja akkor már kint volt, s küldött neki hajójegyet. Apám elutazott Hamburgba vagy Brémába, ácsorgott a kikötőben, megcsodálta a hófehér óceánjárókat, azután döntött: visszaküldte a jegyet.
Halálos harag lett belőle, síron túli. A fivére többé nem érdeklődött utána. (Utánunk se.)
Ő meg lejött az Alföldre, ácsorgott a Tisza-gáton, szerette elnézni a fekete ladikokat, a magukat fel-feldobó, piros szárnyú halakat, a körkörösen futó hullámokat.
Legényember volt még, albérletben lakott Engel bácsiéknál, ott ütötte fel az irodáját is. Levizitelt az úri családoknál, ahogy illik.
Valaki a fejébe vette, hogy megnősíti. A hitközségi elnöknek volt egy pártában maradt lánya, azzal próbálták összeboronálni. Nem csekély hozomány járt volna vele, jómódú terménykereskedő volt Blum bácsi, az apa, a piac peremén laktak, hosszú tornácos házban.
Meghívták apámat szombati ebédre. Vele ment az egyik barátja. Ez eleinte csak a bokáját rugdosta az asztal alatt, azután rá is mordult, ha halkan is:
– Henrik, ne egyél annyit!
– Már miért ne ehetnék? – kérdezte apám, akinek bizonyára ízlett a töltött hal. – Ebből a házasságból úgysem lesz semmi.
Törökszentmiklóson tárgyalása volt egyszer, ott ismerkedett meg az ellenfél ügyvédjével. Az hazatelefonált a bíróságról a feleségének: a fiatal kollégát azonnal ott marasztották ebédre. Régen az ilyesmi könnyen ment a magyar vidéken (Móricz Zsigmond szerint még egy kis vizet töltöttek a leveshez). Tán unalmukban is örültek minden ismeretlen arcnak, kíváncsiak voltak, miket tud mesélni az új ismerős...
– Böske, meghoztam a leendő uradat! – kiabálta tréfás, bohém modorában a leendő nagybátyám a leendő anyámnak (felesége húgának). Ez a tisztes törökszentmiklósi ügyvéd fog majd négykézlábra ereszkedve és mekegve körbeügetni a lakásban – s én ülök majd a nyakában.
Szállíttattunk ismeretlen útirányba, ismeretlen célállomás felé, piszkosan, mosdatlanul, kialvatlanul, éhesen, melegünk volt, szomjasak voltunk, egyesek sírtak, mások imádkoztak, minden vagonban akadt őrjöngő idegbeteg, többségünket búcsúzóul még meg is verték a szolnoki cukorgyárban a csendőrök, az ivóvíz az egyik vödörből már régen kifogyott, ellenben a másik vödörben csak gyűlt az ürülék, ami akkor is termelődik, amikor az ember már nem eszik semmit, s a vagonban kimondatott, hogy az köteles fogni azt az én ugyan le nem írom milyen színeket játszó, milyen szagokat árasztó, a vonat minden rándulásánál kiloccsanással fenyegető, a bugyraink alá befolyni készülő, szörnyű tartalommal telítődő vedret, aki utoljára használta. Szegény anyámra sűrűn került a sor.
– Megfigyelték, milyen pisisek ezek az Elsner-lányok? – kérdezte egyszer csak egy emelt hang a vagon ámuló népétől. – Ha nem tudnák, ez azért van, mert túl kulturáltak.
– Rólunk beszél a bácsi? – fordultam csodálkozva anyámhoz.
– Ki ez a bácsi? – kezdett érdeklődni húgom is, pedig félig aludt.
Anyám lehajolt hozzánk.
– Nem reagálunk. Megértettétek?... Mondhat bármit, mi nem hallottuk.
Mondott még. Mit sem törődve a körülötte sötét gondolataikba süppedt, vagy álmos kábulatban fejükkel harangozó árnyakkal, csípni, csőrével vagdosni próbált, mint egy megvadult pulykakakas a baromfiudvaron; egész úton szekálta, bosszantotta, nem bírta békén hagyni anyámat. Egyébként gazdag fakereskedő volt Törökszentmiklóson. És bizonyára úgy vélte: anyámat megszédíthette a diploma, ezért kosarazta ki őt annak idején.
Kókadoztunk a lelakatolt vagonban, június végi alföldi hőségben, talán épp holtvágányra tolva, amikor közelemben megszólalt egy halk, álmodozó hang:
– Hát azt tudod-e, Marika, hogy kis híján az én kislányom lettél?
Blum Janka néni nézett rám ellágyultan a nappali homályban.
Én még az Engel-féle házban születtem, de arról a házról nincsenek emlékeim. A mi házunkat megépülte különböző fázisaiban láthattam; négyéves voltam, anyám a kezemet fogva mindennap odasétált velem, ellenőrizni, mit végeztek az iparosok.
Legjobban a festők tetszettek nekem, a Polacsek fiúk. Órákig el tudtam volna nézni őket, amint a lábuk közé fogott létrákon közlekedtek a szobákban, óriási kerek pemzlikkel festették a plafont. Amikor azonban egyszer leszálltak a létráról, talán, hogy papírcsákót hajtogassanak nekem, olyat, amilyet ők viseltek, talán, mert anyagi természetű elszámolásuk volt anyámmal, kiderült, hogy a testvérpár egyik tagja alacsony, köpcös, a másik ellenben nyurga langaléta.
– Kis Polacsek, nagy Polacsek – állapítottam meg, elálmélkodva a világ változatosságán.
Akkor épp apámmal jártuk be az épülő házat. Apám túlzott fontosságot tulajdonított felismerésemnek, baráti körben büszkén terjeszteni kezdte, mint várható szellemességem korai, ám nyilvánvaló megnyilatkozását.
Nem telt bele tíz év, s a munkaszolgálatban elpusztult mindkét Polacsek fiú, a nyurga is, a köpcös is. Pedig olyan jókedvűek voltak, teli torokból tudták ordítani a mennyezet alól, hogy az asszony ingatag, s még valcert táncolni is tudtak a létrával...
Hajnali villanás
Jártál kertben? Jártam.
Láttál farkast? Láttam.
Féltél tőle? Nem.
Ma hajnalban ezzel a játéktöredékkel ébredtem (nyilván arról a régi iskolaudvarról).
Talán, mert már nem emlékeztem, hogyan is ment ez, s álmomban nem tudtam tovább mondani...: az ébresztett fel.
A mozdulat, a mozdulat is félbemaradt.
Akkor itt most sarkon kellett fordulni, ellenkező irányba elindulni? (Párban persze.)
És mi volt ez a nagyzolás, szájalás? Mire való volt?
Ülök az ágy szélén, meztelen talpam papucs után tapogat.
Folytatni kell, mert tör fel az emlék, rögzülni akar.
Nem is igaz, hogy az Engel-féle házból nincs mesélni valóm.
Illetve hát... ezt annyiszor hallottam. De én nem emlékezhetem rá.
Apámnak, fiatal ügyvéd korában, volt egy még nála is fiatalabb ügyvédbojtárja. Annak meg egy madara. Egy seregély.
Amikor Gróh Dezső ügyvédjelölt volt apámnál, anyám épp az én világrahozatalommal és a személyem körüli éjjel-nappali szolgálattal volt elfoglalva.
Egyik nap, miután tisztába tett, megszoptatott, visszarakott a párnáim közé, ablakot nyitott, és lábujjhegyen kiment, hogy én minél zavartalanabbul végezhessem legfontosabb délutáni teendőmet: az alvást, a másik szobában kézimunkázva, egyszer csak mintha szárnysuhogásra lett volna figyelmes. Benyitott, és ijedten látta, hogy a seregély köröz a csillár alatt. Segítségül hívta apámat és nyilván Gróh Dezsőt is, újra benyitottak. A seregély békésen ült békésen szuszogó csekélységem mellett a kiságy gombján.
Gróh Dezsőt mégis elbocsátották.
A faluban más állást nem találván, csakhamar el is költözött.
Kislánykoromban láttam néhányszor, amikor rokonságát látogatta. Hosszú lábú egyén volt, könnyedén lendült át az útmenti árkokon. A kerítések tövében futópletyka tarka virágai figyelték bakugrásait.
– Miért kellett kirúgni? – kérdeztem sok-sok év után anyámat –, hiszen nem történt semmi baj?
– De történhetett volna! – emelte fel a hangját még annyi év után is anyám. – Rágondolni is iszonyú, mi történhetett volna, ha felébredsz, kapálódzni kezdel, kezeidet mozgatod... és felnyitod a szemed! Lehet, hogy lecsapott volna a szemedre, mint egy fényes tárgyra! A madarak kiszámíthatatlanok... Mészáros Terike néninek a konyhaablak párkányáról vitte el a gyűrűjét egy szarka...
A seregély nem szarka – gondoltam, de nem akartam anyám tapasztalatainak kifogyhatatlan tárházából újabb tantörténetet előhívni. Inkább azon töprengtem, mekkora veszteség ért. Mert Gróh Dezső, miután nem maradhatott ügyvédbojtár apámnál, irodalommal kezdett próbálkozni. Személyében elveszítettem valakit, aki később talán beprotezsált volna az irodalomba.
Ám a madarakat feltűnően, különösen kedvelem. Mint olyasvalaki – gondolom ma –, akinek álmát egyszer vigyázta egy nagy madár.
Negyedik születésnapomra emlékezni vélek. Legalábbis arra, hogy nem tudtam elaludni a boldogságtól.
Csak feküdtem nyitott szemmel, néztem a plafont, a falakat, a spaletták résein behulló kinti fénysávokat. Annyira tele volt a szívem elragadtatással, hogy alig akart elférni a mellkasomban. Lám, engem ennyire szeretnek, milyen sok ajándékot kaptam, játékot, babát, képeskönyvet, kifestőkönyvet, színes ceruzát...
Nem, nem vágytam volna most kézbe venni semmit sem, fáradt is voltam, csak feküdtem nyitott szemmel, nem hagyott aludni az öröm.
Anyám be-benézett, megsimogatott, „Aludj!” – suttogta, megint kiment, kissé nyitva hagyta az ajtót. Az úriszoba felől halk zene szűrődött be a rádióból, apám bizonyára olvasott még a nagy zöld fotelben, talán a tízórás híreket várta. Hamarosan hallhattam is a szünetjelet: „Vak Pali, Vak Pali mindent lát...”
Ahogy a plafont néztem, még a plafon is bele volt ölelve a boldogságomba. Mert azért sokszor voltak nekem kétségeim. Szeretnek-e engem a szüleim igazán? Ők-e a szüleim, nem vagyok-e elcserélt gyerek? Honnan tudhatom, hogy az ő kislányuk vagyok? Nem vagyok-e idegen, épp csak befogadott? Annyi mindent hall az ember.
Annyi mindent hall a gyerek.
A favágó bácsitól például ilyeneket:
– Aztán, ha nem ide születel... – mondta, motyorogta –, nem ebbe a fényes padlójú házba születel... Mi lett volna veled, he? Te kis sápkóros, holdkóros istenteremtménye... Hamar kitekerték volna a nyakadat...
Nem is nekem mondta. Magának mondta. Maga elé mormolta, rám se nézett közben. Nem is volt haragos. Indulattalanul rágta a szavakat, fogatlan ínye nyámmogva mozgott. És rakta fel a fát a fáskamra falánál csodaszép rendben, nagyság szerint is megsaccolva minden egyes darabot, forma szerint is megkeresve a helyét minden szálnak, hogy le ne dűljenek, hanem tartsák egymást.
Zsuzsó néni meg azt mesélte, aki lekvárt főzni járt hozzánk:
– Elcserélték, érti, Marika? Elcserélték! A gonosz törpe éjjel beosont a házba, amikor mindenki aludt, és a gyönyörű új baba helyébe odalopta a maga vénséges vén, aszott, ráncos kölykét a bölcsőbe...
– És nem sajnálta? – kérdeztem én.
– Mármint kit?
– Hát a saját dejekét!
– Miért sajnálta volna? Tudta, hogy jobb dolga lesz a szép molnárnénál!
– De mégiscsak az ő dejeke volt... – makacskodtam, és már majdnem sírtam.
– Jaj, Marika, hát ne vegye úgy a szívére! Mit tudom én, kinek a kölyke volt! Fffffű!
Ez nem nekem szólt, hanem a lekvárnak, amelynek hólyagzó tetejéről Zsuzsó néni felfogott egy keveset a fakanál öblében, hogy megkóstolja.
De a legijesztőbb az volt, amikor olyan esetekről beszéltek, hogy egy asszony bement az árvaházba, kihozott egy gyereket, de előbb úgy tett, mintha várandós lenne, kipárnázta a hasát, hadd higgye mindenki, hogy a magáét hozta haza a kórházból... Ilyenkor aztán végképp nem tudtam, mit gondoljak anyámról, ő vajon nem árvaházban választott-e engem, és nem győztem a német kisasszonyt faggatni:
– Én hol voltam, amikor még nem itt voltam?
A Fräulein felmutatott az égre:
– Akkor még az angyalok közt laktál.
– De amikor már itt voltam!
– Akkor, úgy tudom, Engel bácsiék házában laktatok.
– Aber nein! Mielőtt még Engel bácsiéknál laktunk!
– Tudomásom szerint máshol nem laktatok. Te oda születtél.
Ingattam a fejem. Gyenge érvek, semmi bizonyosság.
A túláradóan boldog születésnap után jött a keserű tapasztalás: hogy mégsem szeretnek annyira.
Képesek voltak szert tenni egy másik gyerekre! Én nem voltam nekik elég.
Mindjárt gyanúsan kezdődött a nap. Apám reggel otthon maradt, nem ment el, mint szokott (talán már azt is tudtam, hogy:) a bíróságra. És jutott ideje arra (amire más délelőttökön soha!), hogy velem játsszon!
Kivitt a kertbe. Elég messze a háztól. De én mindjárt észrevettem, hogy közben mégis mintha örökké csak a ház felé figyelne. Illetőleg azt érzékeltem, hogy játszunk ugyan, de ő szórakozottan játszik. Ebben a gyerekek tévedhetetlenek.
A játék sem tetszett, amire tanított.
Gólya, gólya, vaslapát,
hozzál nekünk kisbabát!
Ezt kellett kiabálni.
Nem volt kedvem hozzá. Gólyákat ismertem ugyan, sokat köröztek felettünk, a közelben, a posta kéményén fészkük is volt..., de minek nekünk kisbaba?
Ahelyett, hogy örülnének, hogy én már nem vagyok kisbaba, hanem „eine junge Dame”, ahogy az a hízelgő német nő mondta. „Egy ifjú hölgy.”
Hogyan hozhatnám apám tudomására, hogy ez nem jó játék?
– Marika! – harsogta. – Figyelj! Most tapsolunk! Körbe forgunk! És kiabálunk a gólya néninek, hátha meghallja!... Leszáll a ház tetejére, és... Letesz egy kisbabát, érted?... Egy csodaszép kisbabát! Akinek te nagyon fogsz örülni!
– Nekem nem kell kisbaba – mondtam én.
– Dehogynem kell! – nevetett apám. – Majd meglátod, ha meglátod! De még mennyire kell! Na gyere, tapsoljunk! Gólya, gólya, vaslapát...
Csak azért szálltam be a játékba, mert őt nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
Aztán a ház előtt megjelent az a néni – a Bába Néni –, aki az utóbbi időben elkezdett járni anyámhoz –, és mintha egy fehér párnát tartott volna a karján. Apám azonnal félbeszakította magát, megragadta a karom, és rohanni kezdett velem a ház felé.
– Kislány! – kiáltotta a Bába Néni. – Egészséges! Gyönyörű!
Én ugyan rútnak láttam, ráncosnak, öregnek, tőlem akár a gonosz törpe hozzánk lopott kölyke is lehetett. Apám óvatosan cirógatta a parányi ujjakat.
– Nézd, milyen szépen csillognak a kis körmei! – mutatta, azután megcsókolta a kisbaba kezét. – Te is megsimogathatod.
Vonakodva megtettem, csakis apám kedvéért.
Nem volt sok dolgom a kisbabával. Még különösebben gyakori találkozásom sem. Külön kis pesztrája volt, az vigyázott rá egész nap. Egy kedves fiatal lány, talán Iluska. Nem bántam volna, ha inkább rám vigyáz, s a húgom kapta volna az öreg német nevelőnőt. Aki nem tágított mellőlem egész nap. Órákat sétáltunk a faluban, de még a falun kívül is, a Bánom-szőlőben, az Abasírnál, a Bere-szigeten. A Fräulein barátságos volt, tört magyarsággal fogadta mindenki köszönését, s csakhamar kiderült, hogy sokan értenek németül az idősebb férfiak közül, akik még „a közös hadseregben” – így mondták – „szolgáltak”. Este, a vacsoránál meséltük élményeinket, s akkor apám is előhozott egy nagy fadobozt (vagy talán egész fiókot húzott ki az íróasztalából?), katonakora törékeny, megbarnult fényképeit mutogatta, különösen az egyiken szórakoztak jól, még ma is emlékszem arra a réges-rég megsemmisült fotóra: apám magas gallérú, dísztelen egyenruhában fekszik egy pokróccal letakart, keskeny ágyon, körülötte hasonló uniformisba bújtatott fiúk, s az aláírás: „Ich liege in der Kagran-Kaserne”.[4] Büszke voltam apámra, csak azt nem értettem, miért nincsenek kitüntetései?
Amikor aztán azt a háborút elkezdték „az első” világháborúnak nevezni, mert kitört a második, apámat kétszer is behívták munkaszolgálatosnak az orosházai kiegészítő parancsnoksághoz. És mind a kétszer leszerelték!... Emlékszem az örömre, amikor megjött, a mély, szótlan örömre; ma már azt gondolom, talán jobb lett volna, ha akkor elviszik, talán lehetett volna némi reménye a túlélésre, míg a sárvári internálótábor rabjaként az auschwitz–birkenaui rámpára megérkezve semmi esélye sem maradt.
Az úriszoba a lakás kitüntetett helye volt. Pedig nem is volt „szoba”, annak a hivatalos meghatározásnak az értelmében, hogy „a szobának ablaka kell legyen”, hanem zárt belső tér volt, s kiválóan alkalmas arra, hogy apám késő este meghallgathassa a londoni rádió híreit. Amikor évtizedekkel később a BBC magyar szekciója interjút csinált velem, elöljáróban megköszöntem, hogy megbízható híreivel London segített annak idején tájékozódni a szüleimnek. Az úriszobában Európa-térkép volt rajzszögekkel a falra illesztve, s apám gombostűkkel követte a frontok hullámmozgását; a német hadijelentések ügyes-ügyetlen szóhasználata szerinti „rugalmas elszakadások” útvonalát különösen nagy előszeretettel rögzítette, vagyis a valóságos visszavonulási frontmozgásokat kelet felől nyugati irányba... Bizalmas vendégeknek meg is mutatta; látom magam előtt, amint Kiss Kálmán bácsinak, Mészáros doktor bácsinak magyarázza a hadi helyzetet, a reggeli újság általa pirossal vagy kékkel aláhúzott sorait a londoni rádió tegnap este bemondott híreivel egyeztetve...
– Mennyi küneff! – csodálkozott az a környékbeli kereskedő, akit valamiért bevezettek az úriszobába. – Ügyvéd úr már mind olvasta?
Mulatságosnak találtam a szót. Miután elment, megkérdeztem:
– Miért mondta a könyvekre azt, hogy küneff?
Apám egy kicsit késlekedett a válasszal.
– Viccből – felelte végül. Azután hozzátette: – De neked nem szabad használnod.
– Miért nem? – csodálkoztam.
– Mert rossz vicc – mondta kényszeredett arccal, valahogy lefelé elhúzó szájzugokkal, ami nem állt jól neki.
– És azt sem helyes mondani, hogy geróf? – kérdeztem, kis stréber.
– Ezt meg hol szedted fel?
– Édesanyám mondta a konyhában Tinának, hogy délután jön a geróf.
Apám mosolygott.
– Hát ha nem muszáj, ne használd ezt se. És főleg ne a gróf előtt.
Gróf Waldeck Hubert tiszaroffi földbirtokos mindig koronával ékes hintón érkezett. Aznap is, amikor köztudottá vált az ország német megszállása, átjött az a batár Roffról, s a gróf azt kérdezte, miben segíthet. (Nem volt kétsége afelől, hogy segítségre fogunk szorulni.)
Akkor tudtam meg, hogy apám fegyvert tartogatott a háznál: egy kis Browningot. Rémlik, mintha azt mondta volna, hogy az egyik berlini útján vette. S most azt kérte a gróftól, vágja zsebre, és tegye el a saját fegyverei közé. Mert apámnak nem volt fegyvertartási engedélye, s – így mondta: – „a veszélyes helyzetben talán veszélytelenebb”, ha nincs pisztoly a háznál.
A gróf bólintott, mindent értett. Én semmit.
Nem épp veszély esetére kellett volna az a pisztoly?
Parasztszekéren zötykölődött be a gróf, miután meghallotta, hogy hazajöttünk. Elkomorult arccal érdeklődött apám után.
A pisztolyt – mentegetődzött – nem tudta megőrizni. A kandallója kéményéből a fegyvergyűjteményével együtt elvitték az oroszok.
Körülnézett, borúsan csóválta a fejét. A kastély is ki volt fosztva, néhány darab ezüst evőeszközt a szántóföldön elszórva talált meg, kieshettek egy asszony kötényéből, ahogy egy fiók tartalmát beleöntötte és elfutott vele. De azért felajánlott néhány tányért abból a hétköznapi készletből, ami a szakácsnéjánál maradt, s ráadásul küldött néhány piros kockás konyharuhát is; attól kezdve aranyszélű Pirkenhammer-tányérokból ettünk a földön, s koronás címeres konyharuhával töröltük el őket, miután elmostuk a kútnál.
– Hát ez honnan való? – kérdezte anyám. – Ugyan melyik kastélyból?
Cakkos aljú, dinnyehasú valamit vett ki az ágy alól, ahogy felhajtotta a takarót.
– És nekünk nem lehetett olyan?! – kérdezte kipirulva az asszony. Arcát közel vitte anyám mellkasához, és alulról nézett rá. Épp hogy fel nem ugrott, mint egy dühös kotlós.
– Nem, kedves. Nem lehetett – mondta anyám, és még mindig forgatta-latolgatta azt a kis kancsót.
– Már miért nem?? – Az asszony rekedten kiabált. – Keresett az én uram! Igenis, keresett!
– Nem érti? – Anyám türelmes maradt. – Ez francia porcelán. Annyit a maga ura nem kereshetett. Az egyévi napszám, egy ilyen darab.
Az asszony méltatlankodó arcot vágott, legyintett. Hátrébb húzódott, mintegy átengedte nekünk a terepet.
Anyám letette a sevres–i kannát az asztalra.
– És tőlünk mit hoztak el? – kérdezte.
Az asszony hátratett kézzel állt. Az az izzó fénypont a szemében, az a hideg sugár a tekintetében: lyukat égethetett volna rajtunk.
– Mondtam már, hogy semmit – morogta.
– De én tudom, hogy itt a konyhaedényem. Az evőeszközünk...
Az asszony vállat vont.
– Ha tudja, keresse. – Befordult a tűzhely felé, mint aki nem vesz részt a játékban tovább.
Anyám hirtelen elgyengült. Megingott elhatározásában. A múltkor is, annál a suszternél ... Pathó vagy... Potó vagy hogy hívják... Amikor ahhoz mentünk el, tudtuk, hogy a kukorica alá vannak eldugva a maradék ruháink. És elkezdtük kézzel lesöpörni a magas lábakon álló szárítóból a sárga csöveket. A suszter a háttérben fenyegetődzött, hogy ezt még nagyon megbánjuk. És én csak annál inkább lefolyattam volna, le én, a földre, a már megindult kukoricahegyeket, amikor egyszer csak éreztem, hogy anyám feladta. Hogy már nem segít nekem, hanem csüggedten leeresztett karral áll, és csak néz, isten tudja, hova.
– Tessék hagyni. Majd én – súgtam oda neki, de nem szánakozva, hanem haraggal. Mert ilyet nem lehet csinálni. Vagy belekezd az ember, vagy nem. De ha már elkezdte...
Engem aztán az egész nem izgatott. „Megjön édesapám, majd lesz nekünk megint” – mondtam nem is egyszer, ma is emlékszem rá. De magamban az volt: „Minek annyi holmi?” Minek, ha elveszhet, hogyha az embertől csak úgy elvehetik?
Hanem kíváncsiság, az lett volna bennem. Kirámolni, mi van az ágy alatt. Kincses barlanghomály... Ezüstök, valami nagy fa alól kiásva... Egy egész üst arany, érzem, bele lehet turkálni könyékig... Akkor, negyvenöt nyarán, lehetséges volt minden.
A kukoricacsövek közül felszálló por piszkosan megült a ruhám elején. Száraz levélburkok, éles csővégek horzsolták a kezem. Mégis, valahogy jó érzés volt, ahogy omlott le az egész: egyik cső tengeri lökte a másikát... És a suszter elhallgatott már, hirtelen némult el.
De akkor anyám azt mondta:
– Le kell ülnöm.
A suszter megpenderült, kihozott egy zsámolyt.
–Tessék csak, nagyságos asszonyom.
Anyám intett.
– Hagyd abba – suttogta.
Tényleg: szinte nem mozgott a szája.
Pedig én éreztem, hogy már célnál vagyunk. Már csak tíz centit kell, hogy apadjon a kukorica szintje. Már csak ötöt.
– Hagyd – mondta anyám még egyszer. – Menjünk haza.
Ó, milyen készséges volt a suszter! Hogy ugrott!
Kitárta a kaput.
– Majd mi felrakjuk. Azzal ne tessék törődni. Majd mi visszarakjuk.
Anyám utóbb azt a kifejezést használta, hogy „ájulás környékezte”. Nem nagyon hittem el: nem szerettem a színpadi szavakat. A felnőttek nekem túl pátoszosak voltak.
Hanem azon múlt, hogy ellenkezést érzett... És félt. Pedig amikor valaki szólt, hogy a ruhásszekrényéből egy s másunk nem is került messze, akkor egészen vállalkozó kedvű lett. Tervezgetni kezdte, hogy elmegy és körülnéz... Potóéknál a kukorica alatt... „Hisz nincs mit felvennünk” – biztatgatta magát.
Ha már nem csinálja, miért nem hagy engem?
És kellemkedni miért kellett a tolvajjal?
– Maga nem ismert minket. Nem ismerte jó uramat...
Így kezdte.
Miért kell bájologni egy betörővel?
Magamban meggyanúsítottam: azt akarta elérni, hogy az állítólag kommunista suszter „nagyságos asszonyom”-nak szólítsa!
Addigra már hallottam a földigénylő bizottság közleményeit dobolni, és egyetértettem a földosztással... „A föld azé, aki megműveli!” – van ennél egyszerűbb, szuggerálóbb logika?
Újság nem járt nekünk, sajnos. Pedig nekem arra lett volna szükségem. Hírekre... De kinek kell már az a ruhanemű, ami kukorica alá van rejtve, és dohos, vagy nem is tudom, milyen szagú, mindenesetre poros, nehéz szagú, meggyalázott ruha? Kinek kell?
A más izzadságszagában járni?
Ha már egyszer hazakerültünk?!
Mennyi jóakarónk támadt akkor.
A Pató- vagy Pothóék szomszédasszonya. Hogy azt mondja, ő a kerítés közelében tartózkodott éppen. És már nem jártunk messze...
– Mitől?
– Hogy napfényre kerüljön az igazság! – kiáltotta egész biblikusan. De eltorzult arccal.
Anyám leterítette az iroda padlódeszkáira azt az SS-plédet, amit a lágerből, a hátán hozott haza. Azon a marcheggi éjszakán is ez volt az egyetlen, aminek alábújhattunk hárman... Kint, a deres szántóföldön... Vékony fekete pléd, az egyik sarkában lilásvörös pecsét, RSHA betűkkel, és egy irdatlan hosszú szám – a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban rend volt és leltár volt és selejtezés volt, majd újrafelhasználás... Él-e még az az elitalakulathoz besorolt katona, aki elsőnek takaródzott vele? Mert mi, akik végfelhasználókként kaptuk meg a strasshofi lágerben, mi, akiknek el kellett volna hullanunk: mi élünk.
És itthon vagyunk.
És ehhez képest elhanyagolható, hogy a padlón fekszünk. Mint most anyám, miután hazatámogattam. Kölcsön kapott lepedőn fekszik, a gyomrára szorított kézzel. Kölcsön takaró felette. A fatalpú bakancsát szerencsére könnyű volt leszednem a lábáról.
Őszintén szólva, nem tudtam, most meg kell-e ijednem. Az a gyomorfájás komoly baj jele, vagy csak cirkusz? Gyanakvó lettem, rosszhiszemű. Mennyi az igazság, s mi szól vajon a részvétlen, gonosz világnak?
Azután anyám ismét rászánta magát. Hiszen, ha lenne mit: eladogatni is lehetne. A szomszéd határból megjelent nálunk az irodában egy gazdálkodó, régi kliense apámnak, hozott egy gyönyörű, hatalmas kenyeret, talán egy kis grízt is...
– Ha az a mázsa meglenne – nézett körül. – Ugye, volt a doktor úréknak egy mázsája... Amin tűzifát mértek. Miért nem tetszett kiásni a kukorica alól? Ott van a Potónál, tudja azt mindenki. Én megvettem volna.
De hát hogyan lehet oda visszamenni? Ingerülten vitáztam anyámmal. Akkor kellett volna. Akkor kitartani. Akkor hagyni, hogy én...
Anyám döntött. Bement a községházára.
– Védelmet kérek – azt mondta.
Ezzel az észbontó szöveggel célhoz ért. Kapott egy rendőrt, házkutatási paranccsal.
A suszter a dühtől sápadtan fogadott.
– Csak tessék – azt mondta.
Hónaljig vájtam bele a karom a kukoricahegybe. Olyan indulattal, hogy az isten se tudta volna különbül ránk rogyasztani az eget... Porfelhőben álltam, csípte is a szemem, folytak a könnyeim, koszos kézfejemmel töröltem az orrom.
Úgy is mentem haza aztán, szégyenszemre.
Jött megint egy suttogó hírhozó.
– Ha csak egy héttel előbb tetszett volna... – mondta szánakozva anyámnak. – Tegnap volt egy hete, hogy Potó befogott. Egy szekér holmit vitt át Kevibe, a rokonságánál van elásva.
Túrkevére már nem mehettünk utána. Akkor kellett volna.
– Minden mindegy már – sóhajtotta anyám.
– Már hogy volna mindegy?! – csattantam fel.
Énnekem, akinek valóban mindegy volt, kezdett nagyon nem tetszeni, ahogy anyám kihagy. Már csak ül nem egyszer, nem szól, nem is mozdul. Elnéz valamerre. Enni is elfelejt. De én éhes vagyok! Folyton éhes vagyok.
Sparherdünk sincs persze. A konyhában csak a kőpadló maradt meg. Továbbá a csempefal az egykori tűzhely körül, anyám büszkesége.
Mészáros doktoréknál is volt persze néhány darabunk. Kinek-kinek egy öltő ruha, kabát, cipő – hogy ha hazajövünk, legyen mit felvenni. Én ezt sem értettem, pedig, mint utóbb kiderült, ez általános volt. Hogy a barátoknál, jó szomszédoknál hagytak hátra a zsidók egy-egy jobb ruhadarabot, arra a remélt esetre... Mindig komoran hallgattam, amikor ilyesmikről utóbb szó esett. (Sok szó esett. Zokszó esett...) Minek kellett kérni, minek kockáztatni? Ha az ember megjön, újra lesz mindene. És az a néhány vacak ruhadarab arra nézve is veszélyt rejtegetett... aki rejtegette, a szívességet tette!
Aztán hazajöttünk, és nem volt meg semmi. „Elvitték az oroszok” – hallhattuk. Mégis visszaadtak egy férfiinget és egy halszálkás átmeneti kabátot. Az ing véres volt és szakadt – abban halt meg szegény doktor bácsi, amikor egy légitámadás szünetében kiment az udvarra cigarettázni... „De miért az édesapátok ingében? – kérdezte tőlem anyám. – Nem volt neki inge?!”...
A véres rongyon látszott, hogy kifejtették belőle az E. H. monogramot a szív alatti oldalon. Ott maradt, kipontozva, a nyoma.
A kabátot félujjasan kaptuk vissza. Valaki a családból elkezdte fejteni, tán, hogy magára igazíttassa. Aztán az egyik ujja odalett a nagy kapkodásban... Félkarú kabát, hadirokkant felöltő... Pénzzé tenni azt sem lehetett.
A család nőtagjai Egerből tovább menekültek Nyugatra. Még csak egy lapot sem írtak a németországi hontalantáborból, sem később Ausztráliából, hogy örülnek, hogy legalább mi megmaradtunk.
Ők érvénytelenítették a barátságot, mintha mi vétettünk volna ellenük.
Azután anyámat beidézték a községházára.
Kunhegyesről jött át az a rendőr, aki kihallgatta és megfenyegette.
Zsidó fiú volt, Bergernek hívták. Munkaszolgálatból keveredett haza. Korábban nem ismertük.
– Nem zaklathatja a lakosságot – ezt mondta anyámnak. És hozzátette: ha még egyszer panaszt hallanak anyám ellen, internálni fogják.
Szava nem volt üres fenyegetés. Évekkel később tudtuk meg, hogy Kunhegyesen Gerő Marcsa nénit bevitték a fogdába (egy éjszakára). Ő is keresni próbálta a holmiját.
Évtizedekkel később véletlenül megismerkedtem ezzel a volt rendőr hadnaggyal.
– Emlékszem az ön édesanyjára – mondta nekem ábrándos hangon. – Még akkor is fatalpú bakancs volt a lábán... Pedig ez már augusztus közepén lehetett. A japán kapituláció után...
– Így igaz – feleltem. – Azt én is számon tartottam, mert kidobolták.
Aztán, hogy látszólag végleg véget ért a második világháború, az összes hadszíntereken és világtengereken, felkeresett minket az egyik volt tanítóm. (Mi nem mentünk senkihez: anyámnak az volt az álláspontja: aki jön, jön, aki nem jön, marad. Ennek a tanítónak állítólag baj volt az egyik nagyanyjával... nem tudta róla minden gyanút eloszlató módon bizonyítani, hogy nem zsidó. Ezért várta meg látogatásával – biztos, ami biztos – a történelmi dátum bekövetkeztét.)
Mint egykor „legkedvesebb” tanítványának felajánlotta, hogy bukott vagy bukásra álló diákokat korrepetálhatok az induló tanévben. „Most minden paraszt úr szeretne lenni” – világosított fel minket. Ha pénzt talán nem is kérhetek – tette hozzá gondterhelten, mint aki már meghányta-vetette magában e kereseti lehetőség összes erkölcsi vonatkozásait –, de tejet, tejfelt, túrót, tojást, kukoricalisztet igen...
Tizennégy és fél éves múltam. Ideje volt előlépni családfenntartóvá.
A tanító bácsi könnyes szemmel távozott tőlünk. Hogy önnön nagylelkűsége kergette-e szemébe a könnyeket (elvégre azokat a tanítványokat meg is tarthatta volna magának), avagy a kiállott izgalmak emléke (hiszen ő is rossz helyre született, s kis híján meglakolt érte...), már akkor sem tudtuk eldönteni anyámmal, pedig még hosszan-hosszan beszélgettünk róla. Anyám a lelkemre kötötte, hogy hálásnak kell lenni.
Apám széthordott könyvtárában olyan sorozatok is voltak, amelyeket bizonyos időközökben megjelenő utazóktól vásárolt. Ezek az ügynökök nem a hátukon vitték a könyvesládikát, nem is nagy bottal jártak – falvakon, dombhátakon át gyalogolva – a lábszáruk körül acsargó kutyák ellen, mint Kozma Lajos mese-hangulatú fametszetein a vándor könyvárus, hanem közönséges vulkánfíber kofferekkel jöttek, más házakhoz is bejáratosak voltak (megszálltak egy-egy éjszakára a Horog-kocsmában), s bőröndjükből előkerültek az Erdélyi Szépmíves Céh kötetei. A hófehér halinába kötött Úz Bencére emlékszem (Nyírő Józseftől), s Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő könyveire, amelyek arra vártak, hogy majd én felnövök hozzájuk. A gyomai Kner-műhely néhány kötetét is gyerekkoromból ismertem már, piros-fekete betűiket a belső címoldalakon, és azokat a furcsa, szálkás kis rajzokat, amelyek a szövegeket – többnyire verseket – kísérték.
Miután hazakerültünk, megtudtuk, hogy apám Kner Imrével együtt volt internálva Sárváron. Anyám – reszkető izgalomban – üzenetet küldött a munkaszolgálatból hazakeveredett fiúnak, Mihálynak, kérte, hogy mint mozgékonyabb, fiatalabb, ő látogasson el hozzánk, talán lehetne közös keresőakciót indítani; még a szolnoki cukorgyárban sikerült a megyéből ugyancsak oda internált néhány ügyvéd nevét megtudnia, anyám abban a kavargó infernóban beszélt néhány sorstársnőjével, s most újra felvette volna a kapcsolatot velük, ha még élnek, ha hazakerültek, de kellene egy férfi, egy mozgékonyabb, fiatalabb... Akár felmehetnének Pestre, a Nemzeti Segélyhez, a Jointhoz, a köztársasági elnök hivatalába, bárhová...
Hogy eljutott-e az üzenet Kner Imre fiához?
Válasz érkezett-e valaha?
Csak arra emlékszem, hogy anyám sokáig reménykedett.
Azután hallottuk, hogy Kner Mihály 1945. december 6-án Gyomán megölte magát. Talán még annak is van jelentősége, hogy Mikulás napján...?
Mikuláskor mi ugyanúgy kitettük a cipőnket az ablakba, ugyanúgy hiába próbáltuk meglesni, mikor, merről jön Szt. Miklós püspök, hogy piros celofánpapírba csomagolt ajándékait belerejtse, mint a Mészáros unokák. Az első Mikulás azonban, amelyet már annak a számomra kiismerhetetlen osztrák nőnek a jelenlétében éltem át (sőt, lehet, hogy ő volt a szokás kezdeményezője és meghonosítója nálunk), engem a legmélyebb kétségbeesésbe taszított.
Az történt, hogy a Fräulein már napokkal Mikulás előtt elkezdte magyarázni nekem – húgom még csecsemő volt –, hogy mi is ennek az éjszakai püspöklátogatásnak a jelentősége. A gyermekszerető heiliger Nikolaus ugyanis figyel minket, számon tartja jó és rossz cselekedeteinket, kvázi mérleget készít egész évi viselkedésünkről – s ennek megfelelően kap majd egyikőnk egy zacskó édességet, másikunk krampuszt meg virgácsot. A meggyőző és fantáziát megmozgató előadásmód nálam teljes sikerrel járt, annál is inkább, mert annyira szerettem volna tudni, milyen is vagyok hát én, jó kislány vagyok-e valóban, amilyennek képzelem magam, s ilyennek lát-e a külvilág is, vagy talán hiába igyekszem, tökéletesen félreismerem a helyzetet, elvetnivaló, rossz gyerek vagyok, akinek az aszódi javítóintézetben a helye.
Este fényesre kellett dörgölnöm amúgy is fényes cipőmet, és saját kezűleg kitennem a gyerekszoba ablakába az utca felől. A Fräulein azt állította, hogy onnan fog majd jönni és benyúlni a Mikulás, szánon siklik majd a puha havon a sötétkék éjszakában, s puttonyából piros papírba csomagolt zsákocskákat húz elő, kinek mi jár. („Jedem das Seine.”) Még ma is emlékezni vélek arra az izgalomra, ami lelkemben remegett – hozzánk nem járt a Jézuska, gondolom, más gyermeki várakozások is hozzáadódtak felfokozott idegállapotomhoz. Alig bírtam elaludni, nem is akartam, fogadkoztam, hogy meglesem, amint halkan kinyitja az ablaktáblát kívülről (ami egyébként lehetetlen volt, de Szt. Miklós püspök nem ismert lehetetlent), ám azután természetesen elnyomott az álom. Reggelre kelve első pillantásom az ablakra esett, pirosság drága fénye áradt szét a cipőm fölött, oda akartam szaladni, de a Fräulein nem engedett, előbb mosakodni kell – mondta –, fogat mosni, felöltözni, fésülködni; majd azután.
Azután... apám is ott volt, anyám is, amikor végre odamehettem az ablakhoz. A zizegő piros papírban volt egy zacskó drazsé, egy szép alma, egy ezüstdió – és egy kis aranyvirgács, meg egy parányi fekete krampusz.
– Nem! – kiáltottam, és iszonyodva eldobtam az egészet, nem! – sikoltottam, és lekuporodtam, és zokogtam, – nem! Ez nem az enyém! Ezt elcserélték! Ez nem lehet az enyém! A Mikulás tévedett! Én jó kislány voltam!
Apám felvett, a karjára vett, leült velem, az ölébe ültetett, de én vigasztalhatatlan voltam. A Fräulein hebegve magyarázta, hogy a krampusz meg a virgács csak tréfa volt, de én ordítottam:
– Nein Spass! Nicht Spass!
Anyám is simogatott, mosolyogva noszogatott, ne legyek már úgy megsértve, de én nem bírtam abbahagyni a sírást; a fejem fölött a felnőttek halkan tanakodtak, apám azt mondta, talán valóban nem kell – általában – virgáccsal ijesztgetni érzékeny kislányokat, megint más egy vásott fiúgyermek, anyám megkísérelt összebarátkoztatni a krampusszal, mutatta, hogy milyen aranyos ördögfióka, milyen vicces kis pofája van, nem kell félni tőle, de én nem nyugodtam meg, amíg csak el nem távolították a zacskóból a krampuszt is, a virgácsot is, maradt a számomra nem különösebben értékes drazsé, alma, dió, vihették az egészet a fenébe, mehetett a Mikulás bácsi is a francba, csak olyan értetlennek bizonyult, engem nem értőnek, nem értékelőnek, mint az egész felnőtt világ...
– Kein Spass – mondta szomorúan a német kisasszony, aki gyermeknevelésből megint tanulhatott valamit.
Részlet Ember Mária 2000-ben fogunk még élni? című, a Múlt és Jövő kiadónál hamarosan megjelenő könyvéből.
Jegyzetek
[1] A Minisztertanács 1944. március 29-én délelőtt megtartott üléséről felvett jegyzőkönyv l. és 2. lapja nem maradt fenn, csupán a tartalomjegyzékből olvasható ki, hogy Sztójay Döme miniszterelnök „ 1. A Rádió Rt. és MTI élére kormánybiztos kinevezése tárgyában, 2. A képviselőház összehívása tárgyában, 3. A zsidó házvagyon, részvénytőke vagyon és egyéb vagyon elvétele tárgyában” kívánt szólni mindenekelőtt. (Dőlt betűs kiemelés tőlem. – E. M.) „A m. kir. minisztérium 1600/1944. Me. sz. rendelete a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában” 1944. április 16-án, vasárnap jelent meg a hivatalos közlönyben.
[2] 1944. április 7-én jelent meg a hivatalos lapban az 1300/1944. számú miniszterelnöki rendelet, amely adatszolgáltatásra kötelezte a zsidó rádiótulajdonosokat; ezt követte a készülékek elkobzása.
[3] 1944. március 29-én jelent meg a hivatalos lapban az 1140/1944 számú miniszterelnöki rendelet „a zsidó távbeszélő előfizetők adatszolgáltatási kötelezettsége tárgyában”; ezt követte (volt, ahol már meg is előzte!) a készülékek kikapcsolása, illetve leszerelése.
[4] ”A Kagran-kaszárnyában fekszem”: kettős értelmű szójáték. Mert egyrészt valóban feküdt a priccsen, másrészt németül a hadosztály, a hadtest, az egység is „fekszik” ott, ahol épp el van helyezve, be van szállásolva. Idős bácsiktól gyerekkoromban még lehetett hallani ezt a szófordulatot: „Akkor épp a Piavénál feküdtünk...” – A Kagran-kaszárnya ma is megvan Bécs Kagran kerületében.