Az iskola irányába az első lépéseket a múlt század végén és ennek a századnak az elején tették meg a romák, jobban mondva a romák egyes csoportjai. A múlt század végén a roma gyerekek 31 százaléka járt iskolába, ezen belül a romungró gyerekek közül 40 százalék, az oláh cigány gyerekek közül tíz százalék, a beás gyerekek közül senki sem. Utóbbiak nem is járhattak, mert erdei telepeken éltek, a falvaktól olyan távol, hogy nem is juthattak el az iskolába, arról nem is szólva, hogy nem tudtak magyarul. Az oláh cigányok és a romungrók nagy része is olyan messze lakott az iskolától, hogy a gyerekek számára az iskola gyakorlatilag megközelíthetetlen volt. Az iskolába járás a többségnél két-három évig tartott, sok-sok hiányzással, és a gyerekeknek csak kisebb része végezte el a négy osztályt.
Talán nem felesleges arra emlékeztetni, hogy az elemi iskolához a többségi társadalom is ebben az időben kezdett hozzászokni. A 6–12 éves korú iskolaköteles gyerekeknek 1870-ben 50, 1893-ban 81 százaléka járt iskolába. A túlnyomó többség négy osztályt végzett, és tízéves korában dolgozni kezdett. Sok településen nem is volt iskola, és ahol volt, szinte mindenütt egy tanteremből állt.
A két háború közötti időszakban annyi történt, hogy az iskolába járók aránya átlagosan ötven százalékra emelkedett, a romungróknál 60, az oláh cigányoknál és a beásoknál 40 százalékra. Az utóbbiak közül azok kezdtek el iskolába járni, akik az erdei telepekről a falvak közelébe vagy szélére költöztek. Az iskola elérhetősége volt a legfontosabb tényező a többieknél is. Az iskolába járók többsége továbbra is rendszeresen sokat mulasztott, és két-három osztály után kimaradt. Nyolc osztályt (vagy annál többet) csak minden huszadik roma gyerek végzett.
Ugyanebben az időszakban a többségi társadalomban jelentékenyen csökkent az iskolába nem járók aránya: az 1920-as 17 százalékról az 1930–31. évi 8 százalékra, és később még kevesebbre.[1]
Az 1945-ös év fordulatot hozott. Az iskolába nem járó roma gyerekek aránya 37 százalékra csökkent a negyvenes évek második felében, 27 százalékra az ötvenes évek első, 13 százalékra az ötvenes évek második felében és 9 százalékra a hatvanas évek elején. Az anyanyelv szerinti különbségeket a hatvanas évek elején is megtaláljuk: a romungróknál 6, a
beásoknál 10, az oláh cigányoknál 17 százalék volt az iskolába nem járó tanköteles gyerekek aránya.
Az 1945 előtti időkben az iskolába járás is csak félig valósult meg, 1945 után viszont a nyolc osztály elvégzése került napirendre. Az ötvenes évek első felében a megfelelő korosztályhoz tartozó roma gyerekek 11 százaléka végezte el a nyolc osztályt, ez az arány 16 százalékra emelkedett az ötvenes évek második felében, és 26,6 százalékra a hatvanas évek elején. A minden negyedik persze valós eredmény volt a minden huszadikhoz képest, de nem változtatott azon, hogy a gyerekek többsége csak négy osztályt, vagy annál is kevesebbet végzett el, és gyakorlatilag analfabéta maradt.
A viszonylagos előrelépés több tényezőnek volt köszönhető. Mindenekelőtt az országban végbement 1945. évi változásnak. Túl azon, hogy ez a változás a romáknak az életben maradást, a megsemmisítéstől való megmenekülést hozta magával, a korábban érvényes uralmi formáknak és megkülönböztetéseknek is véget vetett. Az 1944 előtti rendi Magyarország általában sem ismerte el az emberek egyenjogúságát, a romákét pedig kiváltképpen nem. Az 1945 és 1947 közötti korlátozottan demokratikus időszak az egyenjogúság elvét hirdette meg, és tiltotta a faji megkülönböztetést. (A demokrácia később zsarnoksággá vált, de a faji diszkrimináció tilalma fennmaradt.) Az 1940-ben törvénybe iktatott nyolcosztályos iskolát 1945 augusztusában általánossá, mindenkinek kötelezővé tették, és ezt a rendelkezést az egymást követő kormányok nagy erőfeszítésekkel igyekeztek betartatni.
Ugyanebbe az irányba hatott az ország erőltetett iparosítása is, amely felszívta a munkaerő-felesleget, és már 1948-tól kezdve keresletet támasztott a roma munkaerőre mindazokon a területeken, amelyeken munkaerőhiány alakult ki, tehát elsősorban a bányákban, a kohászatban, a nehéziparban, az építőiparban, az útépítéseken és mindenütt, ahol nagy beruházások folytak. Mindezeken a helyeken munkástoborzók jártak a környéken élő és még a távolabb lakó romákhoz is. Dél-dunántúli viszonylatban Havas Gábor számolt be erről a Baranya megyei beásokról szóló tanulmányában.[2] A Komlón, Pécsett és a megye többi bányájában dolgozó beások eredetileg erdei telepeken éltek, és ezekből költöztek a bányavidékekre. Az új lakóhelyeken már megközelíthető volt az iskola, és a törvényeken kívül a környezet nyomása is iskolába kényszerítette a gyerekeket. Ugyanilyen folyamatok zajlottak le az ország más iparosodó vidékein is.
A kezdődő munkaerőhiány szükségessé tette a roma munkaerő nyilvántartásba vételét, képzését és felhasználását. Részben erre irányult az MSZMP Politikai Bizottságának 1961. júniusi határozata „a cigánylakosság helyzetének megjavításával kapcsolatos egyes feladatokról”. A határozat a „cigánylakosságot” három csoportra osztotta: beilleszkedett, beilleszkedésben lévő, valamint be nem illeszkedett cigányokra, és megállapította a következőket:
„A munkaképes cigánylakosságnak jelenleg kb. 33%-a van állandó, 32%-a alkalmi jellegű munkaviszonyban, 35%-a pedig egyáltalán nem dolgozik. Többségüknek nincs szakképzettsége. A fiatalok nagy része csak két-három osztályt végzett, sok esetben még ennyit sem – így nincs lehetőségük szakma tanulására. A vállalatok és a szövetkezetek többsége elzárkózik felvételük elől, még akkor is, ha munkaerőhiánnyal küzd. A tervteljesítésre és arra hivatkoznak, hogy a többi dolgozó elutasítja a cigányokkal való együttes munkát.” Az oktatásra vonatkozóan azt állapította meg a határozat, hogy a folyó tanévben „kb. hatezer cigánygyermek maradt távol az iskolától”, valamint azt, hogy a fő figyelmet „a cigányfiatalok nevelésére kell fordítani.”[3]
Az 1971. évi országos kutatás beszámolójában azt írtam, hogy 1961-től kezdve fordulatról számolhatunk be, de ez csak azt jelenti, hogy a hatvanas években az iskolák és a művelődésügyi hatóságok legalább törekedtek arra, hogy a cigány gyerekek többsége a négy elemit elvégezze. Ugyanebben a beszámolóban azonban azt is hangsúlyoztam, hogy az 1961-es változás csak részleges volt, mert a művelődésügyi igazgatás elsősorban a probléma adminisztratív eszközökkel való megoldásának lehetőségeit vizsgálta, és az ország nagy részén a beiskolázási rendeletek látszólagos betartásával azokat csak részlegesen hajtották végre.
A két, az 1971-es és az 1993–94-es országos vizsgálat alapján ma úgy látom, hogy a roma gyerekek beiskolázásában az 1961-es év nem hozott fordulatot, hanem csak része volt az 1945-ben elkezdődött folyamatnak.
Már láttuk, hogy az iskolába nem járó roma gyerekek aránya 13 százalék volt az ötvenes évek második felében, és 9 százalék a hatvanas évek elején. Ez az arány 6 százalékra csökkent a hatvanas évek második felében, 3 százalékra a hetvenes évek első, 2 százalékra a hetvenes évek második felében, és 1 százalékra a nyolcvanas évek első felében. Az iskolába járók arányának növekedése tehát 1945-től folyamatos és egyenletes volt.
A nyolc osztályt végzettek arányában is folyamatos növekedést tapasztalunk. Az 1993–94-es vizsgálatban az 50–59 évesek 27 százaléka, a 45-49 évesek 43 százaléka, a 35–44 évesek 55 százaléka, a 30-34 évesek 70 százaléka, a 25–29 évesek 75 százaléka és a 20–24 évesek 77 százaléka végezte el a nyolc osztályt.
Nagy eredmény 1971-hez képest, de nagyon kevés, ha arra gondolunk, hogy tartós munkanélküliség vár arra a 23 százalékra, amely még nyolc általánost sem végzett. Ráadásul ez a 77 százalékos eredmény is nagyon kérdéses. Mert 14 vagy 15 éves korban csak 44 százalék végzi el az általános iskolát. A többi csak később: 16, 17, 18 évesen – bukások, évismétlések után. Bizonyítványt kap, de a bizonyítvány mögött valójában nincs semmi, csak azért adták, hogy megszabaduljanak tőle. Valójában félanalfabéta.
Nem szükséges hangsúlyozni, hogy középiskolába csak azoknak egy része juthat be, akik idejében végezték el a nyolc osztályt.
Jobb lehetett volna az 1993-as eredmény, ha a roma gyerekek tanulását nem akadályozta volna az elkülönítés. Ennek egyik fajtáját az ún. cigány osztályok és iskolák, másik fajtáját a kisegítő osztályok és iskolák képezték. Cigány osztályok felállítása szinte párhuzamosan ment végbe azoknak a roma gyerekeknek a beiskolázásával, akik korábban nem jártak iskolába, illetőleg nem sokkal azután kezdődött, hogy a frissen toborzott roma munkaerő megjelent a bányákban és a lázas iparosítás más munkahelyein.
A komlói cigányság a hegyekből húzódott le a város közelébe – írja Faludi András Cigányok című, 1964-ben megjelent könyvében, és beszámol arról, hogy a komlói tanács végrehajtó bizottsága 1956-ban „a cigányok letelepedési helyéül a Kossuth-aknától a III. aknáig vezető út menti területet” jelölte ki. Vagyis kellett a roma munkaerő, de szigorúan elkülönítve. Csak természetes, hogy a cigánygettó gyerekei cigány osztályokba jártak.
Arról is beszámol Faludi, hogy Kiskunhalason 1960-ban állítottak fel „cigány iskolát”. „1961 nyarán társadalmi munkával, a telep cigányainak munkájával épült fel a Harangos-telepi cigány iskola. Az első kísérlet az analfabetizmus felszámolására ezen a telepen. Igaz, három éve már csak »kihelyezett osztálynak« hívják a cigány iskolát, de akármi is a neve a gyereknek, ez bizony cigány iskola. Ezt ma már azok is látják, akik segítő szándékkal létrehozták. S keresik a kiutat. Jobbat akarnak, de nem azon az áron, hogy lerombolják a már elért eredményeket. Mert ez a cigány iskola – mintegy a kultúra kihelyezett végváraként – szép eredményekkel büszkélkedik. Ide járnak a telepről a gyerekek – minden iskolaköteles gyerek –, s itt tartják az analfabéta-tanfolyamokat, előadásokat, vetítéseket.”[4]
Hajdúhadházon is az ötvenes években létesült cigány iskola, néhány évvel azután, hogy 1947-ben összeírták, majd 1949-ben első osztályos tanulónak „beírták” azoknak a gyerekeknek egy részét, akiknek addig még a létezéséről sem vettek tudomást.
Tévedtem tehát, amikor az elmúlt két-három évben több tanulmányban, cikkben is azt állítottam, hogy az első cigány osztályok és iskolák a hatvanas évek elején jöttek létre az 1961-es párthatározat hatására.[5] A határozat e téren sem hozott fordulatot, hanem része volt a korábban kezdődött folyamatnak, de, mint az akkori párthatározatokat mindig, ezt is mozgósítás és kampány követte, majd 1962-ben két művelődésügyi miniszteri utasítás. Ezek előírták a következőket: „Azokon a helyeken, ahol egyes cigány származású tanulók iskoláztatása a normál osztályokban és az iskolai napközi otthoni csoportokban nem oldható meg, ott térítésmentesen, átmeneti jelleggel, osztályonként legalább 15 fő esetén külön tanulócsoportot, napközi otthoni csoportot kell szervezni. Ezek azt a célt szolgálják, hogy az abban tanuló gyerekek egy-két év után tanulmányaikat a normál osztályokban eredményesen folytathassák.”
Az volt tehát az elképzelés, hogy a gyerekek első-másodikban járnak cigány osztályba, és a két év alatt úgy tanítják, nevelik, átnevelik, idomítják őket, hogy harmadikban vegyes osztályba mehessenek. Ebből nem lett semmi. Cigány osztályban maradtak addig, amíg iskolába jártak. Átmenetinek gondolták az intézményes elkülönítést, a cigány osztályok és iskolák létrehozását és fenntartását is, az elkülönítés azonban maradandónak bizonyult.
Az 1962. évi utasításokat követően a megyei pártbizottságok és tanácsok, illetőleg a helyi pártszervezetek, tanácsok és iskolák egymás után hozták létre a cigány osztályokat. 1962-ben hetven, 1963-ban 94, 1974-ben 181 volt ezek száma. Egymást követték az elkülönítést támogató párthatározatok is. „Az ilyen osztályokban tanuló gyerekek tanulmányi eredményei jobbak” – jelentette ki az MSZMP KB agitációs és propaganda bizottsága 1968 júniusában. És hozzátette:
„A többéves tapasztalatok azt bizonyítják, hogy ezek az osztályok eredményesek, fenntartásuk, és ahol szükséges, szervezésük továbbra is indokolt.”
Az 1971. évi országos kutatás egyértelmű képet adott a cigány osztályok tényleges működéséről. Megállapította, hogy a roma gyerekek esetében az iskolakötelezettségről szóló törvény és a vonatkozó rendeletek be nem tartásának különféle módjai: a kisegítő iskolák, illetve a cigány osztályok. „Iskolák és helyi hatóságok a dolog könnyebbik végét keresik, s a cigány gyerekek elkülönítésével igyekeznek lehetővé tenni a nem cigány gyermekek nyugodt körülmények között folyó tanítását, még a reményéről is lemondva annak, hogy a cigány gyerekek iskolázásának ügyét akár csak egy lépéssel is előbbre vigyék.”[6]
Az 1971-es kutatásra támaszkodott Solt Ottilia 1975-ös cikke: „Amennyire kívánatos a cigányok külön nyelvének és folklórjának elismerése, annyira indokolatlan a cigány gyerekek elkülönítése az iskolában. Az eddig működő cigány osztályok kivétel nélkül rosszabb tárgyi és pedagógiai feltételek között működtek, mint az iskola többi osztályai, és semmi okunk sincs feltételezni, hogy ez a jövőben nem így lesz. Adhatunk ma milliókat a külön cigány osztályok felszerelésére – néhány év múlva megint hátul lesznek… Hiába határozzuk el, hogy a külön cigány osztályt csak egy évig tartjuk fenn, vagy csak két évig: év végén kiderül, hogy a gyerekek ismét nem alkalmasak arra, hogy a többiek közé engedjék őket. Nem lehet megmondani, hogy akkor járnak-e rosszabbul, ha az osztály megmarad, vagy ha feloszlatják. Az első esetben nem tanulnak eleget, a második esetben kisegítő iskolába vagy utolsó padokba kerülnek, és ismét nem tanulnak eleget.”[7]
A további vitában Szegő László azzal védte az elkülönítést, hogy a cigány gyerekeknek a külön osztályokban több a sikerélményük, kevesebb a kudarcuk, és legalább az osztályon belül nem találkoznak cigányellenes előítéletekkel. Solt Ottilia és Réger Zita viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy a cigány osztályokban rosszabbak az oktatás körülményei, az osztályok osztatlanok ott is, ahol a nem cigányok osztott osztályokba járnak, gyengébb a pedagógusok képzettsége és felkészültsége, az oktatás rosszabb épületekben folyik, kisebbek a tanulókkal szemben támasztott követelmények, kisebb a gyerekek tudása, ugyanazon érdemjegyek és osztályzatok mögött rosszabb a teljesítmény. A külön osztályokba járó gyerekek teljesen el vannak zárva a többiektől, ennek folytán kölcsönös félelem és gyanakvás alakul ki, így „a gyermekek elkülönítése végleges állapot: cigány osztályból a vegyes osztályba évek óta egyetlen gyermek sem került át.”[8]
Az elkülönítés elleni érvek hatására és az értelmiség nyomására a pártállam hatóságai feladták eredeti álláspontjukat. A művelődésügyi minisztérium 1984. évi tájékoztatója szerint „a homogén cigány osztályok szervezésének lehetősége általában a cigány tanulók szegregálódását jelenti, és nem a fejlesztésük, személyiségük kibontakoztatásának, esélyeik javításának eszközét”. Egy 1985. évi minisztertanácsi határozat pedig azt mondta ki, hogy „fokozatosan meg kell szüntetni a homogén cigány osztályokat”.[9]
A hivatalos álláspont megváltozása nyomán 1981-ben 156, 1985-ben 113 volt a cigány osztályok száma.
A cigány osztályokba járó gyerekeknél jóval több gyerek járt kisegítő iskolába. Az 1974–75-ös tanévben az általános iskolába járó összes tanuló 5,9 százalékát tette ki a
61 ezer cigány tanuló. Ez az arányszám 6 százalékra emelkedett az 1980–81-es tanévben, és 5,8 százalék volt 1985–86-ban. Ekkor 75 ezer volt a cigány tanulók száma. A gyógypedagógiai intézményekben 1974-ben 24 százalék volt a cigány tanulók aránya, és létszámuk 8 ezer. 1985-re számuk 16 ezerre, arányuk 38 százalékra emelkedett. Az arányszámnak ez a változása nem a cigány értelmi fejlettségnek ilyen mérvű romlását fejezte ki, hanem a cigány tanulóknak a normál iskolából való eltávolítására irányuló törekvés erősödését. Gyorsan növekedett a cigány tanulók száma, és az iskolák ezt a növekedést nem akarták elfogadni. Ragaszkodtak az 1974-re kialakult arányhoz, és az arányon felüli gyerekeket bevágták a kisegítő iskolába. A gyerekek áthelyezéséről a hetvenes és nyolcvanas években is bizottságok döntöttek gyógypedagógussal és pszichológussal, de a környezet befolyása alól akkor sem vonhatták ki magukat. A hetvenes években Csanádi Gábor, Gerő Zsuzsa és Ladányi János folytatott kutatást a kisegítő iskolába kerülés okairól, és arra az eredményre jutott, hogy a gyerekek 30 százaléka mindenképpen, 29 százaléka feltételesen elkerülhette volna a kisegítőt, 8 százalékuk határeset volt, és csupán 33 százaléknál találták egyértelműen azt, hogy nem kerülhették el az intézményt.[10] Más eredményre jutott az ún. Budapest-vizsgálatban Czeizel Endre, Lányiné Engelmayer Ágnes és Rátay Csaba. Náluk 7 százalék volt azoknak az aránya, akiknek véleményük szerint a kisegítő iskolába való áthelyezése hibás döntés volt. Ők azonban a kisegítő iskola pedagógusaival végeztették el a szükséges értékeléseket. Bármekkora volt is a téves besorolások aránya, a kisegítő iskolákban a gyerekek sokkal kevesebbet tanultak, mint a normál iskolákban, az általános iskola nyolc osztályának tananyagánál sokkal kevesebbet tanítottak; ezek az intézmények nem azt a célt szolgálták, hogy a gyerekeket valamilyen fejlesztő módszerrel a normál gyerekek szintjére juttassák, hanem azt, hogy a normál iskolákat megszabadítsák azoktól a gyerekektől, akiket nem akartak vállalni.
Szakközépiskolába vagy gimnáziumba a hetvenes és a nyolcvanas években a roma gyerekek közül csak nagyon kevesen jutottak be, és azoknak a fele is lemorzsolódott, akiket felvettek. Majdnem 30 éven át mindössze 1-2 százalék volt azoknak az aránya, akik egy-egy évjáratból leérettségiztek.
A nyolcvanas évek végén, de leginkább 1989 után változni kezdett a helyzet. Már az 1993-as vizsgálatban azt láttuk, hogy a 20–29 éves fiatalok 3 százaléka érettségizett. Az 1-2 százalékhoz képest ez valamivel több volt, de csak valamivel.
Nagyobb változást jelentett, hogy az 1992–93-as tanév végén az általános iskola nyolcadik osztályát befejező roma tanulók 10 százaléka tanult tovább szakközépiskolában, és 0,6 százaléka gimnáziumban. Ugyanabban a tanévben a nyolcadik osztályt befejező összes tanuló 32 százaléka tanult tovább szakközépiskolában, és 24,2 százaléka gimnáziumban.
1. táblázat: A nyolcadik osztályt végzettek továbbtanulása 1993-ban (százalék)
|
<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> |
Összes tanuló |
Roma tanulók |
|
Szakiskola |
6,0 |
9,4 |
|
Szakmunkásképző |
35,5 |
30,2 |
|
Szakközépiskola |
32,0 |
10,0 |
|
Gimnázium |
24,2 |
0,6 |
|
Középiskola együtt |
56,2 |
16,6 |
|
Mindösszesen |
97,7 |
51,2 |
A javulás reális értékeléséhez gondolnunk kell arra is, hogy a középiskolába beiratkozók számát nem a 14 évesek, hanem a nyolcadik osztályt befejezők számához viszonyítottuk, és tudjuk, hogy a 14 évesek egy része csak később, másik része pedig sohasem végzi el az általános iskolát.
A továbbtanulás mértékéről akkor kapunk reális képet, ha azt nézzük meg, hogy a 16, illetőleg 17 évesek körében milyen nagy a középiskolában továbbtanulók aránya. Ezt a számítást Kézdi Gábor végezte el. Ő az 1993–94-es reprezentatív kutatás adatait hasonlította össze a KSH 1993. évi őszi felvételével.[11]
2. táblázat: A 16–18 éves korosztályokban továbbtanulók aránya 1993-ban (százalék)
|
|
Roma népesség |
Nem roma népesség |
||||
|
Életkor |
Szakiskola |
Szakmunkásképző |
Középiskola |
Szakiskola |
Szakmunkásképző |
Középiskola |
|
16 |
7 |
19 |
6 |
3 |
29 |
60 |
|
17 |
3 |
13 |
6 |
3 |
34 |
43 |
|
18 |
0 |
4 |
3 |
1 |
16 |
44 |
A 16 és 17 éves korúak 6 százalékos bejutási aránya csak óvatosan és fenntartásokkal hasonlítható össze a nyolcvanas évek végén elért 3 százalékos végzettségi aránnyal. A korábbi években ugyanis a bejutottak nagy része lemorzsolódott, és nem fejezte be a középiskolát. Az 1993–94-es kutatás tehát megmutatta a középiskolába való bejutás javulását, de nem mutathatta meg a változás mértékét a középiskolát végzettek között.
A Havas Gáborral és Liskó Ilonával közösen végzett szegregációs vizsgálat során viszont nagy változást tapasztaltunk. Mielőtt az eredményeket említeném, hangsúlyoznom kell, hogy vizsgálatunk az általános iskolával foglalkozott, érettségizettekről nincs adatunk, csupán arról, hogy a szakközépiskolába és a gimnáziumba milyen arányban jutottak be roma gyerekek.
Az 1998–99. tanévben a nyolc osztályt végzett roma tanulók közül 15,4 százalék tanult tovább szakközépiskolában, 3,6 százalék gimnáziumban, tehát összesen 19 százalék érettségit adó középiskolában, 56,6 százalékuk szakmunkásképzőben, 15 százalékuk sehol sem, és 9 százalékuk szakiskolában (utóbbi oktatási forma nem sokkal több a semminél). Ez igen nagy változás a múlthoz képest.
A változásnak az az egyik oka, hogy sokkal könnyebb a középiskolákba bejutni. A gimnáziumi férőhelyek száma 1985 és 1996 között 40 százalékkal, a szakközépiskolai férőhelyeké 70 százalékkal nőtt. A normatív finanszírozás miatt a középiskolai intézmények egzisztenciálisan érdekelve vannak abban, hogy minél több tanulót vegyenek fel, és meg is tartsák azokat, akiket fölvettek. Az általános iskolát végzettek száma a többségi társadalomban viszont 1989 óta folyamatosan csökken. 1989-ben még 171 ezer volt, 1999-ben 114 ezer. Innen adódott, hogy míg az 1989-ben nyolc osztályt végzettek közül 47,4 százalék jutott középiskolába, addig az 1999-ben végzettek közül 70,6 százalék.
A több helyre kevesebben jelentkeztek, s így jutott hely a roma gyerekeknek is. Kellett a gyerek a középiskoláknak, s ilyen körülmények között még a roma gyerekeket is elfogadták. Ugyanúgy, mint 30–40 évvel ezelőtt a roma munkásokat a bányákban és a kohókban. A tanulók létszámának biztosítása érdekében már a gyerekek felvételénél engedtek a korábban felállított követelményekből. Keserűen szólva, engedtek abból is, hogy fehér legyen a gyerek és ne cigány, de engedtek abból is, hogy tudjon valamit. A gyerekek megtartásánál azután még inkább engedékenyebbnek mutatkoznak.
Jó 15 éve az általános iskolában is folyamatosan csökkennek a követelmények. Kerülik a buktatást, elviselik, hogy a diákok egyre kevesebbet tudnak. Az általános tendencia része az is, hogy a 17 vagy 18 éves roma gyereknek akkor is odaadják a bizonyítványt, ha nincs mögötte tudás, és ugyanennek a tendenciának a hatására a következő években egyre több 14 vagy 15 évesnek is tudás nélkül fogják odaadni.
A középiskolába is egyre könnyebb bejutni, és egyre könnyebb lesz elvégezni. Úgy látom tehát, hogy a jövőben egyre több roma tanuló jut majd be a középiskolákba, elsősorban a szakközépiskolákba, de a gimnáziumokba is, és lemorzsolódásuk is sokkal kisebb lesz, mint amilyen a múltban volt.
Tagadhatatlan azonban, hogy a megvalósulás módja kérdésessé teszi az elért eredményt, és ennek érvényessége kiterjed a közoktatás egészére is. Elképzelhető ugyanis, hogy egy idő múlva a középiskola fog annyit érni, mint ma az általános iskola. A fiatalok 30-40 százaléka végez majd főiskolát vagy egyetemet, és ők fogják elfoglalni azokat az állásokat, amelyek betöltéséhez ma még elég az érettségi is. Az sem felejthető, hogy a vázolt folyamatból kimarad a gyerekek negyede vagy harmada, és a kimaradók helyzete mindenképpen romlani fog. Ez a romlás elszigetelődéshez és reménytelenséghez vezethet.
Visszatérve vizsgálatunk adataihoz, az 1996–97-es tanévben az általános iskolát végzők közül még 13 százalék volt a középiskolába iratkozók aránya, az 1997–98-as tanévben 16 százalék, 1998–99-ben már 19 százalék.
Ehhez még hozzá kell tenni, hogy azokban az iskolákban folytattuk a vizsgálatot, amelyekben a cigány tanulók aránya 1992-ben 25 százalék fölött volt, vagyis szegény iskolákban. Márpedig a továbbtanulásban nem a szegény iskolák tanulói járnak az élen. Szinte bizonyos, hogy a továbbtanulási arányok jobbak azoknál a roma tanulóknál, akik kevésbé szegregált körülmények között és jobb helyzetű iskolákba járnak. Erre mutat az is, hogy míg országosan 70,6 százalék volt a középiskolában továbbtanulók aránya, az általunk vizsgált iskolákban a nem cigányok között is csupán 56,5 százalék volt.
Az előbbiekben tárgyalt tényezők megnyitották a lehetőséget a középiskolába való beiratkozásra. A lehetőségből tényleges beiratkozás csak akkor lesz, ha a szülők élnek ezzel a lehetőséggel. Országos átlagban a szülők 70 százaléka használta ki ezt a lehetőséget, felismerve, hogy a munkaerőpiacon nyolc általánossal, de akár még szakmunkásképzős bizonyítvánnyal is nagyon nehéz, és egyre nehezebb elhelyezkedni.
A roma szülők viszont sokkal kisebb arányban választják gyermekük számára az érettségit adó középiskolát. Vizsgálatunkban a szülőket is kérdeztük iskoláztatási terveikről. Nagy átlagban a szülők 22 százaléka választotta az érettségit adó középiskolát, 57 százaléka a szakmunkásképzőt, 4 százaléka a munkavállalást és 17 százaléknak nem volt határozott elképzelése. E tekintetben különbségeket tapasztaltunk a szülők társadalmi háttere szerint: Budapesten a szülők 37 százaléka, a Dunántúlon a szülők 29 százaléka választotta a középiskolát, másutt az átlagnál kevesebben. Az érettségizett szülők 56 százalékban, a szakmunkás végzettségű szülők 33 százalékban, a többiek kisebb arányban választották a középiskolát.
Mondhatjuk azt is, hogy egyáltalában nagy szó, hogy a roma szülőknek már az ötöde az érettségit adó középiskolát választotta, és föltehetjük a kérdést, hogy ez miért csak a 90-es évek második felében következett be. De persze éppúgy feltehetjük azt a kérdést is, hogy a nem roma szülők szintén miért olyan későn jutottak erre a felismerésre. A válasz talán az lehetne, hogy korábban ez a választás nem lett volna racionális. Teljes foglalkoztatottság volt, munkanélküliségtől nem kellett félni. A keresetekben az érettségi nem adott előnyt, nem hozott többletkeresetet. Miért vállaltak volna ezért áldozatot? Hiszen csak a nyolcvanas években kezdődött és a kilencvenes években vált döntővé az iskolai végzettség szerepe az elhelyezkedésben és a nagyobb kereset elérésében.
Most már az a kérdés, ha ez így van, országosan miért csak 22 százalék és Budapesten is miért csak 37 százalék azoknak a családoknak az aránya, akik gyerekeiknek érettségit szeretnének? Úgy látszik, hogy idő kell a helyzetek racionális mérlegeléséhez, és a fővárostól távol eső helyeken ehhez még több idő kell, és még hosszabb idő kell azoknak, akik rosszabb anyagi helyzetben vannak, akik analfabéták vagy félig azok.
Igen nagy szerepet játszik az iskolaválasztásnál az is, hogy faluról nehezebb és költségesebb középiskolába járni, mint a városokból, a rossz közlekedésű falvakból pedig még nehezebb és még költségesebb. Ennél is nagyobb szerepet játszik, hogy a romák körében gyakorta fordul elő olyan mérvű szegénység, amelynél egyszerűen lehetetlen megoldani a középiskolába járást.
A továbbtanulást akadályozó tényezők ellenére is valószínűnek tartom, hogy a középiskolába járás terjedni fog a roma gyerekek között, ugyanúgy, mint ahogy korábban elterjedt a többségi társadalomban. Teljesen kizárt azonban, hogy kiterjedjen a gyerekek összességére. Azt tartom valószínűnek, hogy az egész társadalom érintett korosztálya 80 vagy akárcsak 70 százalékban végez majd érettségit adó középiskolában. Úgy gondolom, hogy az átlagos iskolázottsági arányokat a romák is elérhetik, de csak jókora késéssel.
Bármekkora legyen is a jövőben a középiskolai végzettség mértéke, a jelenben tény marad: a roma családok ötöde él olyan szinten, hogy a gyerekeket középiskolába tudja járatni, illetve, hogy törekvéseik e téren, de más téren is hasonlatosak a többségi társadalom családjainak aspirációihoz. Az is tény marad továbbá, hogy a családok negyedében a gyerekek az általános iskolát sem tudják elvégezni, további 30 százaléknál nyolc évnél hosszabb idő alatt tudják befejezni, és úgy, hogy a megszerzett bizonyítvány többet mutat a megszerzett tudásnál.
A többségi társadalom máshol tart az iskoláztatásban. A legalsó harmadát jellemzi, hogy gyermekei nem jutnak középiskolába. A társadalom felső szintjén főiskolára és egyetemre jár a 18–22 évesek 17,5 százaléka, ezen belül 108 ezer az egyetemi és 171 ezer a főiskolai hallgatók száma.
A távolság a romák és a többiek között tehát az elmúlt évtizedekben az iskoláztatás terén semmivel sem csökkent.
A szerző szociológus
Jegyzetek
[1] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Budapest, 1999. 175. o.
[2] Havas Gábor: A Baranya megyei teknővájó cigányok. In.: Cigányvizsgálatok. Szerk.: Andor Mihály. Művelődéskutató Intézet. Bp. 1982. 61–140. o.
[3] A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban. Szerk.: Mezey Barna. Kossuth, Budapest, 1986. 240–241. o.
[4] Faludi András: Cigányok. Bp., Kossuth, 1964. 173–174. o.
[5] A Tennivalók a cigányok/romák körében (In: A cigányok Magyarországon. Összeállította: Kemény István, szerk.: Glatz Ferenc. Magyar Tudományos Akadémia, 1999. 229–257. o.), illetve A nyelvcseréről és a roma/cigány gyerekek nyelvi hátrányairól az iskolában (In: Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Szerk.: Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia. Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum, Bp., 2000. 313–329. o.) című cikkeimben.
[6] Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. MTA Szociológiai Kutató Intézetének kiadványai, Budapest, 1976. 45. o.
[7] Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. Összegyűjtött írások. Beszélő, Budapest, 1998. I. k. 205. o.
[8] Réger Zita: Cigány osztály, „vegyes” osztály – a tények tükrében. Valóság, 1978/8. 77–89. o.
[9] Idézi Kozák Istvánné: A cigány gyerekek iskolai eredményeit befolyásoló tényezők a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek elejéig. Második rész. Phralipe, 1998. március, 10–11. o.
[10] Csanádi Gábor, Ladányi János, Gerő Zsuzsa: Az általános iskolai rendszer belső rétegződése és a kisegítő iskolák. Valóság, 1978/6.; valamint Ladányi János, Csanádi Gábor: Szelekció az általános iskolában. Magvető. Budapest, 1989.
[11] Kézdi Gábor: A roma fiatalok középiskolai továbbtanulása. In: A cigányok Magyarországon. Összeállította: Kemény István, szerk.: Glatz Ferenc. MTA, Budapest, 1999. 220. o.
- Roma-dosszié [6]