N.: Jó estét kívánok, Nádasdy Ádám vagyok. Hát, én vagyok az idősebb, ezért gondoltam, hogy magamhoz ragadom a szót, és elkezdem. Abba a kedves játékba vontak be minket – és számunkra még ez újdonság –, hogy a közönségtől, az érdeklődőktől kapott leveleket kell itt a helyszínen felbontanunk. Nos, kedves Győző, akkor bontsd fel, légy szíves, az elsőt.
F.: Jó estét kívánok, Ferencz Győző vagyok. Több olyan levél is érkezett postai úton, amely mindkettőnkhöz szól. A közös leveleket felváltva fogjuk felolvasni. Kezdem tehát én.
Kedves Ádám!
Kedves Győző!
Először hozzád fordulok, Ádám, Késő Maradékom, s kérdem, nem indult-e romlásnak a költészet azáltal, hogy mindenféle csengő-bongó rímekkel tűzdelitek tele? Igaz-e az, hogy Te még a sanzonoknak nevezett tsiptsupságokat is nagyra becsülöd? S ha már dalba meríted ajakad, miért van az, hogy olykor szonettbe bonyolítod mondandód? A szonett, mint mondám, nem egyéb, mint megromlása a klasszikus formának. A-hogy azt versecsemben erről meg is írtam volt: „Csengőkkel tele van füle, orra, kalapja, bokája, / S mely csuda: a táncost kötelén a pózna vezérli!” Kérlek, távozz e fölös ornamentikától, s tégy vallást, hogy eztán igaz klasszikus metrumban fogsz visszamerengeni. Hozzáfűzném Barátoddal szólva: „Az ég szerelmére, / Minek / Ékszer az elmére?”
Te pedig, Győző Barátom, ha a költészet mezejére komolyan lépnél, nem lecsöpögő kecsapokba mártanád tollad, hanem igaz, vérrel buzgó költészettel hintenéd tele a poézis bőven termő földjét! Költőtársadtól, Radnóti Miklóstól, kivel oly sok órát volt módod tölthetni kettesben, hogyhogy nem tanultad meg a kétszer kettő józanságát, s ehelyett a versek szétszerelésén vagy csomagolástechnikáján töröd a fejed? Még jó, hogy nem helyezed vágóasztalra őket, hogy szavamat más rémeteg költő ideidézésével a másikba öltsem.
Figyelmezzetek, Társaim, szavamra, nehogy úgy járjatok, mint a rút Kölcsey!
Költőtárstok,
Berzsenyi
N.: Amióta van költészet, vitatott kérdés, hogy a formából, a nyelv önszépségéből mennyit vegyen be, és mennyit vegyen be a közlendőből. Mennyit számítson a költészetben a nyelvnek a puszta esztétikuma. Ilyen a rím például. Független attól, hogy mit jelent két szó, egyformán végződik, és ez kellemes a fülnek, összecseng: látom, barátom. (Hiszen a rímelésnek mindig az a lényege, hogy egy meglepő, egy örömteli felismerés vagy legalábbis hallásélmény legyen, hogy ráébredjünk: aminek nincs köze egymáshoz, annak mégiscsak van köze egymáshoz a forma területén, az értelmetlen szépség területén.) Ezt eldönteni nem lehet. Jogos az a felvetés is, hogy miért megy el a költő a forma irányába, miért enged a forma szirénhangjának, és miért nem szárazon azt írja, amit ténylegesen mondani akar. Hiszen az kétségtelen, hogy a rím elhúzza az embert, esetleg azért választja azt a szót, mondjuk valamilyen madárról akart írni, de az előző sor királyra végződött, hát akkor bizony sirályról fog szólni az a verssor, anélkül hogy komolyabban belegondolt volna, hogy ténylegesen mely madár reprezentálja az ő hasonlatát, az ő érzéseit, az ő metaforikus irányát. Ugyanakkor lehet azt is mondani, hogy íme, a múzsa sugallta neki, hogy itt most mégiscsak pont sirályról kell beszélnie azzal, hogy a király szót az előző sor végére megadta.
Ezért olyan nehéz rímes verset fordítani, mert sosem tudjuk pontosan, hogy azért írta-e az eredeti szerző, hogy rímeljen – jó, akkor én mint fordító másik két szót fogok írni, amelyek szintén rímelnek, és ezzel kielégítettem. Vagy pedig azért írta, mert igenis az a szó kívánkozott oda, és a hívó rímet a múzsa azért sugallta neki, hogy bejöhessen másodiknak mondjuk a sirály. Én ezt fontosnak tartom, és én szeretem engedni, hogy az ilyen, ha tetszik, cicomák a költészetemet vezessék és befolyásolják. Néha kíváncsian várom, mondhatom így is, hogy leírtam egy szót, mi jön oda majd másodiknak, mi adódik rímként?
A klasszikus formáknál ilyen nincs, mert rím nincs. Természetesen, ha az igazi klasszikus görög-rómaira gondolunk, ott a versmérték fogja sok szempontból megszabni, hogy én azt mondom-e, fekete, és akkor rövid szótagjaim vannak, vagy azt mondom, hogy borús, és akkor csak egy rövid, egy hosszú, mert ott meg egy hexameterbe vagy egy alkaiosziba vagy akármibe ez kell. Én nem látok különbséget aközött, hogy a klasszikus időmértékes miatt térünk el (ha tetszik) gondolataink filozófiai tisztaságától, és beszélünk tücsköt-bogarat, vagy a rím kedvéért tesszük ezt. De hát végül is ezért költészet.
F.: Csodálkozom idősebb szaktársunk, Berzsenyi Dániel levelén. Berzsenyi levelében megismétli féltő vádját, miszerint a magyar nemzet romlásnak indult, ugyanakkor azonban egy jövevény versidomot kíván ránk kényszeríteni. Pedig a rímes formák (na persze nem a szonett) a magyar költészetben tudvalevőleg ősibbek, mint az ő közvetlen elődei által meghonosított óklasszikai metrum. Roppant megtisztelő, hogy ennek kapcsán idézi szerény bökversemet, de hát az rövidsége miatt nem részletezi, miféle fölösleges ékszerekre gondol. Szerintem a ritmusbravúrok éppoly fölösleges ékszerek lehetnek, mint a rímek. De történetesen, igaz, a versből ez sem derül ki, nem formai ékszerekre gondoltam, hanem stilárisakra, történetesen az irodalomban eluralkodó szellemeskedési kényszerre.
Engem személy szerint, ha jól értem, léhasággal vádol. Attól tartok, kevesen értik, mire céloz, amikor azt kifogásolja, hogy – nyilván önnön – vérem helyett lecsöpögő ketchupba mártom a tollamat. Hosszú évekkel ezelőtt írtam egy ujjgyakorlatot, az volt a címe, hogy A nyelv vízszintes tagolódása, és az első versszak így hangzott: „Hogy eszed a kecsöpöt? / Nem látod, hogy lecsöpög?” Ezután a ketchup szónak a magyar nyelven elterjedt kiejtési változataira kerestem rímeket: „Köcsög büfés becsapott, / Kétszer számolt kecsapot”, és „Minden üzlet becsukott, / Nem kaptam már kecsupot.” Nos, ha már így sarokba lettem szorítva: valóban úgy vélem, hogy a poézis bőven termő földjét legalább olyan haszonnal öntözhetjük ketchuppal, mint vérrel. Mindkettő szerves anyag. Sőt, odáig is elmennék, hogy teljesen mindegy, mivel öntözöm, csak öntözni kell: a költészet talaján bármi megterem. Példát bárki bőven talál, ha körülnéz.
Persze azt én sem gondolom, hogy A nyelv vízszintes tagolódásához hasonló versek az emberi tapasztalatok legmélyebb bugyraiba ereszkednek alá. Radnóti Miklós utolsó versének utolsó sorában történetesen vér keveredik sárral, és még azt is tudjuk, kinek a vére. De talán Berzsenyi kolléga sem óhajtja kötelezővé tenni számunkra, hogy csakis olyan tapasztalatból meríthetünk, mint amilyenből az a vers született. Egyébként ha figyelmesen olvasta Radnóti verseit, márpedig bizonyára így olvasta, nyilván feltűnt neki, mennyi játékosság, nyelvi játék van még a legtragikusabb verseiben is. Ebben az utolsóban is. Ez a sor: „Halált virágzik most a türelem”, vérfagyasztó humorral fordít ki egy közmondást. És hát kedves Berzsenyi, Maga sem mindig a rút sybaríta vázakat ostorozta. Néha bizony megigézte Lollijának barna szemöldöke is; sőt, a balatonfüredi savanyúvizet is méltó verstárgynak tartotta.
Azt pedig végképp nem értem, hogyan kérheti számon a 2x2 józanságát épp azokon a verseimen, amelyek hűvös józansággal bontják ki a verset hullámpapír csomagolásukból, és szerelik szét őket. Itt van például ez, amelyben igyekeztem minden ködös misztikától mentesen gondolkodni az alkotói folyamat titkairól. Hallgassák meg, kérem, és ítéljék meg:
Könnyűfémszerkezetek a költészetben
Összeszerkeszteni valami vázat,
Ahhoz csak könnyű, fémes elme meg
Huzal kell, cső, lemez – kész elemek,
És nekiláthatsz a csavarozásnak.
Konstrukciód kibír változtatást vagy
Terhelést, sőt, odáig elmegyek,
Hogy működni fog. Ellene lehet
Vetni, mint szokás, hogy ez nem varázslat.
Nem az. Ha szétszereled, mi marad –
A horpadt metrum, tört rag, igető,
Pár alkatrész, mit bárki összerak:
Ábra szerint ellenőrizhető.
De hogy keletkezett a folyamat
Során, s hová lesz a tartóerő?
N.: Azt mondod…?
F.: Azt mondom, hogy...
N.: Van forgatókönyvünk, amelynek értelmében felolvasok én is.
A csend világa
A hullámzását érzem, mi jut el
a világból hozzá, harsány a fény
és dörömböl a fülében a hang.
Nehéz nem gúnyolódni. Töltöm újra,
hajnal felé, az oxigénemet,
hogy elviseljem, ahogy elborít,
hogy alvása zöldes, planktonszerű,
kiterjedt, atavisztikus, növényi,
és nem tudni, káros-e, hasznos-e.
N.: És most?
F.: Most olvassuk fel a második számú levelet.
N.: Ez is mind a kettőnknek van címezve. „Tisztelt Uraim!”, és az aláíró egy igaz, állítmányi költő.
Tisztelt Uraim!
Örülök, hogy együtt, egy estén üdvözölhetem Önöket, hiszen kérdésem mindkettőjükhöz szól.
Verseik kidolgozottsága nem bántja férfiúi szívemet (a forma, látom, rendesen kimunkált), de Herkulesre, a téma, Uraim!, Önök nem is titkoltan alanyi költőknek nevezik magukat, saját maguk volnának ezek szerint saját alanyaik? Önök szerint ez férfias? S ha ezt nem is boncolgatnám, hiszen szóljanak olykor saját harcos ennenmagukról is, de miért írnak esernyőről, óráról, lengő csillárról, bronzkutyáról, bicikliről (erről ráadásul mindketten) verseket? Hogy ihletheti meg Önöket egy Mackó nevű sajt?
Amikor én voltam verseknek írója, hazafias és istenes verseket írtunk! A szent poézis mára már persze néma hattyú.
Még Istent nyomokban fellelem, de hová lett a Haza? Hová lett a költészet, s mi csapás eshetett, hogy egy villanykapcsoló juttatja Önök eszébe a Hazát, ha egyáltalán?
Netán az ásatag irónia vagy a nagy dolgoktól való távolságnak a tartása munkálna Önökben is? S ha megkérném Önöket, írjanak egy általam szerkesztendő antológiába verset, régiszépet, rendeset, megtennék?
Egy Igaz, Állítmányi Költő
F.: Drága Uram, ha az embernek ilyen komoly problémái vannak, érdemes a dolgot a visszájáról is megvizsgálni. Gondoljon csak bele: mi bizonyíthatná jobban egy költő hazafiasságát, mint hogy még egy villanykapcsolóról is a hazája jut az eszébe? De meg szeretnék jegyezni valamit: nekünk ugyan nem az a dolgunk, hogy elemezzük a hozzánk írt leveleket, hanem az, hogy válaszoljunk rájuk, de hogyan válaszoljunk, ha a levél elején Ön még azt kifogásolja, hogy alanyi költők vagyunk, és csak magunkról írunk, ez pedig véleménye szerint férfiatlan dolog, pár bekezdéssel később azonban már azt mondja, hogy mégsem vagyunk rendes alanyi költők, mert ironikus távolságtartással kezeljük a témáinkat, ahelyett hogy azonosulnánk vele, mint ahogy rendes alanyi költőhöz illik. Tehát az alanyi költészet férfiatlan, a távolságtartó irónia pedig alanyiatlan. Mármost vagy sem ilyen, sem olyan, tehát semmiféle költők nem vagyunk, vagy nem is verseinkkel, hanem valami mással van Önnek problémája. Gondolom, hamarosan megvizsgáljuk, mi lehet ez.
N.: Kétségtelenül azt hiszem, hogy nem hőskor van. Ugye létezik hőskor, aranykor, ezüstkor, és ez mindig szépen ismétlődik. Azt hiszem, most ezüstkor van. A klasszikusok mögöttünk vannak, és a hősök kettővel mögöttünk. Ezt tudomásul kell venni. Valami túlérett. A mostani korban van valami dekadens talán, bár ezt a szót másra szokták használni. Én azt akarom ezzel mondani, hogy korunk nem akar semmit igazán megváltoztatni, csak bemutatni, csak jegyezni, csak regisztrálni.
Amit ez az úr ír, az talán inkább a hőskorra vagy az aranykornak az elejére igaz. Most ez nevetséges volna, úgy érzem. Talán mintha azt kérdezné építészektől, hogy tudnak-e reneszánsz palotát építeni. Hát tudunk, felelnék, persze, tanultuk az iskolában, és biztos szépen megállna az az épület, de nem akarunk, most nem olyan kor van. Abban volna valami parodisztikus, volna valami utáncsinálás, hiszen megcsinálták már, és jól megcsinálták, és azoknak az érzéseknek az őszinteségében ott és akkor nem kételkedünk, de most? „Haza”, például: egyáltalán nem értjük, hogy ez valójában micsoda, hiszen a szó hagyományos értelmében szétoldódik, lehet, hogy politikai egységet jelöl, lehet jogi egységről, a Sólyom elnök úr által elnökölt területről beszélni, ezek azonban nem érzem, hogy költői témák volnának. Az vagy ennél sokkal kisebb vagy ennél nagyobb. Van, aki az egész glóbuszt félti, és érzi hazájának, és olyan hangon szólal meg róla, mint régen a hazafias versek. Van, aki egy ennél sokkal kisebb körzetet.
F.: Hadd tegyek ehhez még valamit. Amikor valaki a régi, szép verseket kéri számon, bizony gyanús, hogy nem nagyon olvassa azokat, akikre – akár kimondatlanul is – hivatkozik. Arany János régi, szép verseiben folyamatosan megszakítja a gondolatmenetet, közbevág önmagának, dőlt betűvel kiemel egyes szavakat, széttöri a mondatokat, ráadásul árad belőle a penetráns rosszkedv, mardossa az örök kétely, hogy ér-e ő annyit, mint amennyinek a haza tartja, állítólag. És hát minduntalan hangot ad annak, hogy ki nem állhatja a szólam-hazafiságot. Mármost lehet, hogy az igaz állítmányi költőtípusnak Arany versei sem elég szépek. Akkor sincs baj, talál bőven olvasnivalót: Tóth Kálmánt, Lisznyai Kálmánt, Mécs Lászlót (bár az utóbbi nyilván túlságosan modern). Nincs a mi verseinkre szorulva.
N.: Petőfitől van egy-két darab.
F.: Petőfi tele van öniróniával.
N.: Nem mindig, de igazad van, igen. Különben nem volna jó. Természetesen el tudjuk képzelni, hogy provokatőrrel állunk szemben, vagyis az, hogy ő nem olvasta volna Arany Jánost, ez természetesen lehet, hogy nem igaz, ő csak úgy tesz, mintha ő lenne a Sárbogárdi Jolán.
F.: Ajaj.
N.: Mindegy, de mi most úgy beszélünk róla, mint, mint...
F.: Én a magam részéről teljesen komolyan veszem.
N.: Igen, ha ezt írta, ezt írta.
F.: Rég tervezem, hogy megírom egyszer: minden tiszteletem, de minden nagyszerűsége ellenére károkat okozott a magyar mentalitásban néhány emblematikussá vált sor.
Itt van például ez: „Itt élned, halnod kell.” Vörösmarty, akit érzékenyen szeretünk, és költői lángelmének tartunk, ezt az erkölcsi parancsot szabta ki a magyar emberre. Főleg ideológusok, politikusok, népvezérek szeretik eszünkbe vésni, mivel tartozik az ember a hazájának. A halálig tartó hűség jelszava szerintük mindenkire nézve kötelező, kivéve azokat, akik háborúba, vérontásba vezetik a nemzetet. Ők többnyire egészen máshol élnek tovább, és véletlenül sem ott halnak meg, ahol születtek.
Vagy itt van például ez: „Félreálltam, letöröltem.” Ez természetesen csak egy versnek az egyik sora. De ha nemzeti viselkedésmintát lát benne az értelmező, amely követendő példa, akkor igen kétséges, jó minta-e. Azt állítja ugyanis, hogy el kell tűrni az igazságtalan megaláztatást, nem kell kiállni a jogainkért. S mert Arany János – akit szívünk mélyéből szeretünk, és akinek egész életműve a nemzeti érzület kifejezése – így tett, vagy legalábbis ebben a versében ezt írta, ez tehát a követendő példa. Ha azonban egyszerre mégis elegünk van abból, hogy félreálljunk, rögtön elő tudunk húzni egy másik, ezzel ellentétes emblematikus parancsot: „Akasszátok föl a királyokat!”
Hangsúlyozom, nem Arany János felfogásának érvényességét vonom kétségbe, hanem azt kifogásolom, hogy ezt általános, esetleg nemzetkarakterológiai viselkedésmintává terjesszük ki. Van, amikor ki kell állni, van, amikor bölcsebb félreállni. A jelszó azonban elveszi az önálló mérlegelés és döntés lehetőségét.
Megismétlem tehát: nem a hűséggel, nem a hazaszeretettel van bajom, nem Vörösmarty vagy Arany eszméi ellen mondtam el mindezt. Költői zsenialitásukat bizonyítja, hogy ilyen emlékezetesen tudtak megfogalmazni pár szóval fontos gondolatokat. De a levélírónak azt kell válaszolnom, hogy a költészetet célszerű saját hatáskörében használni. Szerencsések azok az irodalmak, amelyekben ha egy költő leírja, hogy „Itt élned, halnod kell”, vagy hogy „Félreálltam, letöröltem”, megnyilatkozásait senki nem tekinti politikai jelszónak, sem erkölcsi alapvetésnek, hanem felemelően nagyszerű, illetve szomorúan emberi tapasztalatok versbeli megfogalmazásának, és az olvasóra van bízva, mihez kezd velük.
N.: Én most kimondom, tisztelt közönség, Vörösmarty téved, itt nem kell élned, halnod. Ott kell élned, halnod, ahol jónak látod. Én így látom ezt. – Akkor most mi következik, Győző?
F.: „N. Á. felolvas.”
N.: Mert ez volt „Á. K. levele”. Itt vannak, amiket kiválasztottam.
Amikor édes
Átütő árnyék. Rajzolt, rajzolt száj.
Amikor édes, reszelősen fáj.
Szünetmentes, tápláló biztosíték.
Belehalnék, ha máris visszavinnék.
Vaksi és ragacsos, mert újszülött.
Mielőtt engem ütött, mást ütött.
Már szerkezetkész, nagy ipari állvány.
Már húst eszik, és borzong, mint a márvány.
A szemében ott van a Káma-Szútra.
Föloldódik, mint vödörben az Ultra.
F.: Most pedig én következem. Annyira megszólítva éreztem magam az Igaz, Állítmányi Költő által, hogy fölolvasnám azt a verset, amire a Mackó sajttal utalt. A vers címe: Fraktál-tudat. Az 1980-as években láttam Benoit Mandelbrot számítógépes fraktáljait, az ún. Mandelbrot-halmazokat. Nem is a képek, hanem az elv ragadott meg: a fraktál azonos képzési szabály ismétlésével létrehozott, önmagához hasonló elemekből álló struktúra. Hamarosan kiderült, hogy mennyi minden fraktálszerű: fraktálnak tekinthető a fa, mert a levél erezete olyan, mint a fa ágai, stb. A Mackó sajt dobozán látható grafika is fraktál, igaz, annak egy speciális esete: egy mackót ábrázol, amely a mancsában tart egy Mackó sajtos dobozt, amelyen egy mackó látható, amely egy Mackó sajtos dobozt tart, és így tovább. Mivel úgy éreztem, meg kell magyaráznom a címben szereplő fogalmat, lábjegyzetben utaltam a Mackó sajtra. Ma már elhagynám.
Fraktál-tudat
„Magamnak háttal állva,
Szemben magam találva,
Kivel, kivel, kivel,
Az én megtöbbszörözve
Esik magával össze,
És kívülről figyel.
S ha önmagára ébred,
Hogy van belőle még egy,
Mi tartja egybe, mi?
Osztódnak szaporodva
Részekre-darabokra
Levált elemei.
Hiteles másolatban,
Bár egyre távolabb van,
Még mindig, valahogy,
E vége-láthatatlan
Terjedő láncolatban
Az én, az én vagyok.
Ha végtelen a lelkem:
Mert utolérhetetlen
Halad maga előtt;
Kapaszkodik a húsba,
Mely így-úgy összehúzza,
Majd magamból kilök.
És nincs közepe-magja,
Hasonulva-hasadva
Nem egy, soha nem egy;
Magamtól egyre messzebb
Nézem az eleresztett
Szétoszló szellemet.”
N.: Frau S. levele következik.
F.: Ezt a megállapodás értelmében én olvasom fel. Frau S. levele.
N.: Rózsaszín papíron van, csak aki nem látja.
Frau Stöhr vagyok, gondolom, ismernek, A varázshegy szanatóriumában vettem anno dacára gyógykúrát, első kérdésem a Nádasdy Úrhoz szól, akit örömmel üdvözlök, hiszen levelet írni csak pontosan, szépen, ahogy a csillagvirág megy a réten, vagy valami ilyesmi, úgy érdemes, szóval kedves Tanár Úr, olvasom a nyelvről szóló szösszeneteit, s nagyon boldog vagyok, nem állítom, hogy mindent értek, de széles vonalakban, ahogy oly szélesen szövik a Pénelopé fátylát is, tehát Maga szerint a nyelvben minden elfogadható, amit használunk? tudja, tantaloszi sebeimből napról napra hullt a vér, mikor Clawdia meg a Hans fogták a gyomrukat az asztalnál, kinevettek, amint meséltem valamit, azt hitték, nem veszem észre, pedig. Tehát Maga szerint nemsokára már nem lesz mit kacagniuk rajtam? Az én mondásaim is csak egy változat lesz? Egy a sok elfogadható közül? Nagyon várom már, hogy így legyen, de ha nem jól értem, kérem, mondja el, figyelek, jegyzetelek.
Másik kérdésem a Ferencz Úrhoz szól, aki viszont a verssel nem bíbelődik kesztyűs kézzel, vagy valahogy így, tudja, Ferencz Úr, ha teljesen meggyógyulok, verseket fogok írni, Maga nem akarja verstanát egy kicsit megszelídíteni? „Elidéz szívében a szelíd őz” – ahogy a költő mondja. Kevesebb szigor sokat segítene nekem a formák utcájában, Maga szerint van jövőm a költészetben? Ugye vékonyabbra is lehet fogni a formák gyeplőjét?
Mindkettejüknek köszönöm a válaszát.
Tisztelettel,
Frau Stöhr
N.: Nem tartozik igazán a költészethez a nyelvészet, de ha már ez szóba került, akkor azt válaszolom, nem. Félreértett. A nyelvi konvenciókat, a nyelvhasználatnak a társadalomban kialakult szabályait szigorúan be kell tartani. Én nem azt mondom, hogy minden helyes vagy minden hasznos, én csak azt mondom, hogy nincsen tudományos alapja annak, hogy miért az egyiket tartjuk elegánsnak és a másikat bunkóságnak, mert tudományos értelemben pontosan fordítva is lehetne. Mert úgy is el lehetne képzelni, hogy az elegáns művelt magyarban volna a suk-sük használat, és kínosan nevetnénk azon, akik tjuk-tjük végződéssel mondják a szavakat. Fordítva is alakulhatott volna, és erre semmiféle indok vagy magyarázat nincsen.
Ez azonban csak egy tudományos megállapítás, bár sokaknak érdekes, mert az emberek könnyen összetévesztik az illemszabályokat a tudományosan indokolt valósággal. Hadd hozzam példának a nemi felvilágosítás vagy a szexuálerkölcs kérdéseit egyfelől és a genetika vagy az urológia, nőgyógyászat kérdéseit másfelől. Ma már minden felnőtt ember tudja, hogy ezeknek nincsen összefüggésük egymással, és nem azért tanácsoljuk fiatal lányoknak, hogy ne essenek teherbe fiatal korukban, mert az biológiailag vagy orvostudományilag helytelen vagy egészségtelen volna, más okból javasoljuk ezt nekik. De ezt mindenki tudja. Pontosan ugyanígy van a nyelvészetnél. De természetesen mindenki tartsa be szigorúan, ízlése szerint – az egyik konzervatívabban, a másik talán oldottabban – a nyelvhasználat társadalmi normáit. Köszönöm.
F.: A levélíró Gyakorlati verstan – verstani gyakorlatok című tankönyvemre utal. Ez a könyv, szemben a leíró verstanokkal, rövid elméleti összefoglalás után verselési gyakorlatokon keresztül a kötött verselés elsajátításához nyújt segítséget. De már az elméleti részben is kitértem olyan apróságokra, amelyekkel a verstanok általában nem foglalkoznak. Például arra, ami – legalábbis egyetemi óráimon így tapasztalom – komoly nehézséget jelent a hallgatóknak: hogyan lehet felismerni egy vers formáját. A verstani gyakorlatok ötlete egyébként Lator Lászlótól származik, aki annak idején a versfordítói szemináriumán ilyeneket csináltatott velünk.
Frau Stöhrnek azt válaszolom, hogy természetesen lehet a formák gyeplőjét lazábbra ereszteni. De ezt talán nem egy verstan kapcsán kell fölvetni. Vajon a zeneszerzőknek nem kell-e szigorú összhangzattani, formatani, ellenponttani tanulmányokat végezniük, hogy aztán, ha akarnak, atonális zenét szerezzenek? Vajon az a zongorista, aki soha nem végzett rendszeres, szigorú zenei tanulmányokat, el tud-e játszani egy Beethoven-zongoraszonátát? Helyes lett volna, ha óráikon a tanáruk nem javítja ki hibáikat? Kissé zavarba ejt, hogy újra és újra el kell ismételni: a költészet is éppolyan művészet, mint a többi. De azért csalóka dolog. Anyaga ugyanis a nyelv, és legalább egy nyelven az emberek túlnyomó többsége úgy-ahogy beszél, nevezetesen az anyanyelvén. Mivel ezen a nyelven közli nap mint nap gondolatait, érzéseit, és úgy találja, hogy a költők is ezt teszik, abba a tévedésbe esik, hogy minden előtanulmány nélkül nekiállhat verset írni. Eszébe nem jutna zongoraversenyt komponálni, mert azt elismeri, hogy ahhoz kellenek szakmai ismeretek. Szobrot sem farag, portrét sem fest. Ahhoz is kellenek. De verset azt ír, mert ahhoz, ugye, csak ihlet kell, semmi más.
Hát nem. Egy oktatási célra készült verstanban sajnos nem tudok lazítani a forma gyeplőjén. Aki azonban megtanulta a kötött verselést, ott lazít, ahol akar. Ráadásul, nem mellékesen, ekkor már azt is tudja, min lazít. Saját verseimben természetesen én is lazítok. És azt sem mondom, csak az lehet jó költő, aki formaművész. Itt van például Kassák. Ő programszerűen nem sajátította el a kötött verselést. Élete végén ugyan írt rímes verseket, de ezekből elsősorban az derül ki, hogy nem tudott rímelni. Na de az a sor, hogy „anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől” költői és emlékezetes, és valószínűleg erőteljesebb így, mint ha gondosan csiszolt disztichonban szólna.
N.: Azért azt hozzá szeretném tenni, hogy a festészetet említetted, de talán nem egészen üt oda, ahova kellene ez a példa, hiszen az utóbbi évtizedekben (vagy száz évben) sokan azt gondolják, és talán hirdették is, hogy a festészethez sem kell tanulni. Kell egy vászon meg festék, és azon, ahogy az érzésünk diktálja, ide-oda mindenféle vonalakat festünk. Mindnyájan ismerjük az anekdotát, mindegy is, hogy igaz vagy nem igaz, hogy valamely híres galériában egyszer fejjel lefelé akasztottak fel egy modern nonfiguratív képet, és ugyanúgy csodálta mindenki, mintha nem így lett volna, majd megjelent a festő, és kétségbeesetten közölte, hogy hiszen ez fejjel lefelé van, és mindenki, a muzeológustól kezdve a közönségig azt mondta, hogy miért, ez így is nagyon jó.
F.: Persze. Csakhogy Picasso technikailag éppoly jól meg tudta volna festeni a Mona Lisát, mint Leonardo da Vinci.
N.: Nem kérdezhetném-e meg a metrika tanárától, hogy a Kassák általa idézett mondata, bár nagyon szép, „anyámnak már egészen citromfeje lett…” – no de nem írhatta volna le ezt ugyanígy egy novellában is, és nem emlékeznének rá ugyanilyen szépen?
F.: De.
N.: Hiszen vannak novella- vagy regénymondatok vagy -sorok, amelyek ugyanilyen szépek. Nem marad-e eminnen a költészet határán Kassák, bármilyen szép mondatokat ír, azokat nem a próza szépségének kell-e tekinteni?
F.: Nem tudom, hol a költészet határa. Kassák szerintem költő, és mint annyian mások, nem metrikus verset írt. Vannak a szótagnál nagyobb, keretszerű ritmikai egységek is, ő ezekkel dolgozott. És van ritmikus próza is. És még valami: a szabadvers mögött, így Kassáké mögött is, ott van a kötött vers hiánya, ott van annak a hiánya, amitől eloldotta magát. Tehát valamihez viszonyítva szabad. A vers határait elég pontosan meg lehet húzni, a költészetét, azt hiszem, már nem. Egyébként hadd térjek vissza Berzsenyihez. Poétai harmonistikájának forrásműveit állítólag megsemmisítette, hogy az utókor azt hihesse, mindent saját kútfőből merített. (Állítólag. Nekem nem kellett széttépnem forrásművemet, egyszerűen elfelejtettem, hogy ezt hol olvastam.)
N.: Igen impulzív egyéniség volt.
F.: És romantikus, teremtő zseni, az pedig nem tanul, nem imitál, mert az olyan másodlagos dolog.
N.: Ő jelesre érettségizett latinból és görögből, ez nyilvánvaló, minden verséből kiderül, és akkor itt játszsza a naturburschot.
F.: Menjünk talán tovább.
N.: Most pedig akkor felolvasás.
F.: Felolvasás. Én olvasok fel? De mit tudok erre felolvasni? Miről volt itt szó? Verstanról?
N.: A művészet alapkérdéseiről.
F.: A művészet alapkérdéseiről. Hát az, kérem, nagyon nehéz. Csüggesztő gondolat, de egyetlen versem nincs a művészet alapkérdéseiről.
N.: Előfordul ilyesmi, Győző, nekem sincs.
F.: Ez megvigasztal. Legyen talán ez: Drótlegyek. Drótból készült legyek.
Drótlegyek
Egyre nehezebb meggyőznöm magam,
hogy a legcsekélyebb értelme van
csak két szót is egymás után leírnom.
Az egyre hosszabb szünetek között
fekete dróttal összekötözött
szavak meg sem mozdulnak a papíron.
Mit vesződjem vele, hogy kibogozzam,
amit áthúztam, miért húztam át?
Rájuk sem ismerek, állhatnak ott
majd jólfésülten, rendezett sorokban,
nem akad köztük egyetlen betű sem,
amely felhangzik és magasba szárnyal.
Én meg továbbra is hiába tűrjem,
hogy beszélek, de meg se szólalok?
Miért növeljem a káoszt tovább
a rendezettség hamis látszatával?
Minek ezek az üres ötletek?
Legfeljebb egy marék döglött legyet
söpörhetek a szemétbe. A vershez
egy kissé kevés, hogy csak figyelek,
van-e, amelyiknek a szárnya verdes.
N.:
Beszorulva tél és nyár közé
Ti nem tudjátok, milyen a hideg,
mikor a forró kőlapon olvad a por,
reszelős szárával zenél a vadkapor
s az évszámok fölött bögöly zizeg.
Ti nem tudjátok, mit ér egy kabát,
mikor a napfény száraz koszorút sodor,
tüzes kemencében tombol tovább a tor,
de aki megy, az jégmezőn megy át.
A csiszolt kő a szemetekbe tükröz,
most aktuálisak a domborművű csókok.
Az izzó gránitlapnak mélyen meghajoltok,
és odafagy a szátok a betűkhöz.
F.: Tegyük el Frau Stöhr rózsaszínű levelét.
N.: Most egy olyan levelet találok itt, ami Nádasdy Ádámnak van címezve, úgyhogy akkor ezt én bontom fel. Az aláíró dr. Sipák Ferenc Vendel fújtatójavító.
Tisztelt Nádasdy Úr,
Én az Ön költeményeinek csendes pátoszát mindig értékeltem, ezért figyelemmel követem egyéb tevékenységeit is. Hogy nyelvészettel foglalkozik, engem nem bánt, de egyet egyszerűen nem értek. Ön újrafordítja Shakespeare műveit. A Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, a Szentivánéji álom és a Hamlet fordítása idén újra megjelent, s ezt, mint első kötetet, követni fogja ősszel még egy másik is, amiből arra következtetek, Ön sikeresnek gondolja vállalkozását. Mondja, mi szükség új Shakespeare-fordításokra, mikor legnagyobbjaink, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc fordították a szerzőt? Nem inkább tisztelni kéne ezeket a fordításokat? Ön azt hangsúlyozza, Shakespeare sokszor nevettetni akart, s ezt Ön vissza akarja adni magyarul. Márpedig Shakespeare komoly szerző, mondatai nem iróniára, humorra, gúnyra éhesek. Kérem, indokolja meg vállalkozását, s avasson be, mit akar még lefordítani, humorba mártani a Nagytiszteletű Szerzőtől, illetve mástól mit.
Értetlenséggel vegyes tisztelettel,
Dr. Sipák Ferenc Vendel
fújtatójavító
Az aláírás ugye célzás a Szentivánéji álom egyik szereplőjére, Francis Flute angolul the Bellows-Mender, „fújtatójavító”, akinek nagyon vékony hangja van, ezért őrá osztják a női szerepet, én pedig Sipáknak fordítottam, mert olyan sipákoló hangja van, épp ezért Flute angolul, azaz „fuvola”.
Kérem szépen, nem. Azt írja, nem inkább tisztelni kéne ezeket a fordításokat? Nem. Azt gondolom, hogy az irodalom nagyon komoly mesterség, ott nem kell tisztelni semmit. Azt gondolom, hogy olyan, mintha egy orvost megkérdeznék, hogy hát elődei olyan csodálatos eszközökkel szerelték fel a műtőjüket, és hát olyan hatalmas tudással operáltak 1850-ben, ’60-ban, tényleg bámulatos, hogy mire voltak képesek, hát miért kell eltérni azoktól a módszerektől? Hát nem kellene tisztelni? Igen, tisztelni kell, hogy ott és akkor ilyen hatalmasat alkotott valaki, ilyen jól operált. Úgy érzem egyébként, hogy a válaszra valójában nem én vagyok hivatott, mert én színházi megrendelésekre dolgozom, tehát tulajdonképpen én továbbdobhatom a labdát a színházaknak, miért rendelnek tőlem és másoktól. Itt vannak a kiváló fordítók, Várady Szabolcs például, aki nem ártatlan, hiába ül itt csöndesen, mert nemrég Shakespeare-nek egy mesés vagy hát regés munkáját fordította le, szóval The Winter’s Tale, ugye, ez a címe, és a Szabolcs nagyon helyesen A tél meséje címet adta neki, független attól, hogy mások régebben Téli rege néven forgalmazták ugyanezt a mókát.
Szóval az az érdekes, hogy a színházak miért rendelnek! De ha rendelnek, én nem utasítom vissza. Mert – ha tetszik, mondják cinizmusnak, de – úgy vagyok, mint a vendéglős: ha bejön valaki, én nem fogom azt mondani, hogy „maga már elég jó húsban van”! Én ebből élek, én úgy érzem, hogy jól főzök, jó vacsorát szolgálok ki, az az ő dolga, hogy miért eszik, megfizeti, köszönöm szépen. Éhes volt, azért jött be? Vagy ínyenckedik, azért jött be? Vagy másért, nem tudom. De komolyra fordítva a szót, egyrészt valóban a fiatal közönségnek nehezek a régi fordítások, az igazán régiek, tehát a XIX. századiak, nehéz őket követni. Lelassul az egész akció, a színész pedig természetesen várná a reakciót, de az csak lassabban jön, addigra meg már muszáj továbblépni, és elmarad a reakció.
A másik, hogy – és ez a gondolat viszont már tőlem származik – sokkal költőibben, cicomásabban vannak fordítva általában a régebbi fordítások, mint amilyen Shakespeare eredetije. Még a kiváló Mészöly Dezső is ezt teszi. A múltkor csináltam A vihar című darabot, akkor néztem az ő fordítását. Az eredetiben No noise, and enter, mondja az egyik szereplő a másiknak. Ismétlem: No noise, and enter. „Semmi zaj, és menj be.” Mészöly Dezső így fordítja: „Surranj be lopva.” Ugye látják, én azt gondolom, emellé oda lehet tenni egy másikat, amelyikben mondjuk az van, hogy „Csönd, és menj be”, mert szerintem ezt írta Shakespeare.
F.: Most föl kell olvasnod. Shakespeare-fordítást.
N.: Véletlenül van nálam néhány. Íme egy részlet a Hamletből.
POLONIUS
Az lenne bölcs, Reynaldo, ha kicsit
tájékozódna: hogy él a fiú? –
mielőtt fölkeresné.
REYNALDO
Így gondoltam, uram.
POLONIUS
Jól mondja, nagyon jól. Na, kérem szépen,
először tudja meg: vannak-e dánok
ott, Párizsban; és kik, és hogy, és hol;
és mire mennyit költenek. Namármost,
ha így, kerülő úton tudja meg,
hogy ismerik a fiamat, az jobb,
mint ha közvetlenül kérdezne rá.
Majd mondja, hogy már látta valahol,
hogy: „Ismerem apját, barátait,
futólag őt is” – Reynaldo, világos?
REYNALDO
Igen, teljesen, uram.
POLONIUS
„Futólag őt is,” mondhatja. „Csak épp hogy;
de úgy hírlik, kicsapongó alak,
aki hol így, hol úgy” – és kenje rá,
ami eszébe jut. Persze vigyázzon:
ne túl rosszat, nehogy szégyenbe hozza;
érti, afféle kilengéseket,
amelyek mindig is kísérni szokták
a szabad ifjuságot.
REYNALDO
Például kártya?
POLONIUS
Az – ital, káromkodás,
vívás, kurvázás; eddig elmehet.
REYNALDO
Uram, ez már szégyenbe hozná.
POLONIUS
Á, nem, ha kissé tompítja az élét.
[…]
Majd így szól: „Ismerem azt az urat,
láttam tegnap”, vagy „valamelyik nap”,
ezzel meg ezzel volt, „és ahogy mondja:
épp kártyázott”, „épp dülöngélt a szesztől”,
„teniszben durva volt”, vagy még akár:
„láttam bemenni egy jóféle házba” –
kvázi egy bordélyba; és így tovább.
Látja, ugye,
hamis horogra igaz ponty harap!
Így tudunk mi, bölcsen és ügyesen
oldalazó cselekkel elkövetni
diszkrécióval indiszkréciót.
F.: Hadd kérdezzem meg, hogy mikor jelenik meg Shakespeare-fordításaid második kötete, és mi lesz benne?
N.: A második kötet 2007 karácsonyára fog megjelenni, tehát gondolom, november folyamán, a Magvető Kiadónál, és négy darab lesz benne: Rómeó és Júlia, Vízkereszt, Ahogy tetszik és A vihar.1 – Győzőhöz írott levél következik.
F.: Lila borítékban.
Kedves Győző,
B. Bernadett vagyok, ha még emlékszel rám, nevemről valóban nem tehetek, s hogy színésznő mégsem lettem, abban nem monogramom akadályozott meg.
Viszont nagyon is számon tartom találkozásunkat, ha itthon járok, elmegyek egy-egy estedre, magammal viszem köteteidet, forgatom költészeti válogatásaidat, esszéidet, kritikáidat, írásaidat.
Múlt héten is részt vettem egy előadásodon, ahol „Szabadvers? Kötve hiszem” mottóval a versírásról adtál elő, arról, hogy mennyi ideig hányódik egy-egy ötlet, egy-egy sor a fejedben, míg verssé lesz. Őszintén szólva úgy állítottad be magad, mintha szabómester lennél, aki napi rendszerességgel varr ruhákat másnak, s a leeső anyagvégeket összeszedve hosszú éveket vár arra, hogy a maradékokból összeálljon saját maga számára is olykor-olykor valami fess darab.
Tényleg így van ez? Érdekelne az előadáson kívüli valóság is.
S még egy kérdésem volna, egy helyütt azt írod: „még a legnagyobbak is gondoskodtak / műveik közzétételéről” – mintha a műveket rejtegetni volna a nagyság fokmérője. Valóban így gondolod?
B. Bernadett
riói ruhatervező, hogy az alliterálást lakhelyemben és foglalkozásomban is őrizzem.
Egyébként hogy meglestél, észrevettem, de látod, hol az idő, hol a tér választ minket el.
Hát, Bernadett, most zavarba hozott.
N.: Ki ez a nő?
F.: Nagyon régen, egyetemista koromban írtam egy verset, akkor még a political correctness fogalma ismeretlen volt. Most riadtan gondolok arra, hogy mit is írtam, ugyanis a vers egy kislányról szólt, akit nem meglestem, hanem csak megnéztem. A meglesés azt jelenti, hogy váratlanul beleláttam, beleképzeltem egy kislányba az érett, szép nőt. Gyönyörű kislány volt, és bizonyára gyönyörű felnőtt lett belőle. William Butler Yeats, a nagy ír költő ügyesebb volt nálam: amikor hatvanon túl, mint az ír szabadállam szenátorát, meghívták egy leányiskolába, és ő ott állt egy egész osztálynyi nyolcéves kislány előtt, hirtelen az egyikbe nagy szerelmének, Maud Gonne-nak kislánykori énjét látta bele. Ez azért menthetőbb, mint az én esetem.
N.: Bocsáss meg, milyen helyzetben lested meg őt? Tisztálkodás közben?
F.: Mondom, nem így lestem meg. De azért megnéztem. Egyébként nyári nevelési gyakorlaton voltam, egyetemistaként.
N.: A gondjaidra bízott kislányt?
F.: Ahogy mondod. A gondjaimra bíztak egy halom gyereket, akik a nyár közepén napközis táborba jártak. Pingpongoztak, rajzoltak, uzsonnáztak, rohangáltak, ilyesmi. Ebéd után csendes pihenő. Rettenetes volt. De hogy veszélytelenebb vizekre evezzek: sok szép költemény szól a kései viszontlátás megpróbáltatásairól, amikor az ember fájdalmasan, szégyenkezve vagy éppen megkönnyebbülten gondol arra, hogy mi lett volna, ha nem választja el az idő vagy a tér szerelmétől.
Ami B. Bernadett kérdéseit illeti, kezdeném a másodikkal: hogy még a legnagyobbak is gondoskodtak műveik közzétételéről. Ez is idézet, ez is egy korai versemből. Gúnyosan értettem. Nem fokmérője a nagyságnak sem az, ha a költő rejtegeti a művét, sem az, ha közzéteszi. A nagyság fokmérője maga a vers, aminek persze értelemszerűen nyilvánosságra kell kerülnie ahhoz, hogy előbb meg lehessen mérni a fokát, majd maga is fokmérő lehessen. Vannak költők, akik számára létkérdés, hogy folyton jelen legyenek. Ez inspirálja őket. Ha egy héten nem jelenik meg legalább három versük, panaszkodni kezdenek az alkotói válságról vagy arról, hogy elnyomják őket. Mások, például Weöres Sándor, akinél én nagyobbat nem tudok elképzelni, amikor egy riporter azt kérdezte tőle, hogy ugye szörnyű volt az ötvenes években hallgatni, azt válaszolta, hogy épp ellenkezőleg, soha olyan jól nem érezte magát, senki nem abajgatta, hogy mit írjon, mit ne írjon, végre olyan hosszú verseket írhatott – a megjelenés reménye nélkül –, amilyeneket csak akart. Persze egyáltalán nem biztos, hogy Weöres itt személyes vallomást tett. Mindenesetre nevetségessé tette a kérdést, és mindazokat, akik állandóan sérelmeiket hánytorgatják fel.
Végül az első kérdés: hogy én, mint a szabómester. Tényleg azt is mondtam, hogy a másoknak varrt ruhák leeső anyagvégeiből készítem a sajátomat? Lehet. Munkára fordított időm egy részét valóban azzal töltöm, hogy más költők műveit rendezem sajtó alá, ha úgy tetszik, sepregetnem kell a maradékaikat, néha bizony a szemetüket is.
N.: Azért azok még a legfinomabb brokátból levágott apró darabkák, amit úgy sepregetsz. Egy ilyenfajta embernek a szemetében – ahogy mondod – néha igazi arannyal átszőtt kis darabkák is akadnak.
F.: Akad köztük olyan is. Meglehetősen sok kötetet szerkesztettem, eközben közeli viszonyba kerültem más költők műveivel, és ez érdekes dolog. Hogy emellett mennyit írok vagy mennyit nem írok, az teljesen más kérdés, őszintén szólva nem tudom, hogy min múlik. A versírás számomra nem mindennapi tevékenység, általában mással kell foglalkoznom, tanítok, pénzt keresek, kiadói megbízásoknak teszek eleget. Nincsenek üres óráim, és nincs külső kényszer, megrendelés. Örülnék, ha folyamatosabban tudnék írni, de nem tudok.
Mások ruháinak levágott darabkáiból ritkán készítek saját verset, de akad erre is példa. Egyszer találtam egy darabka brokátot, tiszta aranyból. Arany János hétsoros töredékét: Melyik a bűnös? Ehhez a töredékhez írtam folytatást és befejezést És ki a másikat?2 címmel, melyet most felolvasnék.
N.: Szeretném kérdezni, Győző, hogy hogy hívják ezt a versformát?
F.: Tudtommal nincs neve. Ötsoros versszak, négy és feles, négyes jambusok váltakoznak keresztrímmel, a záró sor hármas jambus, és a második, illetve negyedik sorra rímel.
N.: Akkor most én jövök.
Ezer szálon
És még azt kérdezi, hogy nem bántott-e meg.
Minden zsebem csorog, minden gombom remeg.
Hogy hol is van nekem az én édes hazám.
A cipőtisztító flakonját fújja rám.
Üzenni kellemes, őszintén gyónni szép.
Mint vontató a fát, gyökerestül kitép.
Rosszízű álmokat, „majdnem”-eket mesél.
Minden tagját lesem, ha iszik, ha kefél.
Sosem hagy levegőt, sosem hagy hidegen.
A vasszilánkokat nyakamban viselem.
Zengőt pattan, nagyot, a hófehér üveg.
És még azt kérdezi, hogy nem bántott-e meg.
F.: Most olvasd fel, kérlek, Sz. R. levelét, külön neked írta.
N.: Kérem szépen, Szamos Richárd tanulótól érkezett. Így szól:
Kedves Nádasdy Ádám,
Találtam egy nyelvtanhoz való jegyzetet, s mivel tudom, Önt érdekli az ilyen, kérem, bírálja el, egyetért-e az állításokkal.
Jegyzetek *** iskolai nyelvtanához.
Az alany legyen általános,
A tárgy legyen határozatlan.
Meghatározom, milyen állapotban.
De mi módon, mivel jelezzem
Azt, ami minősíthetetlen?
Tapadnak alanyok, lappanganak;
Sőt, alany, tárgy olykor el is marad.
Az utóbbi, előfordul ilyen eset,
Meg határozó értékű lehet.
De mit vessek utána, hogy jelezzem
Azt, ami értelmezhetetlen?
Alkossanak magukban halmozott
Hozzátoldó kapcsolatot.
Választhatok vagy akár megengedhetek,
Megszoríthatok ellentéteket;
Mellékmondatban is! S ha támad óhaj;
Mily sajátos (feltételes) jelentéstartalommal?
Hogyan tovább morfondírozni, ha
Eszközöm szintaxis és morfológia?
A kezdetben a vég:
A hiányos ragozású igék.
De a mondat szimultán tudattartalom;
A hallgatást, még halogatva, tartalékolom.
Köszönettel,
Szamos Richárd tanuló
Kedves Richárd! Megkaptam e levelét, melyben verses formában írja le a nyelvtannal kapcsolatos élményeit. Az a véleményem, hogy ügyesen, sőt, néha kifejezetten szépen fűzi össze a nyelvtan száraz szakkifejezéseit annak a világnak az állapotával vagy jelenségeivel, amelyet végül is a nyelv kifejezni hivatott, és amelyről elvileg a nyelvtan is – bármilyen szárazon és áttételesen – mégiscsak beszél. Hiszen amikor a nyelvtan azt mondja: alany, óhatatlanul arra gondolunk, hogy valaki valamit csinál. És amikor azt mondja a nyelvtan: határozott vagy határozó, akkor az valahol és valamikor; és vannak módok és vannak idők és vannak állapotok, amelyek mind az élet részei. Összességében a vers nincs elég jól megcsinálva, de az első két strófa kifejezetten érdekes, és több mint szellemes, ez tényleg tetszett nekem.
Engedjék meg, hogy még egyszer az első strófát fölolvassam:
Jegyzetek * * * iskolai nyelvtanához.
Az alany legyen általános,
A tárgy legyen határozatlan,
Meghatározom, milyen állapotban.
De mi módon, mivel jelezzem
Azt, ami minősíthetetlen?
És Szamos tudja így folytatni, ugyanabban a remek hangnemben:
Tapadnak alanyok, lappanganak;
Sőt, alany, tárgy olykor el is marad.
Az utóbbi, előfordul ilyen eset,
Meg határozó értékű lehet.
De mit vessek utána, hogy jelezzem
Azt, ami értelmezhetetlen?
Innentől elkezd nehézkes lenni, nem bírja a „tenort” tartani, tehát a maga elé kitűzött ritmust vagy feszültséget. Bőbeszédű kezd lenni, és egy kicsikét szeleburdi. El kell gondolkodni, hogy nem elég-e az első két strófa, mert ilyenkor bizony lehet, hogy egy huszáros nyisszel le kell vágni; ami marad, az szép marad. Schubertnek is beletört a bicskája a VIII. szimfóniába, úgyhogy ennyi, és köszöni szépen, inkább írt egy IX.-et, a VIII. pedig maradt befejezetlenül. (És bár mi úgy tudjuk, hogy befejezetlen, sosem fogjuk megtudni, mi az igazság.)
Vagy pedig, kérem, és én inkább ezt javasolnám, tessék dolgozni. Tehát tessék rendesen gyötrődni, hogy mi anyag van ebben még, lehet-e még kibontani a nyelvtani kifejezésekből még egy strófát. Innentől kicsit fárasztóvá, talán unalmassá válik, elkezd automataként zakatolni, persze, mindenből lehet még egy viccet kihozni – de inkább el kell innen mozdulni, és be kell hozni valami többet, valami mást.
Hát ezt tudom mondani. Úgy érzem, hogy az állítások költői állítások. Tehát amikor Szamos Richárd azt mondja, hogy „A kezdetben a vég: / A hiányos ragozású igék”, ezt különösebben értékelni mint tételt talán nem kell, hanem a poézis szintjén foglalkozunk vele.
Köszönöm bizalmát, és kérem, máskor is juttassa el hozzám munkáit. Tisztelettel, Nádasdy Ádám, költő.
F.: Közeledünk a végéhez.
Kedves Ferencz Győző!
Egy szerkesztőségben dolgozom, az alábbi olvasói levelet kaptuk, őszintén szólva nem tudom, hová továbbítsam, vagy mit válaszoljak rá. Ön szerint ez miféle? Levél vagy vers? Verses levél? Biztatná az ifjú költőt?
S egyáltalán, mit válaszolna egy ilyen olvasói levélre?
Mondja kedves Thomas Mann,
magánál ez hogyan van?
nem cibálja Önt az ördög?
nem vésődnek Önbe körmök,
nem rugdalja lópata?
Szeretném, ha mondana
egy-két szót a Szerződésről,
hiszen Öntől első kézből
kaphatnám a tényeket.
Hogy élte az életet?
Az előnyért, amit kapott,
mit fizetett? mivel lakolt?
Hogy teltek az éjszakák?
doh fuvalmát, kén szagát
érezte-e ágya mellett?
Súrolta-e, ahogy elment,
kézfejét a szőrös comb?
Táncolt-e két vörös pont
ágya végén a sötétben?
Vagy csak most ül fövő lében,
most került a tepsibe?
Kell-e fejét vernie
ritmikusan, rücskös falba?
Nem nőtt-e például szarva,
lába nem lett lópata?
Sok mindent megoldana,
ha beszélne; Ön már… szóval…
szembesült a megbízóval,
s azzal, ami vele jár.
Reális a csereár?
Itt végződik a mű.
Segítségét köszönve,
Réz Lola
szerk. titkár
Kedves Réz Lola, nagyon köszönöm, hogy szakértőnek kér fel ilyen kényes ügyben: ítéljem meg, vajon költeményt vagy levelet küldött a szerkesztőségbe egy ifjú költő. Kézenfekvő a válasz, költeményt is meg levelet is: episztolát. De Ön valójában értékítéletet vár tőlem. Az episztola, mint látható, Thomas Mannt, a neves német írót szólítja meg, vélhetőleg egy kicsit megkésve. Vagy a posta lassú, vagy a szerző volt az. Aligha várhat reális választ Thomas Manntól. Ebből arra következtetek, hogy mégiscsak versnek szánta.
Mint ilyen, azt gondolom, hogy feltétlenül közlésre méltó. Hadd jegyezzem azonban meg, hogy minden fiatalos lendülete ellenére nem hibátlan alkotás, vagy hogy másként fogalmazzak, nincs elég jól megcsinálva. Pedig az eleje érdekes és szellemes, az első tíz-tizenkét sor kifejezetten tetszik:
Mondja kedves Thomas Mann,
magánál ez hogyan van?
nem cibálja Önt az ördög?
nem vésődnek Önbe körmök,
nem rugdalja lópata?
Szeretném, ha mondana
egy-két szót a Szerződésről,
hiszen Öntől első kézből
kaphatnám a tényeket.
Hogy élte az életet?
Az előnyért, amit kapott,
mit fizetett? mivel lakolt?
Innentől elveszti könnyedségét, mintha a „tenort” nem tudná tartani. Onnantól kezdve, hogy „Hogy teltek az éjszakák”, egészen odáig, hogy „lába nem lett lópata”, a vers már csak variáció a nyitótémára, fárasztó önismétlés. Bőbeszédűnek érzem. Ha úgy dönt a szerkesztőség, kedves Réz Lola, hogy mégsem közli a verset, javasolnám, azzal adják vissza az ifjú kollégának, hogy dolgozzon még rajta egy kicsit, szenvedjen még vele, vagy egyszerűen csak nyisszantsa ki a közepéből, ami fölösleges. Köszönöm a bizalmát, Ferencz Győző, költő. – Van itt még egy levelünk.
N.: Igen, de most kis felolvasás.
F.: Nem, a menetrend szerint nincs felolvasás. Erre a levélre kell válaszolnunk, aztán jön a felolvasás. Olvasod vagy olvassam?
Kedves Gyakorló Költő Barátaink!
Verseket akarunk írni, de előtte a prózával szerettünk volna megismerkedni, s oly sokan ajánlják, hogy az ember válasszon ki magának egy klasszikust, s az ő stílusára gyúrja a mondatait. Azonban itt is sok a veszély, mert a remekírók is vétenek a stílusszabályok, sőt, a nyelvtan ellen is.
Ez zavarba hozott bennünket, nekiültünk hát a grammatikának, s megtudtuk, hogy nyelvünkben az alany mindig egyezik az állítmánnyal, kivéve, amikor nem. Szívesen megtanultuk bizonyos névmások használatának szabályait, akkor is, ha olykor a gyakorlat az ellenkezőjét mutatta.
Tapasztaltuk, hogy a nyelvtanírók bizony nem férnek meg egymással. Ahol az egyik szépséget lát, ott a másik hibát szimatol. Tételeket állítanak fel, de a belőlük folyó következtetéseket elvetik. Következtetéseket hangoztatnak, melyeknek szülőtételeit nem ismerik.
Nyelvtanokat habzsoltunk sorra, mikor is egy helyütt azt olvastuk, hogy sosem volt általános érvényű a helyesírás, és nem is lesz az.
Ebből rájöttünk, hogy a mondattan ábránd, s az egész nyelvtan illúzió.
De tovább nem folytatjuk, itt állunk a versírás határán, s kérdezzük, egyáltalán, Önök szerint jó irányban indultunk el?
Jól folytattuk, vagy valahol elhibáztuk? S ha igen, hol hibáztuk el?
S összegezve: „Hol a költészet mostanában?”
Ha erre külön-külön felelnének, megköszönnénk, sokat segítene fejlődésünkben.
Köszönettel,
Az Önök Bouvard-ja & Pécuchet-je
N.: Jaj, ezek valakik, de én nem tudom hirtelen.
F.: Fogalmam nincs, hogy kik.
N.: Valahol szerepelnek.
Egy hang a közönségből: Flaubert.
F.: Mi is a kérdés? Valaki, aki a nyelvtannal ismerkedik, úgy érzi, hogy a költészet határán áll, és nem tudja, írjon-e verset?
N.: Jó úton indult-e el, amikor költővé válását a nyelvtanok tanulásával akarta megalapozni. Azt gondolom, hogy nem jó úton indult el, mert az lett volna a jobb, ha más verseket tanulmányoz, mások verseit olvassa – mint ahogy a festőnövendéknek be kell mennie a múzeumba, és mások festményeit megcsodálni, néha le is másoltatják vele, hogy jobban megismerje. Zeneszerző-növendékeknek hagyományosan (talán még ma is) előírják, hogy le kell másolni, ténylegesen kézzel, klasszikusoknak a kottáit a zenei tanulmányaik részeként. Költőknek meg metrikai, tehát verstani munkákat lehet olvasni. Nyelvtani munkákat – nem hiszem. Annyira ezüstkorban volnánk? Ez nekem egy kicsit furcsa már. Tehát hogy az Akadémia mondja meg a költőknek, hogy milyen a nyelv, és nem a költők mondják meg az Akadémiának – hiszen az a normális. Hiszen a mai akadémiai nyelvtan tele van azzal, hogy ezt így mondjuk, mert Petőfi így, meg Arany úgy, meg Babits amúgy, tehát a költők mondják meg az Akadémiának. Azért az nagyon dekadens, hogyha egy költő most ilyen feedbackkel ahhoz szabja a munkáit, ami az akadémiai nyelvtanban van. Főleg azért, mert szegény Akadémia akkor száz év múlva miből fogja megírni az akkori magyar nyelvtant, hogyha a költőknél szóról szóra azt találja, ami az ő előző nyelvtanában benne volt? De ez talán csak egy mellékvágánya az ő kérdésüknek.
F.: Bouvard és Pécuchet nyilván francia anyanyelvűek, ezért jelent nekik gondot a magyar nyelv (bár így tudnék franciául). Magyar verseket szeretnének írni? Tárt karokkal várom őket a magyar líra ligetébe. Tanuljanak nyelvtant, nyelvet, stilisztikát, verstant, ami tetszik, de hogy mekkora haszonnal teszik mindezt, arra majd csak akkor tudok válaszolni, ha legalább egyetlen verset küldenek. Vagy akkor sem.
N.: Az igaz, amit említenek, hogy a klasszikus – vagy nem is klasszikus: a mindenki által elfogadott – szabályok különböző méretű áthágása sokszor jót tud tenni a művészetnek. És persze, egy kis szabálytalanság, egy kis kilengés sose árt. Az jut eszembe erről, hogy sok térkép van, aminek olyan szépen meg van rajzolva a kerete, és ha egy helyen a keret megtörik, és egy pici valami kilóg, egy félszigetnek a csücske például, ez jót tesz egy műalkotásnak. Ha erre vonatkozik a kérdés, akkor bátorítjuk.
F.: Igen, mintha az lenne a kérdés, hogy szabad-e a költőnek áthágnia a szabályokat. Úgy látszik, ez visszatérő kérdés ma este. Szabad. De attól még nem lesz jó a vers.
N.:
Letenne, mint egy zsákot
Engem terelgetne, vagy vinne, mint a krumplit,
a liftet odahívná, már nyitná a kaput,
letenne, mint egy zsákot, rendelne németül,
és belém töltené a forralt borokat.
Vitatkozna kicsit, hogy nehogy az legyen,
hogy mindent rám kell hagyni, kell néha horzsolás
a lelki bőrnek is, kell provokáció.
Aztán mennénk, ugye, amikor ő akarná.
Óránként megmutatná az Óriáskereket,
ahogy a szürkefátylas nyirkosságon át
kórtermi pontossággal fölemelkedik.
„Üres, üres, üres,” mondaná, „mind üres.”
Gyengébben fűtene, mint ahogy én szeretném,
elvei volnának. Megágyazna nekem,
és ha a hóba, este, kivinne levegőzni,
picit, kegyetlenül, fogná a könyököm.
Még olvassak, Győző, vagy most te jössz?
F.: Szerintem most még te jössz. Ötvenig olvassunk.
N.: Most van 8:40, azért az majdnem kilenc óra.
F.: Akkor tehát hat percig olvassál.
N.:
Üres gyomorral
Se mosakodás, se fésülködés.
Üres gyomorral a függöny előtt,
frottírköpenyben álltam. Állatok
vagyunk, fülelve, vágyva lapulunk:
hol támad rés a másik birodalmán?
Hol nyit felületet? Hogy megbicsaklik-e
az ezerszer tett mozdulat? Mikor
talál mellé a csőr, mikor harap
a szaggató fogsor a levegőbe?
Ölelni kellett volna, hagyni, hagyni,
hogy szétnyíljon a köpeny, az övünk
kiszakadjon az övtartó fülekből,
a cigarettánkat egymásba nyomni,
megpördülni a tengelyünk körül
és letépni a függönyt karnisostul.
Azt kellett volna, így üres gyomorral.
F.: Végül felolvasnék egy verset, amelyhez azonban rövid bevezető magyarázatot szeretnék fűzni. Nem tudom, hogy a jelen lévő közönség ismeri-e azt a jelenséget, amely iskoláskoromban, de még fiatal középiskolai tanár koromban is divatban volt. Turistaszállásokon, külső gyakorlatokon katonai hálókörletekben, ahol elszántan dohányoztunk, valamely ismeretlen okból az elszívott cigaretta csikkjének végén megnyálaztuk, és függőlegesen földobtuk a plafonra. És az csodálatos módon ottragadt. Nem tudom, mire volt ez jó, de amikor diákként vagy tanárként az ember benyitott a tömegszállására, a kietlen szoba fehérre meszelt mennyezetét sárga csikkek borították, mint kiégett csillagok.3
Köszönöm szépen.
A Nyitott Műhelyben tartott Nyitott Est szerkesztett változata.
Jegyzetek
1 Az estünk 2007 októberében volt, a kötet azóta, 2007 végén, megjelent.
2 Az itt elhangzott verset néhány lappal odébb, Ferencz Győző Valami a versírásról [4] című dolgozatában olvashatják.
3 Itt, az est végén elhangzott a Kisebbségben című vers, mely Ferencz Győző Valami a versírásról [4] című írásában is szerepel, ezért innen kiemeltük. Kedves Olvasó, eggyel több ok, hogy azt az írást is elolvassa. Köszönettel, a Szerk.
- Kultúra [9]