Gelu Pateanu emlékének ajánlom
Az erdélyi kérdés
A beati possidentes… igen távol állanak annak felismerésétől, hogy túlfeszítették a húrt a győzelem pillanatában, és hogy más népek jogosult életérdekeinek a rovására visszaéltek a kedvező pillanattal. De van-e a nemzetek életében egyáltalán más momentum, amelyben ily felismerés lelkükben megszületik, mint az a pillanat, amikor már késő?
(Bethlen István 1933. november 30-i, londoni előadása)
Ha kellőképpen értékelni tudtuk volna az időt és a helyzetet annak az egy évnek a folyamán…, olyan elsőrendű fontosságú alaptörvényekkel vértezhettük volna fel magunkat, amelyek még a dualizmus bűnébe esett monarchiában sem hagytak volna cserben bennünket.
(George Barit az 1863–64-es erdélyi diétáról)
Az 1996. novemberi romániai választások második fordulója előtt két figyelemre méltó térképet tett közzé a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja (PDSR) által az első fordulóban elszenvedett vereséget kétségbeesetten elkerülni igyekvő Iliescu választási stábja.[1] Az első Samuel Huntington híres, The Clash of Civilisations (Civilizációk konfliktusa) című művéből való, és a nyugati civilizáció keleti (kelet-európai) határait ábrázolja (1. ábra), a másik pedig a huntingtoni határvonal romániai szakaszát pontosan követő első fordulós elnökválasztási eredményeket. A Huntington által a nyugati civilizációhoz sorolt Erdélyben – Hunyad és Máramaros megye kivételével – az első fordulóban mindenütt az ellenzéki elnökjelöltek kerültek ki győztesen, szemben az ortodox Kelet-Európához sorolt Regáttal, ahol viszont majdnem mindenütt Iliescu diadalmaskodott.
A nyugati civilizáció kelet-európai határa (Huntington, 1993; 1996)
Erdélyt, a választási felhívás szerint, nyilvánvalóan ki akarják szakítani „Románia testéből”, és ennek az erdélyi autonómia, az ország föderalizálása formájában megvalósuló bűnténynek nem más, mint maga Emil Constantinescu, az ellenzék elnökjelöltje az eszköze.
Az érdekes az, hogy a szóban forgó térképek tényleg pontosan tükrözték a valóságot. A második forduló eredményei azt mutatták, hogy Iliescu Regátban (8,5 millió érvényes szavazat) megszerezte ugyan a többséget (52,4%), de a jóval csekélyebb választóerőt (4,5 millió érvényes szavazat) képviselő Erdély oly nagy arányban szavazott a Demokrata Konvenció jelöltjére, hogy ez a többlet ellensúlyozni tudta Constantinescu regáti vereségét. (2. ábra)
Az 1996. nov. 17-i romániai elnökválasztási eredmények Erdélyben és Regátban
Huntington civilizációs paradigmáját sokan tekintik „erkölcsileg vitathatónak és politikailag veszedelmesnek”.[2] H.-R. Patapievici, a kitűnő román esszéíró, akinek „Huntington központi tézise nem szimpatikus”, egészen odáig megy, hogy az amerikai tudóst az ellenfél teljes megsemmisítésére törekvő vallásháborúk apologétájának nevezi. Ilyesmiről természetesen szó sincs, Huntington csupán annyit állít, hogy a több ezer éves múltra visszatekintő civilizációk közötti lényegbevágó különbségek konfliktusokhoz és esetenként akár háborúhoz is vezethetnek. A kérdés pontosan azért vált éppen most aktuálissá, mert a nyugati civilizáció – szemben más civilizációkkal – immár túljutott „a zűrzavar és az egymással hadat viselő államok … szakaszán, és elindult az egyetemes állam felé”[3]. Ha tehát a Nyugat most, saját határai mentén, fegyveres konfliktusba is keveredik, az egyrészt csak valamilyen nem nyugati jellegű, „barbár” fenyegetésből eredhet, másrészt – legyen a szóban forgó konfliktus bármilyen jelentéktelen – magát a most kialakulófélben lévő, „államszövetségek, szövetségi államok és nemzetközi rezsimek elegyeként” felfogható nyugati civilizáció-államot, az új demokratikus „birodalom” egészét érinti, azaz készteti önreflexióra.
Patapievici e kérdésben elfoglalt álláspontjának problematikussága azonban csupán következménye a szerző sajátos egyetemesség-felfogásának. „A kapitalizmus, a fizika, a matematika, a jogállam – írja – egyformán egyetemes struktúrák, és mint ilyeneket, bárki hasznosíthatja őket, függetlenül attól, hogy katolikus, ortodox, hindu, sintoista, animista vagy az iszlám követője.”[4] A román szerző feltehetően úgy véli, hogy egy civilizáció elfogadása csupán politikai akarat kérdése. Csak világosan és határozottan kell cselekedni, és akkor nem lehet gond a nyugati civilizáció normáinak érvényesítésével. Ez a modernizálódás és az elnyugatiasodás összetévesztésének tipikus esete. Egy ország elitje eldöntheti, hogy modernizálódni akar, és döntésének akár már néhány évtizeden belül meglátszanak az eredményei, de a civilizációváltás csak a befogadó civilizációval több évszázadon keresztül folyamatosan fenntartott szerves kapcsolat esetén lehetséges, és akkor sem előre megjósolható eredménnyel.
Huntington Oroszországgal és Törökországgal példázza a teljes civilizációváltásra irányuló törekvés csődjét. Nagy Péter és Kemal Atatürk »meghasonlott« országokat hoztak létre, amelyek elbizonytalanodtak, voltaképpen mi is kulturális identitásuk”.[5] A nyugati mentalitást, a nyugati politikai és jogi kultúrát a modernizálódás világkorszakában azért nem lehet – már – elsajátítani, mert a nyugati civilizáció megkülönböztető vonásai egytől egyig a modernizációt megelőző évszázadokban alakultak ki.
Huntington az ún. grand geopoliticque művelője. A civilizációs paradigma kidolgozásával és a Nyugat egyetemesség-ábrándjának határozott cáfolatával neki sikerült talán a legpontosabban körvonalaznia a nemzetközi világrend jövő századi erővonalait. Nem nagyon törődik azonban a részletekkel, a finomabb árnyalatokkal, azokkal az egyes országokon vagy akár még kisebb területi vagy közigazgatási egységeken belüli határvonalakkal, amelyekkel az ún. mikrogeopolitika – vagy az e kérdések vizsgálatában élen járó francia geopolitikai iskola megfogalmazásában: a géopolitique interne – foglalkozik.
Tanulmányunkban pontosan azoknak az „apró” eltéréseknek a lehetséges következményeire kívánunk rámutatni, amelyek a Huntington által végigkövetett civilizációs határvonal és a nyugati intézmények most körvonalazódó határai között mutatkoznak.
Az Észak-Atlanti Szövetség madridi csúcstalálkozóján, majd nem sokkal azt követően az Európai Bizottság brüsszeli központjában is a nyugati szervezetek szelektív bővítése mellett döntöttek. Ezen sokan meglepődtek, de voltaképpen csak az történt, amit a vezető nyugati hatalmak – az Egyesült Államok, Németország és Nagy-Britannia – kezdettől fogva akartak. A szelektív NATO-bővítés elsősorban annak köszönhető, hogy a Clinton-kormányzat – a „piacdemokrácia” világméretű kiterjesztését szorgalmazó neowilsoniánus kitérő után – 1995-96 folyamán, legalábbis a lényeget illetően visszatért az 1989–90-ben a „geopolitikai realizmus” jegyében kialakított eredeti amerikai stratégiához. Miközben a „politikailag korrekt” szóhasználat még mindig megköveteli, hogy az új választóvonalakról, „melyek nincsenek”, szó ne essék, Madeleine Albright 1997 májusában legalább olyan drasztikusan utasította vissza a NATO belső koherenciáját veszélyeztető szélesebb körű bővítésre vonatkozó francia javaslatot, mint a Bush-kormányzat képviselői annak idején Mitterand európai konföderációs terveit.
Ma már az is elmondható, hogy a Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia közös nyugati integrálását elősegíteni hivatott Visegrádi Együttműködés létrehívása – bár konkrét kezdeményezője Antall József magyar miniszterelnök volt – nem volt idegen az amerikai külpolitika hidegháború utáni stratégiai céljaitól. Az első tanácskozás magyar házigazdája tolmácsolta vendégeinek az akkori román miniszterelnök (Petre Roman) csatlakozási szándékát, de Havel elnök a román kérelmet elhárította. Amikor a három visegrádi ország vezetői ebben egyetértettek, végül is nem tettek mást, mint hogy tudomásul vették – magyar és lengyel részről történelmi okok miatt nem minden lelki megrázkódtatás nélkül – a Nyugat új határait.
Hogy az Európai Unió a NATO-nál valamivel tovább terjeszkedhet, szintén kezdettől fogva nyilvánvaló volt. A brüsszeli Európa Bizottság (Commission Européenne) által elfogadott Agenda 2000 című munkaterv szerint végül is nemcsak az eredetileg javasolt három visegrádi országgal kezdik meg – 1998-ban – a csatlakozási tárgyalásokat, hanem Észtországgal és Szlovéniával is. Ez némi reményre jogosít a tekintetben, hogy az Európai Unió a XXI. század első évtizedében tagjai sorába fogadhatja valamennyi, kulturálisan a Nyugathoz és történelmileg Közép-Európához tartozó államot.
Közép-Európa integrálását nagymértékben megkönnyíti az a tény, hogy Németország mint közép-európai kulcsállam a II. világháború után mind gazdasági, mind politikai, mind pedig katonai tekintetben a Nyugat szerves részévé vált, majd a kommunizmus összeomlását követően némi nehézségek árán ugyan, de magába olvasztotta az egykori Poroszország magját alkotó keletnémet tartományokat.
„Ha Közép-Európa újból megjelenik – mondta a párizsi Jelenkortörténeti Intézet (Institut d’histoire du temps présent) 1987-es Közép-Európa-vitáján Violett Rey francia geográfus –, akkor ezt csak a centralitás jegyében teheti, és nem csupán azért, mert »épp középen« helyezkedik el. Márpedig a centralitás sokféle felhalmozódási folyamatot feltételez (emberanyagban, tőkében, felszerelésekben), megfelelő terjeszkedési és kisugárzási képességgel. Közép-Európa több alkalommal is betöltött már ilyen szerepet (gondoljunk Bohémiára, a lengyel-litván királyságra, az Osztrák-Magyar Birodalomra), inkább politikai, kulturális és ideológiai, mint gazdasági jellegzetességeket mutatva. (Ez természetesen nem zárja ki egy bizonyos gazdasági szint meglétét. Ha az európai vasúthálózat klasszikusnak számító 1914-es térképét szemügyre vesszük, megállapíthatjuk, hogy az keleten hűen követi a Monarchia határát, miközben maga az osztrák-magyar vasút nem más, mint a nyugati rendszer peremhálózata.) A centralitást világosan jelző műszaki újítások térképre vetítése egyértelműen a nyugati-germán világ fölényét és a Trieszttől az Elba torkolatáig húzódó vonaltól keletre elterülő térség viszonylagos elmaradottságát mutatja.”[6]
Ma – tíz év után – megállapíthatjuk, hogy Közép-Európa majdhogynem elvesztette a francia szerző által kiemelt politikai, kulturális és ideológiai jellegzetességeit, anélkül hogy gazdasági értelemben a „saját” centralitás irányába egy tapodtat is haladt volna előre. Ez a fő oka annak, hogy – Pierre Béhar francia geopolitikus tézisével ellentétben – Ausztria-Magyarország nem lehet „jövőbe mutató eszme”.[7]
Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy „Közép-Európa nincs”.[8] Nincs és nem is lehet mint saját centralitással rendelkező önálló politikai entitás. De azonnal „megjelenik” mint világos politikai üzenetet is hordozó „kulturális mítosz”, ha rések támadnak a civilizációs értékeivel összeegyeztethetetlen hatalom addig sziklaszilárdnak tűnő építményében. Sorin Antohinak igaza van, amikor azt mondja, hogy a „szellemi Mitteleuropa” programjának megfogalmazása a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban voltaképpen egy a századfordulós Bécs, a halódás alkonyi fényeiben ragyogó „rendkívüli Kákánia” (Patapievici) emlékét megidéző „regionális illúzió historiozófiai újramelegítése”.[9] De kétségtelen tény, hogy az eszményítés végeredményben geopolitikai célokat is szolgált, ha nem is feltétlenül a Mitteleuropa-gondolat megfogalmazóinak eredeti szándékai szerintieket. Milan Kundera Közép-Európája egyfajta orosz-német ketrecben tartott Occident kidnappé (elrabolt Nyugat-Európa). Konrád György pedig olyan kétszázmilliós Közép-Európáról álmodott, amelyhez a hatalmi tébolyból kigyógyult Németország is természetes módon hozzátartozik, s amely, ha nem adja fel ezer év óta megőrzött szuverenitását, sajátos kulturális és társadalmi értékeit mozgósítva képes lehet arra, hogy a megosztott Európa „katonai realitásainak karmaiból kiszabadítsa magát”[10] Ehelyett, mint ismeretes, az történt, hogy a felemás és következetlen közép-európai diktatúra idején „újjászületett” Mitteleuropa boldogan adja fel semmit nem érő szuverenitását, hogy minél előbb bekerülhessen a Németországot már korábban „beolvasztó” Nyugat gazdasági, politikai és katonai rendszerébe.
A kérdés most az, hogy vajon mi lesz azokkal a Mitteleuropa-fragmentumokkal, amelyek kívül maradnak a Nyugat új keleti határain. Mi történik azokkal a kulturálisan a Nyugathoz, történelmileg pedig Közép-Európához tartozó peremterületekkel, amelyek a jobb- és baloldali totalitarizmusok erőszakos centralizációjának hosszú évtizedei után – a demokrácia érvényesülésével egyenes arányban – egyre látványosabban különülnek el saját országaik kelet-európai régióitól?
Belarusz esetében a kérdést eldönteni látszik a túlnyomó orosz orientáció és az önálló nemzettudat hiánya. Ukrajnában pillanatnyilag nyugalom van, mert a saját államiságban megtestesülő identitástudat megfelelő egyensúlyt teremt a nemzetet legfőbb értéknek tekintő nyugati részek hagyományos nacionalizmusa és az inkább az államhoz kötődő központi és keleti területek etatizmusa között. Ukrajna lassan, de biztosan a Nyugat felé halad, de nem égeti fel orosz kapcsolatait. A Vajdaság ugyan tipikusan közép-európai tartomány, de történelmi és demográfiai súlya csekély Szerbia és még inkább a Montenegrót is magában foglaló Jugoszlávia egészéhez viszonyítva. Miközben a titói Jugoszlávia idején kialakult egyfajta tartományi öntudattal bíró helyi bürokrácia, a vajdasági szerbek többségének nincs regionális öntudata. Itt – Erdéllyel és a Bánát romániai részével ellentétben – a mentalitás, a viselkedésminták és a politikai kultúra tekintetében az újabb és újabb hullámban érkező szerb tömegek asszimilálták a korábban bevándorolt szerbeket.
Erdélyben ennek épp a fordítottja történt. Miután Budapest után Bukarest is alkalmatlannak ítélte Erdélyt arra, hogy önmagát igazgassa, a frissen megszerzett provinciát el is árasztotta regáti „hivatalnokokkal és apostolokkal”. Ezt a dicső hagyományt „fejlesztették tovább” a kommunista időkben – Alexandru Vlad erdélyi román prózaíró kifejezését használva – „a balkanizálás komisszárjai”. Az agresszív erdélyiségnek azok az újsütetű bajnokai – akiket az Erdély múltbeli szerepét és eljövendő esélyeit illetően talán túlságosan is pesszimista marosvásárhelyi Al. Cistelecan sajnálatos módon visszhang és folytatás nélkül maradt esszéjében[11] „első generációs erdélyieknek” nevez – nem az erdélyi románokat, hanem a centralizáló állam kizárólagos hatalmát jelképező intézmények (mindenekelőtt az erőszakszervezetek) anakronisztikus szellemiségét képviselik. Ez azonban nem vagy alig érintette azokat a regáti románokat, akik nem „missziót” teljesítve, hanem a jobb megélhetés reményében kerültek 1919 után Erdélybe. Mivel ők természetszerűleg a két legfejlettebb térséget, az erőteljes szász hatásnak kitett Dél-Erdélyt, valamint a magyarországi polgárosodás fő áramával a XVIII–XIX. század folyamán szerves egységet alkotó nyugati határszélt célozták meg, egy-két generáció elég volt ahhoz, hogy kulturális értelemben az ottani lakosság többségét alkotó erdélyi románokhoz hasonuljanak.
Az erdélyi románok erőteljes, a regátiakénál egyértelműen nyugatiasabb jellegű kulturális identitása, valamint a viszonylag nagyszámú és jól szervezett magyar közösség léte és a posztkommunista nacionalizmussal szembeni következetes ellenzéki magatartása oda vezetett, hogy a már említett Belarusszal, Ukrajnával és Szerbiával szemben Romániában a mai – vagyis tág értelemben vett – Erdély mint közép-európai fragmentum az ország egészének jövőjét meghatározó szerepet játszhat. Szeretném leszögezni, hogy amikor az erdélyiek (románok, magyarok és természetesen a maradék németek) sajátos kulturális identitásáról beszélek, mindenekelőtt a munka- és az ezzel szorosan összefüggő politikai kultúrára gondolok. Vagyis azokra a sajátos jegyekre, amelyek a tömegdemokrácia körülményei között relevánsak, és nem annyira az elitek, mint inkább a „többség” szintjén mutatkoznak meg.
H.-R. Patapievici-nek bizonyára igaza van, amikor azt mondja, hogy nem hiszi, hogy a magyar alkotóképesség erőteljesebb volna Erdélyben vagy a Vajdaságban, mint Magyarországon, és nyugodtan állíthatta volna ugyanezt az erdélyi és a bukaresti románok viszonylatában is. Ugyanakkor nem kételkedik benne, hogy az erdélyi románok „megbízhatóbbak”, mint a regátiak, ami az osztrák „birodalom üdvös befolyásának köszönhető”.[12] Erdély politikai alkotóképessége azért lehet Románia szempontjából életbevágó jelentőségű, mert épp akkor mutatkozott meg, amikor a többségi demokrácia közönyös logikája a nyugatos elkötelezettségű regáti elitizmust már-már holtvágányra terelte.
Az Erdély és Románia többi része közötti lényegbevágó különbség már a legelső, 1990. májusi választásokon láthatóvá vált. A Ion Iliescura leadott szavazatok 29, a Ion Ratiura leadott szavazatok 40 és az akkor autentikus ellenzéki jelöltnek vélt Radu Campeanura leadott szavazatok 66 százaléka származott a szavazati joggal rendelkező lakosság 34 százalékát kitevő Erdélyből.[13] Ezt a nyilvánvaló tényt persze nem mindenki akarja tudomásul venni. Lucian Boia a román történelmi mítoszokról szóló kiváló könyvében megemlíti, hogy Pavel Cimpeanu az 1990-92 közötti választásokat elemezve teljesen mellőzi a megyei és tartományi bontású adatokat. „Márpedig – írja a bukaresti egyetem történelmi reprezentációkkal foglalkozó központjának vezetője – éppen az az elképesztő az egészben, hogy – különösen az 1992. októberi elnökválasztások után – két, egymástól világosan elkülönülő övezetet látunk a Romániát valamikor az Osztrák–Magyar Monarchiától elválasztó határ mentén kirajzolódni.”[14]
Székely Istvánnak az 1990-es és 1992-es parlamenti, valamint az 1992-es önkormányzati választások megyei eredményeinek kiértékelésével foglalkozó tanulmányából kiderül, hogy míg 1990-ben – a képviselőházi választások esetén – az ellenzék még csak abban a négy megyében ért el 40%-nál jobb eredményt, ahol a magyar lakosság aránya a legmagasabb, 1992-ben Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár megye mellé Bihar, Arad és Temes megye is felzárkózott (mégpedig 50 százaléknál magasabb eredménnyel).[15]
Végül az 1996-os választásokon az egyértelműen román többségű ún. belső erdélyi megyékben is megtörtént az áttörés. Ezzel világossá vált, hogy itt egy a magyar tényezőn jelentőségében messze túlmutató strukturális adottságról és egy fokozatosan erősödő politikai tendenciáról van szó, amelynek még nem értünk a végére. 1990-ben az erdélyi „különösség” még nagyrészt a lakosság kb. 20 százalékát kitevő magyarság tömbszerű – tehát akár konjunkturálisnak is minősíthető – választási opciójának volt köszönhető, és még Erdélyen belül sem tudott többségi irányzattá válni. 1992-ben ez a regionális többség már megvolt, de még nem vált országos tényezővé. 1996-ra jutottunk el oda, hogy Erdély gyakorlatilag eldöntötte az országos választási eredményeket.
Figyelemre méltó, hogy ez a választási geográfia másfél évvel a választások után is világosan megmutatkozik. A CURS közvélemény-kutató intézet legfrissebb, 1998. júniusi felmérése szerint, ha most lennének az elnökválasztások, Iliescura, Corneliu Vadim Tudorra és Melescanura, a baloldali-nacionalista ellenzék három legnépszerűbb képviselőjére együtt Moldvában 45 százalék, Munténiában 54 százalék, Erdélyben pedig csak 40 százalék szavazna. Constantinescu ugyanakkor (egyedül, vagyis a kormány és az ellenzék között ingadozó Petre Roman és a második fordulóban biztosan Constantinescut támogató potenciális magyar jelölt várható eredményeit nem számítva) Moldvában 38 százalékot, Munténiában 33 százalékot, Erdélyben pedig 46 százalékot érne el.[16] Az persze egyáltalán nem biztos, hogy ez az erdélyi többlet most elég volna ahhoz, hogy ellensúlyozza a revansra vágyó baloldali-nacionalista ellenzék regáti térnyerését. Az a – sajnos egyáltalán nem kizárható – fejlemény azonban, hogy Erdély a következő választásokon valószínűleg nem lesz képes eldönteni az országos választási eredményeket csak még drámaibb módon fogja kiemelni az erdélyi politikai kultúrának a regátival szembeni alapvető másságát.
A román szellemi elit képviselői különbözőképpen viszonyulnak az erdélyi jelenséghez. Boia és Patapievici már idézett megállapításai arra vallanak, hogy ők ezt az Osztrák–Magyar Monarchia sajátos hagyományaiból eredeztetik. Az 1996-os választások eredményeit kommentáló erdélyi Emil Hurezeanu is az eltérő történelmi hagyományokkal magyarázza a két régió közötti szembetűnő eltéréseket. „A felvilágosodás, a reformáció, a tolerancia és a verseny közép-európai értékeihez – írja –, amelyek főként az erdélyi románok sajátjai, Romániában a társadalmi és politikai kultúra olyan formái csatlakoznak, amelyek a szemlélődés és passzivitás, vagyis más, kevésbé aktív szociális kódok befolyása alatt állnak, és az ortodox-keleti értékvilág sajátjai.” Ez – teszi hozzá nagyon helyesen Hurezeanu – „nem értékítélet, hanem ténymegállapítás”.[17]
Bár Erdély mássága tulajdonképpen mindenki számára nyilvánvaló, az ebből adódó lehetséges regionális szerepre eddig egyedül Gabriel Andreescu hívta fel a figyelmet. Ha az erdélyi magyarok – hangzik a bukaresti Helsinki Bizottság elnökének idejekorán jött figyelmeztetése – az önrendelkezés és a különböző nemzeti autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román-magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyeznék a hangsúlyt, „mozgásba lendíthetnék Erdély egészének polgári öntudatát”. Gabriel Andreescu szerint óriási fényűzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetében „a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig őrző csodálatos tartomány” előnyeit.[18] Odáig azonban ő sem megy el, hogy a fentiekből adódó intézményi, sőt alkotmányjogi konzekvenciákat is levonja.
A bevett liberális recept szerint az etnikai elkülönülés és kizárólagosság által előidézett politikai természetű konfliktusokat a nemzet magasabb rendű politikai közösségében lehet és kell feloldani. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy nemcsak az etnikai elkülönülés, hanem a nemzeti egyneműsítés is konfliktusokhoz vezethet, következésképp a konfliktusokat ténylegesen feloldó politikai cselekvés alapjává az etnicitás és a nemzetiség helyett a territorialitást, a területi – lokális – identitást kell tennünk. A nemzetet tulajdonképpen úgy is felfoghatjuk, mint egyfajta álcát, amely az állam „saját” területe fölött gyakorolt kizárólagos hatalmát demokratikus formába öltözteti, és a nemzeti érzület „ellenállhatatlan” ereje folytán – az adott körön belül – általánosan elfogadottá teszi. De ez a spontán legitimáció alapjában véve éppoly sérülékeny és ingatag, mint az abszolút uralkodóké volt, és éppúgy nem tarthat örökké, mint ahogy a dinasztikus legitimáció sem tartott.
Az állam „saját” területe fölötti korlátlan uralma vagy, ha úgy tetszik, szuverenitása legalább annyira visszataszító (és veszedelmes) dolog ma, mint a polgári társadalom fölötti korlátlan hatalmához ragaszkodó zsarnoki állam törekvése volt a XVII. században. A tyrannust ugyanis – írta Apáczai Csere János, a gyulafehérvári, majd kolozsvári református kollégium puritán nézeteket valló tanára 1653-ban, alig négy évvel Stuart Károly lefejezése után –, „aki tudva és szántszándékból a polgári társaságnak minden, avagy több igazát elfordítja… vagy szépszerével, vagy haddal szabad elveszteni”.[19] Az elkerülhetetlen konfliktus abból adódott, hogy miközben az alattvalóból polgár, a királyi hatalomnak kiszolgáltatott rendi parlamentből pedig az immár politikai társadalomként működő „polgári társaság” saját intézménye lett, némely királyok ragaszkodtak az állami teljhatalom közjogi fikciójához. Az állam joga és a társadalom joga nem alapulhat egymásnak ellentmondó elveken, illetve ha ilyen kollíziós helyzet áll elő, akkor az elkerülhetetlenül nyílt vagy latens polgárháborúhoz vezet. Vagy az állam integrálja a társadalmat, vagy a társadalom az államot.
A Nyugat mint a társadalom által integrált állam politikai civilizációja, egész modern kori politikai fejlődésének végakkordjaként, az önkormányzatiság természetes szükséglete és ellenállhatatlan ereje folytán a XX. század végére egy újfajta kollíziós helyzettel szembesült, amelyet az állami felségterület és a lokális területek, a központi nemzetgyűlés és a helyi parlamenteket igénylő tartományok vagy régiók konfliktusa jellemez. Ez az új kollízió a posztmodern (nemzetállamok utáni) kor par excellence polgárháborús állapota.
A probléma elméleti és gyakorlati megoldását – a XVII. században is, és most is – az angolok találták meg. A dicsőséges forradalom idején a közjogi kompetenciáknak a király és a parlament közötti megosztásával, ma pedig a devolúció bevezetésével, ami a központi és a helyi parlamentek közötti ésszerű hatalommegosztást valósítja meg.[20] A devolúció azt jelenti, hogy a „nemzet lelke” által átszellemiesített, egyetlen és kizárólagos államterület uralmát felváltja a területek pluralizmusa. A lokális területek (történelmi tartományok vagy újabb keletű régiók) a devolúció révén az állami közigazgatás tárgyaiból az állam szubjektumaivá, bizonyos értelemben maguk is állammá válnak, ahogy a polgárok is „szuverének” lettek a XVII. századi Nyugat-Európában.
A területek pluralizmusa nyilván nem jelenti azt, hogy a nemzetállamnak valamely más nemzet államával kellene megosztania a „saját felségterülete” fölött korábban háborítatlanul gyakorolt egyeduralmát. De az adott nemzetállamon belül sem jelentheti a korábbi egységes területi szuverenitás valamiféle feldarabolását, új, szubnacionális területi kizárólagosságok megjelenését. Még a Skót Nemzeti Párt is, amely pedig Skócia teljes függetlenségének kivívását tekinti céljának, és egészen a legutóbbi időkig a devolúciót is élesen ellenezte, változatlanul az angol királynőt (és utódait) tekinti államfőjének, az Európai Uniónak pedig nemcsak hogy változatlanul tagja kíván maradni, de erősíteni, nem pedig gyengíteni akarja az uniós intézményeket.[21] Neil MacCormick, az SNP vezető teoretikusa sem valamiféle „atavisztikus nacionalizmus” álláspontjáról, hanem az EU-n belüli „kisállamiságra” támaszkodva és az ún. jogvédő liberalizmus (rights-based liberalism) híveként bontja le a szuverenitás és a nemzetállami abszolutizmus hagyományos elméleti konstrukcióit.[22]
Margaret Thatcher, akinek Alice Brown, az edinburghi egyetem politológiaprofesszora szerint nagy szerepe volt a skót identitás megerősödésében,[23] a skótok és az Egyesült Királyság viszonyáról a következőket mondta: „A skótoknak mint történelmi nemzetnek kétségbevonhatatlan joguk van a nemzeti önrendelkezéshez. Mindeddig oly módon gyakorolták ezt a jogukat, hogy csatlakoztak az Egyesült Királysághoz, és annak kötelékei között maradtak. Ha a függetlenség mellett döntenének, egyetlen angol párt vagy politikus sem állhatna az útjukba, bármennyire is fájlalnánk távozásukat. Azt azonban a skótok (akárcsak természetesen az angolok) semmiképpen sem tehetik meg, hogy ők szabják meg, a többiekre való tekintet nélkül az Egyesült Királyságban való maradásuk feltételeit. Ha az ország többi része nem akarja a devolúciót, akkor a skót nemzet megpróbálkozhat azzal, hogy meggyőzzön bennünket annak előnyeiről. De nem tarthat igényt a devolúció jogára az Egyesült Királyságon belül.”[24]
A Labour a devolúciós népszavazás megrendezésével pontosan azt tette lehetővé a skótok számára, amit az „önmagát kvintesszenciális angolnak” nevező volt brit miniszterelnök semmiképpen sem akart megengedni: hogy ti. külön népszavazást tartsanak, ami valóban az önkormányzatiság, pontosabban a politikai autonómiához való jog egyfajta megelőlegezését jelentette az összlakosságnak csupán 10 százalékát kitevő skótok számára. Az eredmény ismeretes: a szavazásra jogosultak több mint 60 százalékának részvételével megtartott referendumon a megkérdezettek 75 százaléka voksolt az önálló parlament, 63,5 százaléka pedig az önálló parlament külön adókivetési joga mellett (ami azt jelenti, hogy az önállóság pénzügyi konzekvenciáit is vállalják).
A munkáspárti kormány alkotmányjogi reformja azonban – mintegy megfordítva a thatcheri logikát – jóval tovább megy ennél: a skóciai és a walesi parlament bevezetése után az angliai régiók számára egy külön, kétlépcsős megoldást javasol: először a meglévő választott helyhatóságok képviselői közül delegálnak megbízottakat a létrehozandó regionális gyűlésekbe, majd – a helyi körülményeknek és igényeknek megfelelően – áttérnek a közvetlenül választott képviselőtestületek bevezetésére.[25]
A rendkívüli jelentőségű brit alkotmányjogi reform előrevetíti azt az új, a jövő század első évtizedeiben kialakuló háromszintű európai államjogi konstrukciót, amelynek elemei: a lokális állam, a formális keretként változatlanul megmaradó nemzetállam és az Unió gazdasági életét szabályozó, valamint külső és belső békéjét garantáló föderatív szuperállam. Ez lényegében azt jelenti, hogy a 3. ábrán látható föderatív mag és az ahhoz minden irányból kapcsolódó föderatív perifériák, nem pedig a nemzetállami rendszer fenntartását erőltető államok és politikai erők fogják meghatározni az új Európa felépítését. Az Európa-ellenes angol konzervatívok, a jobb- és baloldali gaulle-izmustól szabadulni nem tudó franciák, a föderalizmus bevezetését halogató olaszok és nem utolsósorban a XIX. századi nemzet- és szuverenitás-felfogás zászlaja alatt menetelő egyes közép-európai politikusok természetesen mindennel megpróbálkoznak, hogy megállítsák ezt a folyamatot. A nemzetállami rendszer azonban, mint Glatz Ferenc találóan megállapítja, „jelen formájában tarthatatlan a modern integrációban. Át kell adnia jogosítványokat a biztonságpolitika, a gazdaság területén a nemzetközi integratív egységeknek, és le kell mondania jogosítványokról a kisebb igazgatási egységek javára.”[26]
Európa 2010-ben
Az igazi nehézséget azonban nem az okozza, hogy a fentiekkel sokan még az egyesült Európában sincsenek tisztában, hanem az, hogy e történelmi horderejű modellváltásnak csak a huntingtoni civilizációs határvonaltól nyugatra elterülő Európában van esélye a megvalósulásra.
Tanulmányunk végére érve újból fel kell tennünk a kérdést: mi történik azokkal a közép-európai fragmentumokkal, amelyek hagyományaiknál, gazdasági és kulturális fejlettségüknél fogva képesek volnának a modellváltásra, de azok az országok, amelyekhez tartoznak, egyáltalán nem biztos, hogy képesek lesznek erre. Erdélynek például, mint történelme során hosszú időn keresztül saját politikai, jogi és egyházi intézményekkel rendelkező „kisállamnak”,[27] elvileg nagyon jó esélyei lehetnének arra, hogy a Skóciáéhoz hasonló közjogi státust vívjon ki magának.
Erdély autonóm közjogi státusa 1526-tól 1867-ig, tehát több mint 340 évig tartott. Ez idő alatt a pontosan körülhatárolt törvényhozói hatáskörrel rendelkező országgyűlés 407 alkalommal ült össze. Az önálló erdélyi fejedelemség idején hozott törvényeket az 1653-ban megjelent Approbatae… és az 1669-ben megjelent Compilatae… című kötetekben foglalták össze. Ugyanebben az időben Moldvában és különösen Havasalföldön csak elvétve és mindig az uralkodó kezdeményezésére ültek össze az ő főembereiből álló, rendi gyűlésnek csak erős megszorítással nevezhető gyülekezetek. Nem volt világos hatáskörük, képviseleti struktúrájuk és ügyrendjük, a döntéseket közfelkiáltással hozták, szerepük többnyire a fejedelem kiválasztására és különböző akcióik jóváhagyására korlátozódott. Mivel az igazságszolgáltatás „Isten törvényén” alapult, nem hoztak törvényeket. A fejedelem az egyedüli és legfőbb bíró, „az ún. bírák csupán az ő közegei és instrumentumai”. Itt nem lehetett szó meghatározott időközönként összeülő rendi gyűlésekről, amelyek bármilyen formában is korlátozhatták volna a fejedelmi hatalmat, vagy valamilyen ellenőrzést gyakorolhattak volna fölötte.[28]
Az Erdély és a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva intézményrendszere közötti mélyreható különbséggel magyarázható, hogy miközben a negyvennyolcas értelmiségi és politikusnemzedék Bukarestben az elmúlt századok szokásaival és intézményeivel való radikális szakítást, a nyugat-európai nemzetállami modell lemásolását tekintette legfőbb feladatának, az erdélyi románok politikai stratégiája a XIX. század folyamán végig arra irányult, hogy előbb az Osztrák Birodalmon, majd az 1867-es kiegyezés után Ausztria-Magyarországon belül biztosítsák Erdély hagyományos tartományi önállóságát.
Ennek a mai szemmel nézve rendkívül korszerű „devolúciós” stratégiának a jellemzésére álljon itt az egyik legnagyobb hatású erdélyi román ideológusnak, George Baritnak néhány sora a három erdélyi nemzet és nyelv (a magyar, a német és a román) teljes egyenrangúságát kimondó 1863–64-es nagyszebeni (Sibiu, Hermannstadt) diétáról. Az osztrák császár által összehívott erdélyi országgyűlés határozatai a magyarok bojkottja és a már körvonalazódó osztrák-magyar kiegyezés miatt nem valósulhattak meg a gyakorlatban, az erdélyi románok szempontjából mégis óriási jelentőséggel bírtak. A megnyitóülésen felolvasott császári leirat (rescript) – írja Barit – „a monarchia egyetlen népe számára sem bírt volna oly nagy jelentőséggel, és egyetlen más nép egész jövője szempontjából sem járt volna oly nagy haszonnal, mint a román nép számára. Az ország autonómiája helyreállítva, nemzeti egyéniségünk elismerve, nyelvünk az őt megillető rangra emelve, az unió, pontosabban az eggyéolvadás Magyarországgal semmisnek nyilvánítva, és mindenekfölött néhány millió az ország jövedelméből önálló költségvetésként meghagyva, amelyből az ország mindhárom népe a közigazgatás és az igazságszolgáltatás költségeinek fedezése mellett annyi művelődési intézményt létesíthessen, amennyi csak szükségesnek és hasznosnak mutatkozik, anélkül hogy más országtól és más diétától megalázkodva kéregetni kényszerüljön. Ha például a román nemzet az elmúlt 24 évben [Barit sorai 1887-ben íródtak – M. G.] csak évi félmilliót kapott volna az ország jövedelméből iskolák, bentlakások, tudományos társaságok és más egyebek létesítésére, hol tartanánk mi most? Menjünk csak el Horvátországba, és nézzük meg a saját szemünkkel, mennyire jutottak a horvátok az ő külön költségvetési részükkel, amelyet a Magyarországtól kikényszerített szerződés értelmében minden évben megszavaznak a számukra!”[29]
Barit nem csinált elvi kérdést abból, hogy az autonómiát a császártól vagy a budapesti parlamenttől kapja-e meg az erdélyi románság. Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Bécs lemond Magyarországnak a birodalomba való beolvasztásáról, és visszatér a magyar korona sajátos közjogi státusának az elismeréséhez, Barit cikket írt a Gazeta Transilvaniei 1865. július 31-i számába, amelyben az erdélyi autonómia Magyarországon belüli fenntartása mellett foglalt állást.
A nemzeti egység bűvöletében élő magyar politikai elit sajnos mind az 1848–49-es forradalom idején, mind 1867 és 1918 között a leghatározottabban szembefordult ezzel a nagyon is természetes, az erdélyi tradíciókból fakadó igénnyel. A probléma tehát nem Erdéllyel, hanem a merev centralizmushoz foggal és körömmel ragaszkodó magyar állammal volt. Mint ahogy most sem Erdéllyel van baj, hanem a XIX. századi Magyarország rossz hagyományát folytató Romániával.
Minthogy az erdélyi kérdés a történelmi magyar állam összeomlása óta nem magyar, hanem román kérdés, a román állam belső koherenciájának vagy drámaibb megfogalmazásban: fennmaradásának kérdése, minden azon múlik, mi történik a közeljövőben Romániában vagy talán inkább Romániával.
Kissé kiélezve a dolgokat a következőket mondhatjuk erről: Románia vagy képes lesz Erdélyhez felemelkedni, vagy – Erdélyt is magával rántva – belesodródik a sikertelen vagy inkább sikerületlen fél- és másfél-államok (failed states) Montenegrótól Szibériáig húzódó válságövezetébe.
Ha sikeresnek azt az államot tekintjük, amely a történelem posztnacionális korszakában is működőképes tud maradni mint a gazdaság és politika lokális és nemzetek fölötti, immár fő színterei közötti „váltóház”, sikertelen, pontosabban sikerületlen az az állam, amely nem tud a lokális és szupranacionális szinten jelentkező dinamikus mozgásokhoz kapcsolódni. Egy sor egyéb aspektust most mellőzve, államjogi értelemben ez azt jelenti, hogy a sikertelen állam nem akar vagy nem mer nagyobb mozgásteret adni alacsonyabb igazgatási egységeinek, mert – több-kevesebb joggal – azt hiszi, hogy ez csak az első lépés volna e területek elszakadása felé. Mivel a sikertelen állam belső integrációja problematikus (csak az az állam engedheti meg magának, hogy bizonyos igazgatási egységei a devolúció révén akár politikai autonómiát is nyerjenek, amely biztos abban, hogy ezzel nem veszíti el identitását és összetartó erejét), e miatt nem csatlakozhat semmilyen nemzetek fölötti integrációhoz, ami viszont egyfajta védernyőt jelenthetne számára saját intézményei elkerülhetetlen leépülése idején. Ez sajnos tökéletes csapdahelyzet.
Miközben a sikertelen államok a belső és a külső integráció labirintusaiban tévelyegnek, nem lehet nem észrevenni, hogy a Nyugat expanziós lendülete kifulladóban van. A már beindult folyamatok azt még lehetővé teszik, hogy néhány közép-európai államot a Nyugat hatalmas belső kihívások elé néző intézményrendszerébe integráljanak. De a bővítés újabb és újabb köreiről és hullámairól ábrándozni teljességgel felesleges. Figyelemre méltó ebből a szempontból Huntington legújabb tanulmánya (ha már vele kezdtük, végezzük is vele), amelyben ugyanaz a szerző, aki az utóbbi években a visegrádiakkal kibővülő NATO-t a Nyugat belső koherenciája szempontjából tekintette létfontosságúnak, most az Egyesült Államok belső koherenciáját veszélyeztető jelenségekre figyelmeztet, és a megoldást a nemzeti érdek szolgálatába állított amerikai külpolitika sürgős kialakításában látja.[30]
Már a NATO szelektív bővítésére is csak azért kerülhetett sor, mert az egyszerre erősíti Amerika európai pozícióit és a Clinton-kormányzat internacionalista elhivatottságtudatát. Ilyen szerencsés egybeesésre azonban 1999 után nem számíthatnak a csatlakozásra várakozók.
A sikertelen államok két övezete, a posztjugoszláv és a posztszovjet térség közé beékelődött Romániának nincs sok ideje a cselekvésre. De mit tehet, ha a Nyugat az elkövetkező években még biztosan nem fogadja be, és ő – saját távlati érdekeit szem előtt tartva – mégsem akar letérni az integráció útjáról?
Egy új, a román baloldali-nacionalista ellenzék által máris hangosan követelt, a jelenlegi kormányzat fő bázisának számító Erdély ellen, és azon belül is elsősorban a magyarok gazdasági és politikai pozíciói ellen irányuló agresszív centralizmus bevezetése nagyon kockázatos vállalkozás volna. Egy ilyen lépés Románia távlati integrációs esélyeit is lerombolná, és ezzel nemcsak az ország 150 éve tartó modernizációs folyamatának végső sikerét kérdőjelezné meg, de az eltérő tradíciójú országrészek integrációját is veszélybe sodorná. A kevésbé fejlett Moldvában már megindult a politikai szerveződés útján a frusztráltság, a Bukarestből való kiábrándulás regionalizmusa. Erdély nagyon könnyen hasonló lépésre szánhatja el magát, hogy megőrizhesse a gazdasági és civilizációs szempontból fejlettebb régió státusát.
Ezeknek az ország stabilitását, sőt integritását valóban veszélyeztető folyamatoknak elébe kellene menni. Az antiregionalista hisztéria csak ronthat a helyzeten. Egy új etatista sovinizmussal fel lehet rúgni minden kompromisszumot. Ezt elkerülendő, a nyugati integrációban és az ország demokratizálásában érdekelt erőknek meg kellene fontolniuk az ország föderatív alapokon történő átszervezését, vagy legalábbis a devolúció lehetőségének Erdély és az azt igénylő esetleges további országrészek számára való felajánlását.
A föderalizmus vagy a valamivel könnyebben és főként fokozatosan megvalósítható devolucionista megoldás bevezetésével Románia politikai modernizációjának és belső integrációjának egymással szorosan összefüggő folyamatai egyszerre jutnának nyugvópontra. A nemrég – egyelőre minden kompetencia nélkül – létrehozott régiók (4. ábra) jó kiindulópontul szolgálhatnak a későbbi lépésekhez.
A romániai régiók
Jegyzetek
[1] Adevarul, Evenimentul Zilei, Curierul National, 1996. nov. 13.
[2] Vö.: Pierre Hassner: Morally Objectionable, Politically Dangerous. The National Interest, 1996/97. 46. Winter, 63–69.
[3] Samuel P. Huntington: A Nyugat nem egyetemes. 2000, 1997/6. 22.
[4] H.-R. Patapievici: Politice. II. kiadás, Bucuresti, Humanitas, 1997, 239.
[5] Samuel P. Huntington: I. m. 19. – A meghasonlott országokról bővebben lásd Huntington: Torn Countries: the Failure of Civilization Shifting. In: The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order. New York, 1966, Simon & Schuster, 139–154.
[6] Violette Rey: Europe centrale, Europe de l'Est. Un point de vue de géographe. La Nouvelle Alternative, 1987. december, 41.
[7] Pierre Béhar: L’Autriche-Hongrie idée d'avenir. Permanences géopolitiques de l'Europe centrale et balkanique. Paris, 1991, 172–173. – Béhar koncepcióját rögtön a könyv megjelenése után cáfolta Kende Péter. Lásd: La fédération danubienne: idée d'avenir? Commentaire, 1991. 54. sz. Magyarul: Ausztria-Magyarország megint aktuális volna? címen a Miért nincs rend Kelet-Közép-Európában? című kötetben (Budapest, 1994, 120–135.).
[8] Vö.: Közép-Európa nincs. Beszélgetés Norman Davies brit történésszel. Közép-Európa. A Magyar Hírlap, a Gazeta Wyborcza, a Lidove Noviny és a Sme közös havi melléklete, 1994. máj. 28.
[9] Sorin Antohi: Romanii in 1995: geografie simbolica si identitate sociala. In: Iordan Chimet: Momentul adevarului. Cluj, 1996, Editura Dacia, 263–264. – Kunderát Antohi nyomán idézem; Patapievici Kákániával kapcsolatos megjegyzéseit lásd: Politice, 298–299.
[10] Vö.: György Konrád: Reve-t-on encore d’une Europe centrale? La Nouvelle Alternative, 1987. december, 7-8.
[11] Al. Cistelecan: Provincia ratata. Eseu despre Transilvania. Gazeta de Mures, 1993. május-június. Magyarul lásd: A lecsúszott tartomány. Magyarság és Európa, 1993/3., 59–67.
[12] H.-R. Patapievici: I. m. 120., 299.
[13] Vö.: Alexandru I. Bejan: Prezentarea si analiza comparativa a rezultatelor alegerilor de la 20 mai 1990. In: Renasterea unei democratii: alegerile din Romania de la 20 mai 1990. IRSOP, 1991, 115.
[14] Lucian Boia: Istorie si mit in constiinta romaneasca. Humanitas, Bucuresti, 1997, 164. Boia megemlíti, hogy a két nagy övezeten belüli eltérések is figyelemre méltóak. Az erdélyi övezetre vonatkozóan – megyei bontásban – már készültek is ilyen elemzések (ld. Székely Istvánnak a következő jegyzetben idézett tanulmányát). De még ennél is tovább – egészen a községi és falusi szintig – megy Marius Lazar kolozsvári szociológus, bár az ilyen, egyébként rendkívül tanulságos mikroszintű elemzéseknek határt szab az adatok szűkössége vagy egyenesen hozzáférhetetlensége. – Lucian Boia az elmúlt években a Bukaresti Egyetem kiadásában két rendkívül fontos tanulmánygyűjteményt is közreadott: Mituri istorice romanesti (1995), valamint: Miturile comunismului romanesc (1997).
[15] Vö.: Székely István: Választottunk… Magyar Kisebbség, 1996/1–2., 15–70., 6. és 9. ábra.
[16] Vö.: Adevarul, 1998. jún. 27.
[17] Emil Hurezeanu: Cine a cistigat alegerile? 22, 1996/49. dec., 4–10.
[18] Gabriel Andreescu: Privirile, indreptate spre Republica Moldova ori spre Ungaria? In: Nationalisti, antinationalisti… O polemica in publicistica romaneasca. Iasi, 1996, 23. Az Erdély lokomotív-szerepéről Andreescu által mondottakat lásd: Mesaj transmis cu ocazia primirii premiului „Pentru minoritati”. Budapesta, 18 decembrie 1995. 22, 1996. jan. 4–9. – Figyelemre méltó, hogy miközben Bukarestben kétféleképpen is érzékelik az erdélyi külön identitást (mint a nyugati felzárkózás esélyét, illetve mint a dezintegrálódás veszélyét), az erdélyi magyar értelmiség valósággal menekül az erdélyiség felvállalása elől. Inkább egy hagyományos, a társadalmi és politikai realitásoktól meglehetősen távol álló Magyarország-képbe, vagy – kisebb részben – a szintén „alaptalan” európai látókörű szellemi Románia víziójába kapaszkodik (vö: Bíró Béla: Nagy magyar paradoxon. Népszabadság, 1977. szept. 27.), csakhogy ne kelljen saját külön identitásával szembesülnie.
A nemzeti unitarizmus magyar hagyománya tulajdonképpen erősebb, mint a szintén nagyon erőteljesen, de talán nem annyira szervesen érvényesülő hasonló román hagyomány.
[19] Apáczai Csere János: Magyar Encyklopaedia. Bukarest, 1977, Kriterion, 418. – A mű eredeti kiadása 1653-ban jelent meg a hollandiai Utrechtben. – Apáczai – a radikális kálvinizmus talaján kifejlődő korabeli angol és holland politikai filozófiai irányzatokkal összhangban – a civil társadalmat, vagy ahogy ő nevezte: a „polgári társaságot” politikai társadalomnak tekintette, vagyis olyan politikai corpusnak, amelyhez a szűkebb értelemben vett civil társadalmon kívül szervesen hozzátartozik az annak igazságaival összhangban álló hatalom is. A társadalmi legitimációval nem rendelkező hatalom által megtűrt civil társadalom a toleranciára hajló abszolutizmusra jellemző. Ilyen reduktív értelemben beszéltek civil társadalomról a közép-európai késő-kommunista rendszerekben is a hetvenes-nyolcvanas években. A civil társadalom reduktív értelmezésének kritikáját és a politikai társadalom fogalmának bővebb kifejtését lásd a szerző Ó Anglia, Anglia… Esszé az angol forradalomról (Bukarest, 1984, Kriterion) című kötetének Alternatíva c. fejezetében (91–130.). – Ennek megfelelően ma a közgazdasági decentralizáció a megtűrt – lokális – civil társadalom, a devolúció pedig a lokális politikai társadalom mozgástereként értelmezhető.
[20] A devolúció regionális és világpolitikai jelentőségéről lásd: A devolúció forradalma. Molnár Gusztáv válaszol Ágoston Hugó kérdéseire. A Hét, 1995. márc. 17.
[21] Vö.: Independence in Europe. The Scottish National Party’s General Election Manifesto. Edinburgh, 1977, 5.; 47–48.
[22] Neil MacCormick: What Place for Nationalism in the Modern World? The Hume Papers on Public Policy, Spring 1994. 79.; 94–95. Lásd még uő: Sovereignty: Myth and Reality. Scottish Affairs, Spring 1995. 1–13. – A budapesti Korridor Politikai Kutatások Központja által rendezett szuverenitás-vita anyagát lásd: A szuverenitás káprázata. Budapest, 1966.
[23] L'identité écossaise s'est affirmée durant les années Thatcher. La Croix, 1997. szept. 12.
[24] Margaret Thatcher: The Downing Street Years. New York, 1995, 624.
[25] Vö.: Colin Mellors, University of Bradford, UK: Prospects for Regionalism: an English Perspective. Paper presented to the seminar „Regionalism, Integration and Sovereignty”, Kőszeg, Hungary. 22 March 1997. – A skóciai és erdélyi regionalizmus összehasonlító elemzését lásd: Gruber Károly: Regionalism in Eastern and Western Europe: the Case of Transylvania and Scotland. Kézirat. KEI-CSI közös kutatási program.
[26] Glatz Ferenc: A hatalmi államtól a szolgáltató államig. Népszabadság, 1997. aug. 19.
[27] A kisállamiságról, különös tekintettel a közép-európai történelmi vonatkozásokra, lásd Kosáry Domokos: Az európai kis államok típusai. In: A történelem veszedelmei. Írások Európáról és Magyarországról. Budapest, 1987, 451–483.
[28] Vö.: Valentin Al. Georgescu: Bizantul si institutiile romanesti pina la mijlocul secolului al XVIII-lea [Bizánc és a román intézmények a XVIII. század közepéig]. Bucuresti, 1980, 248–253.); Valentin Al. Georgescu – Emanuela Popescu-Mihut: L’organisation d’État de la Valachie. 1765–1782. Bucuresti, 1989, 63.
[29] George Barit: Parti alese din Istoria Transilvaniei. Pe doua sute de ani in urma. [Részletek Erdély utóbbi kétszáz évének történetéből]. Ed. a II-a. Vol. III. Muzeul de Arta, Brasov, 1995, 266.; 376.
[30] Vö.: Samuel P. Huntington: The Erosion of American National Interests. Foreign Affairs, 1997. szept–okt., 28–49.
- Játéktér [6]