MEGÁLLJ, MEGÁLLJ! A MONDAT MÁR 
                              SZILÁNK  

Megállj, megállj! A mondat már szilánk. 
A hajnal s háztetők határosok. 
Hó hablatyol, kontrázik rá a láng. 
 
Lassulva leng a rézkorong tovább, 
Ellensúly-ólom rajzol padlatot. 
Megállj, megállj! A mondat már szilánk. 
          
Tervrajz ragyog hűlt helyeden, világ, 
Visszaverik tükör-sivatagok. 
Hó hablatyol, kontrázik rá a láng. 

Zárják a rabra zárkaajtaját, 
Zónapalánktól vérzik égi bolt. 
Megállj, megállj! A mondat már szilánk.   
 
Tér-törmelék, idő morzsái ránk 
Terülnek és borulnak búramód. 
Hó hablatyol, kontrázik rá a láng. 
 
Mi arcunkhoz simult, mind messze szállt, 
S nem állnak ágyunk mellé angyalok. 
Megállj, megállj! A mondat már szilánk. 
Hó hablatyol, kontrázik rá a láng. 
  

  ACHILLES PAJZSA 
 
                              Joszif Brodszkijnak 

Csak azért szólok, hogy az idegek 
Képernyőjén úgy lássam, mint te láttad 
Egykor, a bekerített kápolnákat 
S a kulcsot, hamutartó-üreget. 
Nem tévedtél: minden, akárcsak itt. 
Minden, ma még. Amit az elme képzel, 
Az is. És ugyanannyi kilométer 
          A tengerig, 
 
Mely éjjel ránk fülel. A zöld huzat 
Ködén át éppúgy szikráznak a lámpák. 
A mutatók más-más állása rám s rád 
Veszélyesebb, mint a keserű hab, 
Mely elválaszt. Te, eltávolodón, 
Oly ismeretlenné válsz, mint a médek. 
S bennünk, kik itt maradtunk, szégyen ég e 
          Kopott hajón, 
 
Mely nem nyújt már biztonságos zugot 
Patkányoknak sem. És nem is hajó tán - 
Csillám-tetők, falak s bajok, de jócskán, 
Túl gyorsan ismétlődő dátumok - 
Szóval, az érés kora. Agyvelőnk 
Hasítja szét e gyámkodás. E néha 
Kihaló terek szemünk temetnék, ha 
          A rév előtt, 
 
Hol vertikális zápor ténfereg, 
Hang nem emelne ünnepélyes boltot, 
Melyet a nyár attakja majd lerombolt, 
S mely ád nekünk áldott bilincseket, 
Melyekkel lelkünk lényegében egy - 
Kiégetnek, növesztenek s a formánk 
Alkotják, mert egünk és terrafermánk 
          Csak hang lehet. 
 
Béke veled. Béke velem s veled. 
Legyen sötét. Zubogjon perc-kanális. 
Álomredőkön, sűrü téren át is 
Kisilabizálom betűidet. 
Városok tűnnek. Természet helyén 
Hószínü pajzs - a nemlét ellensúlya. 
Más-más időket faragunk meg újra 
           Mi: te meg én, 
 
(Csak az erőnk s szerencsénk lenne sok!) 
Víz fodra újul így. Vagy pontosabban: 
Az űr. Hullám tör partra lankadatlan, 
S töröl mozgékony rajzot. Ablakok 
Négyszögei ragyognak feketén. 
A langyos lég álmunkban áthatolhat 
Rajtuk. Motor visszhangzik a toronyhad 
          Mögül, s felém 
 
Görgeti a napot. Megláthatod 
Gyakran, harang hogy imbolyog vakultan, 
S határtalan időköz messze surran, 
Míg tompán búgnak rá az alapok. 
Ütés remegtet homlokzatokat, 
S jelet cserél szomszédjával a bárka, 
S egymásnak lélek s kontinens kiált a 
          Holdfény alatt. 
 
A vitorlákhoz piszkos köd tapad. 
A nyirkos dokkban izzanak a sólyák. 
Nézed Thermopilét, ki láttad Tróját - 
Pajzs adatott neked. Kőszikla vagy. 
A pillérek szikládra épített 
Fémívei a szelekbe fúródnak, 
Bár közelében csöndnek, csalfa szónak 
          Mered köved. 
 
Ránk bízva sorsunkat, te most 
Az emlékek síkjára lépsz, de minden 
Másodperc kettős, és kísérve minket 
A fény is megkettőzötten ragyog 
A körben, mely naponta szűkül itt. 
Apály. Homokban tócsák csillogása. 
Szemünk a puszta parton meg se látja: 
          Kő vagy ladik. 
 

Talán csak álom volt. A kikötő 
Ágak közül villant fel, elhagyatva. 
Rakpart-betonja békésen fehérlett 
Árny-fedve, az iszapos ár felett. 
Recsegő cölöpsor meredt a hullám- 
Verésből, és a síkon táncoló szél 
A homokörvényt, éjszínűbbet, mint a 
Szétvert hajóbordák, tévútra vitte. 
Árbocok-szelte, kötéllel befont 
Vad levegő nehezedett bogáncsos 
Dűnékre és az akvatóriumra. 
A horizonton lobogott a hőség, 
Mint foszlott zászló. Egy fiú tutajt 
Ácsolt a széthullt deszkákból, és átkelt 
Az apadó folyón. Úgy tűnt, örülne, 
Ha útitársakat találna. Rajta 
Kívül a parton nem volt senki sem. 
Azt mondta egyikünk, hogy ez a hely, 
Mint annyi másik, Ithakát idézi. 
  
A nappal izzó centrumába értünk. 
A régmúlt háború s a vándorút 
Agyunkat úgy betömte, mint a víz 
A vigyázatlan úszó tüdejét. 
Lábunk alatt kagylók, lyukas kövek, 
Csontok ropogtak. Hevertünk a fűben, 
Elfeledve a természetet. Az meg 
Még korábban feledkezett meg rólunk. 
  
Úszott az ég. A lágyan suttogó tó, 
A láthatatlan hold mozgatta ár a 
Ciklust követte. Villogtak a bólyák. 
A vaslakatra láncolt gerendákon 
Puhatestűek csillogtak a fényben.   
 
Milyen sötétség, mily türelmes mélység 
Árad felénk! Hogy visszhangzik a hab - 
Hol emlékek terében, hol közel, 
Kotróhajó-gerinc s móló között.   
 
Mellettünk könnyű sustorgás sikamlott: 
A vándor, evezőjét vállra vetve, 
A szárazföldre indult, hol soha 
Senki se látott evezőt. A dűne 
Alól egér pislantott a homokban 
Rozsdálló háromágú vasszigonyra.   
 
Nincs hullám. Pontosabban, az erő van, 
Mely nem a cseppek summája. A víz 
Magát elhagyja egyre. Szűk sziget, 
Halál-ekvátor, fű tenyér alatt, 
Változva visszatérés. Ezután ezt 
Sem ígérheti história, mítosz.   
 
A kanyaron túl mássá lett a tér. 
Előbb a perspektívák összefolytak, 
Minden homokszem-csillámot nagyítón 
Keresztül láttunk, míg a köveket: 
Akárha fordított látcsőbe néznénk. 
A tárgyak kontúrjai elmosódtak, 
Mint hangok egy alaktalan teremben. 
Hamarosan a hőre fogtuk mindezt, 
S nem képedtünk el, mikor a hajótörzs 
Mellett barátunk tűnt fel - a legelső 
Azok közül, kit holtan láthatunk csak. 
 
Ő volt az első. 
 
 
  ÓDA A VÁROSHOZ                

Nem hagyhatlak el téged, 
Bár el kell hagyjalak, 
Kioltom, mint a mécset, 
Köves utcáidat, 
A mész havát a tornyon, 
A kátrányos homok 
Pöttyeit, és kioltom 
Lelkem, ha még lobog.   
 
Elporlad, szertehullván 
A kő, akár a rög. 
Sötéten zúg a hullám 
A lőtér-éj mögött. 
Ölel határtalan tér, 
S Özönvíz óta fúj 
Notus és Aquilo mély 
Vizek felett vadul.   
 
A kristályló halál, a 
Sós mélységek fölött 
Úszik tüzek magánya. 
S a teátrum előtt 
Elúszik autók ezre, 
Hidak traverzei, 
S döngetik álmom egyre 
Holt erdők léptei.   
 
Az Oriont se láttam, 
De tajték fénye gyúlt, 
Felleg-harmóniában 
Ajándék ez az út. 
Fa ráng a sziklaszélen, 
Mint idegtől a hús. 
Körtáncot jár az égen. 
Aquilo s Eurus.   
 
Eltűnsz-e vagy megáll a 
Tekintet képeden? 
A végső villanásra 
Vár pislogó szemem. 
Az öröklét borít majd, 
De még velem van, itt, 
Vonzása falaidnak, 
Türelmes kertjeid.   
 
Babér se és erőd se - 
Kopott útpadka és 
A mágneses mezőbe 
Lopódzó fűnyi rés. 
Vízcseppé porladó űr 
Kopog a fejemen. 
S dúl Boreas, az őrült, 
Neve-sincs hegyeken.   
 
Megismétli a nyers lég 
Fény-rohamát a fű. 
Úrrá lész, vagy az emlék 
Sötétjébe merülsz? 
Enpusztulásod néz rád - 
S szád, bűnökkel teli, 
Levegőd maradékát 
Sóváran nyeldesi.   
 
Közeledik a szikla, 
Utcán idő zubog, 
Óvjon meg Aeolus, ha 
Az Isten eldobott. 
 

   TÉLI PÁRBESZÉD  
 
Lépj be e tájba. Még homály fedi. 
Zúg túl a dűnén országút-üresség. 
Csatáznak tengerek s a kontinens rég - 
Nem láthatón, de hangokkal teli. 
Járókelő vagy angyal hagyta ott 
Halvány nyomát, már hó-befúva félig. 
S part tükrei: az éjlő ablakok 
Bennünk a meddő Antarktiszt idézik.   
 
Faggyal dacol a habzó vízi mély. 
Homokszemek mérföldei peregnek. 
A híd hol eltűnik, hol felmerednek 
Pillérei, míg tért hódít a tél. 
Nem érkezik levél, se távirat, 
Csak újságképek. Rádiónk is hallgat. 
Mintha e baljós korra olvatag 
Pecsétje hullna csöppenő viasznak.   
 
Hogy zeng a kő, mily nyirkos lett a lég! 
Mindenható a röntgenfényű hajnal. 
Pillantásodtól fellángolt falakkal 
Állsz szemközt: tornyok s ember törzse ég. 
Fehérség hátterén csupán a fák 
Ködös kontúrja kéklik. Szinte látod 
Szemhunyorítva, a fakérgen át 
A végső évgyűrűt, az ellenállót.   
 
„E megszokás csigázza el szemed, 
Egy perc elég, és látni vélve téved.” 
„Nem rólunk szólnak a jövendölések.” 
Elhajlik tengelyünk, a dérlepett, 
S úgy tetszik, a horizont peremén, 
Hol megdermed a hang s hajók borongnak, 
A moccanatlan tengerpart egén 
Jupiter és Mars fáklyákként lobognak.   
 
Az űr a messzi óceánig ér. 
Mint elhagyott szobák a puszta rétek. 
Rejt februárt a januári réteg, 
Gyűri a síkság vászonát a szél. 
Az öblön túl csupaszodó hegyek, 
Süppedezik a hó a szurdikokban, 
Már feketedve. „S arra mi lehet?” 
„Új delták, öblök s dokkok hosszu  
                                            sorban.” 
 
A felhő súlyos hálója alatt 
A szűk terek, mint haltestek, ragyognak. 
„Emlékszel jóslatára csillagoknak?” 
„E kornak statisztikai adat 
Kell csak, jelek nem. Bár halál tapad 
Polipként tárgyra, emberre s növényre, 
Kicsírázik az áldozat s a mag, 
S akkor tán mégsincs mindeneknek vége.”   
 
„Hol a bizonyság? Nem tudom, miben 
Különbözik valóság és az álom: 
Tán mi vagyunk csak ketten, e világon.” 
„Vagy csak te egyedül vagy, azt hiszem.” 
„S a harmadik, ki velem és veled 
Szólhatna, ő se hallja szavainkat?” 
„Az ég van és a hóbefútta sztyepp, 
S a szívet olykor túléli a szívhang.”   
 
Fákat sötétít most a déli nap. 
Megvirradt, s tudatodban, mint az árnyak, 
A semmiből teremtett könnyü tárgyak 
Maradnak, és helyettük is szavak: 
Ágak csontváza, jégcsapról letört 
Szilánk, az utcasarkon morzsa válik 
Le kőfalakról... Azután - a csönd 
A tenger innenső s túloldalán is. 
 

Rövid életüeknek elég, 
Mig uralja Minósz s Ariadné. 
Nem száll fel a ködben a gép, 
Órák sora telhetik el még. 
Zsúfolt a vonat, valahány - 
Mily tágas a tér s a szegénység! 
Így vágynak az őrük után 
Hazatérő foglyok időnként.   
 
Tér által megfizetett 
Becsületbeli, régi adósság, 
Amit ismerek itt: a sziget, 
Egyetem, meg a szobrok, a tócsák. 
Dünnyögtem: „ Elindulok én, 
Utazom, ha lehet, csak el innen!” 
S a halál meg a lét peremén 
Sietett a sötétbe a lelkem.   
 
Közelegtek a régi szobák, 
A betűk értelme be más, ha 
Elhaltak a hangok is, és tereád 
S magamra a puszta lakásban 
Nem lelhetek újra, ahol 
Nem ismernek fel a képek, 
Nem ismer az álom, az égnek 
Birodalma, se Dante-bugyor.   
 
Így áll az idő meg, azaz: 
Nem azonnal szoksz le a létről, 
Telefonként hallani azt 
Mind messzebb-messzi vidékről. 
Eltolja hatósugarát 
Nap-napra memória-körződ. 
Míg már lineárisan őrzöd 
Elmédben a múlt vonalát.  
 
Mit látsz e valóban, amely 
A valóságból kiszakadt már? 
Hulláma ha partra kiver, 
Acheron köve meg se remeg rá. 
Más-más, ami nincs is, ahány, 
S mi se kellünk úgy a világnak, 
S ami van, csak a csend meg az árnyak, 
Meg a múzsák kórusa tán.   
 
Hol körbekering ma a fő- 
Város hava, s tánca kifáraszt, 
Hol a tárgy mind ködbe vesző, 
De a szó még tárra találhat. 
A baráti kezek sohasem 
Segitik ki az agg birodalmat, 
De az űr vagy az Úr odafenn 
Leküldi a nyelvet: az angyalt.   
 
Nem kérem a gyors feledést 
Bűnömre, se könnyü kimúlást, 
Csak hagyd meg a kő, jeges éj 
Martján eme őskori zúgást. 
  
 
 JÚLIUS KÖZEPÉN  
 
                           Mily későn nyitnak itt a kávéházak, 
                           S mily friss a nedves újság illata!  
                           Borisz Paszternak  
 
Július közepén üres már Párizs. 
Egyetlen telefon se válaszol, 
Vagy ha igen, idegen hangon közli, 
Hogy tavaly óta változott a szám 
Egy csöppet. Ám a szépszavú szalag 
Új rejtjelét eltitkolja előled. 
Hisz már amúgyis épp elég, amit tudsz: 
Mondjuk, biztos vagy abban, hogy a sarkon 
Túl látható a mállott Place des Vosges, 
Udvarban szárnyas géniusz, s a balkon 
S minden veszélyes boltozat alá- 
Dúcolva, mint Užupisban. Egy álmos 
Munkás a járdát vési. Fecske röpte 
A forró levegőre rajzol arcot, 
Mely annyira marad meg a tudatban, 
Akár a többi arc. Motor köhécsel, 
Majd csengés hallik és káromkodás. 
                     
                       * 
                     
A rakpart, mint a lépesméz, meleg. Sikátorokban tollseprű-akácok. 
Mint erdei tisztás fölött: felhő. Az őrült 
Tour Montparnasse. Oly délidő, amely Valójában nem is lehetne tán. 

                        *  
 
„Ha jól emlékszem, néked más üresség 
Rendeltetett. Miért nem abba nősz 
Bele?” A téren léptek távolodnak, 
S harang visszhangja száll a Szajna partján.  
 
„Lesz még miről beszélgetnünk? Ime 
A kávéházak, lágy pihék a légben, 
Amikről tudtál, bár nem láttad őket. 
Nyilván a vaksors adományai 
Neked, ki térkép-hasadékban élsz, 
A naptár túlfelén.” 
                          A Notre-Dame 
Kőtömbjei a vártnál közelibbek: 
Látom, ahogy lábam alatt a vízen 
Lassúdan-szürkén úsznak most felém, 
Az épülettől elszakadva. 
                                  „Látom, 
Igyekszel. Mégis mi marad neked? 
Itt más az akusztika is.” 
                                   Csalódtam, 
Ez nem a Notre-Dame. 
                                „Te fogsz egyébként 
Megváltozni hamarosan. A csönd 
A kagylóban, a gesztenyék, az utcák 
Elvégzik ezt helyetted, bár - tudom - 
Megpróbálsz mindent. S végül belefáradsz. 
A varjak, ingovány barakkjai, 
Buckák, szögesdrót, a csizmacsikorgás 
Újságpetitté lényegülnek úgyis, 
Fellobbanásokká a tudatodban, 
Még kevésbé lesznek reálisak, 
Mint te magad, bár kétes vagy te is.” 
 
A Bastille-tér, özönlik rá a napfény. 
Ár ellen úsztam hát. 
                             „Hozzáteszek 
Egy apróságot még. Hogy nincs remény. 
Van, ami a reménynél fontosabb.” 
 

             A MELEGBEN,  
  A SZÁRAZULAT PEREMÉN  
                 
       A melegben, a szárazulat peremén, 
       Változnak az álmok előbb, 
       Azután szavaid feleded, te szegény, 
       Hisz a nyelv se örökkön-örök.   

Kifakultak a fenyvesek és a sivár, 
Vízmosta, rideg szakadék, 
S a halál aranyában a sík honi táj, 
Hol az ajtón zörget a jég.   
 
Elhágy a kibontakozás, ma vizes- 
Hazugul cuppog csak a tér, 
S cáfolva a glóbuszt távoli test 
Más éje füledbe beszél.   
 
Füleled, hogy az éjben iramlik a vér, 
Hol, mint a tükörben, a te 
Arcod lakik, ámde nem őrzi se mély 
Nerisé, sem a Néva vize. 
 

                            ...a low dishonest decade...  
                                     W. H. Auden  
 
Nyár özönében a város. 
Por tükre az ablaküveg, 
A füsttől szürke pohárba 
Langyos lőre csepeg. 
Lég fűszere most a napon 
Kifakult kupolák aranya. 
Mint firka, hinár-hieroglifa 
Feketéll a kanálisokon.   
 
Költő, mi keresnivalód itt? 
Vén erkély, lekopott aranyú 
Szöveg egy málló falu házon, 
Porrá vált régi világ. 
Gordiusz ősi csomója megoldva, 
Mész, aszfalt, zsindely meg a kosz 
Kapualjban, a lépcsőház szemete, 
És a bezáratlan kapuszárnyak.   
 
Itt, ahol egykoron egybeesett 
A gesztus, az élet, a hang, 
Nyűvi a hömpölygő tömeg a 
Nyelvet, amely nem egészen a régi. 
Rebben a sápadozó junius, 
Ám a vak elme, a megkövesült, 
Nem láthatja be többet az összes 
Múltba merült korokat.   
 
A korszak a hangsúlyt átszinezi, 
Az építészetet is meg a nyelvtant, 
Napfény cseppjeit oszlopokon, 
És a szobor suta bronzmosolyát. 
Tán csak az éhség és a nyomor 
Száll mindig szembe a korral, 
Tán csak a félelmet meg az árnyat 
Őrzi meg ifjukorunk is.   
 
Úsznod a félelmedben, akár a 
Halnak a vízben, kell neked is. 
Tartós itt ez a félelem, inkább, 
Mintsem az emberi test. 
Békés, nyílt terek ízlelik 
Füstjét a déli időnek. 
Mész, aszfalt, zsindely meg a 
Firka a málló házfalakon. 
 
Néhány ócska rézgaras, ím, 
Juthat a létnek is immár - 
Visszajáró pénz az időtől, 
Mit az itteni abszurd bank kiadott. 
Megfagy a dallam, a gesztus, 
Mellékutcát cáfol a bulvár, 
Furcsa, hogy összeakadtunk 
Itt, megelőzve időnket -   
 
Nem Jozafát völgyében, a Léthe 
Melletti ligetben sem, sem a 
Mindenség levegőtlen ürében, 
Hol ők az urak, mint istenek, 
Kelvin és Becquerel. 
Langyos lőre csepeg. 
Álmatlanság fellegei 
Úsznak az izzó július-égen.   
 
Elúszik a tömeg meg a hang, de 
Mesterségünk terhe marad ránk: 
A félelemnek adni jelentést. 
Csak a por, csak a hang, ami rebben. 
Ámde a hang nem tudja, milyen 
Sok igazságot tartalmaz a 
Csillámlása, magánya.