OROSZ SZIMBOLISTA KÖLTÕK
VERSEI
ALEKSZANDR
BLOK
Komédiások
Elmentél
Hullj
le, védd meg, színevesztett függönyöm
A
város egyhangú zajában
Midõn,
a nagyvilágba lépve
Ó,
mily csodás tekintetemnek
Békében
nyugszik Teodórik
Spoletói
lány
Peruggia
Firenze
Madonna
da Settignano
Fiesole
Lesütve
szemeid szerényen
A
mûvészet nehéz teher
A
létünk gyûrüje olyan szûk
Ez
mind oly rég volt, rég volt, oly rég
Kristályos-ködös
homályban
Hasonmás
Végeztem
a békés örömökkel
Õsz
alkony szállt a sápadó étteremben
Étteremben
Démon
Az
emberek közt járni mily nehéz
Valaha
dölyfös, büszke voltam
S
ifjonti lángjaid megint
Bús
õszi este volt
A
Múzsához
Szeretnék
élni esztelen
Hamlet
vagyok
Emlékszel?
Zölden, elnyugodva...
Hát
most mi legyen?
Carmen
Sötét
idõkben szült fiúknak
KOMÉDIÁSOK
Vén gebém, gyerünk, nosza,
Elripacskodni Shakespeare-ünket
Kean
Sötét, latyakos
út, fölötte
A köd sem oszlik szerteszét.
Fakó bódémat
nyöszörögve
Vonszolja négy rozzant kerék.
Arlecchino nappali arca,
Mint Pierrot, sápadt-beteg.
S Colombina sarokba rakja
A tarka foltos göncöket...
Gyászos gebék, kullogjatok
hát!
Színészek, ripacskodjatok!
Osszon a kóborló
igazság
Mindenkinek fényt s bánatot!
A lelket a penész belepte,
De sírni kell s dalolni
úgy,
Hogy édenkerti énekembe
Vezessen végül minden
út.
ELMENTÉL
Elmentél, s én a
sivatagban
Lábnyomaidat csókolom.
De gõgös büszke
szót az ajkam
Nem ejt ki többé már,
tudom.
Abból, mi történt,
mit se bánva,
Megértettem magaslatod:
Igen. Te a Galileám vagy,
S én fel nem támadt
Krisztusod.
S becézzen bárki
másnak ujja,
Gyalázzon bármi szóbeszéd:
Az Ember Fia már nem tudja,
Hová is hajthatná
fejét.
1907. május 30.
HULLJ LE, VÉDD MEG,
SZÍNEVESZTETT FÜGGÖNYÖM
Hullj le, védd meg,
színevesztett függönyöm,
Hervadt gerániumaimat!
Múlj, cigányos élet,
elhazudt öröm,
Zárd le, oltsd ki szemsugaradat!
Sztyeppi árvalányhajjal,
te, életem,
Csinosítottad hitvány
zugom?
Vagy te, éltem, álmom
mélyes-mélyiben
Zöld boroddal mérgeztél
vajon?
Mint cigánylány,
hímezett kendõivel,
Úgy terültél
énelõttem el,
Jaj, hajadnak kékes-éjlõ
fürtjivel,
Jaj, viharzó vágy
tüzeivel!
Ájulásomban mit is
zokogtam én,
Mily nem evilági szavakat?
Nem tudhattam, mint ki nincs eszméletén,
Mint kit elfogott a kábulat...
Felperzselték fûvel
ékes sztyeppemet,
Nincs se út, se csillag,
sem parázs...
S bárkit csókolgattam
- nézd el vétkemet,
Választottad lettem, - megbocsáss...
A
VÁROS EGYHANGÚ ZAJÁBAN
A város egyhangú
zajában,
Zsibongó zûrzavar
felett,
Pusztába, éjbe, hófúvásba,
Kiszikkadt lélekkel megyek.
Értelmem szálát
elszakítva,
Mindent felejtek: mit s miért...
Körül hó, vágány,
házkulissza,
Elõttem lángok és
sötét.
Mi volna, ha megbabonázva,
Kit elhagyott az értelem,
Hazatalálnék megalázva,
-
Te megbocsátanál
nekem?
Te, aki távol-messze látod
Utam vezérlõ fároszát,
Hóviharom mind megbocsátod,
Lázálmom éj-poézisát?
Vagy jobbat tudsz: meg sem bocsátva,
Megkongatod harangjaim,
Ne vesszenek az éjszakába
Hazámtól messze útjaim?
MIDÕN, A NAGYVILÁGBA LÉPVE
Midõn, a nagyvilágba
lépve,
Egységet benne nem találsz;
Ha nézel a sarok-sötétbe,
S az éjben a halálra
vársz;
Dühöngõ õrült
vagy beteg légy,
Vágy éget, bánat
fojtogat,
Hidd el: akkor dicsérheted
még
A földi boldogságodat.
Ha már se unalom, se vágyak
S félelmek sem hevítenek,
Ha álmod is beszennyezett,
S véred se fürge-ifjan
árad, -
Akkor loptak meg tégedet:
Halálod telve gyötrelemmel,
S élted gyors pusztulást
nem ismer,
Csak - még lassabban lépeget.
Ó,
MILY CSODÁS TEKINTETEMNEK
Ó, mily csodás
tekintetemnek
Zord északomnak tája
mind!
A sík, hol semmi sem terem
meg,
Oly puszta, mint az álmaim!
Itt szellemem konok-dühödten,
A némaságban felnevet;
S egy holló árnya
égbe röppen,
S a holt fenyõág
megremeg.
Alant a vízesés csobog
csak,
Kivájva gyökeret s
követ;
S szûz-nemtelen himnuszt
dalolnak
Najádok a habok felett.
S e jéghideg vizek neszében
Hollóhad károg élesen,
S a meddõ szûzek halszemében
Enyészik lassan életem.
BÉKÉBEN NYUGSZIK TEODÓRIK
Békében nyugszik
Teodórik,
És Dante csendesen pihen.
Valaha tenger árja forrt
itt,
Ma - csend van és szõlõ
terem.
S Ravenna minden lánya hódít
Tavasz-szemével, édesen.
Elnémul itt a szenvedélyem!
Nem hallhatom válaszodat!
Elõtted semmiség
a lényem!
Csupán irigylem sorsodat,
Ó, Galla! - égten
égve nékem
Maga a szenvedély te vagy.
SPOLETÓI LÁNY
Karcsu, akárcsak a templomi
gyertya,
Ám a tekintete tõre
hegyes.
Szûz, a találka csodája
se kell ma,
Mártírt, máglya
tüzére vezess!
Boldogságra, kegyedre se
vágyom.
Sértene téged a férfiuvágy.
Nékem elég, ha benézek
a rácson,
S gyûlik öledben a kerti
virág.
Minden elillan - a nap tüze
perzsel -,
Hajszol a szél - de te,
Mária! Fenn,
Ím, kerubodnak a szárnya
lebeg fel,
Sajdul a kín s a gyönyör
szivemen.
Éjszinü fürtjeidet
telefontam
Gyémánttal, mi a
verseimé.
Még szeretõ szivem
is beledobtam, -
Hadd tüzesítse szemedben
az éjt!
Félig vidám, félig
szomorú nap,
Kék füst Umbria csúcsairól.
Hirtelen a földre zivatar
csap,
Ablakom mögött kórus
dalol.
Peruggino freskója alatt,
túl,
Sötét szem nevet, kebel
piheg:
Barna kézzel nagy kosarat
vonszol,
útját félve
mégse teszi meg.
A kosáron... hófehér
papírról:
„Questa sera*... Ferences kolostor.”
*Ma este (olasz)
FIRENZE
Pusztulj el Júdásként,
Firenze,
Korok sötétjébe
merülj!
Szerelmem óráján
feledlek,
Halálom óráján
kerülj!
O, Bella, gúnynak
tárgya vagy ma,
Elvesztegetted bájaid!
Koporsó-éjedben rohadva
Torzultak el vonásaid!
Autómobiljaid robognak,
Nézem a torz, új
házakat,
Az össz-európai pornak
Te magad adtad el magad!
Biciklik csöngetnek a téren,
Ahol a szent elhamvadott,
Hol Vinci kutatott az éjben,
Beato kéket álmodott.
Mediciek nyugalmát dúlva,
Liliomaid taposod,
Nem támaszthat fel téged
újra
Poros, zsibongó piacod!
Orrhangú nép tereferéje,
Sokszintes bánat, templomok,
Holt rózsaszag - merülj
el végre!
Tisztítsanak meg új
korok!
Firenze, írisz gyönge kelyhe;
Kiért egész napokon
át,
Reménytelen vággyal
betelve,
Szívtam be Cascinéd
porát.
Oly édes képtelen
reményem:
Álmodni, élni is
veled;
Már vénülõ
szivemmel érzem
Õsi varázsodat s
heved...
De mégis el kell tõled
válnom,
És messzi-messzi tájakon
Füstszínü íriszed
- az álmom -
Átfénylik ifjúságomon.
Múlhatatlan vágyaimmal
Lelkemet telítve most,
Füstös írisz gyönge
szirma
Áraszt édes illatot,
És vitorlám vízre
lökve,
Széllel hajszol engemet,
S ha megunta már, örökre
Esti égbe eltemet,
És ha izzó esti kéknek
Magamat megadtam én,
Elterel - a kékbe kéket
-
Tengere hullámaként.
Perzseli naphevitett köved
Láza tekintetemet,
Látom: a füstszinü
íriszek
Lángja a légbe lebeg.
Búslakodás, fura
ária,
Jól betanultalak itt!
Égszin egedbe, Itália,
Lelkemnek éje tekint.
5.
Hamis ablakok éjszinü égen,
Villanyfényben a vén
palota.
Átmegy õ - csupa
csipke az éke
Meg az arca sötét mosolya.
Ám a bortól a szem
zavaros ma,
S ereimbe lobot vet a vér...
Mit daloljak ma este, signora,
Az ön édesebb álmaiért?
A firenzei délidõben
Még inkább kiürül
szivem:
Némák a templomok,
s a zöldben
Minden virág örömtelen.
Õrizd érzéseid,
vigyázva
Mûvész-hazugságaidat:
Csak lenge csolnakukba szállva
Hagyhatod el világodat!
Toszkán völgyek királya:
Fölszáll az esti lágy
meleg
Kéményfüst-kék
szinün...
És bõregérként
lámpa-
Lángok között
kereng-kereng
Az oszlopok körül...
És ím a völgyeken
már
Fényeknek ezre gyúl,
S kirakatokban immár
Kõ csillan válaszul,
S a városra borulnak
Kék árnnyal a hegyek,
S signoráknak dalolnak
Canzonét a terek...
Füstöl porlepte írisz,
S a serlegben felhabzanak
A Krisztus Könnyei...
Táncolj csak, énekelj
is,
Firenze, áruló ki
vagy,
Perzselnek rózsaszimaid!...
Õrjítsd meg canzonéddel
Szerelmes szívemet,
S elvéve álmom éjjel,
Gitárod félretedd,
És könnyed eltitkolva,
Csak rázz csörgõdobot!
Üres sikátorokban
Daloljon bánatod...
MADONNA DA SETTIGNANO
Nézve, ahogy mész
átal a hágón,
Látta tekintetem át
Ködbe veszõ Toszkánia
távol
Ormai lágy vonalát.
Sárga a vállkendõd,
cicomája:
Pírja-fakult pipacsok.
Nagy szemeiddel nézed az
árva
Külhoni átutazót.
Tiltod-e, kit vándornak
örökre
Ítélt sorsa - nekem,
Mária, vetve e távoli
földre,
Méláznom neveden?
Szekerce csattog, s messzi a
Völgyön harangok szava
száll át,
Úszik felénk s fölkelti
a
Régmúlt idõk
aranyló álmát...
Nem ily szekercecsattogástól
Visszhangzottak-e a hegyek,
Midõn az ormokról
Beato
Firenzét pillantotta meg?
LESÜTVE SZEMEID SZERÉNYEN
Lesütve szemeid szerényen,
Fátyollal fedve válladat...
Szentek szentjének tartanak,
De mégis hitszegõ
vagy, érzem...
A szûzzel lenni - Máriával,
A tenger édes éje
ez...
Világiakra nemhiába
Gyanakodott a szerzetes:
Falmélyedésbe, félhomályba
Rejtették a barátok
õt -
Hogy fel ne dúlja bûnös
álma
Az imába feledkezõt...
De ezt a fráterek megunták
..........................
..........................
..........................
Vége ködöknek,
hagyománynak!
Ma már a templomokban õ
Egyként világinak,
barátnak
Szentségtelen-elérhetõ...
A költõ - titkos hódolója
Szépségednek - csak
õ lehet,
Mária, aki nem múlónak
Láthatja még a fényedet!
Õ, a sötét falmélyedésben
Térdelve, bánja vétkeit,
Megbánja dölyfös
szenvedélyben
Fogant és bûnös
verseit!
S te, szíved jóságos
kegyével,
Ne haragudj, ha lánggal
ég,
S ha néha tán szerelmi
hévvel
Néz az egekbe föl,
feléd!
A MÛVÉSZET NEHÉZ TEHER
A mûvészet
nehéz teher,
Ám minekünk, költõknek,
érték
A lét, perc-örömeivel!
Ó, ha a dolce far nientét
Érezzük, amikor a vér
Dalolva ereinkbe árad,
S a lángoló szerelemért
Felhõk közt röpköd
már a vágyad,
S azt álmodod, mintha maga
Az élet pezsgõ-csillogása
Nem volna más - a cinéma
Lágy, pislogó dorombolása!
S év múltán
- egy másik haza,
Fáradtság, ismeretlen
város,
S a moziban ugyanaz a
Francia nõ, s éppoly
varázsos!...
A
LÉTÜNK GYÛRÜJE OLYAN SZÛK
A létünk gyûrüje
olyan szûk:
Lásd, minden út Rómába
visz,
Szolgaian, elõre sejtjük,
Mindent ismételünk
mi is.
Bús végzetem jövõm
ködében
Dereng, úgy mint akárkinek:
Ismét szeretni Õt
az égben
S megcsalni újra idelent.
EZ MIND OLY RÉG VOLT, OLY RÉG
Ez mind oly rég
volt, rég volt, oly rég,
Bejárták a napok
körük.
Milyen erõ, illúzió
még
Idézhetné, mi messze
tûnt.
Kristályos-tiszta hajnalórán,
Moszkva Kreml-falai alatt,
Talán a földem visszahozná
Régmúlt rajongásaimat?
Vagy Húsvétkor, a
Néva-parton,
A szélben, fagyban, jég
alól -
Kampós botjával koldusasszony,
Nyugodt hullát, elõkotor?
Vagy tán megõszült
õszidõben,
Tisztás fakó, nyirkos
füvén,
Permetezõ esõben,
ködben
Egy ifjú kánya tép
belém?
Vagy csak bús, csillagtalan
éjen,
Négy fal közé
elrejtezõn,
Vas-szükségszerüség
nevében
Elszunnyadok a lepedõn?
S az új létben, mely
más egészen,
Felejtem, mit ma álmodok,
S dózsékra úgy
emlészem éppen,
Ahogyan Kalitára most?
De hiszem - el nem múlhat
végleg,
Mit úgy szerettem, sohasem,
E nyomorú lét szívverése
S felfoghatatlan álma sem.
KRISTÁLYOS-KÖDÖS
HOMÁLYBAN
Kristályos-ködös
homályban,
Álomi káprázatom:
Ismeretlen arca-árnya...
(Étterem-különszobában
Asztalon palack borom.)
Cigánydalok vijjogása
Távolabbról szállt
ide,
Hegedûk ködös siráma...
Szél hatol s szüzek
virága
Karcos tükrök mélyibe.
Szemtõl szemben - s égve-kéken
Megmutatkozott a tér.
Ó, Magdolna! Ó, Magdolna!
Sivatag sunyó tüzében
Lángokat lobbant a szél.
Szûk kupád s a téli
éjnek
Ablakán túl hó
vakít -
Csak az élet fele volna!
S viharon túl - dél
hevében
Perzselõdnek tájaid!
Minden kínzást megbocsátva,
Becsmérlést, dicséretet,
Vipera-mosolyokat, s a
Koldulást is, - törd
szilánkra
Serlegként az életet!
Hogy a hosszú éjek
ágyát,
Meg ne töltse vágy
s a kéj!
S ha a hegedû visítna,
Megriadt szemek világát
Oltsa ki halálos éj!
HASONMÁS
Egyszer, vak október ködében,
Ballagtam, dúdolgatva én.
(Ó, fizetetlen csókok
éje
Nem pénzen vett leány
ölén!)
S ím - még sûrûbb
ködökbe érve,
Rég elfeledt dal szállt
felém.
S feltámadt ifjuságom
álma,
S te, mintha élnél,
mintha még...
S elragadott az álmok álma,
Eltûnt a szél, vihar,
sötét...
(Így ébred a kamaszkor
álma.
De, mondd, ó, visszatérsz-e
még?)
Váratlan - éjszaka
ködébõl
Elémbe imbolyogva lép
Egy vénülõ ifjú
(de rémlõ:
Nem volt-e álombéli
kép?),
Kilép az éjszaka
ködébõl,
És egyenest elémbe
lép.
S így suttog: „Unok lõdörögni,
Szippantani ködök dohát,
Más-más tükrökben
tükrözõdni,
S csókolni mások
asszonyát...”
S furcsának tetszett nékem
õ is,
Összeakadtunk újra
hát...
Majd - pimaszul elvigyorodva -
Mellõlem eltûnt hirtelen...
Oly ismerõs-bús ez
az orca,
Valahol láttam már,
igen...
Talán a tükörüvegen
Magammal találkoztam volna?
VÉGEZTEM A BÉKÉS ÖRÖMÖKKEL
Végeztem a békés
örömökkel,
Bosszant kései nyugalmam
is.
Mindenünnen sajgó ének
tölt el,
És magányba, pusztaságba
hív.
Hontalan s otthontalan az élet,
Megértettem ezt valamikor,
Hogy - szirén szerelmeként
- az éjet
Átdalolta-szállta
egy motor.
ÕSZ ALKONY SZÁLLT A SÁPADÓ
Õsz alkony szállt
a sápadó
Városra tavaszesten.
Távolról autókürt
dalolt
Gyõztes-rekedten.
Nézz ki a sápadt
ablakon,
Az üveghez tapadva...
Csak nézz! Megcsaltál
egykoron,
Visszavonhatatlan.
Sohasem feledem (igazán volt
vagy mégsem
Az az este?): az alkony tüzén
Fellobogtak a lángok a sápatag
égen,
S lenn kigyulladt az utcai fény.
A teremben az ablak elébe
leültem,
Hegedûk szerelemdala szállt.
És egy éjszinü
rózsát a serlegbe tûztem,
Rálocsolva ayim aranyát.
Odaküldtem neked zavarodva-eszetlen,
De megláttam a gõgödet
is.
Lovagodhoz fordulva kimérve-kegyetlen,
Csak ezt mondtad: „Szerelmes ez
is.”
S belevágtak - akár
felelet - a zenészek,
Eszelõsen a húr rezegett...
Lebecsülte szerelmemet ifjui
lényed,
De picit remegett a kezed...
El is tûntél, akár
rebbenve madárhad,
S mint az álom, olyan sebesen...
S lecsukódik a pilla, a
parfümöd árad,
Már elsuhogott a selyem.
De te visszatekintve a tükrökbõl
énrám,
Kiabáltad: „Akarsz? Ne latold!...”
S a terem közepén táncolt
a cigánylány,
S visitó szerelemdala szólt.
|