DÉMON 
 
Ölelj, szoríts fehér karoddal, 
Kóborlás volt csak életem...  
Ó, álmom! Lázas csókjaiddal  
Te új világot adsz nekem. 

Vad szenvedélyedben kísért egy 
Tavasz sosemvolt bánata, 
S úgy tündököl, mint messzi fények,  
És zeng, mint zurna lágy dala. 

Füstszín-lila hegyekbe hoztam, 
Hogy lássad, halljad, csüggeteg 
Szemeim, ajkamat, s karomnak  
Törött indája hogy lebeg.

S hegyormi alkonyat tüzében, 
Széttárva kéklõ szárnyamat,  
Álmodva Tamaráról véled,  
Elvesztettem hatalmamat... 

S álmodom - távoli aulban, 
Eget ostromló csúcs alatt, 
Látom, amint a mennybe lobban  
Vágyakozón, a fátyladat. 

Ott szétterül s táncol zokogva,  
Por száll föl és a zurnahang... 
A võlegény nem ér nyomodba!  
A csecsen ólom biztosabb. 

        
1910. április 19. 
       
 

             
   Ember hamvadt el ott. 
                               Fet
          
Az emberek közt járni mily nehéz, 
S tettetni, hogy van bennem élet,  
S azokhoz szólni szenvedélyrõl és 
Vad vágyakról, kik még nem éltek. 

S míg nézem éjeim rémálmait, 
Érzések káoszában lelni rendet,  
Hogy halvány pírjában mûvészetemnek 
Meglássák létünk gyilkos lángjait! 

            
      1910. május 10. 
    
 

              
Valaha dölyfös, büszke voltam, 
Most egy cigánylány édenem,  
S õt kérem - megbékélt-nyugodtan: 
„Táncold el nékem életem!” 

Sokáig tart iszonyu tánca, 
S elõttem szállnak éveim 
Õrületei, hunyt varázsa  
S taszító képzelgéseim...  

Hol körbering, karját emelve,  
Hol kúszik kígyóként, - s legott 
Megdermed, bágyadtan-leverve,  
S elejti a csörgõdobot... 

Ó, valaha mily gazdag voltam, 
De az sem ért lyukas garast:  
Arany, viszály, szerelmek - mostan  
Már csak az unalom maradt. 

         
     1910. július 11. 
      
 

S ifjonti lángjaid megint, 
Elméd s erõid robbanása... 
De boldogság nem volt - s ma sincs.  
Bár nem maradt kétely se mára: 

Járj végig vészes éveket,  
Hol mindenütt veszélyek lesnek.  
De hogyha épen érheted 
A célt - csodákban is hihetsz te, 

És végül is megérheted, 
Nem is volt szükség boldogságra, 
S fél-életed sem éri meg 
Lelked elérhetetlen álma, 

Hogy túlcsordult a peremén  
Rajongásod költõi kelyhe,  
S egész világgal egybekelve,  
Minden miénk már - s nem enyém, - 

És csak szeliden mosolyogva 
Idézi emlékezeted,  
Mit gyermek-lényed álmodozva  
Boldogságának nevezett. 

       
      1912. június 19. 
         
 

                          
         „Éj anélkül, akit fénylõ  
         Néven úgy hívtak: Leonóra.”  
                                   Edgar Poe 
 
Bús õszi este volt. Esõ üvegzajában  
Gondoltam százszor át kínzó kérdésemet,  
Midõn egy gentleman ködlõ, hatalmas árnyban 
Lépett szobámba. És mögötte borzas eb. 

A vendégem leült a kandalló elébe,  
Az eb meg elterült, mintegy követve õt. 
Szólt udvariasan: „Sir, itt az idõ, végre  
Békéljen meg a Sors Géniusza elõtt!” 

„Ám ifju lázamat a vénség visszahozza...” -  
Így kezdtem volna én... de félbeszakitott:  
„Már megint ugyanaz: õrült Edgar s Leonóra.  
Vissza semmi se tér. - Most mindent megtudott.” 

És furcsa: életem vihar s pokol volt régen,  
De most - ez este -, míg ott ült az idegen -  
Az õ tárgyilagos, nyugodt tekintetében  
Hirtelen egyszerübb lett az egész nekem...

Elment a gentleman. De ott maradt kutyája.  
S ha bús vagyok, reám néz jóságos szeme, 
És mintha mondaná, míg térdemen a lába: 
Ideje volna, sir, már megbékülnie. 
            
       1912. november 2.
 
 

        
Végzetes-vigasztalan halálok  
Híradása titkos éneked.  
Testamentumokra szórod átkod,  
S földi boldogságunk megveted. 

És hatalmad oly erõvel árad, 
Elhiszem a szóbeszédeket, -  
Az angyalokat megbabonáztad,  
Szépségednek mind a rabja lett... 

És ha a hiten kacagsz te éppen,  
Látom újra a fejed fölött  
Azt a halvány, bíbor-szürke-kéken,  
Fényben égõ valahai kört. 

Jó vagy, rossz vagy? - Egyiké se lázad.  
Bölcsen írták rólad valahol:  
Némelyeknek Múzsa és csodás vagy,  
Énnekem meg szenvedés, pokol. 

Nem tudom, egy virradati órán, 
Amidõn erõm már nem maradt,  
Mért nem haltam meg, de látva orcád  
Kértem a vigasztalásodat? 

Nem kívántalak, csak ellenségnek,  
Mért is tékozoltad rám kegyed: 
Csillagos eget, virágos rétet  
És elátkozott szépségedet? 

S álnokabb, mint észak zordon éje, 
S mámorítóbb, mint arany ayi*, 
S kurtább, mint cigánylány szenvedélye,  
Szörnyü volt becézõ ujjad is... 

S könnyü lábbal szentségekre hágva,  
Végzetessé vált az örömöm,  
S õrület lett szívem kéje-vágya - 
Keserû, akárcsak az üröm! 

                 
     1912. december 19. 
 
*ayi - francia pezsgõfajta 
                
 

              
Szeretnék élni esztelen:  
Személytelennek arcot adni,  
Örökké tenni pillanatnyit 
És testivé, mi testtelen. 

Nyomasszon életem vad álma, 
Vergõdve fuldokolhatom, - 
De egy vidám ifjú talán majd 
Ezt mondja rólam egykoron: 

Bocsássuk meg komor valóját, 
Tán ez mozgatta valaha? 
Hisz csupa fény volt, csupa jóság,  
A szabadság diadala! 

                 
          1914. február 5.
         
       
         HAMLET VAGYOK 

Hamlet vagyok. Dermed a vér,  
Az ármány vetné már a hálóm.  
De szívemben szerelem él - 
Egyetlen lányért a világon. 

A lét fagya Oféliát,  
Téged rabolt el messze-messze.  
És mérges tõrrel döfve át,  
Halok, hazám porába esve. 

        
            1914. február 6.
            
            

Emlékszel? Zölden, elnyugodva 
Pihent az álmatag öböl,  
Mikor hadihajók vonultak  
Rendben elõ a semmibõl. 

Négy szürke. S kérdések kínoztak  
Bennünket még órákon át,  
Míg bámultuk a fontoskodva 
Járkáló matrózok raját. 

Vonzóbb lett a világ és tágabb,  
De útra keltek a hajók, 
Fúródva éjbe, óceánba,  
Négyüknek már nyoma se volt. 

S megint a régi lett a tenger, 
Bágyadtan pislant a torony,  
Amikor utolsó jelekkel  
Búcsúztak a szemaforon. 

Milyen kevés is kell e létben, 
Két gyermeknek - neked s nekem! 
Hisz minden új, kis semmiségben 
Örömre lel szived s szivem. 

Késed pengéjén akaratlan  
Távoli táj porát leled -  
És a világ ismét szokatlan,  
Színes ködökbe rejtezett. 

          
1911-1914. február 6. Aber' Wrach, Finistére
        
           

A nap, ha bejárta körét, a sötétbe leszállott. 
Nyisd hát fel a könyveimet: beleírva, mi eljõ.  
Igen, próféta valék, míg szívem is érted imát szólt, -  
S daloltalak is, de hiszen nem vagy te királynõ. 

S én rab, se király: teneked hatalom sose kellett,  
Se földi, se álomi: nem, sem a lenti, se fenti.  
Új terhem: amíg ez a test temetõbe kerülhet,  
Sír nyirkos ölébe, - dologtalanul tekeregni. 

Ember vagyok. És a bukásom elismerem én itt,  
Ám terhel az aggodalom: mindegyre erõsebb,  
Atyámnak a háza iránt, s ez a szívem emészti, 
S ismétli: Mi még tehetõ, tedd azt mielõbb meg! 

             
               1914. február 21.
          
             
       CARMEN 
           
   L. A. D-nek
               
          1
 
Mint színek háborgó vizen,  
Mikor gomolygó fellegeknek  
Vad fénye villan hirtelen, 
Szivem úgy változik, riad meg  
Éneklõ viharod alatt,  
Orcám a vér lángba borítja,  
S boldogság könnye fojtogat  
A közeledben, Carmencita. 
         
1914. március 4.
          
          2
           
Az égi patina s a hold szilánkja fényes,  
Azúrban alszik, és a szél, ha kél, alig 
Lélegzik, s a tavasz utolsó jege éles,  
S álmos viharba száll, zavart a lélek is... 

Mi lágyabb, mint a hold, az alkonynál sudárabb?  
Ne áruld el soha, barátodnak se mondd:  
Ha a tetõ alatt, a kis padlásszobában  
Nem esti fény ragyog csupán az ablakon. 

         
      1914. március 24.
          
                3
          
Van reggel-démon. Füstös fényü még,  
Aranyhajú, derûs minden vonása.  
Lengõ khitónja kék, akár az ég,  
Gyöngyházszivárvány csillogása. 

De mint az éjen áttetszõ azúr, 
Az arcán olykor átsejlik a rémség,  
S aranyló fürtje vész-veres sötétség, 
S hangjában múltad száz vihara dúl. 

           
     1914. március 24.
         
         4
            
Tavaszi hóvihar dühöng.  
Szemem az olvasástól fáradt...  
Ó, szörnyû óra, amidõn 
Jóslatot mondva Zunigának, 
Josét megpillantotta õ!  
A tekintete gúnytól fénylett,  
Gyöngyfogsora villant elõ,  
S feledtem minden napot, éjet,  
Szívemben lüktetett a vér,  
Hazám emlékét eltemettem...  
S õ így dalolt: „Az életeddel  
Fizetsz meg a szerelmemért.” 
            
               1914. március 18.
       
           5
              
A lánynak hódolók között,  
Akiknek nyüzsgõ raja tarkáll,  
S mind Carment hívja és csak õt, 
Egy néma árny a szürke falnál  
Áll, Lillas-Pastia kocsmája 
Elõtt, és bámul morcosan, 
Nem kérve, részvétet se várva,  
Míg dob csörög, selyem suhan,  
S cseng karkötõk csengettyühangja, - 
A tavaszra emlékezik,  
S zengõ harmóniák között ma  
Csak néz az éneklõ alakra,  
S álmodja költõ-álmait. 
     
       1914. március 26.
       
          6
          
Haragvó, színtelen szemek  
Gõgös, kihívó megvetése.  
Minden vonása: énekek. 
Így láttam Önt elõször én meg. 
A nézõtér sötét. Csitulj!  
Zsabó szoros feketesége. 
S egy sápadt arc... s vállára hull  
A fürtje, mint folyó az éjbe...  
Ó, nem, nem ez volt életem  
Legmeglepõbb találkozása!  
De nyugtalan s oly idegen  
Testének minden rándulása...  
A büszke szem tekintetén  
Áttetszett: benne bosszúság van...  
(Dühödten így sandít felénk 
Az oroszlán, ketrecbe zártan.)  
S ott, a kerek csillár alatt,  
A seguidilla messze ringott,  
És Önben féltés és harag -  
Escamillo nem Önhöz indult.  
Nem Ön rándítja zsinorát, 
Hogy hunyjon már a lámpa fénye,  
S az elhagyott José szemébe  
Nem Ön villantja gyöngyfogát...  
Ó, nézni némán - nincs erõm,  
Mondani nem kell s nem lehet, 
S Ön (csillag mennyei tetõn) 
Kígyózva, lustán lépeget, 
És elmegy - lankadtan haladva,  
És gyöngéd vállának dala,  
Oly szörnyen édes-ismerõs ma,  
Hogy nem feledhetem soha,  
Mint emlék egy másik hazáról, -  
Az arca lelkem kincse lett... 

S ott: Menjünk, menjünk messze, távol  
A földi lét ezer bajától!  
Kiált, ki máris elveszett... 

És március hava pereg. 

        
           1914. március 25.
       
      7
             
Barkák - tavasz jõ, olvad már a rét, 
Sajnálunk mégis egy másféle fényt, 
Ez arra vall, hogy pislog valahol 
Egy gyertya még, s imám is forrva-forr,  
S csókszomjas ajkam válladra hajol. 

Ez árpaszõke kalász: a mezõ,  
S a darukrúgás egekbe veszõ, 
Ez arra vall, hogy a sövény megett,  
Várhatlak, míg az alkonyfény pereg.  
S tudom, hogy nem feledtél engemet. 

Rózsák - riasztó szirmaik heve,  
Nem a te fürtöd éjlõ verese? 
Nem titkos árulás az ének is?  
Nem Carmen rabja lett a szívem is? 

    
1914. március 30.
        
    8
          
Éjsötét s vad éltem elfelejtett  
Himnuszának visszhangja te vagy.  
Carmen, oly bús, oly csodás szivemnek,  
Hogy téged megálmodhattalak. 

Már tavasz cseveg, csobog, megárad,  
S én, vad álmok rabja, alva csak 
Bûvölõdöm; megvadít a bájad -  
Mint gitárhúr, kasztanyettahang! 

S te, akinek álmok közt visz útja, 
Boldogabb idõk trónjára ülsz,  
Császárnõ, rózsákkal koszorúzva, 
Tündérmesék álmába merülsz. 

Alszol, kígyó-gyûrüben, te édes, 
Mákony altat, és meglátod azt 
A morotvát, ahová elérhetsz,  
És elérhetetlen álmomat. 

Látsz alkonytalan napot s az égõ,  
Az imádott, elhagyott vidék 
Dallal dalló s kékellve kéklõ 
Rezdületlen-boldog édenét. 

Rezdületlen életedben csend ül,  
Csak a lombok sátora alól  
Hangod furcsa, mély csodája csendül, 
S vad cigányszerelmekrõl dalol. 

        
1914. március 28.
          
    9
         
Szerelmünk nem madárkalitka,  
                 De én tied vagyok!  
És álmom egyre újraszítja  
                  Lángoló alakod! 

Igen, ragadozó kezedben,  
                  Csaló szemedben ég 
Rémálmom, hasztalan szerelmem,  
                   A lázas éji ég. 

Dalolni foglak, égi boltnak  
                   Ajánlva hangodat!  
Mint áldozópap, csillagoknak  
                    Szentelve lángodat! 

Hullámként, zúgó vers-vizekrõl 
                     Folyóm ragad tova, 
És Carmen, parfümöd kezemrõl  
                     Le nem mosom soha... 

És csendes éjen pillanatra,  
                      Mint fellobbant parázs,  
Megvillan hófehér fogakkal  
                       Szép arcod, a csodás. 

Reményem él, gyötrõ, de édes, 
                       Te - más földön talán - 
Egyszer, titkolva bár, de mégis 
                       Gondolni fogsz reám... 

Az élet viharát megélten, 
                        Csalódást és a bút -  
E gondolat most újra kéljen, 
                         Carmen, oly egyszerûn s fehéren,  
                         Akár egy messzi út! 

        
1914. március 28.
  10
             
Nem, az enyém soha, de másé sem leszel te,  
Bús évek horhosán át e tudat hozott, 
Üres napokon át, miknek nyomaszt a terhe.  
Így lettem én a te poétád s hódolód! 

Itt - szörnyû bélyege nõi áldozatodnak  
Csodás szépségedért - felfogni sincs erõm. 
Ott - kozmosz lelke sír, világai bolyognak,  
Szférák harmónikus rendjétõl rendülõn. 

Ettõl remegtem én meg a sötét teremben! 
Azóta féltelek, szegény, reménytelen!  
Különös szemeid kísértek akkor engem,  
Nem tudva, sejtve még... hogy ez már szerelem! 

Magad törvényeit követve szállsz az égbe,  
Pályád sem ismerõn, a csillagok felé, 
S ez a világ neked csak füstök lenge képe, 
Hol felgyújt valami, s dalolva lánggal ég. 

S pirkadatában ég szilaj-vad ifjuságod...  
Nincs boldogság, csalás: minden csak fény s dalok... 
Egyetlen dallam ott az öröm és a bánat...  
Szeretlek, Carmen, én is épp ilyen vagyok. 

    1914. március 31.
  
                 

          Z. N. Hippiusznak
            
Sötét idõkben szült fiúknak  
Útjukról még emléke sincs. 
Mi - sarjai Oroszhonunknak -  
Õrizzük szörnyû éveit. 

Ó, mindent elhamvasztó évek!  
Õrültség fûtött vagy remény?  
Szabadság, háború visszfénye 
Csillog az arcokról felém. 

Most hallgatunk - a vészharangok  
Elnémítottak valaha. 
Szívünk, mely egykor úgy rajongott,  
A végzet-pusztaság hona. 

S halotti fekhelyünk felett csak  
Szálljon, rikoltva varjuhad, - 
Ki nálunk méltóbb rá, Uram, hadd  
Láthassa meg országodat! 

         
1914. szeptember 8.