Hajas Tibor
Az éjszaka ékszerei (Jewels of the Night)
készítés éve: 1978
A SÖTÉTSÉG ÉKSZEREI
Video-játék
(Az ablaknál; zene indul)
Még kinézek az utcára, amíg lehet; milyen furcsán édes néha, milyen gyöngédség vonja be;
mennyire elbűvöl ilyenkor és - nem tudom megmondani, miért - a lenti embertömeg balzsam a szemeimnek.
Elfordulok, aztán újból vissza; és az utca vigasztalan, mint egy álmatlan éjszaka után,
minden részlete szörnyű, minden darabkája, ahová a tekintetem esik, külön kínt okoz; olyan kínt,
amelyhez semmi közöm, és amely mindig egyforma és mindig esetleges.
Kevés pillanat van, amikor megmenekülök a borzalomtól, kevés pillanat, amikor nincs vízióm vagy valami
rémületes élményem emberi lényekkel vagy eseményekkel kapcsolatban.
Azokkal is - azokkal különösen -, melyeket általában a legszebbnek tartanak.
Itt bent viszont én vagyok az úr. Itt nincs nappal. Minden értem és tőlem történik, az örökkévalóság
felé; én vagyok a tiltott város, a titokzatos környék, egy fekete és fehér Timbuktu, fekete és fehér
és izgató... minden éjszaka. Az éjszakák! Az éjszakák megőrülnek értem. Ó, a szultánák! Hogy meresztik
rám a szemüket! Rám, aki túlélem őket.
(Zene felcsattan; a fehér ajtó. Árnyék esik rá, majd ajtónyitás; a sötétben megjelenik a démon:
"Régóta vártam rád". Ajtó be, hosszú vívódás, majd ki az ajtón, a sötétbe.)
(A lépcsőházban felfelé: a lámpa alatt, a falhoz támaszkodva ál a démon. Panaszosan:
"Egyedül vagyok. Mentsen meg, aki tud." Nincs itt az ideje; vissza, lefelé a lépcsőházban.)
(A zene felcsattan; ajtónyitás, beóvakodik a démon. Betörő-balett. Fiókok, szekrények, táska.)
Gyorsan; akármelyik pillanatban meglephetlek. A ruhákat is és az iratokat; mindent.
Ezek csak tárgyak, a sorsom tanúi; és én iszonyodom a tanúktól. A tanúk mindig a vád tanúi.
Tedd rájuk biztos és gyógyító kezed egy betörő, egy szerető, egy alvajáró, egy szemfényvesztő
mozdulatával a hold bűvös és ártó sugarai alatt.
Tudod, hogy figyelnek; táncolj ki a láthatatlan tekintetek fényköréből. Szép vagy ebben az órában,
milyen szép figyellek, látlak. Fossz ki.
(A démont táncában harmadszor lepik meg; a harmadik alkalommal nem gyullad fel a villany.
A démon elhatározza magát a gyilkosságra - fojtogatás -; maszturbál a holttest fölött, kielégül;
azután kikutatja a holttestet, elveszi tárcáját, pénzét.)
Igen, ó igen, így jó, így finom. Szorongtam érted. Akármelyik szépséges mozdulatot elhibázhattad volna.
Szűk volt az idő, keskeny, mint az éden egy mongol szemhéjai között. És most vedd fel az ékszereidet.
(A démon feltűzi az ékszert, melyet korábban zsebrevágott; visszanéz a holttestre, rosszullét
fogja el, öklendezve feltépi az ablakot. Lassan összeszedi magát; fogja a holmit és kitáncol a szobából;
az ajtóból még visszavillan az arca.)
(A zene felcsattan: a démon bezuhan - betaszítják? - egy steril fehér környezetbe. Árnyékok;
a fehér papírtapéta expresszív gyűrődései, ráncai. A démon gyöngéden becézi az ékszert; majd fokozatos
kétségbeeséssel ébred a helyzetére.)
És most a négy fehér fal között maradsz az idők végezetéig. Ez lesz a remény halála. Nagyon örülök neki.
Túl szép voltál, túl erős; most megfizetsz mindenért. Ismerkedj meg a vereséggel; meg fogod látni,
milyen édes. Te következel. Itt nincs több trükk, nincs már több lehetőség.
Tudd meg végre azt, ami csak a gyengék számára van fenntartva. Kénytelen leszel az egyetlen menekvéshez
fordulni; káprázataidban, melyek mindörökre tanúk nélkül maradnak, ragyogó szerepeket adsz majd
magadnak csillogó életekben - és oly sokat, hogy nem marad erőd az életre, ha visszakapnád is;
kimerült leszel a dicsőség, gazdagság és erő túl száraz gyönyöreitől. Élvezd, ahogy tudod, mélyen
a celládban; mert szerelemmel gyűlöllek.
(A fehér tapéta lehull, bele a képbe, eltakarja az arcát. A kezdeti riadalom után letépi,
maga alá gyűri, viaskodik vele; a tapéta mögött fehér fal.)
Meg fogod látni, az élők világa soha nem lesz tőled eléggé távol. Egy halott ember létezését kell itt
elkezdened; és te ezt elfogadod, mint ahogy elfogadnád - ha halott lennél - a temetőt lakóhelyül.
Zárd ki, zárd ki az életet, hogy megmenekülj a képektől, melyek üldözni fognak; nem szabad semmit
tenned, ami a külvilágra utal; másneműek vagytok.
Nem szabad tisztálkodnod, a higiéniával törődnöd, mozdulni is alig... várd meg, míg belépnek az álmok.
(Lassan feltápászkodik, a saroknak dől; majd egy lépés előre; megkeresi a pozíciót,
amelyben mozdulatlan maradhat.)
De most végre VALAMILYEN vagy; végérvényes, az örökkévalóság módján.
Taníts engem; most már nem veszem le a szemem rólad; ha a mesterem tudsz lenni, megteszek akármit.
(Zene: Brahms: II., D-dúr szimfónia, I. tétel
Főszereplő: Udo Kier; operatőr: Vető János)
1978. január 14.
|
| Hajas, Tibor |
http://www.artpool.hu/Research/Hajas.html
|
| «« Életrajza |
| |
| |
| Művei |
A SÖTÉTSÉG ÉKSZEREI
Video-játék
(Az ablaknál; zene indul)
Még kinézek az utcára, amíg lehet; milyen furcsán édes néha, milyen gyöngédség vonja be;
mennyire elbűvöl ilyenkor és - nem tudom megmondani, miért - a lenti embertöme... | |
|
műleírás