Mindaz, amit tudunk, avagy a Chaconne

Mindaz, amit tudunk, töredékes. És jó okunk van feltételezni, hogy az is marad, legyünk bármennyire bizakodóak, vagy mégoly egészlegesek. Miközben mégis arra vágyunk, hogy ez a töredékesség összerendezõdjön, áttekinthetõvé, teljessé és egésszé legyen. Tapasztalataink szerint a teljességnek és a rendnek ilyen magaslatai olykor a mûvészetben mutatkoznak meg.
Számomra az Ezredvégi beszélgetések egyik meglepõ tanulsága az volt, hogy a legkülönfélébb szellemi területek élvonalbeli mûvelõi - zenésztõl a tudományfilozófuson át az íróig - milyen egybehangzóan szólnak a tanácstalanságról: Európa annyiban lett egységes, hogy egységesen tanácstalan lett... - így Esterházy - Én is osztozom abban a tanácstalanságban, amely most Európa.
A tanácstalanságról természetesen nem egyedül ezek a megnyilatkozások tudósítanak: a legkülönfélébb fundamentalizmusokban, akárcsak a new age rózsaszín zanzája mélyén is a tanácstalanság és az eltévedéstõl való félelem tagolatlan rémülete, az egészben való eligazodás és biztonságkeresés szándéka munkál - és talál téveteg megnyugvásra. Ez a talányokkal és kétségekkel sûrûn megtûzdelt helyzet természetesen jellemezhetõ más módon is, nemcsak legbensõbb emberi vetületeivel, vagy az általa kiváltott - errefelé nemegyszer közveszélyes - pánikreakciók révén. Például a tudománytörténet egyik központi kategóriájával, ahogy azt élete utolsó elõadásában Vilém Flusser, a tisztánlátásban oly ínséges idõnk egyik átható tekintetû obszervátora tette: olyan paradigmaváltásban vagyunk, amelynek a horderejét még egyáltalán nem vagyunk képesek felmérni.
Talán nem véletlen, hogy e kérdések kapcsán a tudománytörténet kerül szóba, nem pedig maga a tudomány. Úgy tûnik ugyanis, hogy a modern tudomány elveszítette azt az auráját, ami az újkor évszázadain keresztül kikezdhetetlen és már-már végsõ instanciává tette. A tudomány és a tanítás válságáról - a német egyetemek rektorainak évenkénti konferenciáján - tartott nyitóelõadásában Vittorio Hösle tübingeni filozófus elmondta, hogy a tudomány eszméje egyre kevesebb tehetséges embert késztet olyan odaadásra, ami nélkül jelentõs szellemi teljesítmények nem születhetnek. Ennek legfõbb oka bizonyára abban rejlik, hogy egyre több embernek támad olyan benyomása, hogy az emberiségnek jelenlegi helyzetében nem igazán a fizikai vagy gazdasági folyamatok matematikai leírására szolgáló kalkulusok finomítására vagy a klasszikus mûvek különféle rétegeinek differenciálása terén elérendõ haladásra van szüksége.
Ebben a helyzetben a részletek végeérhetetlen rendjébe való belebocsátkozás éppoly kevéssé vonzó távlata a tájékozódásnak és kiútkeresésnek, mint amennyire a tudományos felismerések gyorsulásából, továbbá a technikáinak sebességtávlatából adódó "avulási együttható" állandó jelenléte sem erõsíti az ezirányú vonzalmakat.
A jelen tudományos tudása sem tûnik egyébnek, mint olyasvalaminek, ami holnapra meghaladottá válik. Avagy, ahogy más megközelítésben Virilio mondja: Einstein azt kérdezi, hogy miben áll az igaz és a hamis elmélet különbsége? Az elmélet érvényességének tartósságában. Egy hamis elmélet talán két percig vagy akár két hónapig, sõt akár két évig is érvényes lehet. Ezzel szemben egy igaz elmélet érvényessége rendszerint tíz és húsz év között mozog, és azután válik idejétmúlttá. Ha a tudományelmélet egészét sorba raknánk és összeragasztanánk mint egy filmet, akkor egy adott pillanatban - mintegy 10 millió év múlva - azt mondhatnánk, hogy az összes elmélet hamis. De azt is mondhatjuk, hogy valamennyi relatív, ami végülis ugyanaz. A tudományos relativitás kérdése ezért döntõ jelentõségû.
Túl a személyes vonzalmakon és választásokon, talán nem alaptalanul vélem úgy, hogy tájékozódásunk viszonylagosságtól védett, a végsõ rend ragyogását irányfényként felvillantó "fároszai" ma a mûvészet tengerének szigetvilágában keresendõk. Méghozzá mindenek elõtt a zenében, a harmonia mundi, a világharmónia hallható közegében.
A 20. század egyik legjelentõsebb fizikusának, Werner Heisenbergnek következõ szavai is errõl szólnak: Minél tovább hallgattam a beszédeket, annál fájóbban tudatosult bennem a középpont hiányának érzete. Kis híján fizikailag szenvedtem, de képtelen voltam felfedezni a középpont felé vezetõ utat az ellentétes vélemények rengetegében... Egyre hosszabbak lettek az udvar árnyai, míg a forró nappal szürkés alkonyatba, ez pedig holdfényes éjszakába hanyatlott. Még egyre folyt a beszéd, amikor egyszer csak egy fiatal hegedûs lépett ki az udvar fölé nyúló balkonra. A lárma elhalt, míg a hegedûs, magasan felettünk, Bach Chaconne-jának elsõ csodálatos d-moll akkordjait intonálta. És én hirtelen és teljes bizonyossággal éreztem az eddig hiába vágyott középpontot. A Chaconne tiszta zenei frázisai hûvös szellõ gyanánt érték lelkemet; szétkergették a ködöt, hogy tisztán meglássam a mögötte tornyosuló struktúrákat. A muzsika, a filozófia, a vallás nyelvében mindig van egy ösvény, mely a középponti rend felé vezet; napjainkban nem kevésbé, mint Platón vagy Bach korában. Ez az Altmühl völgyében közvetlen élmény révén vált bizonyossá bennem.


< fõoldal | könyvek | tartalom >