Az idegenség homályán és némaságán át

Kezdetben valamennyien otthon voltunk. Elõbb az anyaméh õstengerében, majd anyánk ölén. Születésünk óta táguló körökben terjed ki otthonosságunk. A felénk forduló arcokra, az érkezésünknek örvendõ tekintetekre, a fényfoltokra és a falmintázatokra. Majd a szülõház szinte minden egyes szegletére, az újra meg újra járt utak hálózatára.
A kezdet elsõ köreiben az otthonosság rendszerint teljes. Gondoskodásból és óvásból font falain túl még nem tûnnek fel a távolok. Az ég éppoly karnyújtásnyira van, mint a kelõ vagy lenyugvó Nap.
Az ezer ismert ízzel, hanggal és illattal átjárt otthonosság burka aztán egy ponton felszakad. A halmozódó hatások felismerésekben összegzõdnek: a kiismert otthonosságot az idegenség végeláthatatlan ismeretlene veszi körül. Ez aztán a legkülönfélébb helyeken üti fel a fejét: akár a hideg hajnalok homályában, a tócsákkal tarkított sárban, a szürke számolhatatlan árnyalatában. Vagy a kõvé keményedett arcokban, kimért tekintetekben.
A felnövekvés fokozataiban edzõdünk: váltakozva tapasztaljuk meg a vonzást, a bensõséges odatartozás közelségét, és a taszítást, a különbözés távolságát. Akár úgy is, hogy ezer kilométernyi messzeségben, elõször látott emberek között éljük át a hazatalálást. Vagy honfitársaink között éljük át kitaszítottságunk és idegenségünk poklát.

Az elmúlt félezer év az ismeretlen földek és idegen világok felfedezésének és meghódításának jegyében telt el. Mára ez a folyamat lezárult. Az ismeretlen már nem a föld felszínének távoli pontjain rejlik. Az egykor idegen, egzotikus - más "zoológiájú" - világok a világtársadalom részévé váltak, vagy kihaltak. Újakat éppoly kevéssé lelhetünk fel nyugatnak hajózva, mint az Észak hómezõin, vagy a sivatagokon túl. Úgy tûnik, az ismeretlen végérvényesen visszavonult bevehetetlen védmûveibe: az ég végtelenjébe, az elementáris alatt húzódó elérhetetlenbe.
A felfedezések nyomán az új és régi világot fokról fokra kereskedelmi, technikai, katonai, kommunikációs, hatalmi és egyéb kapcsolatrendszerek hálózták be. A folyamat a hátországokra nézve sem maradt hatástalan. A földszerte zajló integrálódással egyidejûleg az emberi társulások belsõ szétszálazódása, csoportjainak és egyedeinek elkülönülése is végbemegy. Azóta a modern társadalom idegenként társadalmasítja el az embert (Hannes Böhringer) és a munkamegosztás, az egyre differenciáltabb feladatok cserélhetõ szereplõinek egyikévé változtatja.
A "belsõ", funkcionális távolságok idegenséget keltõ hatását a rájuk épülõ kulturális különbözõségek erõsítik. A korábbi kulturális közösség szubkultúrák egyre szaporodó, egymással laza összeköttetésben álló szigetvilágaira oszlik szét. A "magaskultúrában" ez éppúgy megtörténik, mint a "mélyben": a technikai tároló- és közvetítõrendszerek révén pedig mindahány volt és fennálló szellemi tradíció a rendelkezésünkre áll. (A népmozgásoknak köszönhetõen ez közvetlenül is megtapasztalható, fõként a nagyvárosokban, amelyek multikulturálissá váltak vagy válnak.) A legkülönfélébb hagyományok egymásmellettisége és egyidejû jelenléte, a változások gyorsulása állandóan próbára teszi az emberi érzékelõ- és adaptálóképességet, a személyek és társadalmak teherbírását.
Az utóbbi idõszak történései a különbözés és az idegenség kérdését az indulatok kereszttüzébe állították. Kulturális és etnikai konfliktusok helyenként polgárháborúvá fajultak és máig sem csitultak. Közvetlen környezetünkben is épp elég jelét tapasztalhatjuk annak, hogy sokan legszívesebben a faj és a vér kötelékében keresnének menedéket.
A helyzet talán mégsem olyannyira kilátástalan, mint azt némely tünete mutatja. Nem az idegengyûlölet elleni fellépésekre, az emberi jogok érvényesítésére vagy más effélékre gondolok, amelyek természetesen mindenkor sérülékenyek. Sokkal inkább arra, amirõl a radikális egzotikum kapcsán Jean Baudrillard ír: Mindannak fényében, amit a másik kioltása érdekében követtek el, világosan és egyértelmûen kirajzolódik a másik elpusztíthatatlansága és ezzel együtt az alteritás elpusztíthatatlan végzetszerûsége. Az eszme hatalma, a tények hatalma. A radikális alteritás, a gyökeres másság mindennek ellenáll: a bekebelezésnek, a rasszizmusnak, a kioltásnak, a differencia vírusának, az elidegenedés pszichodrámájának. A másik egyrészt már eleve halott, másrészt elpusztíthatatlan. Ez a Nagy Játék.
Ez a Nagy Játék hagyományosan a Divina Commedia, az Isteni Színjáték nevet viseli - és ezzel máris átjutottunk egy másik, nem kevésbé lényeges metszetbe. A kérdések kérdése ugyanis nem az idegenség gnosztikus vagy népnemzeti, egzisztencialista vagy fajtiszta értelmezésû végleteiben rejlik. Sokkal inkább a játék, a commedia, a regény, vagy akár egyszerûen az élet értelmezésében - és ezáltal a megvalósításában. Az idegen, a másik ugyanis a legszorosabban érintkezik a szenttel. Ezáltal pedig a teremtés természetére - a sokféleségre, az egyszeriségre, a szabadságra, végül pedig az egységre - vonatkozó kérdéssel. Amelyeket nem merészelnék megválaszolni. E kérdésnek csupán egy lehetséges megközelítésével próbálkozom. Méghozzá úgy, hogy meggondolásra ajánlom Dsida Jenõ sorait:

Ha most lezuhannék a hegyrõl,
kiesne egy parányi, fekete betû
az Isten regényébõl.

Ha hihetünk Dsidának, és tekintetbe vesszük a teljes biblikus hagyományt, amely szerint a megítéltetés próbaköve nemcsak az özvegyekkel és árvákkal, az idegenekkel való bánásmód is, akkor a dolgok alapjában másképp állnak, mint azt a kirekesztõk hirdetik. A küldetés nem a faj és a vér mitikus homálya, hanem mindenkor a másikhoz szólít, akit az azonosság és a különbözõség egyidejû elfogadásának finom fokozatain keresztül érhetünk csak el, sõt, válhatunk vele olykor eggyé! Mássága ugyanis az a személyét mindenestõl meghatározó tulajdonsága, amely nem engedi, hogy megkülönböztethetetlenül egybemosódjék mással vagy másokkal. Egyszeri és megismételhetetlen. Azaz személy. Adottságai és döntései alakították személyiségét, élete ívét, eredetébõl kibontakozó alkatát. Ez rajzolja ki a "betût" Isten "regényszövegében", az Élet Könyvében.

Az idegenség, a másság, a különbözõség új színárnyalatot visz a meglevõk közé. Nem kétségbe von, hanem gazdagít. És ezáltal további lehetõségekkel táplálja, új hangzásokkal, formákkal és összecsendülésekkel ajándékozza meg az embert, beszéljen bármely nyelven, éljen bárhol. Számomra ez a zenében a legérzékletesebb. A Szivárvány havasán... kezdetû népdalban megszólaló gregorián dallam, a Johann Sebastian Bach egyházzenéjében feldolgozott német népdalok lenyûgözõ példáit jelentik két "idegen" világ találkozásának. A héber kantillációból hagyományozódott, európai hatásoktól átjárt "kozmopolita" kereszténység zenei világa zavartalanul válik eggyé egy-egy "idegen" nép lelkének legmélyérõl fakadó dallamkincsével, miközben fejleszti és finomítja azt...
Az európai keresztény hagyomány kontextusában érdemes felidézni egy ismeretlen 2. századi - Diognétoszhoz intézett - levél szavait: a keresztények saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra... Noha nem feltétlenül vonatkoztathatjuk magunkra e kora keresztény irat szavainak teljes jelentésmezejét - érezni véljük a birodalmi "haza" iránti érthetõ ellenszenv hevét -, végsõ belátásai mégis mindenkor érvényesek. Evilág vendégeiként - "vándorokként", ahogy a levél másutt a keresztényeket nevezi - egyvégtében úton vagyunk. A végsõ megérkezéshez képest mindenkor idegenben. Meghívottan - a növekedés szabadságában és számûzetésben. Az õsatya, Ábrahám óta így van: Isten elküldi az embert, elvezeti onnan - el az apai háztól, idegenbe: arra az idegen helyre, amelyet megjövendöl. Ez az Isten a hit nomádjává teszi az embert - írja Martin Buber.
A mégoly otthonosnak tetszõ tereinkbe ezért tör be újra és újra, más és más formában az idegenség - mint nyomorúság, kiszolgáltatottság és szegénység, vagy mint az ismeretlennel szemben érzett, leküzdhetetlen félelem és rettegés. A zsoltárok ennek az elemi érzésnek éppúgy hangot adnak, mint késõbbi korok költõi. Az idegenség újra és újra megtapasztalt hidegével és némaságával szemben az a meghívás áll, amely a teljességre, a terek és idõk teljességére, mondhatatlan megismerésre és eggyé válásra szól.