Dzset-szeten szemlélõdve

A dzset-szet elsõ látásra akár egyiptomi szellemnek tûnhet, és van is benne valami lidérces. Hátborzongató hatalma számomra egy különös kerülõút során mutatkozott meg: ugyanis Budapestrõl - a technika démonainak és a légitársaság tündéreinek köszönhetõen - Zürichen keresztül sikerült Krakkóba jutnom. (A Varsóba menõ gép több órás késése miatt erre a légi vágányra" tereltek át.) A rövid utazás alatt, miközben keresztül-kasul cikáztunk Közép-Európa fölött, alkalmam volt a dzset szet, bár magasban adódó, de nagyon is mélyreható tapasztalatát átérezni.
A honi tájakat hátrahagyva, gépmadártávlatból elõbb balra az Alpok, majd kisvártatva jobbra a Tátra tûnt fel. (Igaz, közbeékelõdött egy kényszerû átszállási közjáték; kellemetlen süllyedés-emelkedés, majd jövés-menés a funkcionális international üveg-beton-fém style, és a hozzárendelt kapuõrök és -õrnõk, továbbá mindenféle kamerák és detektorok között.) A hegycsúcsokkal átlyuggatott felhõtenger fölött, mint mindig, a tökéletességében felülmúlhatatlan kék uralkodik. A minden kritikán felül álló képhez a légikisasszonyok francia vörösbort kínálnak. (Ettõl mellesleg a nézõpont ingatagságát illetõ, egy-egy hevesebb széllökés nyomán támadó kérdéseken is könnyebb átsiklani.)
Ebbõl a távlatból elég sok minden egyre megy, a magasságkülönbségek is kiegyenlítõdni látszanak, az odalent oly fontos határok elmosódnak és a különbségek is elenyésznek. Köztük az olyan "alapvetõ ellentét" is, amit Georg Simmel a századelõn e hegyek és a tenger összevetésekor még így jellemzett: "a tenger az élet beleérzéseként hat, az Alpok az élet absztrakciójaként". Ha ez a fellegjárás nem lenne oly gyanúsan bódító és tompító, még azt is vélhetném, hogy ez maga az érvényes nézõpont. Az a magaslat, ahol a világ minden ellentéte elnyeri végsõ egységét. Azt, amire Hegel, a technika jövendõ távlatrendezésérõl mit sem sejtve, az Aufhebung fogalmat használta; azaz "felemelni", felülemelkedni minden oppozíción, ellenhatáson és kiszögelésen; simán siklani az ellentmondásmentesség felhõtengerén...
Ám tapasztalatom mégsem ezt támasztja alá. Éppen ellenkezõleg: az utazás során egy ettõl egészen eltérõ evidencia vált nyilvánvalóvá számomra: ahogy szélesedik az ember látómezõje, és amennyivel nagyobb térségekre és ténysokaságra kell tekintettel lennie, azzal arányosan veszít mélységérzékenységébõl. Ez nyilván antropológiai adottságunkból ered; abból, hogy - mindennemû tudattágítási kísérlet ellenére - az emberi figyelem és az agyi feldolgozóképesség hozzávetõlegesen állandó. Ezért tapasztaljuk, hogy a szemlélt felületek növekedése és a feldolgozandó benyomások sokasodása a növekménnyel arányosan aláássa a dolgok súlyát, egzisztenciális vonatkozásaikat megítélõ képességeinket.
Ez a közvetítéstechnikák tekintetében már eddig is egyértelmû volt. Az emlékezet túlterhelése kapcsán Paul Virilio kristálytisztán megfogalmazta: "az információáramlás felgyorsulásával párhuzamosan, mintegy arra válaszolva, a felejtés folyamata is felgyorsul. Egyre kevésbé emlékszünk a dolgokra. Az emlékezethez vezetõ út egyre kevésbé járható, így az ember elveszíti múltját. Egyfajta örök jelenben él."
Talán mindez nem vált volna ennyire nyilvánvalóvá számomra, ha nem olvasom menetközben, a gépeken és a várótermekben Bret Easton Ellis Informátorok címû könyvét. E lapokon ugyanis a dzset szet - remekül megírt - szellemének "földre szállt" formájával lehet találkozni. Bár a novellákban megjelenõ különös földrész (Kalifornia) mintha nem is egészen ezen a világon volna. Egyes szám elsõ személyben beszélõ hõsei a hollywoodi hiedelemvilág hús-vér (jóhúsú és bõvérû) mutánsainak tûnnek. Éppoly sebesen, légiesen és érzéketlenül hatolnak át a habkönnyûnek tetszõ élettereken, mint ahogy a dzsetek a légrétegeken. Ám ahogy a légifolyosókon járók körül is különféle légörvények, lyukak, és akcidensek lehetõségei nyílnak, úgy az amerikai éberálomvilág sima felszíne is bármikor örvénylésbe kezdhet és felszakadhat. Az ilyen szakadásos történetekben pedig éppoly érzéketlenül ölnek és halnak a szereplõk, ahogy éltek.