A zene szóbahozatala:
Vidovszky László - Weber Kristóf: Beszélgetések a zenérõl

Amióta az agyunkban zajló folyamatok képet adó eljárásokkal vizsgálható, kívülrôl is szemlélhetôvé vált egy elemi belsô tapasztalat: a zene egyedülálló ereje. Néhány év óta különféle készülékeken keresztül is megmutatkozik, hogy zenehallgatás során mindkét agyfélteke egyedülállóan tevékeny - annak köszönhetôen, hogy a zene integrálja a hemiszférák mûködését. Detlef Linke agykutató szerint a kivételt csak a zenekritikus jelenti, akiknél az agymûködés egyoldalú: csak a baloldali, beszédért felelôs agyfélteke aktív... Pedig a zenei tapasztalatok szóvá tevése a zeneértôk körén messze túlmenô jelentôségû. Régtôl fogva a zene "a" mûvészet: a mindenség közvetítésére leginkább képes, kozmikus mûvészetként a zene képezi a szépmûvészetek paradigmáját, és a növekvô zajok, sebességek és zûrzavarok közepette máig képes volt megôrizni "metafizikai méltóságát" (Böhringer). Hagyományosan kitüntetett helyén túlmenôen más megfontolások is a zene tudatosítása mellett szólnak. Errôl Jacques Attali a Neszek. Esszé a zene gazdaságpolitikájáról címü könyvében írja a következôket: "a zene prófécia. Stílusai és gazdasági szervezése a társadalom többi része elôtt jár. Láthatóvá teszi az új világot, mielôtt az lépésrôl lépésre láthatóvá válna. A zene nemcsak leképezi a dolgokat, hanem transzcendentálja a hétköznapot és meghirdeti a jövôt."
Ezért is érdemelnek megkülönböztett figyelmet az olyan zenérôl szóló megnyilatkozások, amelyek a zene forrásvidékérôl: maguktól a zene szerzôitôl erednek. (Annál is inkább, mivel tapasztalatom szerint közülük nem egynek a reflexiós kultúrája is kiemelkedô; egyikôjük évek óta Wittgensteint olvas, a másik keze ügyében Aquinói Tamás Summáját láttam, egy harmadik pedig hozzáértôként nyilatkozott Heideggerrôl.) Ugyanakkor kétségtelen, hogy - a néhány kivételesen sikerült himnikus, költôi hangtól eltekintve - "a zenéhez képest minden szó nagyon közönséges". Ez utóbbit Vidovszky László mondja a Weber Kristóffal folytatott, a Jelenkor Kiadónál könyvként megjelent beszélgetés-füzérben. Õ ugyan annak kapcsán említi ezt, hogy számára komponálási gyakorlatában "a legnagyobb nehézség az énekhang használatában maga a szó", ám kijelentése tágabban is érvényes. Ez azonban csak a zenéhez kötôdô szavak egyik határát jelzi, de nem teszi eleve lehetetlenné a beszédet a zenérôl. Kettejük éveken keresztül folytatott beszélgetései ezt messzemenôen bizonyítják. Mivel beszélgetôtársa, Weber Kristóf maga is zeneszerzô, dialógusuk a zenei kérdés-közösségbôl indul ki, de mint minden valóságos beszélgetés, ez sem kizárólag a zenérôl szól, hanem sokfelé elágazik. Ezért aztán rendre felbukkannak olyan gondolatok, amelyek a köz ügyeinek, a köz-szellemnek, vagy a legkülönfélébb területen alkotó emberek centrális kérdéseit is érintik, így aztán könyvük messze túlmegy az ún. szakmai jelentôségen. Magam például nem találkoztam még a mai ménsztrímmel szembeni megalkuvás olyan világos megfogalmazásával, mint amit Vidovszky mond, aki szerint "néhány évtizeddel ezelôtt a mainál lényegesen alacsonyabb életszínvonal mellett is volt az embereknek energiájuk arra, hogy igazi kalandokba bocsátkozzanak, hogy felfedezzenek számukra ismeretlen, akár riasztó jelenségeket. Ma az ismeretlentôl mindenki fél, mert meg van gyôzôdve arról, hogy az ismeretlen csak rosszabb lehet. A környezet pedig - különbözô berendezéseivel, videoklippjeivel - a komfortérzetet maximálisan felerôsíti, azt szuggerálja, hogy minden így jó, legföljebb még egy parabolaantennát kell beszerezni."
Vidovszky megnyilatkozásai nem pusztán egy szûk zenei közegben szerzett tapasztalatokon alapulnak. A magasabb alkotótevékenység nála sem zárul be a munkamegosztás alacsonyabb szinteken szokásos keretei közé. Az Új Zenei Stúdió alapító tagjaként nemcsak a képzômûvészettel került kapcsolatba, hanem az irodalom, a színház és a film közegével is. Társalkotója volt Nádas Péter Találkozás címû elôadásának; közremûködött Tóth János és Bódy Gábor filmjeiben (az Amerikai anzix esetében konzultánsként; a Pszichében szerzôként). Vidovszky személyisége talán abban az epizódban mutatkozik meg a legmarkánsabban, amit a könyvben Bódy Gáborral történô találkozásáról mond: Bódy azért kereste meg ôt, mert föltûnt neki, ahogyan a Zeneakadémia karzatán hallgatta a koncerteket...
Mindazonáltal nem a színes lapokban szokásos "sztárinterjú" személyi kultusza jellemzô mondandójára. Sokkal inkább a tárgyszerû, nemritkán aforisztikus tömörségû beszéd. Ezeket a lakonikus kijelentéseket gyakran átjárja Vidovszky mély iróniája: "a zene eléggé elszakadt attól, amit életnek nevezünk, ugyanakkor más szempontból mégis csak a zene képviselhetné mindazt, amit igazából életnek lehet nevezni." Okai hasonló hôfokon kerülnek említésre: "nem biztos, hogy csak elônyére válik a zenének, ha bizonyos vulgáris elemek kikerülnek belôle"...
Fajsúlyos kijelentéseibôl egyébként egy kisebb szótárra valót lehet összeállítani, melynek néhány "szócikkét" érdemes itt idézni:
centrumhiány: "A végpontok között nincsenek olyan mûfajok, olyan eszközök, melyek egy kiegyenlített helyzetet, mondhatni a középet jelenítenék meg. A közép ui. el van árasztva egy masszával, és a széleken vagy a csúcsokon és a barlangokban próbálnak a zeneszerzôk valamilyen helyet keresni."
eredetiség: "az eredetiség nem feltétlenül a konvenciók tagadását jelenti, és a konvenciók tagadása is lehet nagyon kevéssé eredeti."
hagyományprobléma: "A tradíciók lépcsôzetesen építhetôk egymásra egy bizonyos pontig, de utána valahol eljutunk egy olyan távolságra, ahonnan már nem tudjuk egészen pontosan érzékelni, valójában honnan is indultunk."
hagyománymeghaladás: "abban a pillanatban, amikor valaki pontosan átérzi az adott tradícóknak az igazi jelentését, akkor azon változtatni hihetetlenül nagy szellemi erôfeszítés. Az igazi lépés nem az, hogy valaki elhatározza, hogy Nyugat felé jut el Indiába, hanem az, hogy amikor már elfogyott a készleteinek a fele, akkor nem fordul vissza, hanem továbbmegy, pedig nem tudja, hogy hová megy tovább."
kritika: "a mûvészeti produktumok mélyebb elsajátítása nem lehet meg kritikai értékelés nélkül. (A kritika) ugyanakkor beékelôdik a mû és a fogadtatás közé, nem egy esetben egyszerûen helyettesítve az utóbbit."
tanítás: "Az ember elôbb vagy utóbb a saját maga tanítványává válik. Megpróbálja bizonyos fokig kritikusan, de még inkább analitikusan újra megérteni, hogy azok a gesztusai, amelyek spontán módon jelentek meg, mennyire idézhetôk fel."
zaj: "Az élet alapzajszintje lényegesen magasabb, mint azelôtt bármikor az emberiség történelmében."
Válaszai nem egyszer paradoxonokra vezetnek, így pl. amikor Weber zene és közönség kapcsolatára vonatkozó kérdésére válaszol:"az emberek nagyon kevés zenét hallgatnak, miközben túl sok zenét hallanak." A paradoxonok azonban olykor oldódnak is azáltal, hogy kifejtésre kerülnek: "a zenehallgatás elsôsorban egy felületi hangzási élmény bútorzene szintû megjelenítését jelenti. Másutt:" Rendszeresen hallgatunk olyan zenéket, amelyeknek a szellemi hátterét, eredeti mondandóját semmi esélyünk sincs megismerni."
A sûrû szövésû és eleven ritmikájú szöveget egyébként erôs grafikai jellegük folytán önálló képként is megálló kották tagolják. A beszélgetésektôl ugyan távol áll a szokványos életrajzi jelleg, néhány nagy hatású személyiséggel és munkásságával való találkozás azonban szóba kerül. Kikerülhetetlen John Cage alakja, akinek szerepe - Vidovszky szerint - elsôsorban a zeneszerzôi gondolkodás felszabadításában rejlik, és aki a zenérôl való gondolkodást változtatja meg. A másik név: Olivier Messiaen, akinek elôadásait is alkalma volt hallgatni és akinek a zenérôl - mint nem csupán az emberre jellemzô tevékenységrôl - alkotott felfogását Vidovszky is osztja: nem hiszi, hogy a zene kizárólag emberi jelenség lenne, és szerinte az embereket komoly szerénységre kéne hogy kötelezze az a tény, hogy a madarak nem egy esetben virtuózabban, szebben zenélnek.
A zenének az emberen túlmutató volta számára természetesen nemcsak ezen a téren mutatkozik meg. A zenérôl való gondolkodás nagy hagyományával összhangban mondja, hogy munkájában a döntô késztetést mindig is a zene felfedezése, a zenei jelenségek felismerése jelentette. Ebben a közegben nem fenyeget a felfedezendôk megfogyatkozása; a zene "Földje" nem járható körbe, nem meríhetô ki, lévén ez a világ sokkal tágabb és hatalmasabb annál, mint amit egy ember képes bejárni. A zene gyökerei univerzálisak, sokkal kiterjedtebbek, mélyebbek, mint az ember maga. Vagy, mint más összefüggésben mondja: az összhangzás sokkal lényegibb kifejezése valaminek, mint az ember részvétele mindebben.
Vidovszky szavai engem Johann Wilhelm Ritterre, a romantika nagy fizikus-filozófusára emlékeztetnek, aki a kozmikus közösség akusztikus észlelésének kitüntett képességérôl egyszer így írt: "A hallás a belsô látás, a legeslegbensôbb léttudat. Ezért is lehet a hallóérzékkel minden más érzéknél ezerszer többet elérni. A hallóérzék az univerzum minden érzéke közül a legfenségesebb, a leghatalmasabb, a legátfogóbb; mi több, az egyetlen mindközönséges, az univerzális érzék. Az univerzum egyetlen szemlélete sem érvényes olyannyira feltétlenül és oly teljességgel, mint az akusztikus."