A Szép levegô légörvénye.
Weber Kristóf & feLugossy László kollázsoperája

Amikor egy klasszikus zenén iskolázott zeneszerzô (Weber) és egy rockzenét is játszó képzô/multimédiamûvész (feLugossy) közös munkára határozza el magát, akkor ott egykönnyen kisebb kavarodás támad. Bár eléggé különbözô zenei munkásságot tudhatnak maguk mögött - Weber véletlen-varációkra alapozott folyamatzenéket szerzett, feLugossy korábban a szentendrei képzômûvészek Bizottság nevû rockzenekarában dolgozott, festett, írt és filmeket készített -, az operától eddig egyforma távolságot tartottak.
Új, közös darabjuk, a Szép Levegô - talán ennek is köszönhetôen - többszörösen meg van csavarva: elejétôl fogva légcsavarok kavarják levegôjét; a színtér fölé függesztett öt óriásventilátor kellemesen élénken tartja a darab klímáját. Ez az atmoszféráját is áthatja, ám a sajátos zenemû derûs, délies levegôjét nem kizárólag ettôl a légáramtól kapja. Inkább dallamai színes szövevényébôl, dinamikájából, lendületes történéseibôl tevôdik össze: a Szép Levegô csavarodásai összetevôinek ritmikus átrendezôdésébôl, kígyózó mozgásából, váratlan váltásokból, és vágásokból összetevôdô fordulatosságából alakul ki. Nem utolsó sorban ennek köszönhetô, hogy a darab 50 perce, elejétôl csaknem a végéig élvezhetô, és nem önti el a kortárs zenék sokaságára jellemzô fensôbbséges unalom. (Ami nem tévesztendô össze a klasszikus, barokk és preklasszikus zenék fenséges unalmával!)
A mû menetidejének megállapításához egyébként nem kell kronométerrel felszerelkezni: a díszletbe épített jókora digitális szerkezet folyamatosan tájékoztat a temporális helyzetrôl, arról, hogy hol is tartozkodunk éppen a hangosképes álmok tartományán áthaladóban. Mert elejétôl fogva minden jelenlévô számára világos, hogy a fedélzet nem kis mértékben elemelkedôben van a tények nappali talajától, és olyan tájék felé tart, mely túl van a Mosoly Országán, sôt még a mûfaj-(megújításában)-szomszédos Mosoly Birodalmánál (Melis-Jeles) is távolabb terül el. (Bár az utóbbival éppoly hallgatólagos kapcsolatban áll, mint amilyen mértékben rokoni kötelékek fûzik Steve Reich Tehillim-jéhez, Phillip Glass-Robert Wilson Einstein on the Beach-éhez, különösen pedig John Cage Europeras 1 & 2 címû mûvéhez.)
Már a színpadképet elnézve is kiderül, hogy a Szép Levegô légárama kizárólag a valóság álomszerû szeglete felé szállít utasokat; csakis a tudat túlfele felôl fúvó fuvalmak hordhattak össze ilyen tarkaságban tündöklô szereplôket és tárgyakat, teremthettek ilyen drámai eseményeket, mint amilyenek itt színre kerülnek: a nyitányként magasból megérkezô krumpliszsák, a kafkai segédeket idézô két serény méhészlány, a hangulatlámpa hatását keltô akasztófa, a rejtélyes rendeltetésû állatbôrök, az embernagyságú akvárium és a hócitromesô.
Mindezek az elemek és események azonban, feLugossy e téren való jártasságának köszönhetôen, eléggé megfontoltan, sôt már-már körmönfontan vannak elrendezve: lefolyásukat különbözô következetességszintek szervezik, amelyek azért elég messzirôl elkerülik a hagyományos dramaturgia menetét (a békabrekegés éppen akkor szólal meg, amikor már kezdtük volna kiismerni magunkat az elképesztô váltások és vágások rengetegében). A tárgyak és tevékenységek szürreális színpompája mégsem nélkülözi teljesen a történetet és az elbeszélô-elemeket. A mûtôskocsin feltámadó férfi és az ôt szülô nô körül bonyolódó cselekményben Orfeusz és Euridiké fordított kettôsének nyomelemei ismerhetôk fel. Ugyancsak narratív, népballadai elemek tûnnek fel az erotikus töltésû rituális mosdás és tûzrakás epizódjaiban.
A darab igazi csavarja alapkoncepciójában rejlik: a mûfaj weberi felfogásában, aminek következtében a megvalósult darab az ironikus és az emelkedett, a parodisztikus és a liturgikus között hullámzik, anélkül, hogy hosszasabban kitartana bármelyik jelleg mellett. (A "fôhôs" - jól hallatszó, puffogó hangokkal járó - megbotozására például himnikussá emelkedô ének kíséretében kerül sor). A Szép Levegô nem úgy opera, ahogy azt a mûfajtól megszoktuk; nincs librettója, jóllehet van szövege, így nincs drámai cselekménye sem, - mondja Weber, és - arról szól, hogy egy énekhang mellé lehet-e rendelni olyan kíséretet, amely véletlen alapon készült, és mégis meg tudja támogatni az énekhangot.
A zene instrumentális "támasztéka" elég szilárd, egyszersmind sokrétûen szerteágazó. A máshonnan merített motívumok és hallható hatásszövevény (minimálzene, Cage, LaMonte Young, Vidovszky László, etc.) ellenére sajátosan weberi zene szólalt meg. A problémát a számos improvizációra épített énekszólam elôadása jelenti; ehhez ugyanis olyan eszményi elôadó kívántatik, akiben Meredith Monk, Maria Callas, Laurie Anderson és Diamanda Galas képességei keresztezôdnek...
Mivel Weber egy nagyobb kísérlet egyik fázisának mondja darabját, fokozott kíváncsiságot ébreszt, talán nemcsak bennem, a beígért folytatás iránt.