"Mindazok, akik gyakorolják magukat a bölcsességben, legyenek hellének vagy barbárok, igazságtalanságtól és vétektõl menten élnek, akik sem az igazságtalanság elszenvedését, sem viszonzását nem kívánják; kerülik az érintkezést az ügyintézõ élet férfiaival és megvetik azon helyeket, ahol ezek járnak: a bíróságokat, a tanácsházakat, a piacokat, a gyûléseket és egyáltalán mindama helyeket, ahol a képzetlenek felgyülemlésére és összegyûlésére sor kerül; lévén, hogy a viszály nélküli, békés életet keresik, melyben a természet és mindennemû részei, a föld, a tenger, a levegõ, az ég, és a benne kutatandók kiváló szemlélõiként, gondolatban úgy járnak együtt a Nap és a Hold, és más égitestek, bolygók és állócsillagok körtáncával, hogy miközben ugyan testükkel a földön állnak, lelküknek azonban szárnyakat adnak, hogy felemelkedhessenek az égbe és az ottani erõket pontosan szemlélhessék, amint az igaz "világpolgárok" osztályrésze, akik a világot honuknak és polgártársaikat a bölcsesség tanítványainak tekintik, mivel számukra az erény - melyre a közügyek irányítása bízatott - adta a polgárjogot. Tehát erényekben gazdagon, a testi fájdalmak és a külsõ szerencsejavak megvetéséhez szokottan, a közömbös dolgok közömbös szemléletében gyakorlottan, a gyönyör és vágyakozás elleni harcban iskolázottan, és egyáltalán mindenkor arra törekedve, hogy a szenvedélyek fölött álljanak és annak szándékában nevelõdve, hogy támadásaikat minden erõvel elhárítsák, a sors csapásaival szemben hajlíthatatlanok legyenek, mivelhogy sújtásaira eleve gondoltak - lévén hogy a legsúlyosabb balszerencse elviselését is megkönnyíti az elõretudás, ha a lélek nem valami újnak tekinti az eseményeket, hanem sokkal inkább régtõl megszokottnak és ismertnek, és ezért kevésbé élesen észleli azokat; így teljes joggal örvendenek az erényeknek és egész életüket ünnepként töltik. Õk persze csak egy kis csapatot alkotnak, a bölcsesség gyengén parázsló tüzét a városokban, hogy az erény ki ne hunyjon teljesen és ne vesszen ki nemünkbõl. Ha az emberek mindenütt e kevesek szándékához csatlakoznának és minden ember azzá válna, amivé a természet kívánja: hibátlanná és véteknélkülivé, a belátás barátjává, önmagáért a nemes dolgokért érzett örömtõl átjárttá; hogy ez az egyetlen jó, minden más az uralma alatt áll és ennek alávetett, akkor az államokat boldogságtól hatná át, mentesek volnának mindattól, ami fájdalmat és félelmet kelt, betöltené õket az, ami örömöt és megelégedést kelt, olyannyira, hogy az élet egyetlen pillanata sem telne boldogság nélkül és az év egész körforgása egyetlen ünnepet alkotna."

Alexandriai Philónnak ebben a sztoikus hatást mutató szövegében világossá válik a hellenista és római korszak filozófiájának egyik alapvonása: a filozófia életforma, ami nem csak azt jelenti, hogy egy bizonyos morális magatartással egyenlõ - mert e szövegbõl látható, milyen fontos szerepet játszik a természet szemlélése -, hanem hogy egyszersmind létforma is, amelyet minden pillanatban élni is kell, és amelynek meg kell változtatnia az egész életet.

A philo-sophia,(a bölcsesség szeretete) szó a régi görögök és rómaiak felfogása szerint elegendõ volt ahhoz, hogy kifejezzen egy ilyen filozófiafelfogást. A "Lakomá"-ban Platón megmutatta, hogy Szókratész mint a filozófia szimbóluma azonosítható Erósszal, Porosz (a segítõkészség) és Penia (a szegénység) fiával. Szókratész nem volt bölcs, de értett hozzá, hogy bölcsességre tegyen szert. A filozófia tehát úgy jelent meg, mint a gondolkodás, az akaraterõ, az egész létmód gyakorlása: megpróbált elérni egy állapotot, nevezetesen a bölcsességet, amely egyébként csaknem elérhetetlen volt az ember számára. A filozófia a szellemi elõrehaladás módszerét jelentette, amely gyökeres megtérést, az életmód teljes megváltoztatását kívánta. A filozófia tehát életmód volt mind eszközei, vagyis a bölcsesség elérésével kapcsolatos gyakorlatok és erõfeszítések tekintetében, mind pedig céljának, magának a bölcsességnek a tekintetében. A bölcsesség ugyanis nemcsak ismereteket közvetít, hanem új életmódhoz is vezet. Abban áll az antik filozófia paradoxona és nagysága, hogy egyrészt tudatában volt a bölcsesség elérhetetlenségének, másrészt meg volt gyõzõdve annak szükségességérõl, hogy ösztönözni kell a szellemi elõrehaladást. A következõképpen fejezi ezt ki Quintilianus: "Arra kell törekedni, ami a legmagasabb rendû: legnagyobbrészt így cselekedtek a régiek, akik úgy vélekedtek ugyan, hogy bölcset még soha senki sem talált, mégis a bölcsesség tanait tanították"2 Tudták, nem fog sikerülni megvalósítaniuk a bölcsességet önmagában - mint tartós és végleges állapotot -, de remélték, hogy elérhetik legalább néhány különleges pillanatban. A bölcsesség volt a transzcendens norma, amely a cselekvést irányította.

A bölcsesség életmód volt, amely lelki nyugalmat (ataraxia), belsõ szabadságot (autarkeia) és kozmikus tudatot eredményezett. Elõször is a filozófia gyógyeljárás volt a félelem ellen. Ez a gondolat határozottan megjelenik Xenokratésznél, Platón tanítványánál,3 továbbá Epikurosznál ("Az égi jelenségek ismeretébõl nincs más hasznunk, mint a lelki béke"),4 a sztoikusoknál5 és a szkeptikusoknál, ahol a következõ szép képpel találkozunk:6 "A szkeptikussal az történik, ami a monda szerint Apellésszel, a festõvel. Azt beszélik ugyanis, hogy amikor Apellész a festészetével ábrázolni akarta egy ló habzó pofáján a habot, ezzel annyira nem boldogult, hogy feladta az egészet, és a szivacsot, amelybe festékes ecsetjét törölni szokta, hozzávágta a képhez. Ahol a szivacs a képhez vágódott, ott a dobással létrehozta a habot." Így a szkeptikusok is, akárcsak más filozófusok, az ítélet bizonyosságában és rendíthetetlenségében kezdik keresni a lelki békét. "Mivel e célt nem érik el, tartózkodnak minden ítélettõl. És íme, a lelki béke úgy jár az ítélet felfüggesztésének nyomában, mint testnek az árnyék."

A filozófia módszernek is tartotta magát, amellyel az ember függetlenségre és belsõ szabadságra (autarkeia) tehetett szert - olyan állapotra tehát, amelyben az én csak önmagától függ. E motívum fellép Szókratésznél7 és a künikhoszoknál, továbbá Arisztotelésznél, aki szerint a szemlélõdõ élet függetlenséget biztosít,8 valamint Epikurosznál9 és a sztoikusoknál.10

Az összes filozófiai iskolában különbözõ módszerek alkalmazásával ugyanazt érik el: annak tudatát, hogy az emberi én képes nélkülözni mindazt, ami a lényegétõl idegen, még ha ez csupán abban áll is, mint a szkeptikusoknál, hogy tartózkodik minden állásfoglalástól.

Az epikureizmusban és a sztoicizmusban ehhez az alapfelfogáshoz járult még a kozmikus tudat (vagyis az a tudat, hogy az ember része az egész természetnek) és az én kiterjesztése a természet végtelenjébe. Ahogy Metrodorosz, Epikureusz tanítványa mondja: "Emlékezz arra, hogy te, aki halandó vagy és csak korlátozott élettel rendelkezel, a természetrõl való meggondolásaidon át felemelkedtél az örökkévalóságig és a dolgok végtelenjéig, és hogy láttad mindazt, ami volt és lesz."11 És Marcus Aurelius12 szerint "az emberi lélek bejárja az egész világot és az azt körülvevõ ûrt; kiterjeszkedik az örökkévalóság végtelenségébe, és elgondolja a mindenség periodikus újjászületését". Az antik bölcs minden pillanatban tudatában van annak, hogy a kozmoszban él, ezért a mindenséghez igazodik, úgyhogy összhangban van vele.

Hogy jobban megértsük, mennyiben képviselhetett életmódot az antik filozófia, térjünk vissza ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet a sztoikusok fogalmaztak meg a filozófiáról folytatott értekezés és maga a filozófia között13. A sztoikusok véleménye szerint a filozófia ágazatai, tehát a természettan (fizika), etika és logika valójában nem magának a filozófiának, hanem csak a filozófiai értekezésnek, a filozófiáról való beszélgetésnek a részei. Azt gondolták ezzel, hogy ha a filozófia tanításáról van szó, akkor meg kell fogalmazni a logika elméletét, a fizika elméletét és az etika elméletét. A beszélgetés egyszerre logikai és pedagógiai természetû követelményei nélkülözhetetlenné tesznek ilyen megkülönböztetéseket. De maga a filozófia, a filozófiai életmód már nem részekre tagolható elmélet, hanem egységes cselekvés, amely abban áll, hogy éljük is a fizikát, a logikát és az etikát. Ebben az esetben az ember már nem állít fel logikát, vagyis tudományt a helyes beszéd- és gondolkodásmódról, hanem helyesen beszél és gondolkodik, már nem állít fel természettant, hanem csodálattal szemléli a kozmoszt, már nem állítja fel a helyes cselekvés tanát, hanem helyesen és igazságosan cselekszik.

A filozófiáról való beszélgetés nem maga a filozófia. Polemon, a régi Akadémia egyik vezetõje ezzel kapcsolatban megjegyzi, "hogy a dolgokkal való bánásmódban és nem dialektikai vizsgálódásokban kell gyakorlatoznunk, mint ama férfiú, aki könyv nélkül megtanul egy harmónia-könyvet, de sohasem gyakorolja magát benne, úgyhogy csodálnak bennünket a szillogizmusaink miatt, életvitelünk tekintetében azonban ellentmondásban vagyunk magunkkal".14 Erre visszhangzik öt évszázaddal késõbb Epiktetosz felszólítása: "Az ács nem mondja nektek: Halljátok, hogyan okoskodom én az ács mûvészetérõl, hanem alkalmasan ‚házért való dologgá teszi magát' és felépíti… Így tegyél te is. Egyél, mint egy ember, igyál, mint egy ember … házasodjál, legyenek gyermekeid, vegyél részt a város életében, érts hozzá, hogy elviselj igazságtalanságokat és hogy a többi embert elviseld …"15

Rögtön megérthetjük az elméletnek és a gyakorlatnak ezt a megkülönböztetését, ahogyan azt a sztoikusok határozottan megfogalmazták, hallgatólag pedig a legtöbb filozófus elismerte. Világosan kiderül ez egy epikureus mondásból: "Semmit sem ér annak a filozófusnak a beszéde, aki egyet sem gyógyít meg az emberi szenvedélyek (pathos) közül."16 A filozófiai elméletek arra valók, hogy szolgálják a filozófiai életet, ezért a hellenisztikus és a római korban arra szorítkoznak, hogy rendszeres, rövid és tömör összefoglalását adják a tannak, erõs lelki hatást tudjanak kifejteni, s hogy könnyû kezelhetõségüknél fogva mindig kéznél legyenek. A filozófiai értekezés nem azért szisztematikus, mert az összvalóság kimerítõ és rendszeres magyarázatát akarja adni, hanem azért, mert csekély számú, egymással szorosan összekapcsolt elvet kíván szolgáltatni a szellemnek, amelyek épp e rendszeresség következtében tesznek szert a lehetõ legnagyobb meggyõzõ erõre és érnek el nagyobb mnemotechnkikai hatást. Egyébként gyakran rövid szentenciák hatásos megfogalmazással összegzik a legfontosabb tanokat, amelyek segítenek visszahelyezni az embert abba az alapállapotba, amelyben élnie kell.

Csak abban állna tehát a filozófia, hogy minden pillanatban könyv nélkül megtanult tantételeket alkalmazunk és így oldjuk meg az élet felvetette problémákat? Ha elgondolkodunk azon, mi mindent foglal magába a filozófiai élet, akkor meg kell állapítanunk, hogy szakadék választja el egymástól a filozófiai elméletet és a filozofálást mint gyakorlati cselekvést. Mintha a mûvész is megelégednék azzal, hogy szabályokat alkalmazzon. Valójában mérhetetlen távolság van az elvont mûvészetelmélet és a mûvészi alkotás között. A filozófiában azonban nemcsak egy mûalkotás létrehozásáról van szó, hanem önmagát kell az embernek megváltoztatnia. Az igazi filozófiai élet a valóságnak egészen más dimenziójába tartozik, mint a filozófiai értekezés.

Miként az epikureizmusban, úgy a sztoicizmusban is szakadatlan, soha véget nem érõ aktus a filozofálás, amely az élettel azonos, és amelyet minden pillanatban meg kell újítani. Ezt az aktust mindkét esetben úgy határozhatjuk meg, mint a figyelem irányítását. A sztoicizmusban a figyelmet a szándék tisztaságára irányítják, vagyis arra, hogy az emberi akarat összhangban legyen az össztermészettel, vagy másképpen kifejezve: az össztermészet akaratával. Az epikureizmus a gyönyörre irányítja a figyelmet, amely végsõ soron a létezésnek való örvendezés. A figyelem megvalósításához azonban a legkülönbözõbb gyakorlatok szükségesek: mindenekelõtt az alapvetõ tantételeken való elmélyült elmélkedés, annak a ténynek mindig újonnan történõ tudatosítása, hogy az élet korlátozott; lelkiismeretvizsgálat és pontosan meghatározott viszonyulás az idõhöz. A szoikusok és az epikureusok azt ajánlják, hogy éljünk a jelenben, ne bánkódjunk a múlton és ne nyugtalankodjunk a jövõ miatt. Mindkét irányzat szerint elég a boldogsághoz a jelen, mert a jelen az egyetlen valóság, amely a mienk és tõlünk függ. A sztoikusok és az epikureusok egyöntetûen elismerik minden egyes pillanat végtelen értékét: számukra éppoly teljes és tökéletes az egyetlen pillanatig megvalósított bölcsesség, mint egy egész, végtelen idõtartam; fõként a sztoikus bölcs az, aki szerint minden pillanat tartalmazza a kozmosz teljességét. Ezenkívül nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, hogy az ember rögtön boldog legyen. Sürget az idõ, bizonytalan a jövõ, fenyeget a halál: "Amíg halogatjuk az életet, elmúlik"17 Ezt a magatartást csak akkor érthetjük meg, ha feltesszük, hogy az antik filozófia a legmesszebbmenõkig tudatában van az egzisztencia felmérhetetlen, végtelen értékének, amaz egzisztencia értékének, amely a kozmoszban, a kozmikus esemény egyedülálló valóságában zajlik.

A hellenisztikus és római korszak filozófiája tehát életmód, életmûvészet és létmód. Valójában az antik filozófiának, legalábbis Szókratész óta, mindig ez volt a jelentése. Volt szókratészi életstílus (amelyet a künikhoszok utánoztak), a szókratészi dialógus pedig gyakorlat volt, amely arra kényszerítette Szókratész beszélgetõpartnerét, hogy tegye kérdésessé önmagát, figyeljen magára, és oly széppé és bölccsé alakítsa a lelkét, amennyire csak lehet.18 Platón a filozófiát a meghalás gyakorlásaként határozza meg, a filozófust pedig olyan emberként, aki nem fél a haláltól, mert az idõ és lét teljességét szemléli.19 Újból és újból felteszik, hogy Arisztotelész tiszta teoretikus, de a filozófia nála sem marad csupán értekezés a filozófiáról vagy ismeretek összegyûjtése, hanem a szellem minõségét képviseli, és ez belsõ változás eredménye: Arisztotelész olyan életet magasztal, amely a szellem szerint való.20

Nem gondolhatjuk tehát - bár gyakran ez történik - hogy a hellenisztikus korban, vagyis Macedóniának a görög városok feletti uralma óta, vagy a császárkorban lényegesen megváltozott volna a filozófia. Egyrészt egyáltalán nem igaz, hogy Krisztus elõtt 330 után a politikai élet és a görög városok hanyatlásnak indultak volna, amint makacs közhelyek alapján állítják. Fõképpen pedig a filozófiának mint életmûvészetnek és életmódnak a gondolata nincs politikai körülményekhez kötve és nem kapcsolódik ahhoz az igényhez, hogy emberek a belsõ szabadságba meneküljenek, ami kárpótlást nyújthat az elveszett politikai szabadságért. A filozófia már Szókratésznél és a tanítványainál életstílus, a belsõ élet technikája. Ókori történelme folyamán a filozófia nem változtatta meg lényegét.

A filozófiatörténészek általában elég kevés figyelmet szentelnek annak a ténynek, hogy az antik filozófia elsõsorban életmód. Inkább filozófiai beszélgetésnek tekintik a filozófiát. Hogyan magyarázhatjuk ennek az elõítéletnek az eredetét? Azt gondolom, hogy ennek okát a középkori és újkori filozófia fejlõdésében kell keresnünk. E jelenségben lényeges szerepet játszott a kereszténység. Eleinte, a Krisztus utáni II. századtól kezdve a kereszténység filozófiaként, keresztény életformaként értelmezte magát. És ha a kereszténység filozófiának adhatta ki magát, ez nagyon jól alátámasztja azt a tényt, hogy az ókorban a filozófiát életmódként fogták fel. Ha a filozofálás nem egyéb, mint hogy az ember az össztermészet törvénye szerint él, akkor a keresztény, aki összhangban él a logosz, az isteni ész törvényével, filozófus.21 Egyébként a kereszténységnek ahhoz, hogy filozófiának tüntethesse fel magát, magába kellett ötvöznie olyan elemeket, amelyeket az antik filozófiából kölcsönzött, és összhangba kellett hoznia a János evangélium Logoszát (Igéjét) a sztoikusoknál szereplõ kozmikus ésszel, késõbb pedig az arisztotelészi és platóni intellektussal (nousz-szal). Ezenkívül fel kellett vennie a filozófiai szellemi gyakorlatokat a keresztény életbe. Ennek az összeötvözésnek a jelensége világosan látható Alexandriai Kelemennél, késõbb pedig továbbfejlõdik a szerzetességben, ahol újra megtalálhatjuk a sztoikus vagy platonikus gyakorlatokat (az önmagunkra figyelés gyakorlatait [proszokhé], a meditációs gyakorlatokat, a lelkiismeretvizsgálat gyakorlatait, a meghalás gyakorlatait), és ahol szintén megfigyelhetõ, hogy nagyra becsülik a lelki nyugalmat és a rendíthetetlenséget.

A középkor végül is átveszi a kolostori élet koncepcióját mint keresztény filozófiát, vagyis mint keresztény életmódot. Ahogy Dom Jean Leclerc kifejezi: "A középkori kolostori életben, miként az ókorban, a philosophia nem elméletet vagy ismeretfajtát jelent, hanem átélt bölcsességet, az ész szerinti élet bölcsességét".22

Ezzel egyidejûleg azonban a középkori egyetemeken véget vetettek a hiten alapuló teológia és az észen alapuló hagyományos filozófia összekeverésének, ami eredetileg jellemzõ volt a kereszténységre. A filozófia már nem a legmagasabb rendû tudomány, hanem "a teológia szolgálója"; a filozófia szolgáltatja a teológia számára szükséges fogalmi, logikai, természettudományos és metafizikai anyagot. A szabad tudományok fakultása többé nem más, mint elõkészület a teológiai fakultásra. Ha félretesszük a philosophia szónak azt az értelmét, amelyben a szerzetesek használták, akkor a filozófia már nem életforma többé: a középkorban tisztán teoretikus és elvont tevékenységgé változik. Az antik lelkigyakorlatok már nem tartoznak a filozófiához, hanem a keresztény lelkiség alkotórészeivé lettek. Szent Ignác lelkigyakorlataiban bukkannak fel ismét, s az újplatonikus misztika fõként a Rajna-menti domonkos szerzetesek, így például az ifjú Eckhart misztikájában hat tovább. Az ókorhoz képest tehát, tartalmát tekintve, gyökeres változás történik a filozófiában. Másrészt ettõl kezdve a filozófiát és a teológiát egyetemeken tanítják, amelyeket a középkori egyház alapított. Bár olykor egyetemeknek akarták nevezni az ókorban mûködõ, tudással és tanítással foglalkozó intézményeket, valójában soha nem létezett az egyetem fogalma és valósága, kivéve talán Keleten, az ókor végén. Az egyetem egyik jellemzõje az, hogy professzorokból áll, akik professzorokat képeznek, valamint szakemberekbõl, akik ugyancsak szakembereket képeznek. Az oktatás tehát már nem embereknek szól, akiket emberekké szeretnének nevelni, hanem szakembereknek, akik megtanulják, hogyan képezzenek ki további szakembereket. Éppen ez a "skolasztika" veszélye, amely az ókor végén kezdett fellépni, a középkorban továbbfejlõdött, és amely a mai filozófiában is megtalálható.

A teológia uralma alatt álló skolasztikus egyetem még a XVIII. században is mûködik, de a csakugyan termékeny filozófiai gondolkodás - Descartes-tal, Spinozával, Malebranche-sal, Leibniz-cel - az egyetemen kívül bontakozik ki. A filozófia kivívja függetlenségét a teológiával szemben, ám ez a mozgalom, amely a középkori skolasztika ellenhatásaként keletkezett, ugyanazon a síkon telepszik meg, mint amaz. Az elméleti teológiai beszédmóddal egy másik, éppoly elméleti beszédmódot állítanak szembe.

A XVIII. század végétõl Wolffal, Kanttal, Fichtével, Schellinggel és Hegellel az új filozófia bevonul az egyetemre, és néhány olyan kivételtõl eltekintve, mint Schopenhauer és Nietzsche, elválaszthatatlan kapcsolatban marad az egyetemmel - gondoljunk csak Bergsonra, Husserlre vagy Heideggerre. Rendkívül fontos tény ez. Amint láttuk, a filozófiai beszédmóddá összezsugorodott filozófia más környezetben és légkörben fejlõdik, mint az antik filozófia. Magától értõdik, hogy a modern, egyetemi filozófia többé már nem életmód, nem életforma, hacsak nem a filozófiaprofesszor személyes életstílusa. A filozófia eleme, élettere az állami oktatásügy, amely egyébként mindig fenyegette és gyaníthatólag fenyegetni is fogja a filozófia függetlenségét. Ahogy Schopenhauer megállapította: "Az egyetemi filozófia rendszerint puszta szemfényvesztés: igazi célja az, hogy gondolkodásuk legmélyén ugyanabba a szellemi irányba állítsák be a diákokat, amelyet szándékai szempontjából megfelelõnek tart a professzori kinevezéseket gyakorló minisztérium. Politikai szempontból ebben igaza is lehet a minisztériumnak: csakhogy ebbõl az következik, hogy az ilyen katedrafilozófia nem lehet komoly, hanem csak iskolás filozófia … Mert ha kívánatos valami a világon …, akkor az, hogy fénysugár világítsa meg létezésünk sötétségét, és hogy valamilyen felvilágosítást kapjunk errõl a rejtélyes egzisztenciáról …".23 Akárhogy áll is a dolog, a modern filozófia elsõsorban beszély, diskurzus, amelyet tanintézetekben fejtenek ki, és könyvekben írnak le, tehát szöveg, amelyet értelmezni lehet.

Ez nem jelenti azt, hogy a modern filozófia nem újította volna fel az antik filozófia néhány egzisztenciális vonását. Ezek egyébként sohasem tûntek el teljesen. Nem véletlen, hogy egyik mûvének Descartes a Meditationes címet adja. A mûben valóban meditációkról van szó (meditatioról a gyakorlás értelmében), Szent Ágoston keresztény filozófiájának szellemével teljes összhangban, és Descartes azt ajánlja, hogy bizonyos ideig gyakorolják is ezeket. Rendszeres és geometriai formájában Spinoza Etikája aránylag pontos megfelelõje a rendszeres filozófiai beszédmódnak, ahogyan az a sztoicizmusban megtalálható volt. Elmondható, hogy Spinozának az antik filozófiából származó értekezése-beszédmódja azt tanítja, hogyan változtathatjuk meg gyökerestül és konkrétan az emberi létet, és hogyan juthatunk el a boldogságra. A mû utolsó soraiban egyébként megjelenik a bölcs alakja. "A bölcs", magyarázza Spinoza, "alig indul fel lelkében, hanem bizonyos örök szükségszerûség szerint tudva önmagáról, Istenrõl és a dolgokról; sohasem szûnik meg létezni, hanem mindig igazi lelki megelégedés birtokában van."24

Schopenhauer és Nietzsche filozófiája is az életmód gyökeres megváltoztatását kívánja. Ezenkívül Nietzsche is, Schopenhauer is teljes egészében benne áll az antik hagyományban. Egyébként a hegeli módszer hatására az ifjúhegeliánusoknál és Marxnál is kialakult az a felfogás, hogy az elmélet és a gyakorlat nem választható el egymástól, s hogy a képzeteket a világnak az ember által történõ aktív megváltoztatása hívja elõ. A XX. században Bergson filozófiája és Husserl fenomenológiája nem annyira rendszer, mint inkább módszer: az a célja, hogy megváltoztassa világészlelésünket. Az a filozófiai mozgalom pedig, amelyet Heidegger indított el és az egzisztencializmus folytatott, elvileg be akarja venni a filozófiai folyamatba az ember szabadságát és cselekvését, jóllehet e mozgalom voltaképpen fõleg filozófia diskurzus, beszédmód.

Azt mondhatnánk, az antik filozófia abban különbözik a moderntõl, hogy ott nem csak Khrüszipposzt és Epikuroszt tekintik filozófusnak, azért, mert kidolgoztak valamilyen filozófiai beszédmódot, hanem minden más embert is, aki Khrüszipposz vagy Epikurosz elõírásai szerint él. Filozófusnak, sõt, bölcsnek tekintik az olyan államférfit is, mint amilyen az uticai Cato volt, mert bár nem írt és nem tanított semmit, teljes egészében a sztoicizmus szellemében élt. Ugyanígy áll a dolog Rutililus Rufus-szal és Quintus Mucius Scaevola pontifexszel, akik gyakorolták is a sztoicizmust, amennyiben példátlan önzetlenséget és emberiességet tanúsítottak az igazgatásuk alatt álló provinciákban. Õk nemcsak példát szolgáltatnak sztoikus magatartásra, hanem egyszersmind olyan férfiak is, akik minden szempontból a sztoikus szabályok szerint élnek: úgy beszélnek, mint sztoikusok (Cicero25 kiemeli, hogy a perekben, amelyekben részt kellett venniük, visszautasítottak egy bizonyos fajta retorikát), birtokában vannak a sztoikusok világfelfogásának, vagyis a kozmikus ésszel összhangban kívánnak élni. Olyan férfiakról van szó, akik megpróbálnak megvalósítani egy bizonyos életmódot, mégpedig a sztoikus bölcsesség eszményét, és a kozmoszban valamint embertársaik körében megpróbálnak az egész mindenséget kormányzó ész szerint élni. Az antik filozófia életformát javasol az embernek, a modern filozófia viszont fõképp egy bizonyos szaknyelv konstrukciójaként jelenik meg, amely szakembereknek van fenntartva.

Jogában áll az embernek, hogy úgy határozza meg a filozófiát, ahogy akarja, olyat válasszon, amilyet szeret, és ha képes rá, kitaláljon olyan filozófiát, amilyet helyesnek tart. Ha viszont hû marad valaki a filozófia antik meghatározásához, mint Descartes vagy Spinoza, akik számára a filozófia "a bölcsesség gyakorlása" volt, s ha valaki úgy gondolja, fontos az embernek, hogy megpróbáljon eljutni a bölcsesség állapotába, akkor az antik hagyományokban (amilyen a szókratianizmus, a platonizmus, az arisztotelianizmus, az epikureizmus, a sztoicizmus, a khünizmus és a szkepticimus) "életmodelleket", alapformákat, a bölcsességkeresés különbözõ típusait találja, amelyek szerint az ész az emberi létezésre alkalmazható. Az antik iskolák sokfélesége felettébb értékes és különösen kedvezõ vizsgálódási terepet kínál, mivel lehetõvé teszi számunkra, hogy összehasonlítsuk egymással az ész különbözõ alapmagatartásainak következményeit. Ez természetesen azt feltételezi, hogy a filozófiákat tartalmukra, lényegi magjukra vezetjük vissza, mégpedig úgy, hogy eltávolítjuk ma már korszerûtlen kozmológiai vagy mitikus elemeiket, és kiemeljük azokat az alapvetõ kijelentéseket, amelyeket maguk lényegesnek tekintettek. Egyébként nem arról van szó, hogy e filozófiai hagyományok közül kiemeljük egyiket vagy másikat, a többit pedig kizárjuk. Az epikureizmus és a sztoicizmus például belsõ életünk két ellentétes, mégis elválaszthatatlan pólusának felel meg: az erkölcsi tudat követelményeinek és az életöröm szükségletének.

Az ókorban a filozófia állandó gyakorlás; arra szólítja fel az embert, hogy figyeljen az élet minden pillanatára és ébredjen tudatára a mindenkori jelen felmérhetetlen értékének, úgy, hogy a jelent a kozmosz perspektívájából szemléli. A bölcsesség gyakorlása valóban kozmikus dimenziót foglal magában. Mert ellentétben a közönséges emberrel, aki elveszítette kapcsolatát a világgal, s a világot már nem mint olyant szemléli, hanem eszköznek fogja fel, amellyel kielégítheti szükségleteit, a bölcs számára szellemileg mindig az egész van jelen. A bölcs egyetemes perspektíva szerint gondolkodik és cselekszik. Úgy érzi, hogy egy egészhez tartozik, amely szétfeszíti egyediségének határait. E kozmikus tudat az ókorban más síkon helyezkedett el, nem a mindenség tudományos megismerésének síkján, amelyre példaként az asztronómiai jelenségek ismeretét említhetjük. A tudományos megismerés objektív és matematikai volt, szemben a kozmikus tudattal, valamilyen lelki gyakorlat eredményével, amely gyakorlat abban állt, hogy az ember tudatosította magában az egyéni egzisztencia helyét a kozmosz nagy folyamatában, az egész perspektívájában: toti se inserens mundo, "belemerülni a világ totalitásába".26 Ez a gyakorlat nem az egzakt tudomány matematikai-fizikai terében ment végbe, hanem a konkrét, élõ és az érzékeivel észlelõ szubjektum eleven tapasztalatában. E két különbözõ viszonyulás a világhoz gyökerestõl eltér egymástól. Érthetõvé válik ez a különbség, ha arra a Husserl által hangoztatott ellentétre27 gondolunk, amely egyrészt a Föld forgása - amelyet a tudomány állít és be is bizonyít -, másrészt a Föld mozdulatlanságáról való meggyõzõdés között áll fenn. Ez utóbbi forrása a köznapi tapasztalat, valamint a transzcendentális és konstitutív tudat. A köznapi tapasztalat számára a Föld szolgáltatja életünk mozdulatlan alapját, életünk vonatkoztatási pontját, vagy ahogy Merleau-Ponty mondja: "idõnk és terünk mátrixát".28 Átélt tapasztalatunk és eleven észlelésünk számára éppígy a kozmosz és a természet testesíti meg életünk végtelen horizontját, létezésünk rejtélyét, amely "borzongással és isteni gyönyörrel" (horror et divina voluptas) tölt el bennünket, ahogy Lucretius mondja.29 A Faustban Goethe a következõ csodálatos sorokkal fejezi ki ezt: "Das Schaudern ist der Menschheit bestes Teil; / Wie auch die Welt ihm das Gefühl vertreure, / Ergriffen, fühlt er tief das Ungeheure."30 .

Viszonyunk önmagunkhoz, viszonyunk a kozmoszhoz, viszonyunk embertárainkhoz: az antik hagyományok ez utóbbi kérdés szempontjából is tanulságosak. Az igazat megvallva nincs még egy elõítélet, amely oly mélyen és oly kiirthatatlanul meggyökerezett volna a modern történészek gondolkodásában, mint az a gondolat, hogy az antik filozófia menekülés, az egyén visszahúzódása önmagába: a platonikusoknál menekülés az ideák világába, az epikureusoknál visszahúzódás a politikai tevékenységtõl, a sztoikusoknál meghódolás a sors elõtt, amelynek a bölcs aláveti magát. A dolgok ilyetén felfogása azonban két okból is helytelen. Elõször is az antik filozófia olyan filozófia, amelyet mindig csoportban gyakorolnak, teljesen függetlenül attól, hogy a püthagoreus közösségekrõl, a platóni szeretetrõl, az epikureus barátságról vagy a sztoikus lelkivezetésrõl van-e szó. Az antik filozófia közösségi igyekezetet tételez fel, olyan közösséget, amelynek tagjai együtt kutatnak, kölcsönösen segítik és szellemileg-lelkileg támogatják egymást. Legfõképpen pedig a filozófusok sohasem hagytak fel azzal, hogy befolyásolják a várost, hogy szolgálják polgártársaikat, s ez végsõsoron az epikureusokra is érvényes. A feliratok tanúsága szerint a városok polgárai gyakran nyilvánosan magasztalták a filozófusokat. Bár különbözõ volt az iskolák politikai felfogása, mindegyik egyaránt arra törekedett, hogy hatást gyakoroljon az államra, a királyra vagy császárra. Különösképpen is rögzített helye van a sztoicizmusban (amint könnyen kimutatható Marcus Aurelius31 néhány szövegében) annak a kötelességnek, hogy az ember szolgálja mindig az emberi társadalmat, és igazságosan cselekedjék. Egyike volt ez annak a három feladatnak, amelyekre minden pillanatban gondolni kell. A másik kettõ: a gondolkodásnak szentelt éberség és a beleegyezés a sors által ránk mért eseményekbe. Az elsõ követelmény szorosan összefügg a másik kettõvel. Egy és ugyanazon bölcsesség az, amely a kozmikus és minden ember számára közös észhez igazodik. A filozófiára alapozott életnek mindig lényeges eleme az a törekvés, hogy az ember igazságosan cselekedjék és az emberi közösséget szolgálva éljen. Más szóval: a filozófiára alapozott élet a közösség iránti bensõ elkötelezettséget von maga után. Valószínûleg ezt a feladatot a legnehezebb teljesíteni, mert az embernek az észhez kell tartania magát, s nem vakíthatják el politikai szenvedélyek, harag, düh és elõítéletek. Szinte elérhetetlen egyensúlyt kell teremteni a bölcsesség gyümölcse, a belsõ béke, valamint a szenvedélyek között, amelyeket elkerülhetetlenül elõidéz az igazságtalanságok, a szenvedések és az emberi nyomorúság látványa. A bölcsesség azonban épp ezen az egyensúlyon alapul: a sikeres cselekvésnek elengedhetetlen feltétele a belsõ béke.

Az antik filozófia tanítása tehát ez: a filozófia felhívás minden emberhez, hogy alakítsa át magát. A filozófia megtérés, az élet- és a létmód átalakítása, a bölcsesség keresése. Ami nem egyszerû: "Ha mármost a bölcsességhez vezetõ út .. . nagyon nehéznek látszik is" mondja Spinoza az Etika végén, "mégis megtalálható. S bizonyára nehéznek kell lennie, ha oly ritkán akadnak rá. Mert hogyan volna különben lehetséges, ha szemünk elõtt volna az üdvösség s elérhetõ volna nagy fáradság nélkül, hogy csaknem mindenki elhanyagolja? De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka."32

Endreffy Zoltán fordítása