Komplex rendszereket, komplex kultúrákat csak történetük felderítésével lehet igazán megismerni. Jól ismert ez a tény a biológiában, ezen alapszik a biológiai evolució elmélete, de alkalmazható ez a megközelítés a társadalom és az emberi személyiség rendszereire is, mert ezeket is jól ismert evolúciós folyamatok hozzák létre.

Ha az ember kiváncsi arra, hogy milyen folyamatok befolyásolják, milyen erõk formálják a globalizálódó társadalmat, mi vár a hagyományos kultúrákra, mi lesz a funkciója - lesze-e egyáltalán - az emberi személyiségnek, akkor szükségképpen történeteket kell, hogy vizsgáljon.

Az emberi evolúció leglényegesebb történte az emberszerû, zárt, együttmûködõ csoportok kialakulásának folyamatáról szól (Csányi 1999). Az emberi csoportszerkezet nagymértékben különbözik az állatoknál megfigyelhetõktõl. Az állati csoportok szervezõdésének alapvetõ vonása az egyedek folyamatos, kíméletlen versengése. Ezen a versengésen belül az esetenként megfigyelhetõ együttmûködés csak a közösen elérhetõ erõforrásokért alakul ki. Az állati csoportok genetikailag nyitottak, egy-egy generációnyi idõ alatt a csoport számottevõ része elvándorol vagy cserélõdik, ezért az egyedektõl független csoportentitás nem alakul ki. A csoporthoz való kötõdés is az egyedek kölcsönhatásain keresztül valósul meg.

Az emberi csoportokra az egyedi versengés visszaszorulása és a csoportok közötti versengés felerõsödése a jellemzõ (Bohem 1997). Megjelenik az egyedektõl, egyénektõl független, autonom csoportentitás, mint új, szociális szervezõdési szint, amelynek saját érdekei képesek háttérbe szorítani a csoporttagok egyedi érdekeit.

Az emberszerû csoportokban élõket a következõ, genetikailag megalapozott fajspecifikus tulajdonságok jellemzik:
1. Szeretnek közös akciókban résztvenni,
2. Szeretnek közös konstrukciókat (absztrakt, tárgyi, szociális) készíteni,
3. Kialakítanak és elfogadnak közös hiedelmeket,
4. Hûségesek a csoportjukhoz és a csoport érdekében a saját érdekeiket képesek háttérbe szorítani, a csoportért akár életüket is feláldozzák.

Ezek a tulajdonságok akkor mûködnek optimálisan, ha a csoport zárt, létszáma nem nagyobb száz-százhúsznál, amelybõl harminc-negyven felnõtt, és a csoporttagok szocializációja a zárt csoportban zavartalanul folyik (Csányi 1999). A négy tulajdonság együtt egy nagyon erõteljes rendszervezõ képességnek feleltethetõ meg. Minden ember genetikai öröksége, biológiai adottsága, hogy társai környezetében azonnal szociális rendszerek konstrukciójával kezd el foglalkozni. Közös akciókat, közös konstrukciókat, közös hiedelmeket hoz létre, meglehetõsen nagy szabadsággal. Ebbéli szabadságának legfõbb korlátait éppen az általa létrehozott szociális struktúrák képezik.

A fajspecifikus embertulajdonságok hozták létre az ember kultúrateremtõ képességét is. A kultúrát legegyszerûsítve a következõképpen határozhatjuk meg: egy olyan mûködõ, funkcionálisan zárt rendszer, amelynek interakcióban lévõ komponensei emberek, tárgyak és hiedelmek. Az interakciók eredménye a kultúra komponenseinek folyamatos megújulása, replikációja. A tárgyak és a hiedelmek az emberek közös akciói és konstrukciói során jönnek létre. A különbözõ kulturális rendszerek alkalmasságától függõen a csoportok hosszú távú fennmaradási képessége erõsen különbözik. Ennek következményeképpen a csoportok közötti erõs szelekció (Sober és Wilson 1998) biztosítja, hogy csak azok a komponensek maradjanak meg egy adott kultúra funkcionális kompenseiként, amelyek nem gátolják vagy éppen serkentik az egész rendszer mûködését. A kultúra egésze így egy magában való, rendszertermészetû entitás, amelynek minden komponense és mértéke a fennmaradást szolgálja. A négy biológiai tulajdonság számos egyszerûbb mechanizmusban fejezõdik ki. Ilyen például az ember indoktrinálhatósága, amely a humánetológia szerint lehetõvé teszi, hogy a csoport hiedelmeinek, ideológiáinak a lehetõ legegyszerûbb, fekete-fehér változatát is elfogadják a csoport megfelelõen szocializált tagjai (Eibl-Eibesfeldt 1982). Ilyen a rítusok végzésének kommunikatív és tudást hordozó funkciója, de idesorolhatóak ritmust, harmóniát, konstrukcióiban kerek egészet keresõ emberi tulajdonságok is.

Világos tehát, hogy a csoportkultúra közös, szociális képzõdmény, amelynek létrehozásában és mûködtetésében a csoport minden tagja részt vesz. Természetesen a csoporttagok - mások és saját maguk számára - mint egyének, személyiségek is megjelennek. A korai csoportkultúrákban azonban az egyén csak a csoportkultúra részeként volt képes kifejezõdni. Részben azért, mert szocializációja zavartalan volt, azt tanulta meg magáról gondolni, amit a csoport kultúrája számára elõírt, másrészt azért, mert a korai csoportok zártak voltak és minimális volt a kontaktusuk idegen csoportokkal. Különbözõ számítások szerint mintegy húszezer évvel ezelõtt egész Európában körülbelül tízezer ember élt, kisebb száz-százhúszfõs csoportokban, amelyek egymástól igen távol helyezkedtek el, és és csak 4-5 csoport tartott fenn alkalmi, fõként tárgyak és nõk cserjére szorítkozó kapcsolatokat (Pfeiffer 1982). Ilyen körülmények között a kultúra saját evolúcióját igen lassú változások jellemzik, minden kultúra független rendszerként vesz részt a csoportok önfenntartó versenyében és saját maga kell, hogy felfedezze, létrehozza azokat az esetleg jobb, megfelelõbb komponenseket, amelyek ebben a versenyben segítik. A hiedelmek cseréje, rekombinációja ritka esemény volt. Gondos vizsgálatok azt mutatják, hogy az emberi invenciók száma szoros korrelációt mutat az adott populáció létszámával, tehát a zárt, kislétszámú csoportkultúrák kulturális evolúciója szükségképpen lassú volt (Carneiro 1967).

Sajátos viszony alakult ki a csoportkultúra mint magábanvaló rendszer és a kultúrát hordozó csoporttagok, egyének között. A szocializáció során a kultúra globális rendszerét, hiedelmeit, értékeit, történetét tanulással sajátította el az egyén, ugyanakkor mindennapi életével, a saját cselekvéseivel, a saját tapasztalataival, a saját hiedelmeivel maga is hozzájárult a közös kultúra gyakorlásához és esetleges lassú változásához. Ebben a kettõségben a kultúra mint független szociális realitás jelenik meg az egyén számára, aki a maga személyes, lokális vizsgálataival folyamatosan igyekezett a maga tapasztalatait a kultúra közös kommunikációs rendszerében megfogalmazni (Berger és Luckman 1967). Az egyéni, önálló, független gondolkodásnak nem sok tere adódhatott, inkább devianciának tekinthették, mint természetesen gyakorolható jognak.

A csoportkultúrák ideje valószínûleg több millió évig tartott és az ember, az emberi elme olyan genetikai változásokon ment keresztül, amely számára a csoportkultúrát tette biológiailag optimális környezetté. Az utolsó néhány tízezer évben azonban az emberi populáció hirtelen megszaporodott, éppen a csoportkultúra mint szociális szervezõdés sikere miatt. Míg az elõzõ idõkben a csoportok számára elegendõ tér állt rendelkezésre, a populáció gyarapodásával a terület mint erõforrás egyre nagyobb jelentõségre tett szert. Hasonló helyzetben lévõ állatok között ilyenkor kíméletlen harc indul meg a jó területekért, és kialakul egy létszámszabályozó folyamat, amely az adott fajt környezetével egyensúlyban tartja. Nem így történt az embernél. A csoportok szétválása és egymáshoz közeli letelepedése olyan helyzetet hozott létre, amelyben nemcsak az agresszió, hanem az egyezkedés kulturális mechanizmusai is kialakultak. Az egymás mellett élõ csoportok sokszor azonos nyelven beszéltek, azonos kultúrával rendelkeztek, emlékeztek közös eredetükre, tehát a versengés szelídebb formáit választották. Ez a populáció további gyors növekedéséhez vezetett és megkezdõdött a csoportok feletti szervezõdések, törzsek, törzsszövetségek, városok, államok kialakulása (Mumford 1976).

Minden új szociális formáció az emberi faj biológiai adottságai által adott rendszerszervezõ képességen alapult. A csoportok feletti szervezõdések, mint új egységek természetes törekvése volt, hogy tagjaikat közös akciókra, közös konstrukciókra, közös hiedelmekre késztessék, mert az adott szociális rendszer ezek által mûködött a leghatékonyabban. Megjelentek tehát a csoportokon átnyúló nagy vallások, a sokmilliós nyelvek, a sokmilliónyi embert mozgató államszervezetek. Ha valamelyiknek akárcsak néhány generációnyi idõre sikerült stabilizálódnia, kialakulhatott egy többé-kevésbé egységes kultúra és hiedelemrendszer, mint például az ókori nagy birodalmakban.

Ez az új fejlemény természetesen a csoportkultúrákat hatékonyan rombolta, de a csoportkultúrákban keletkezett rendszerkomponenseket, az embereket, a tárgyakat, azok elkészítésének technikáit és a hidelmeket átvette. Egészen pontosan összekeverte valamiféle nagy kulturális olvasztótégelyben, és az új közös kultúra saját funkcionális rendszere ezek felhasználásával alakult ki. Nagyon lényeges volt azonban, hogy, amíg a csoportkultúrákban szinte minden komponens helyben, az adott csoporton belül keletkezett, és a csoportkultúrák versengésében igen hosszú idõ alatt szelektálódott, csiszolódott, addig a felgyorsult társadalmi fejlõdés erre a megbízható, lassú, funkcionális szelekcióra nem hagyott idõt. Az új kultúrák hozott anyagból dolgoztak és igyekeztek belsõ szelekcióval egymáshoz illesztgetni a kapott komponenseket, mûködõ funkcionális mechanizmusokat kialakítani, ez a legtöbb esetben nem sikerült, ezért ezeket a kultúrákat nagy belsõ válságok jellemezték, amelyek valamilyen kisebb-nagyobb külsõ hatásra viszonylag gyakran vezettek a kultúra összeomlásához. A szociális struktúrák gyors változásait az agrár és ipari technológiák kifejlõdése kísérte, amelyek a belsõ szelekcióval sokkal hatékonyabban alakíthatóak, hiszen egy új technika közvetlen hatékonysága szinte azonnal megítélhetõ, míg mondjuk az elosztás szerkezetének megváltoztatásáról esetleg csak évszázadok múlva derül ki, hogy alkalmatlan stabilis társadalom létrehozására.

A legnagyobb ellentmondás azonban az egyén és a kultúra viszonyában jelentkezett. A vegyes eredetû hiedelmek, technikák, szociális konstrukciók világában a szocializáció nem lesz zavartalan és ennek eredményeképpen megváltozik a személyiség belsõ tartalma és funkciója is. A szocializáció szempontjából az optimális helyzet az egyöntetûség, tehát ha a fejlõdõ gyermek környezetében mindenkitõl ugyanazt a kultúrát veheti át, ha nem találkozik a kultúra kritikájával, ha nem neki magának kell esetleg választani bizonyos hiedelmek között. A kétkedõ ember, a Bibliában nagyon szépen megfogalmazott "jó és rossz tudása" ennek a kornak a terméke. Amíg régen mindenki számára egyértelmû volt az adott kultúra belsõ értéke, a "jó", ez a dolog választhatóvá vált, és a helyes választás az egyén felelõssége lett. A csoporttársadalom senkit sem kényszerített választásra és a felelõsség a csoport egészének szintjén jelent meg.

Megnõtt a szerepe a személyes, lokális analízisnek. A csoportkultúra korában a hûség természetes dolog volt, fel sem tûnt, a csoportot nem lehetet elhagyni, egyedül az ember életképtelen volt, idegen csoportok pedig aligha fogadták be. A tömegtársadalmakban az egyénnek meg kell vallania hûségét, kialakul saját felelõssége, hova tartozik, melyik hiedelemrendszerhez, melyik kultúrához, melyik valláshoz. Kialakulnak az ideologikus kultúrák, amelyek valamilyen egységes rendszert képezõ, de mesterségesen konstruált eszmét tesznek a kultúra alapjává, és a további kulturális komponenseket az ideológia alapján válogatják. Tehát nem alulról felfele építik a kultúrát hanem éppen fordítva. Jelenkori példái az effajta szervezõdésnek a fasiszta és a kommunista diktatúrák.

Ezzel egyidõben, ezt az ideologikus aspektust erõsítendõ, megjelenik az a felfogás amely az ember döntési szabadságát felnagyítja és abszolutizálja, tehát kimondva, ki nem mondva azt tételezi fel, hogy a lokális, személyes döntésekben a szocializáció hatása nem lényeges, a tradició, a családban tanult kultúra levetkezhetõ, a kultúra és a kultúrákból levezethetõ igazság racionális analizis alapján választható. És természetesen minden ideológia, minden ideológikus kultúra úgy gondolja, hogy az igazán szabad ember arra jön rá, hogy csak az adott ideológiának és csak neki van igaza. Mindenki, aki mást választ eretnek, áruló, idegenszívû. Mintha biológia és szocializáció nem is léteznék.

Ezek a változások hihetetlen módon megterhelték a személyiséget és a személyiséget kialakító fejlõdési folyamatokat. A fejlõdõ gyermek nem egy elfogadott, kipróbált, harmonikusan összerendezett kultúrával szembesül hanem már fejlõdésének elején a saját felelõsségével, azzal, hogy a világ tele van jó és rossz dologgal, amelyeket neki felismeri, megítélni kötelessége, és amint elfogad valamit az áttekinthetetlenül nagy választékból azonnal felelõs lesz azért, amit választott.

Egy jellegzetes kísérõjelensége volt a kulturális evolúciónak a funkcionális csoportméret folyamatos csökkenése. Biológiai adottságaink alapján negyven-ötven emberrel vagyunk képesek közvetlen emocionális és kognitív kapcsolatot kiépíteni. A csoportársadalomban éppen ennyi ember alkotta a társadalmat, kiegészülvén még a gyerekekkel. A modern megatársadalmakban két folyamat indult el, egyrészt csökkent az effektív csoportméret, a többgenerációs nagycsaládból egyre kisebb, majd 3-4 tagú, nukleáris család lett, másrészt a csoportkapcsolatok ugyan több emberrel alakulnak ki, de ezek maguk egymástól különbözõ csoportok tagjai voltak. Tehát más emberek alkották a családot, az iskolát, a munkahelyet, a vallási közösséget, pártokat, klubokat. Ezeknek a csoportoknak a tagjaival kialakított intenzív személyes kapcsolat mindig töredékes, sokszor egymásnak ellentmondó kulturális komponenseket közvetített, amelybõl szinte lehetetlen kialakítani az egységes, stabil kultúra konstrukcióját. A másik folyamat olyasfajta szocializációs technika, amelynek eredményeképpen a személyiség nem úgy viselkedik, mint egy közösség, csoport, kultúra tagja, amely természtesnek veszi, kívánja a közös akciókat, konstrukciókat, elfogadja a közös hiedelmet és hûséges a csoportjához, az adott kultúrához, hanem úgy viselkedik mint egy egytagú csoport, mint egy egyszemélyes kultúra (Csányi 1999).

Számos összetevõje van ennek a folyamatnak. A gyermeknevelés egymással csak lazán összefüggõ részfolyamatokra bomlik. Az anya és a nukleáris család hatása a teljes idõnek csupán tört részében érvényesül, a szocializáció valójában az óvodában és az iskolában folyik, de itt is erõsen érvényesülnek a kortárs csoportok hatásai, amelyek viszont nem egy egységes kultúrát, hanem különbözõ kultúrák fragmentumait közvetítik. A fejlõdõ gyermek túl korán kerül felelõsségteljes döntések elé, és hiányzik érzelmi életébõl a stabilitás, amit egy egységes szociokulturális környezet korábban biztosított. Tovább gyengíti a csoportokhoz való kötõdés lehetõségét az a kialakult nevelési ideológia, amely különbözõ formákban ugyan, de mindig az önállóságra, függetlenségre, az önmegvalósításra serkenti a fejlõdõ embert.

Értékítéletek nélkül nehéz megmondani, hogy ebben az új állapotban az elõnyös vagy a hátrányos tulajdonságok dominálnak. Ami kétségtelenül elvész, az a hûség és az érzelmi stabilitás. A szocializáció periódusában a szülõi intelmek nem egy adott csoporthoz, adott kultúrához való feltétel nélküli hûségre ösztönöznek - hiszen lehet, hogy a szülõknek maguknak sincsen stabil elfogadott csoportjuk -, hanem a kompromisszumokra, arra, hogy a komplex társadalomban jó egyezségeket kell kötni, ezek segíthetik az elõrejutást, de ha valamiért nem, akkor minden probléma nélkül felbonthatóak és új, gyümölcsözõbb egyezségek köthetõk. Ezek a viselkedésformák nem ismeretlenek a csoportok életébõl sem, hiszen az egyezkedések, a kompromisszumok lényeges elemei a csoportviselkedési repertoárnak is, de a magasabb szervezõdési szinten feltétlenül hasznos minták egy szinttel lejebb az egyén szintjére kerültek. Az ipari társadalmakban a házasságok gyakori felbomlása, az elmagányosodás, a szociális háló sokszor szinte teljes hiánya, a népbetegséggé vált depresszió és neurózis írható a hûség elvesztésének számlájára, valamint az a védtelenség, ami a kommunikációs manipulációkkal szemben tömegméretekben megnyilvánul. Az új szokások, új hiedelmek nem méretnek meg egy stabilis hagyományos, kipróbált kultúra értékein, hanem szociálisan nagyrészt izolált egyénekre zúdulnak.

Radikálisan megváltozott a viszony a közös akciókhoz és a közös konstrukciókhoz is. Miután az ilyenekhez történõ csatlakozás késztetése faji sajátságunk, a legkülönbözõbb szervezõdések, például a különbözõ mozgalmak (környezetvédelem) formájában alakulnak kis, és az emberek csatlakoznak is ezekhez, de csak félszívvel, mert nem egy valódi csoport szorosan kötõdõ tagja végzik az akciókat közösen, hanem valójában virtuális csoportok laza, ideológikus természetû kapcsolódásáról van csak szó. Emiatt állandó a fluktuáció, a kötõdés gyenge, és szó sincs már arról, hogy valaki akár az életét is áldozná egy csoport céljainak érdekében.

Nagyjából ugyanez a helyzet a közös hiedelmekkel is. Pszichotechnikákkal idõnként nagy tömegeket lehet egy-egy hiedelemrendszer mögé állítani, de a kötõdés itt sem stabilis.

Világosan láthatóak azok a jelek is, amelyek a fentiekben felsorolt hiányok mesterséges kompenzálásáról szólnak. A futballhuliganizmus egyértelmûen egy primitív csoportszervezõdés következménye. A valódi kultúrát biztosító stabil csoport hiányában az emberekben adott a csoportszervezõdésekben való résztvételre történõ erõs késztetés, egy játék körül nyilvánul meg, s nem véletlen, hogy ez nem egyéni, hanem csapatverseny típusú. A szurkolók szimbólumokkal, rítusokkal, akciókkal, hiedelmekkel konstruált pszeudocsoportjai kínálják a pótlékot.

Ugyanilyen igény kielégítését szolgálják a szappanoperák is. A mozgalmasan tálalt történetek tulajdonképpen egy szûkebb, a természetes emberi csoport méreteit megközelítõ társaságban zajlanak és lényegében olyan nem különösebben izgalmas, vagy látványos eseményekrõl szólnak, amelyhez hasonlóaknak mindenki aktív résztvevõje lehetne a saját csoportjában, ha lenne saját stabilis csoportja. Ám mivel nincsen, elfogadja a felkínált pszeudocsoportot és élvezi a virtuális történeteket, elfogadja, csoporttagnak tekinti a szereplõket, csoportot képzel maga köré. Ez a pszeudocsoport megkíméli a döntésektõl, a személyes résztvétel nyûgétõl, amit nem aktiválnak a valódi csoporthoz történt szocializáció motivációs mechanizmusai. Kényelmes pótlék százmillióknak.

Az eddigiek a hátrányokról szóltak, természetesen elõnyei is vannak az egytagú csoportoknak, egyszemélyes kultúráknak. A legnyilvánvalóbb elõny az individuális szabadság. Aki nem lesz magányos, frusztrált, elidegenedett, aki képes különbözõ pszichotechnikákkal érzelmi stabilitását megõrizni, az a korábbi állapotokhoz képest elképesztõ mértékû szabadságot kap. Nem függ csoportoktól, ideáktól és ideológiáktól, nem kell hûségesnek és önfeláldozónak lennie olyan emberekhez, akikhez valójában nem kötõdik. Ha csoportra van igénye megkeresheti azokat, akikkel, ha nem is olyan módon mint régen, de valamiféle nézetközösséget kialakíthat. A természetes csoportszervezõdés során, amikor valakinek bele kell születnie a csoportjába a csoport egyben börtön is, amelybõl nem lehet szabadulni. Ha valaki hülyék közé születik élete végéig azok között lesz. A kevés szerencsésnek adatik meg az átlagosnál magasabb szinvonalú társaság. A modern társadalmakban a csoport választható és aktívan formálható. Ezt az elõnyt csupán az árnyékolja be, hogy a csoport tagja többé nem a csoporthoz kötött egyének, hanem egytagú csoportok és nem biztos, hogy az egytagú csoportokból formált szupercsoport stabilis lesz, hiszen éppen a stabilitást biztosító szocializációs folyamatok hiányoznak. De mégis, idõlegesen, nem a hûség, hanem a kölcsönös érdekek kompromisszumaival kialakulhatnak értékes, tevékeny, nagy teljesítményû csoportok.

Bizonyos értelemben személyes elõnnyé formálható a kultúra konstrukciójának individualizációja. Ezen azt a folyamatot értem, hogy a társadalom által kínált kulturális zagyvalékból csupán egyéni, lokális szelekció révén lehetséges egy belülrõl értelmesnek tûnõ, összehangolt, harmonikus kultúrát kialakítani. Az egytagú csoport kialakíthat egy különleges, csak általa képviselt kultúrát, amelynek belsõ szépségeit, harmóniáját, értelmezhetõ komponenseit kizárólag õ maga, a hagyományok korlátozó hatása nélkül alakíthatja ki. A kiegyensúlyozott, alkotó személyiség egyben egy új önálló, magaskultúra is. Nagy kérdés persze, hogy szerencsés szocializációs véletlenek szükségesek-e az ilyen kultúra megteremtéséhez, vagy ki vagyunk szolgáltatva a gének, a megfelelõ viselkedési adottságok biológiai lehetõségeinek és a személyes kultúrateremtés képessége csupán kevesek privilégiuma.

Jelentkezik egy elõny a társadalom szintjén is. Emlitettem, hogy a csoportkultúrák igyekeznek az egyéni versengést a minimálisra szorítani és a kulturális evolúció korai szakaszában a csoportok közötti verseny az alapvetõ folyamat. Amikor a csoportméret leszûkül egyetlen tagra, a csoporton belüli verseny végleg kizáródott az evolúciós folyamatból, de a csoportok közötti versengés megmaradt, sõt elképzelhetetlen mértékben felfokozódott, mert ugrászerûen megnõtt a csoportok száma. Az csak egy rendszerelméleti érdekesség, hogy a mostani csoportok versengése egyben individuális verseny is. Ennek következménye az, hogy a legkülönfélébb liberális ideológiák az egyént, az individumot állítják a társadalmat leíró elméletek középpontjába. A liberális értékrend valójában az egyszemélyes csoportok érdekeit szolgálja.

Ismert az is, hogy az invenciók száma a populációk méretének függvénye. Ennek az az oka, hogy minden csoport kultúrája korlátozza az individuális versengést, és ezzel korlátozza az invenciók gyakori megjelenését is, ezt gyakorlatilag csak mint a csoportok közötti verseny eszközét tolerálja. Az egytagú csoportok kialakulásával ez a korlát megszûnt. Az emberiség bizonyos értelemben homogén, egytagú csoportok populációjaként értelmezhetõ, és mint ilyen a csoportok közötti versengés az invenciók gyakoriságának, az emberi kreativitásnak sohasem látott felfokozódásában nyilvánul meg (Csányi, 1991). Az utolsó ötven év technikai haladása ezt egyértelmûen alátámasztja. Az invenciók számának elképesztõ növekedése gyakorlatilag zérusra szûkítette a jósolható jövõ idõhorizontját. A berlini fal leomlása elõtt egy héttel senki sem volt képes megjósolni a bekövetkezõ eseményeket. A személyi számitógép piacra kerülése idején senki sem volt képes megjósolni a világháló létrejöttét, pedig igencsak rövid idõ alatt kialakult. A humángenom projekt sikere, a génmanipuláció lehetõsége, a nanotechnológiák bevezetése jósolhatatlan jövõt sejtet.

A jövõ konkrét történéseit ugyan képtelenek vagyunk megjósolni, de tisztán tudományos szempontból vizsgálva bizonyos lehetõségek, szélsõértékek predikciója lehetséges. Minden jövõbeli társadalmi történésnek az alapja az ember fajspecifikus rendszerszervezõ képessége. Ez az adottség mindenképpen döntõ alakítója lesz a jövõ társadalmának. A rendszerszervezõ képesség, a maga természetesnek tekinthetõ közegében a csoportársadalmat hozta létre és ahhoz optimalizálódott. Nem állítható, hogy ez az egyetlen optimális társadalmi formáció, hogy ugyanennek a képességnek az aktív megnyilvánulása nem eredményezhet más, eddig elképzelhetetlennek tûnõ, mégis stabilis társadalmi formációkat.

Az egyik ilyen lehetõség, egy többé kevésbé homogén globális társadalom kialakulás történelmileg rövid idõ, ötven-száz év alatt. Ennek a társadalomnak komponensei ugyanazok mint a csoporttársadalomé, azzal a különbséggel, hogy az emberi individumok helyébe az egyszemélyes csoporindividumok lépnek Ugyanúgy kialakul a közös kultúra a maga korlátainak rendszerével, erre utal máris az emberi jogoknak, a környezetvédelemnek mint az elsõ globális értékeknek a feltûnése. Nagy kérdés, hogy hogyan lehet egy globális kultúrában a szocializáció folyamatát egységessé tenni. Elérhetõ-e, hogy a globális értékekeket univerzálisan, de lokális, személyes szinten is elfogadják. Az internet, a globális média kialakulása talán azt jelzi, hogy ez lehetséges. Nyitott kérdés, hogy ha ez a változat következik be, akkor hogyan lehet elkerülni a globális konformitás veszélyeit.

Egy másik szcenárió lehet az, a biológiában jól ismert rendszertechnikai jelenség, hogy a magasabb szervezõdési szintek megjelenése megváltoztatja ugyan az alsóbb szintek komponenseit a legfelsõ szint struktúráinak érdekében, de azok mégis megmaradnak az alsóbb szintek korábbi kapcsolatrendszereiben. Vagyis elképezelhetõ egy olyan fejlõdési variáns is, amely a korábban megszokott társadalmi formációk, például a kulturálisan definiált nemzeti, nyelvi közösségek, vallások, esetleg multinacionális vállalati struktúrák, vagy valamilyen új típusú közösségek formájában olyan közbeesõ szintet hoz létre, amelyen belül a kötõdés, a kultúra kialakításának természetes formái nagyobb szerepet kapnak és csak ezeken keresztül, ezekbõl jön létre a globális társadalom.

Akármelyik változat mentén alakulnak a globalizációs folyamatok, a jövõ legfõbb jellemzõje a folyamatos társkeresés, az értékek kialakítása és megõrzése, az élhetõ életre alkalmas csoportok újraalakítása lesz.

Irodalom
Boehm, C. 1997. Impact of the human egalitarian syndrome on darwinian selection mechanics. Am. Nat. 150 (suppl.), 100-134.
Carneiro, R.L. 1967. On the relationship between size of the population and complexity of social organization. Southwestern Journal of Anthropology 23, 234-243.
Csányi, V. 1991. Social creativity. World Future 31, 3-31.
Csányi, V. 1999. Az emberi természet: Humánetológia. Vince Kiadó, Budapest
Eibl-Eibesfeldt, I. 1982. Warfare, man's indoctrinability and group selection Z.Tierpsychol. 60, 177-198.
Mumford, L. 1976. The myth of the machine. Harcourt, Brace, Jovanovich, New York.
Pfeiffer, J. E.1982. The creative explosion. Cornell University Press, New York
Sober, E. and Wilson, D.S. 1998. Unto others. Harvard Univ. Press, Cambridge, Mass.